„Tévképzet, hogy az emberek idióták” – Háy János morzsamagyarokról és művészi korrupcióról

Stumpf András
| 2019.07.08. | Interjú

„Ha elmondom liberális barátaimnak, hogy a lányom néptáncol és persze én lelkesedem a népművészetért, pláne, hogy viszonylag jól citerázok, hát úgy néznek rám, mintha Szálasi szárnysegéde volnék” – mondja Háy János, hozzátéve: a konzervatívok meg csak a bejáratott toposzokat ismételgetik. Az író szerint nincs is korszerű nemzetfogalmunk, s a kekszhuszároknak nem is érdeke, hogy legyen. De kik azok a kekszhuszárok és kik a morzsamagyarok, hogy Háy legújabb kötetének, a rendhagyó irodalomtörténet Kik vagytok ti?-nek előszavában rögtön velük foglalkozik? Interjúnkból kiderül, ahogy az is, hogyan tudott kamuzni Szabó Magda, miért nem bojkottálja Háy a Petőfi Irodalmi Múzeumot vagy hogy miért muszáj eltüntetni a morált a művészetből. Meg még sok minden életről és írásról, személyes tragédiákról és a közhatalom lehetőségeiről az irodalomban – bónusz nyári olvasmányajánlóval.

– Kettétört keksz az ország, a törés mentén mindkét oldalról lemorzsolódottaknak nincs hazája – vázolja a Kik vagytok ti? előszavában. Ennyire keserűen látja a közállapotokat?

– Végül a könyvben meglelik hazájukat a morzsamagyarok is, de persze, az előszó azt a helyzetet detektálja, amit magam körül látok. Egyre többen vannak, talán már a többség, akik lemorzsolódtak mind a jobbos, mind a balos harci alakulatokról, akik bár szavazni lehet, hogy elmennek és behúzzák az ikszet ide vagy oda, de azonosulni már rég nem tudnak se a vallonokkal, se a flamandokkal. Otthontalannak lenni a saját hazádban – ez elég szar dolog. El is mennek ezek a hazát vesztett magyarok az Úrhoz, hogy mondja már meg, hol lesz az ő otthonuk. Az Úr meg azt mondja, hogy miért teremtettem nektek írókat, persze azért, hogy írjanak könyveket, hogy azok a könyvek, na, azok lehessenek a ti hazátok. Azokban a könyvekben van a fényesebb arcú Magyarország, amelynek kapuja nem a kicsinyességre, irigységre és rosszindulatra nyílik. Hanem – mondjuk – a mindenségre.

– Felemelő gondolat, de érezni mögötte csalódást.

– Végigkövettem az elmúlt harminc évet, meg előtte is harmincat. A rendszerváltáskor sokunkban volt naiv bizalom és hit, hogy a szabadság automatikusan emberibb életet hoz.

Nem pusztán anyagi jólétet reméltünk, hanem hogy mondjuk nem kell hazudni, segget nyalni, nem a kontraszelekció, hanem a tehetség és a teljesítmény határozza majd meg a társadalmi feladatvállalást. Aztán kiderült: minden társadalmi rend – nem csak a diktatúrák – arra törekszik, hogy rajta tartsa a markát az állampolgárok tökén.

És akkor a kasztosodásról, ami Magyarországon az elmúlt évtizedekben kialakult, még nem is beszéltünk. Ahová születsz ott maradsz. A szocializmusban, amely, sose feledjük, diktatúra volt, de mégiscsak baloldali diktatúra, fontos volt, hogy a társadalmi rétegek között legyen átjárás. Én például a szocializmus terméke vagyok, bár soha nem voltam és a családom sem volt híve a rendszernek. A társadalmi rétegek közötti átjárás persze sok fájdalommal, kudarccal, megaláztatással jár, és mindig is azzal fog járni, de akkor legalább ez az út fel volt ajánlva.

