A nagy migránskártya-blöff: ezért nem ismétlődik meg a 2015-ös menekültválság

·2019.03.25

A Válasz a helyszínen nézte meg, milyen programoknak köszönhető, hogy a Törökországban veszteglő mintegy négymilliós menekülttömeg nem indul meg Európa felé. A szíriai határtól néhány órás autóútra, Adanában láttunk példákat arra, hogy a helyben már beiskolázott több mint 400 ezer kiskorú szír menekültön kívül EU-s segítséggel még majdnem ugyanennyit szeretnének visszavezetni az oktatásba. Olyanokról van szó, akik a háború miatt gyakran éveket „hiányoznak”, s ha vissza is ülnek a padba – immár Törökországban –, akkor komoly nyelvi akadályba ütköznek. De hogyan lehet hozzájuk eljutni és megfogható perspektívát adni nekik? Meg fognak döbbenni: „migránsbankkártyákkal”. Igen, azokkal, amiket itthon a „Soros-terv” részeként tálaltak a választóknak. Exkluzív riport Délkelet-Törökországból.

Talán nem vívom ki a helyiek istenének bosszúját, ha azt állítom: nem ez a legizgalmasabb hely. A másfél milliós Adana Törökország ötödik, az ország földközi-tengeri partvidékének pedig a legnagyobb városa. Történelmi belvárost nemigen találunk, a két valamirevaló attrakció a központ környékén gátrendszerrel megzabolázott Seyhan folyó fölött átívelő 310 méteres római kori kőhíd, a Taşköprü, illetve a isztambuli Çamlıca néhány héttel ezelőtti megnyitásáig az ország legnagyobb mecsetjének számító, 28 500 férőhelyes, hatminaretes Sabancı. A cipő levétele után a gigantikus imahely éber őrzői mosolyogva nyugtázzák a „honnan jöttél?” kérdésükre kihúzott háttal adott Macaristan válaszomat, és vállveregetve bólintanak: „fotózhatsz bent is”!

Odakint azonban fájóan profán minden: egyenházak és forgalmas utak, ameddig a szem ellát. Ezeket viszont mostanság rikító politikusfej-erdő csinosítja, gőzerővel zajlik ugyanis a kampány a most vasárnap esedékes önkormányzati választásra. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a jobbos nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) közös adanai polgármesterjelöltje, Hüseyin Sözlü, illetve a várost is magában foglaló Seyhan körzet élére kiszemelt, Erdoğan elnökkel pózoló AKP-s Fikret Yeni szó szerint minden fáról rám mosolyog – plakátügyekben tehát még van mit tanulni a helyi demokratáktól.

Tizenegyen a 28 500-ból

Bár a migráció itt a kampánynak a legkevésbé sem központi témája, riportunk szempontjából mégis az a lényeges, hogy Adana néhány órás autóútra fekszik a szír határtól (lásd a lenti térképet!), hadászati jelentősége pedig egyenesen életbevágó: a város keleti határában, a D400-as autóút mellett található İncirlik légitámaszpont ad otthont a török légierő 10. repülőezredének, az amerikai légierő pedig, amelyik évtizedek óta innen is küldi bevetésre harci gépeit a térségben folytatott háborúiban, jelenleg a 39. légibázis fenntartásáért felelős ezredét állomásoztatja itt, jelentős kiszolgáló személyzettel.

2017-ig Németországnak is voltak felderítő és légi utántöltő képességei a bázison, de egy diplomáciai botrány után inkább Jordániába távoztak a Luftwaffe gépei. İncirlik neve legutóbb akkor került a világsajtóba, amikor 2018 elején a török hadsereg az északnyugat-szíriai, kurd többségű Afrín „megtisztítására” megindította az Olajág hadműveletet; a török gépek Adana mellől felszállva szórták meg a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) és más milíciák állásait.

Omar Azizi 38 éves. Szabó. Öt évvel ezelőtt menekült el Aleppóból. Bátyja még ott van, de ő feleségével, a nyolc évvel fiatalabb Szemarral a bombázások miatt úgy döntött, átjön Törökországba. Kislányuk, Tesznim akkor még csak fél éves volt. Rajta kívül van még két ikergyerekük, ők kilenc évesek.

