Exkluzív a „titkok házából”: még ennél is jobban nyilvánosságra fogják hozni az ügynökaktákat

·2019.09.09
  • Hogyan befolyásolja a rendszerváltás történetének kutathatóságát, hogy 1988-89-ben kulcsfontosságú belügyes iratokat semmisítettek meg? A 30. évfordulón erre a kérdésre kerestünk választ az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.
  • Nemcsak válaszokat kaptunk, de exkluzív bejárási lehetőséget is: az ÁBTL munkatársai most mutatják be először a sajtónak, hogy a magyar szolgálatok is használtak a keletnémet kollégáikéhoz hasonló gőzölőgépet, melynek segítségével magánlevelekben tudtak kémkedni.
  • Cseh Gergő Bendegúz ÁBTL-igazgató a lapunknak adott nyilatkozatban azt mondja, intézményükben nagy változások jönnek: a következő hét évben számítógépes rendszerüket összekapcsolják az ügyfélkapuval, így online is lehet majd az információs kárpótlás ügyeit intézni.
  • Van ennél nagyobb terv is: szintén lapunk számol be először arról, hogy pár év múlva a kutatók rendelkezésére állhat az infrastruktúra, melynek segítségével az interneten keresztül érhetik el a levéltár iratanyagának tetemes részét.
  • Végül bemutatjuk minden idők talán legbizarrabb titkosszolgálati dokumentációját: a „titoista kémgalamb” archivált szárnyát 1954-ből.

„Víz, gomba, por, kutató: ezek itt a legnagyobb ellenségek” – mondja félmosollyal az arcán idegenvezetőnk, amikor belépünk az úgynevezett 6-os raktárba. Felsorolásának első fele magyarázatot ad arra, miért van az ablaktalan pincehelyiségben tartósan 18 Celsius-fok és 50 százalék alatti páratartalom. Laikus ember nem gondolná, mennyi mindenre kell figyelni az 1990 előtt keletkezett titkosszolgálati iratok őrzésénél. Elég egy kis vizesedés vagy egy köteg dosszién elszaporodó papírgyilkos gomba, és a múlt egy darabja elenyészik, mint a fejlett szocialista társadalom reménye Kádár János alatt.

Egy-másfél kilométernyi papíranyagot, vagyis sok ezer dossziét, dokumentumot őriznek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára terézvárosi épületének, a „Schneider-palotának” csak ebben az egy raktárban: az 1944. december 21. és 1990. február 14. között működött politikai rendőrségek (időrendben: ÁVÓ, ÁVH, Politikai Nyomozó Főosztály majd a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége) tevékenysége során keletkezett iratokat.

Azért jöttünk el ide, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóján a saját szemünkkel lássuk, hogyan kezelik az egykori titkosszolgálati anyagokat, és hogy tisztázzunk néhány égető kérdést és mítoszt az 1989-90-es időszak irathiányával kapcsolatban.

Az ÁBTL épülete (fotó: Borbás Barna)

Idegenvezetőnk, Papp István történész, az ÁBTL tudományos kutatója közben felnyit egy fehér kartondobozt, és magyarázni kezd: „Az M azt jelenti, munkadosszié, az O pedig az operatív dosszié. Ezt itt a kezemben M jelzetű, szigorúan titkos minősítésű kötet. Benne van a hálózati személy összes eredeti jelentése. Látja, itt van, hogy az illető milyen fedőnéven jelentett, belelapozva pedig jönnek a jelentései.”

Ugyan oda van írva, hogy „titkos”, de az itt őrzött anyagok valójában ma már nagyon is hozzáférhetők. Ez a tény még mindig meglepően hangozhat az újra és újra a Mikor hozzák már nyilvánosságra az ügynökaktákat? kérdést mantrázó magyar közéletben. Pedig a helyzet az, hogy az ezeken a polcokon tárolt akták régóta kutathatók, sőt az „információs kárpótlás” jegyében, egyfajta ingyenes, állami szolgáltatásként bárki, akiről vagy akinek a közvetlen felmenőjéről 1990 előtt az állambiztonság adatokat gyűjtött, elkérheti az ÁBTL-től a jelentéseket, és még az azokat készítő ügynökök és tartótisztek nevét is megtudhatja. Amennyiben a „nyilvánosság” alatt azt értjük, hogy tegyék fel a levéltár egész anyagát pdf-ben az internetre, úgy persze az ügynökakták nem nyilvánosak. De az ÁBTL az elmúlt évtizedekben állampolgári kérésére összesen több mint 40 ezer ügyben adott ki iratokat, Facebook-oldalukon és folyóiratukban is rendszeresen közlik a titkos múlt egy-egy darabját.