– Faluról, Vámosmikoláról indult. Nyilván tapasztalatból beszél. Mi volt tehát fájdalmas azon az úton?

– Amikor belépsz egy új közegbe, nem tudod, melyek a kommunikációs elvek, hogyan kell megszólalni. Nem tudod, ki kicsoda, milyen viselkedési szabályok működnek. Még a beszéd ritmusát sem ismered.

– Akkora a nyelvi különbség vidék és Budapest között?

– Óriási. A vidék lassúbb és körülményesebb, nem ironikus, a budapesti beszéd gyorsabb és áttételesebb. Mondjuk a nagyapám azt mondaná, hogy „Kaszáld le azt a kibaszott lóherét!” Budapesten ez úgy hangozna mondjuk, hogy „Mi a helyzet a lóherével?” „Mi lenne?” „Hát, mondjuk az, hogy nincs lekaszálva?” Szóval integrálódni, bármely más közegről van szó, soha nem egyszerű. Ráadásul úgy kell beilleszkedni, hogy a múltad elmondhatóvá váljon az új közeg számára. Nem hasíthatod le, mert minden lehasítás idővel meggyötör lelkileg. Azt is tudni kell, hogy Budapest cseppet sem befogadó város. Az csak valami hamis önhittség az ittlakosok részéről, hogy mindenki állati nyitott.

– Budai lakásában beszélgetünk. Sztreccs című új kötetében úgy jelenik meg a környék, mint ahova cigány például csak lomtalanításon teheti be a lábát. A mégiscsak befogadott, meggyökeresedett budai öniróniája?

– Nem az, és nem is értékítélet. Nem azt írom, minek kellene lennie. Azt írom, ami van. Márpedig itt ez van. Egy cigány van a kerületben, Rácz Aladár – ő is utca. Sajnos a rögvalóság az, hogy az elit kerületek lakói és egyáltalán, a magyar elit többet tud egy vadregényes szigetről, mint egy borsodi vagy nyírségi faluról. Amúgy azok közé a vidéki sutyerákok közé tartozom, akik rögtön Budára kerültek. Mert épp itt volt a gimnázium, ahová jártam. Hozzá kell tenni: az akkori társadalom sokkal kevésbé volt polarizált, a vagyoni különbségek nem voltak akkorák, mint ma, ebből adódóan Buda sem volt olyan, mint most. Sokkal heterogénebb, ebből adódóan szerényebb is volt. Amúgy én 10-11 éves koromtól Budapestre akartam kerülni, úgy gondoltam, ott tudok azzal foglalkozni, ami érdekel és úgy élni, ahogy szeretnék. Azóta sincs bennem semmiféle rusztikus romantika.

– Vidéki témákhoz szokott azért nyúlni.

– Budapesti író vagyok, aki, mivel tapasztalata van, vidéki témákat is megír, de soha nem törekedtem szociografikus helyzetelemzésre. A reália nekem csak egy szükségszerű alap, ami nélkül nem tudnék a létről beszélni. Minden budapestiségem ellenére van például véleményem a mezőgazdaság ’90-es évekbeli tönkretételéről, a földalapú uniós támogatásokról és a primitív növénykultúrák, mint a repce, a búza, a kukorica térhódításáról, valamint arról, mindez milyen pusztítást hozott a vidéknek. Valószínű, hogy egy törzsökös budapesti írónak erről lövése sincs, mert miért is lenne. Van persze és mindig is volt – a két háború között is – Budapesten egy szűk értelmiségi réteg, amely el van ragadtatva az anyaföldből kiserkent népfitől, de ebbe a szerepbe sosem tudtam belehelyezkedni.

– Annyira nem, hogy a Kik vagytok ti?-ben sokszor érvénytelennek mondja a nemzeti ihletettségű irodalmat, olvashatatlannak mondjuk a Zalán futását.