Az Azizi család háromötöde

„Törökország számunkra a biztonságot jelenti. Régebben munkám is volt elég, de mióta a török gazdaság meggyengült, a tennivaló is kevesebb. Segélyekkel együtt 300 líra (15 ezer forint) a heti bevételem, ennek a fele a lakásra megy. Egyre több a hitelem, gondoltam rá, hogy – még ha meg is halok – hazatérek. De a gyerekeknek jó itt, lassanként megtanulnak törökül. Nekik már semmi emlékük nincs a szülőföldjükről, de ha holnap béke lenne, nem gondolkoznék: azonnal indulnánk haza.”

A törökök ugyanakkor viselik is tetteik következményeit – nem mintha Szíria összeomlása kizárólag az ő felelősségük lenne.

Pakisztánt már évek óta lekörözték a legtöbb menekültet elszállásoló országok tragikus versenyében: jelenleg 4 millióan vannak azok, akik hozzájuk kényszerültek (a 2,2 milliós Adana tartományban például csaknem 237 ezren), 90 százalékuk – tehát 3,6 millió ember – pedig Szíriából érkezett.

Magyar viszonyokra vetítve ez olyan, mint ha négy év alatt félmillió ember jelent volna meg nálunk (Törökország lakossága 80 millió fő). Az ENSZ gyermeksegélyalapja, az UNICEF török bizottsága azért hívta Adanába a Válasz tudósítóját, hogy megmutassa, hogyan lehet visszavezetni azt az 1,6 millió – többségében szír – gyereket az iskolába, akiknek jelentős része a 2011 márciusa óta tartó polgárháború miatt évek óta oktatás híján van/volt. Azon olvasóink kedvéért, akik már most torkig vannak a számokkal, lelőjük a poént: pénzzel. Amit mi adunk.

Vissza a padba

2018 márciusában az Európai Unió újabb 3 milliárd eurót folyósított Törökországnak a két évvel korábban megkötött, a köznyelvben EU–török paktumként emlegetett megállapodás értelmében. A 2015-ös menekültválság tapasztalatai után – az uniós tagállamok még 120 ezer ember önkéntes elosztásáról is képtelenek voltak megállapodni – muszáj volt valamit tenni, és a paktum beváltotta a hozzá fűzött reményeket:

a Frontex januárban arról számolt be, hogy ötéves mélypontra – a 2015-ös csúcshoz képest 92 százalékkal – csökkent az Európába érkező bevándorlók száma,

Görögország helyett pedig már Spanyolország és Olaszország számít a legnagyobb uniós ütközőállamnak. A balkáni útvonalon tapasztalható drasztikus visszaesés pedig főleg annak köszönhető, hogy Törökország a saját területén tartja a túlnyomórészt Szíriából elmenekülteket. Erre pedig már valóságos intézményrendszer épült ki, az EU ugyanis nem a török kormánynak utalja a pénzt, hanem a vele együttműködő – és az unióban is bejegyzett – civil szervezeteknek.

A tízéves Imannal az egyik adanai átmeneti oktatási központban találkoztunk. Éppen biológiaórájuk volt. Nagyon aktív, nem véletlenül ültették az első sorba. A biológiát még arabul tanulják, tanárnőjük 2015-ben menekült el Aleppóból. Iman és családja – papa, mama, nővér – szintén oda valósiak.

Iman (b) az első padban

„Semmi emlékem nincs már Szíriáról, hat éves voltam, mikor otthagytuk az otthonunkat – mondja, és az is világos, hogy a közeljövővel is tisztában van. – Azért kell törökül tanulni, hogy jó diákok legyünk, és több barátunk legyen.” Tízéves kislánytól nem megszokott módon a vallásóra a kedvence.

Európai Polgári Védelem és Humanitárius Segítségnyújtási Műveletek Főigazgatósága (ECHO). Ez a szörnyen „brüsszeli hangzású” intézmény az egyik legfőbb közreműködő abban, hogy a törökországi négymilliós menekülttömeg nem indul meg Európa felé. Az ECHO 2017 elején – még az első 3 milliárdos pakk folyósításakor – vágott bele az Európai Szociális Biztonsági Háló (ESSN) kiépítésébe. A kezdetekhez képest a program néhány paramétere változott, de a lényeg az, hogy a rászoruló családok – amennyiben megfelelnek a szigorú alkalmassági szabályoknak – személyenként 120 török lírát (mintegy 5800 forintot) kapnak havonta. A menekültellátásban ugyanis évek óta új trend tapasztalható.