Az iratbetekintést kérő állampolgárt persze nem a terézvárosi raktárba engedik le: ide csak a levéltári kezelő kollégák jönnek, és ők is csak addig vannak itt, amíg kiemelik és helyére rakják a dossziékat. A raktárban ráadásul speciális mágneskártya birtokában lehet belépni, ami nem jár minden ÁBTL-munkatársnak sem.

B dosszié Papp István kezében (fotó: Vörös Szabolcs)

Papp István elpakolja a szemléltetésnek elővett dobozokat, és a polcok között középtájon egy oldalkijárat felé vesszük az irányt. Kicsi, sötétebb helyiségbe lépünk, ahol tetőzik a kémromantika: salgópolcok és ódon dossziék között egy kolléganő háztartási vasaló segítségével ügynökjelentéseket vasal.

A díszlet elférne egy Bacsó Péter-filmben vagy Pintér Béla-darabban is. „Ez a papírrestaurátorok szobája. Az ő dolguk, hogy meghosszabbítsák a dokumentumok életét” – mondja Papp István. És itt térünk vissza a víz–gomba–por–kutató négyességhez; az itt zajló munkának az első háromhoz van köze.

Ha ugyanis a szakemberek nem kezelnék megfelelően az 50-70 éve keletkezett dokumentumokat, azok egy-két évtizeden belül apró darabokra töredeznének. Ez elég speciális probléma: míg például a korai újkori rongypapírok közül van, ami ma is gond nélkül lapozható, 1945 és ’90 között az állami szervek egyáltalán nem figyeltek oda, hogy milyen papírt használnak a gépeléshez, aktagyártáshoz. Ezért gyengébb minőségű, savasodásra alkalmas papírok kerültek a rendszerbe. A kémiai részletekbe ne menjünk bele: a lényeg az, hogy a megsemmisülés elkerülése miatt a levéltári dokumentumoknak tömeges savtalanítási eljáráson kell keresztülmenni.

Papírrestaurátor az ÁBTL-ben (fotó: Vörös Szabolcs)

Utóbbi célra van is egy hatalmas gép a szomszédos szobában, melyen oldalról oldalra keresztülküldik a dossziékat (egy-egy lap 15 perc alatt megy végig a folyamaton), és ha kell, kézzel ki is vasalják őket. Precizitást és szinte végtelen türelmet igénylő munka ez. Az ÁBTL legfontosabb állományát (például a Mindszenty-per iratait) persze már restaurálták és digitalizálták is, de messze még a több kilométernyi levéltári dokumentum vége. „A nálunk őrzött akták tetemes része kutatói vagy »közérdeklődési« szempontból teljesen marginális. Kovács bácsi 1957 telén kisétált a nyugati határra, szétnézett, hazament: erről is lehet jelentés, és 99 százalék, hogy ennek a feljegyzésnek soha, semmi jelentősége nem lesz. De mi akkor is őrizzük, ha keresik, másolatban kiadjuk. Viszont ez értelemszerűen nem tartozik a minél előbb restaurálandó és digitalizálandó dokumentumok közé” – mondja Papp István.

A savtalanító gép melletti asztalon egy kuktafazék-szerű tárgyat veszünk észre. „Ez egy gőzölőgép:

Látták a Mások élete című filmet? Abban is van ilyen: az NDK-s titkosrendőrség, a Stasi hasonlóval gőzölte fel és nyitogatta ki a borítékokat” – magyarázza idegenvezetőnk. Ezt a „kuktát” idehaza a 80-as években használhatták, pontosan ugyanerre: rátették a borítékot, párologtatással fellazították a ragasztásnál, és így gond nélkül elolvasták a levél tartalmát.

Ugyan sejtettük, de most már az olvasóknak is megmutathatjuk a tárgyi bizonyítékot: módszereikben a magyar szolgálatok sem voltak különbek a keletnémet szocialista kollégáiknál.

A megfigyelés tehát mindenre kiterjedt: nemcsak a politikailag gyanúsnak vélt találkozókra, telefonbeszélgetésekre, de még a mit sem sejtve postára adott magánlevelekre is. Ennek tudata azért nem kicsit nyomasztó – ez jár a fejünkben, miközben elhagyjuk a 6-os raktár szintjét, és az ÁBTL-főigazgatói iroda felé ballagunk.