– Mert az. Nem úgy beszélek ezekről a klasszikus és egyben fantasztikus figurákról, mint akik kanonikus, szoborba öntött arcok, akiknek csak ikonképük van. Az embert és az alkotót is igyekszem bemutatni, ahogy én látom. Nem teszek úgy, mintha szentek lettek volna, sem úgy, mintha minden arany lenne, ami kijött a kezük alól. Próbáltam felmutatni az életművekből mindazt, aminek az érzelmi tónusa a mai emberhez is tud szólni. Vörösmartytól a Zalán futása szerintem nem ilyen, A vén cigány vagy az Előszó viszont igen. Élek egy ajánlattal:

nyugodtan kezeljük külön a létünk alapjaiba belekavaró műveket és azokat, amelyek a nemzeti öntudat miatt fontosak.

Ahogyan a festészetben ezt meg is tesszük. Székely Bertalant nem úgy nézzük, ahogy egy Mednyánszkyt vagy Vajda Lajost.

– Értéktelenebb a hazafias?

– Megvan a maga értéke a történelmi festészetnek és a hazafias verseknek is. Különösképpen a gyerekkorunkban. Az Egri csillagok pátosza, amikor tanuljuk, kik vagyunk, hova tartozunk, mi határozza meg az identitásunkat, nagyon is jól működik. A török korba exponált hős mintája még felnőttkorban is visszaköszönhet.

– Hogyan?

– Tudsz Bornemissza Gergely lenni a csajoddal. És akarsz is. Ő meg tud Cecey Éva lenni veled. Így. Beépül a személyiségedbe, de felnőttként már nem ezt olvasod. Jókait gyerekként szerettem, egyszer felnőttként újra megpróbáltam. Nem ment. Dosztojevszkij meg megy, pedig meghalt már, amikor a Jókai-életmű nagy része készült. Azt az irodalmat, amiben csupán a nemzeti toposzok jelennek meg, felnőttként nem olvassuk. A nagy nemzeti versek szimbolikus relikviák, úgy mantrázzuk őket, ahogy a suliban belénk vérték. Nem bontjuk őket mondatokra, nem elemezzük őket, ilyen módon már nem is érintenek meg a jelentés szintjén.

– Nem épp a nemzeti eszme az, amely ma is képes hatni, a hétköznapokban is? Ha valamire bármikor összeverbuválható félmilliós Békemenet, az a piros-fehér-zöld, a „nem leszünk gyarmat”, a nemzeti szuverenitás követelése.

– Nem mondom, hogy nem lehet lelkesíteni a nemzeti eszmével, de ezzel az elöregedett nemzetfogalommal a nemzet jelentékeny része nem vagy csak részlegesen tud azonosulni. A 19. században ez a gondolat előremutató volt és modern. Akartak például nemzeti színházat. Miért? Mert nem volt magyar színház. Ami nem csoda, hiszen a városi polgárság nagyrészt német nyelvű volt. Nyelvileg kellett teret foglalni, értelmes cél volt tehát egy nemzeti színház létrehozása. Ma, amikor a miskolci, a győri is nemzeti színház, a fogalom érvényét veszti. Nagy deficit szellemileg, hogy nincs korszerű nemzetfogalmunk.

Legtöbbször a „nemzeti” ma abban az értelemben használatos, hogy „fideszes”, vagy hogy „nem liberális”.

A nemzet egésze szempontjából tehát ennek a nemzetfogalomnak nincs már érvénye. Nem is cél, hogy legyen. A kekszhuszárok abban érdekeltek, hogy az ország a legapróbb szintekig meg legyen osztva – tantestületben, munkahelyi közegben is meglegyen, hogy vagyunk mi, a jók, meg azok ott, a rosszak. Iszonyú káros, amikor szakmai minőséget igénylő állások betöltéséről is politikai hűség alapján döntenek. Aki a megosztást erősíti az országban, az egyszerűen árt a nemzetnek.

– Ki hogyan árt neki?