hirdetés

Rájöttek, hogy bár szép gesztus ruhákat meg lisztet gyűjtetni más országok polgáraival, az elosztás szükségképpen egyenlőtlen lesz, ráadásul a logisztikai költségek sokszor ésszerűtlenné is teszik: drágább a szállítás, mint a küldemény. Ezért ma már inkább készpénzzel segítenek, aminek eszköze a Török Vörös Félhold helyi elnevezése után elkeresztelt Kizilaykart – ez az, amit – kékszínű görög megfelelőjével együtt – a kormánypropaganda migránsbankkártyának nevez, és amitől a Soros–Juncker-plakátokon is rettegtette a magyarokat. Holott, az Adanában tapasztaltak alapján,

ennél jobb eszközt nem nagyon találhattak volna arra, hogy a menekülteket úgy segélyezzék, hogy a saját kezükbe adják annak felelősségét, mire és hogyan osztják be azt az összeget, amit az ECHO gondosan úgy számolt ki, hogy ne érje el az egy főre jutó török létminimumot, elkerülve ezzel a helyiekkel való konfliktusokat.

Szalha 34 éves. Hatgyerekes anyuka. Apa nélkül neveli őket, a rokonaikkal társbérelt külvárosi lyukban, ahol összesen tizennégyen élnek, de tovább nem panaszkodik. Kisfia, az ötéves Amir fél szemére nem lát, mellette ülő lánya, Fatma pedig siket.

Fatma, Amir és Szalha

2015-ben menekültek el Aleppó ostroma elől, Adanába öt hónapja érkeztek, de az ENSZ és a Kizilay munkatársai már fel is keresték őket, hogy az iskoláskorú gyerekeket visszavezessék a tanodába – nyolcéves kislányát sikerült meggyőzniük, ő már el is kezdett törökül tanulni (mi több, töröktanár szeretne lenni, ha nagy lesz), a beszélgetésbe bele-belekottyantó Amir pedig már nagyon menne a nővére után, mert mióta tanulja a nyelvet, már lett is egy új barátja. Az édesanya az oktatási programok némelyikéről tőlünk hallott először, kérdésünkre megígérte, utánanéz a dolgoknak. Egyvalamiről viszont jobbnak láttuk nem kérdezni őt: a gyerekek apjáról.

A legfrissebb statisztikák szerint eddig több mint 267 ezer kártyát utaltak ki, a kedvezményezettek pedig a török Halkbank majdnem ezer fiókját és négyezer automatáját használhatják pénzügyeikhez. Azaz: a Kizilaykart a török bankrendszer része, a felhasználók pedig nem obskúrus ingyenélők, hanem a helyi szervek igen szofisztikált adatbázisaiban szereplő 1 530 030 ember. De hogy jön ide az UNICEF?

Úgy, hogy az ENSZ-szervezet az uniós partnerekkel együttműködve fogott bele abba a programba, amely leginkább a szír gyerekek be- vagy újraiskolázását szolgálja. Feltételes Készpénzátutalás az Oktatásért (CCTE) a neve; egy török szociális vívmányról van szó, helyben 2003 óta jár a rászorulóknak, ezt szélesítették ki uniós pénzből a menekültek számára. Mint a neve is mutatja, a szülők akkor kapják meg a pénzt – szintén a Kizilaykartra utalva –, ha eleget tesznek a következőknek:

  • nem menekülttáborban élnek;
  • nincs nagy értékű tulajdonuk;
  • regisztrálták magukat Törökországban;
  • van ideiglenes lakcímük;
  • iskoláskorú (5–17 éves) gyerekük van;
  • nem részesülnek a török szociális juttatásokból (értsd: nincs bejelentett munkájuk).

hirdetés

Az EU–török paktum kétszer 3 milliárdos keretéből eddig 34+50 millió eurót fordítottak a CCTE-re. A kedvezményezetteket kéthavonta ellenőrzik, és a pénzt is ugyanilyen ütemezéssel folyósítják.