„A legendák részben igazak”

Azért jöttünk fel a levéltár vezetőjéhez, hogy segítsen tisztábban látni a rendszerváltás körüli iratmegsemmisítések ügyében. „A legendák részben igazak: a titkosszolgálati dokumentumanyag tényleg töredékes. 1988-89-ben a hatvanas évekéhez, vagyis a koncepciós perek utáni időszakhoz mérhető iratmegsemmisítés zajlott Magyarországon” – mondja kérdésünkre Cseh Gergő Bendegúz ÁBTL-igazgató. Hozzáteszi: mindez kutatói szempontból azért fájdalmas, mert pont azok az iratok semmisültek meg, amelyek „élők” voltak, amelyek az ellenzéki pártok megfigyelését, bomlasztását tárgyalták.

Cseh szerint ugyanakkor ebből a helyzetből nem kell további legendákat gyártani. „Csupán azért, mert kevés etruszk váza maradt meg, nem mondhatjuk azt, hogy lehetetlen írni az etruszk művészetről” – mondja, vagyis szerinte attól még, hogy sok mozaik fájóan hiányzik, a nagykép rekonstruálható. „Az iratmegsemmisítés nagy rést ütött a rendszerváltás története kutathatóságán, bár nehéz egzaktan megfogalmazni, hogy mekkorát. Ennek ellenére nem vagyunk pesszimisták: ami az iratokat illeti, még mindig jöhetnek nagy felfedezések, hiszen a dokumentumok, jelentések sokszor több példányban keletkeztek, ezért alappal feltételezhetjük, hogy egy részük ma is lappang valahol. Az is reményt ad, hogy a most működő belügyi szolgálatoknál is van több száz folyóméter iratanyag, ami minősített, és amelyben nagyon érdekes dolgok lehetnek” – mondja Cseh Gergő Bendegúz. A minősített iratokat nem csak „időzár” védi a kutatástól és a bármilyen szintű nyilvánosságtól; az érvényes jogszabály szerint a szolgálatok fenntarthatják a minősítést az összesen 320 iratfolyóméter anyagra, ha valamilyen okból fontosnak tartják.

Cseh Gergő Bendegúz (fotó: Vörös Szabolcs)

Szintén rendszerváltáskori, kereken harminc éves történet az úgynevezett információs kárpótlásé, melynek lényege, hogy a diktatórikus rendszer által okozott személyi sérelmek orvoslásának részeként központilag megismerhetővé teszik az állampolgárokról keletkezett titkosszolgálati iratokat. Cseh Gergő Bendegúz szerint az utóbbi évtizedekben kezdeményezett 40 ezer betekintés egyszerre sok és kevés: „A munkatársainknak ez is sok feladatot ad, van, hogy 4-5 hónapos határidővel tudunk csak anyagot adni egy-egy betekintési kérelem után. Abban az értelemben viszont a 40 ezres szám kevés, hogy a titkosszolgálatok működése a kommunista rendszerben így vagy úgy, de minden családot érinthetett. Eddigi kutatásainkban 800-900 ezer megfigyelt adatai szerepelnek.”

A főigazgató ezen a ponton a jövőről kezd beszélni: „Nagy váltás küszöbén vagyunk: a következő hét évben radikálisan meg fogjuk újítani a szolgáltatásaink elérhetőségét. Az állampolgári betekintés most csak személyes kérvényezés után lehetséges, de a tervünk az, hogy összekapcsoljuk a rendszerünket az ügyfélkapuval. Így aki információs kárpótlásra jogosult, bárhonnan, akár a tengerentúlról is kérvényezhet nálunk, ha van ügyfélkapus hozzáférése.”

Talán ennél is nagyobb terv a digitális kutatás feltételeinek kiépítése: Cseh Gergő Bendegúz azt mondja, szintén a következő hét évben szeretnék a kutatóknak elérhetővé tenni a levéltár iratanyagának akkora részét, amekkorát csak fizikailag lehetséges. Ez persze óriási kockázatot jelent: „Sok millió oldalnyi digitalizált anyagot kell szakszerűen és megfelelő biztonsági garanciákkal elérhetővé tenni. Ez csak gondos előkészítés után lehetséges: a levéltár nem engedhet meg magának kiszivárogtatási botrányokat.”

A főigazgató itt visszatér az örökzöld Mikor hozzák már nyilvánosságra az ügynökaktákat? témára: „Ezek az iratanyagok rendkívül terheltek, mert a szolgálatok a zsarolhatóság miatt előszeretettel gyűjtötték az érzékeny személyes adatokat az állampolgárokról: szexuális szokások, egészségi állapot… Nem lehet kitenni csak úgy bármit az internetre. Már eljutottunk arra a szintre, hogy az igazán kutatott iratanyagok többsége digitalizálva van. De ez nem elég: ezeket sorról sorra ellenőrizni kell, a kényes vagy személyes adatokat kitakarni, csak ezt követően biztosíthatjuk a távoli, online elérést.”