– A konzervatívok csak ismételgetik a bejáratott toposzokat, a liberálisoknak meg jószerével lövésük sincs, mit kellene e téren tenni. Ha elmondom liberális barátaimnak, hogy a lányom néptáncol és persze én lelkesedem a népművészetért, pláne, hogy viszonylag jól citerázok, hát úgy néznek rám, mintha Szálasi szárnysegéde volnék. Csakhogy sajnos amikor ideológiai alapon jár a vállveregetés, az mindig felhívás szakmai hanyagságra és művészi korrupcióra is.

– Tapasztalatból beszél? Valami jó állami vagy alapítványi ösztöndíj esetleg?

– Nem emlékszem, hogy valaha is mások intenciója alapján írtam volna, s ezen a jövőben sem fogok változtatni. Corvin-ösztöndíjat kaptam mondjuk, rengeteg pénz volt ráadásul, három éven át. 2002-ben, az utolsó fideszes évben kezdődött. Szabó Magda ajánlott az ösztöndíjra, Osztovits Levente hozta a hírt. Se sikeres író nem voltam, se a munkahelyemről nem dőlt a lé. Megkérdeztem Leventét, van-e valami elvárás. Azt mondta, nincs. „Mondjuk ha elfogadod, külföldön szerintem ne nevezzed fasisztának a kormányt.” Nem esett nehezemre, merthogy nem gondoltam fasisztának a kormányt. Ennek ellenére kértem három nap gondolkodási időt.

– Ha nem volt elvárás, miért?

– Nem voltam a pénzhez hozzászokva, épp ellenkezőleg, a pénztelenséghez voltam szokva. Azt kellett végiggondolnom, mit okoz bennem, hogy ilyen nagy összeg érkezik havonta a számlámra. Nem leszek-e haszontalan vagy naplopó, vagy nem romlik-e le a személyiségem. Arra jutottam végül, hogy úgy teszek, mintha ez a pénz nem létezne. Félreteszem. Amúgy meg vidéki vagyok, egyszerűen gondolkodom a pénzről: ha kapsz, dolgoznod is kell érte. Akkor írtam például A gyereket.

– Szabó Magdával egyébként jóban volt?

– Nem ismertem. Gondoltam, azért csak meg kellene köszönnöm neki az ösztöndíjat, de Levente azt mondta, Magda nem akar velem találkozni. Elmentem egy eseményre a Millenárisra, ahol szerepelt. Utána odamentem hozzá, bemutatkoztam, mire ő: „Nem érdekel, hogy kicsoda maga, az érdekel, hogy mit ír.” És tovább ment.

– Kemény.

– Az volt. Végül üzent, hogy szeretne mégis megismerni. Nagyon jóban lettünk, nyilvános beszélgetéseink is voltak. Imádott kamuzni. Közönség előtt főleg, de néha nekem is kitalált történeteket.

– Példát!

– Például elmesélte, de tudni is lehetett, hogy finoman szólva nem volt felhőtlen a kapcsolata Nemes Nagy Ágnessel, én meg rákérdeztem erre egy nyilvános beszélgetésen. „Én Ágnessel nagyon-nagyon jóban voltam, mondhatni a legjobb barátom volt!” – mondta őszinte lelkesedéssel. Aztán: Sopronba mentünk kocsival egy fellépésre. Egész végig cikizett, hogy katolikus vagyok. Gondoltam, indítsuk a beszélgetést ilyen vallásügyi kérdéssel. Magda persze tudta, hogy az egy konzervatív katolikus város, szóval belefogott a katolicizmus dicséretébe. Hogy ő mennyire szereti a katolikusokat. Odáig jutott, hogy a pápa – mondta fennhangon – a legjobb barátom. Bárkit legjobb barátjának nevezett, ha az épp ott jól szólt.

– Ismerte korábban az írásait?

– Egyáltalán nem. Aztán elolvastam az életművet becsületből.