Osztálykép

Ne gondoljunk azonban hatalmas összegekre: általános iskolások esetében a fiúk után 35, a lányok után 40 líra jár (nagyjából 50-nel kell szorozni, hogy forintban megkapjuk), míg a középiskolásoknál ez 50, illetve 60 líra. Eddig a 81 török tartományból a legérintettebb 24-ben összesen több mint 487 ezer gyereket vontak be a programba, bő négyötödük pedig az ESSN-nek (a havi 120 lírának) is kedvezményezettje. Mindez azt jelenti, hogy

uniós segítséggel már majdnem félmillió gyereket sikerült rendszeres iskolába járásra sarkallni,

a statisztikák szerint a CCTE-n kívül ugyanis 600 ezer olyan szír gyerek él Törökországban, akiket a szüleik egyébként is beiskoláztak, így már „csak” 370 ezret kéne visszaterelni a tanodák falai közé. A tapasztalatok szerint ők többségében az osztályközösség helyett családi büdzséhez teszik hozzá a magukét (értsd: gyerekmunka), míg a Törökországban szigorúan büntetett gyerekházasság egyre kevésbé játszik ebben szerepet. Van azonban ezeknél is praktikusabb visszatartó erő: a nyelv.

Török alapszavak egy szír diák gyöngybetűivel

Azoknak, akiknek Szíria középső, nyugati és keleti vidékeiről kellett elmenekülniük, evidencia volt, hogy célállomásaikon – Libanonban, Jordániában és Irakban – ugyancsak arabul beszélnek. Ezzel szemben az Aleppó környéki „északiak”, akikhez Törökország esett a legközelebb, egy vekni kenyeret sem tudnak kérni a boltban, annyira különbözik egymástól a török és az arab nyelv.

Nem beszélve arról, ha egy arab anyanyelvű gyereket hirtelen törökül kezdenek tanítani.

Szintén ECHO-s pénzből ennek kiküszöbölésére hozták létre a Nem Formális Oktatási Programot (NFE), amely a szír gyerekeket olyan szintre juttatja el törökül, amely már elégséges a török iskolarendszerbe való integrációhoz. A leendő diákok – már majdnem 14 ezren vannak – a török oktatási minisztérium által előírt modulokat veszik végig, délelőtt és délután 3-3 órában. Az ENSZ ambíciója a 20 ezer, és ha az eddigi tempóban haladnak, akkor ez még idén összejöhet.

„Képtelenség egyből a tananyaggal kezdeni. Ezek a gyerekek súlyos traumákon mentek keresztül, és a lelkükkel is törődni kell. Az elején mindegyiküknél ugyanazokat kell kezelni: a félelmet és az aggodalmat” – vallja tanári credóját Merve Dalak. A 23 éves, szír anyanyelvű török irodalomtanár önkéntesként foglalkozik az adanai menekültgyerekekkel, és az elmúlt egy év tapasztalata az, hogy nagyon fogékonyak az anyanyelvüktől nagyon eltérő török nyelv iránt; tisztában vannak azzal, hogy ennek elsajátítása a helyben boldogulás záloga. Éppen a bevásárláshoz szükséges alapszavak tanítása közben kérdezem.

A Pedagógus

„A mostani osztályom sokat fejlődött már, most írni és olvasni tanulnak, a cél pedig az, hogy megtanuljanak annyira törökül, hogy rendes iskolába járhassanak. A sikerek pedig megváltoztatják őket: amikor elkezdtem őket tanítani, még a háborús emlékekről rajzoltak, most pedig már inkább arról, mit szeretnének csinálni, ha befejezték az iskolát. Egyéniségeket nevelek.”

Az Európai Bizottság (jól olvasták, tehát: Brüsszel) által Törökországnak utalt, még egy évre elegendő 3 milliárd euró már le van kötve, azaz akármi lesz az eredménye, a közelgő európai választások nem sodorják veszélybe a programokat. Főleg úgy, hogy a török gazdaság gyengélkedése drasztikusan elinflálta a lírát (az első paktum megkötésekor még kétszer annyit ért a török valuta, mint most), vagyis mivel a pénz euróban érkezik, így még többen lehetnek kedvezményezettek. Elvileg semmi nem indokolná, hogy jövő ilyenkor az EU ne akarjon magának még két évet nyerni egy újabb török pénzügyi segéllyel, hiszen senki sem kívánná megismételni 2015-öt.

De amíg ez biztossá nem válik, Brüsszel semmi mást nem csinál, mint amit a magyar kormány is szorgalmaz: helybe viszi a segítséget. Csak ez valamiért nem került fel a Juncker-plakátokra.

 

Fotók: a szerző felvételei

Ha tetszett a riport, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: riport