Ha tehát a tervből valóság lesz, még ennél is jobban nyilvánosságra fogják hozni az ügynökaktákat.

×××

De vajon lesz-e még fejlemény a félmúlt másik vissza-visszatérő ügyében, a mágnesszalagoknál? Hogy tisztábban lássunk ebben is, Papp István átvezet minket a könyvtárba, ahol kézbe is vehetünk egy valódi mágnesszalag-tekercset:

A rendszerváltás előtti belügyi szervek ugyanis nemcsak papíralapú kartonokat használtak, hanem korai számítógépes adattárolást is. A 18 darab titkosszolgálati mágnesszalag több mint ötvennyolcezer hálózati személy nevét, fedőnevét, adatait tartalmazza. A mágnesszalagok létére az 1995-ben létrehozott Iratfeltáró Bizottság hívta fel a nyilvánosság figyelmét, majd a 2007-ben felállított Szakértői Bizottság jelentése foglalta össze a diktatúra állambiztonságának számítógépes nyilvántartási rendszereiről akkor tudottakat. A következő nagy lépés 2017 márciusa volt: ekkor fejezte be a mágnesszalagok vizsgálatát a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az ÁBTL. A mágnesszalagokra 1974-től meglévő adatokat rögzítettek, több nyilvántartást is. Nemcsak a hálózati személyeket, vagyis ügynököket, hanem az erre a célra kiszemelt, de végül nem beszervezett embereket is. Tehát egészen ellentétes kategóriák mosódnak össze.

Papp István azt mondja, a mágnesszalagok korlátozottan olvashatók, és értelmezhetőségi problémák is vannak velük: „A közhiedelemmel ellentétben ezekről is töröltek adatokat. Vagyis legenda, hogy a félmúlt minden titkát ezek a tekercsek rejtik.”

Ha már a legendás tárgyaknál tartunk, idegenvezetőnk előhoz nekünk egy valódi hatos kartont is. Ezeken a szigorúan titkos dokumentumokon regisztrálták, hogy ki és milyen alapon lett felvéve az ügynökhálózatba:

„A közvélemény ma is úgy tudja, hogy akiről hatos karton volt, az mind ügynök volt. De ez tévedés. A hatos kartont a tiszt töltötte ki, mint ezen a darabon is látszik, sokszor terhelő beszervezési alappal. De ez nem jelenti azt, hogy akiről van hatos karton, mind jelentett. Volt, akit már másnap kizártak, egyesek megtagadták az együttműködést. Csurka István író-politikus esete például széles körben ismert: kényszer hatására aláírt ugyan, de egyszer sem jelentett” – mondja Papp István.

Levezetésként a hatos karton mellett előkerül még egy-két kuriózum a „titkok házának” mélységes mély raktáraiból. Papp István legnagyobb meglepetésünkre az egyik objektumdossziéból egy lepecsételt galambszárnyat vesz elő. Azt ugyan tudtuk, hogy az ÁBTL-ben nem kizárólag megsárgult papírkötegeket őriznek, hanem például a jeltárgyakat (a kémek azonosításhoz használt konspirációs segédeszköz) is, de egy galambszárny, ráadásul galamb nélkül, az mégiscsak bizarr.

Galambszárny az ÁBTL-ből (fotó: Vörös Szabolcs)

„Ez a titoista postagalambunk” – kezdi Papp István, és mutatja a hozzá tartozó iratot is. A történet egészen elképesztő: 1954. május 21-én a nagybaracskai tanácselnök egy galambot talált lelőve az utcán. Figyelmes lett arra, hogy a madár lábán alumíniumból készült gyűrű van, „Sombor” felírással; vagyis postagalamb lehet. Nagybaracska a déli határhoz közeli település, Zombor pedig az akkori Jugoszlávia területéhez tartozott, így a tanácselnök jó elvtársként, biztos ami biztos alapon beszállította a galambot a belügyeseknek, ahol megvizsgálták, mint egy esetleges titoista kémakció potenciális szereplőjét. A szárnyat Baján iktatták 1954. május 22-én.

„Megnyugtatok mindenkit, ez azért kivételesen bizarr, ennyire meredek dolog kevés van ebben a házban. De sokat elárul arról, mennyire paranoiás volt az ötvenes évek” – zárja a valóságmesét Papp István.


Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: sztori