– És?

– Nagyon jó író. A kortárs irodalmi közeg elég távolságtartó volt vele szemben, egyébként igazságtalanul, talán azért, mert sikeres volt, s ezt a kollégák nem tudták megemészteni. Sokkal igényesebb, mint amit tartanak róla. Azt sem tartom kizártnak, hogy abból a korból ő fog megmaradni, nem mondjuk Mészöly Miklós. Kiváló könyvei vannak, csak mint mindenki, aki Esterházyék, tehát a nyelvkritikai prózafordulat előtt alkotott, vákuumban találta magát.

– Esterházy írásait tényleg szeretni kell?

– Nagyon szerettem, főleg a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Felszabadító volt olvasni, s hogy megjelent egy olyan prózagondolkodás, amiben súlya van a mondatnak és nem dramaturgiai funkciója. Esterházyék, akik tisztességes életművel és tartással élték át a szocializmust, egyébként azt a poétikát mentették át a rendszerváltás utánra, amely Nyugaton már a nyolcvanas évek vége felé elkezdett megkopni. A sors helyett a nyelvre összpontosító posztmodern irodalmat ott akkor kezdte felváltani a problémaérzékeny, történetmesélő irodalom. Mi kicsit késésben vagyunk.

Látható ugyan némi felzárkózás az elmúlt ötven évben, de ez a lépéshátrány még mindig érzékelhető itthon. Bár ez szinte hagyomány a magyar irodalomban.

A nyugatosok például egy 1854-ben megjelent könyvhöz nyúltak vissza. A romlás virágai akkor jött ki. Ady még az átlag nyugatosoknál is konzervatívabb volt: Petőfi gesztusaival élt. Móricz kivételével a modernjeink mind nagyon 19. századiak. József Attila, aki végül felszámolta a morális paradigmát, meghökkentő, mennyire egyedülállóan modern.

– Bölcs dolog felszámolni a morált a művészetben?

– Muszáj. A morál, mint minden egyéb ideológia is: művészetellenes. Vagy fogalmazzunk úgy: kioltja az esztétikumot.

– Miért ne tanuljunk a művészetből, vagy miért ne könnyebbüljünk meg akár könnyed meséktől? Miért kellene a valóság még a szabadidőnkben is?

– Mert tévképzet, hogy az emberek idióták. Még azok is, akik az utolsó agysejttöredékükkel gubbasztanak a kocsmában, még ők is gondolkodnak azon, mi veszi őket körül, mit jelent élni. A műalkotás célja, ha ezt egyáltalán célnak lehet nevezni és nem a lényegéből következik, hogy megérintsen. Nem akar szórakoztatni és nem akar oktatni, ugyanakkor szórakoztat és tanít is. Hasznos következményei lehetnek, de a célja legfeljebb annyi, hogy amikor elolvasol egy jó szöveget, egy pillanatra felszámolódjanak benned az alapvető létszorongások.

– Nem inkább felerősödnek? Sztreccs című friss kötetét olvasva az jutott eszünkbe, ha ifjak megveszik ezt a novellafüzért, egy életre elmegy a kedvük bármilyen párkapcsolattól. Csalatás, hazugság – brutális és sötét az egész.

– Szerintem, nem így van. A fiatalok őszinte hittel mennek bele a párkapcsolatokba, és pontosan látják, mit csinálnak a szüleik. Márpedig a szüleik sokkal botrányosabb dolgokat követnek el, mint amit a Sztreccsben én megírok. Szóval inkább az erősödik meg bennük, hogy ők azt biztosan nem akarják csinálni, amit a felnőttek csinálnak.

– Botrányosabb a valóság, mint amit megír? Mégiscsak cenzúrázza a valóságot?

– Bizonyos témáktól egyszerűen irtózom. Ilyen a családon belüli erőszak. Főleg a molesztálás. Nem cenzúrázok, de ahhoz, hogy a történet jó legyen, bele kell helyezkednem minden szereplő igazságába. Nem lehet morális ítéletem egyikről sem. A gyerekét molesztáló szereplő életigazságát viszont sosem tudnám képviselni, olyan irtózatot vált ki belőlem. Kijön belőlem a morális lény. Ami ugye: tilos. Ezzel együtt ha radikálisabb nyitási lehetőséget látok a sorsra, azt a kaput nem elkerülöm, hanem azonnal bemegyek.

– Hogy találja meg a kilincset? Gyakran az az érzésünk, hogy saját tapasztalatból ír, de ennyi tapasztalta azért mégsem lehet.

– Figyelek. „Képzeld, a Laci elvált, mert a Zsuzsi félrekefélt.” Meghallok egy ilyen közhelyes történetet, aztán másik hármat. Bizonyos távolságból minden élettörténet érdektelen és unalmas.

Ha képes vagy olyan közel lépni egy karakterhez, amilyen közel önmagadhoz vagy, ha tud valami annyira fájni, mintha a saját történeted volna, akkor érdemes elkezdeni írni, és akkor az olvasó is embert fog látni, nem statisztikai számot, nem kétdimenziós sorozatfigurát.

Így aztán létrejöhet a sors alaptragikumával való szembesülés. És ezt nem szabad megúszni. Íróként nem lehet, olvasóként nem éri meg.

– Már miért ne lenne jó megúszni?

– Egy barátom mondta, hogy negyven éven át eleget szenvedett, többet nem fog. Őt nem fogja több fájdalom érni. Lehet így is, de akkor az öröm is el fog kerülni, mert ez ugyanaz a skála. Néhány napja a Velencei-tónál voltam, svábhegyi, jómódú idősek ültek mellettem. Csak a panasz folyt belőlük. Hogy mit nem kaptak meg az élettől. Ezek az emberek, akik mindent megkaptak az élettől, százszor annyit, amennyit a szülőfalum lakói együtt! Mire föl a panaszáradat? Tulajdonképpen az a bajuk, hogy nem szeretnek senkit és semmit. Ezért tombol bennük az elégedetlenség. Holott semmi nem jár! Semmi. Amit kapsz a sorstól, az ajándék, ráadásul semmivel sem lesz minőségibb az életed, ha van még egy ingatlanod, vagy ha a korábbinál nagyobb verdával tolakodsz az M7-esen. Az életet csak egy módon lehet elviselni: ha aktív érzelmeid vannak. Ha tudsz szeretni és szeretve lenni.

– Vagy tudsz gyűlölni és gyűlölve lenni. Az is nagy hajtóerő, nem?

– Persze, a pszichológia azt mondja, még ez is jobb, mint az érzelmi üresség, de én mégis inkább maradnék az újszövetségi alapokon.

– Hogy van egyébként az újszövetségi alapokkal?

– Vidéken természetes volt, hogy templomba megyünk vasárnap. Senki nem verte a mellét emiatt, mint a neofiták manapság. Megtanultam a bibliai történeteket, megtanultam viselkedni, hogy például a misén csöndben vagyok, ha pedig ministrálok, nem akkor rázogatom a csengőt, amikor kedvem szottyan rá. Megtanultam, miről szól egy szentmise. Nekem a tradíció ismerete nem bezárkózást jelent, hanem nyitottságot más tradíciók irányába is. Nem röhögök azon, hogy a hinduk bemennek a Gangeszba, amiben több a mérgező baktérium, mint a víz. És nem tartom hülyének a pravoszláv nénit sem, aki agyoncsókolja az ikonokat.

– Miért fontos épp ez a tradíció, ha a túlvilágban amúgy nem hisz?

– Éveken át szörföztem a keleti vallások vizein, aztán egyszer olvastam Tolsztojtól, hogy lehet az ember ez is, az is, de van valami, amit ismerünk gyerekkorunk óta, s akkor miért is ne abban mozogjunk? A tudás abban is benne van. Buddha beszédeit továbbra is őrült nagy figyelemmel olvasom, mert kitüntetett szövegek, de a buddhizmus formája, belső tartalma sokkal nagyobb energiával közelíthető csak meg számomra, mint a katolicizmus. Túlvilág van vagy nincs – ez nem olyan fontos. A tradíció az.

– Felesége halála sem vitte közelebb a túlvilágba vetett hithez?

– Nem. Úgy gondolom, addig élünk, amíg itt vagyunk, utána meg nem. Ha valami ki is száll belőlünk, mondjuk a lélek, az biztos, hogy épp a perszonalitásunkat nem hordozza, azt, amitől azok vagyunk, akik vagyunk. Nem hiszek a tündérmesékben, bár néha tényleg jó volna innét értelmezni az életet. Sok minden könnyebb lenne.

– Kiírni sem akarta magából a történteket?

– Ha igazi csapás ér, sokszor annyira megviseli az embert, hogy képtelen az érzelmi sokkal tárgyilagosan bánni. Márpedig ez az íráskor elengedhetetlen.

Kicsit ellentmondásos is a dolog, hogy egyszerre kell tárgyilagosan vizsgálnod a mű tárgyát, ami az érzelmi erőt mégiscsak a te szívedből kapja.

Szóval le is szakítom magamról, meg nem is. Én egyébként terápiás céllal nem írok. Így maradhatnak el olyan témák, amelyekhez nem tudok íróként hozzányúlni. Sokszor volt, hogy ha közeledett egy érzelmi válság, már előre megírtam a rá vonatkozó szöveget, mert tudtam, ha berobban az életembe, biztos nem tudom megírni.

– A június elején meghalt kolléga és egykori barát, Térey János virrasztásán ott tudott lenni a Petőfi Irodalmi Múzeumban?

– Nem.

– Talán bojkottálta a PIM-et?

– Mért bojkottálnám? Van egy új igazgató, aki ambiciózus, vannak céljai, rengeteget dolgozik, úgy látom, megteremti a működési hátteret és nem zárt ki onnan senkit sem. Semmilyen diszkriminatív lépéséről nem tudok. A Petőfi Irodalmi Múzeum már jó ideje a kortárs magyar irodalom fontos helyszíne, igenis minden magyar írónak joga van ezt a házat használni. S ezt az új igazgató is így gondolja.

– És ha az állami kánonalkotás fellegvára akarna lenni?

– A fellegvárakhoz és a hatalmi centrumokhoz általában nem vonzódom, a demokratikus sokszerűség híve vagyok, de államilag nem is lehet irodalmi kánont alkotni. A múltat sem lehet átírni. Zilahy Lajossal és Herczeg Ferenccel vagy Tormay Cécile-lel nem lehet Móricz Zsigmondot vagy Kosztolányit leváltani.

El lehet érni persze, hogy ideig-óráig rossz minőségű művek kerüljenek reflektorfénybe.

Azt is, hogy jó alkotók ellehetetlenüljenek és ne tudjanak megírni műveket, hiszen ha tanítanod kell napi nyolc órában, nem lesz rá időd, erőd. Az viszont, hogy rossz minőségű műveket bent tarts az olvasói figyelem középpontjában, hosszabb távon képtelenség. Tehetségtelen alkotóknak lehet ösztöndíjat adni, ingyen nyaraltatni őket Szigligeten, de tehetséges mű ettől még nem fog születni. Akiket a politika érdemtelenül kiemel, azok tíz-húsz év múlva nem lesznek már jelen. Ez a szocializmusban sem működött, pedig volt ilyen szándék. De ki olvas ma Váci Mihályt? Pedig ő nem is volt tehetségtelen. Amire a hatalom képes, az tehát legfeljebb annyi, hogy megkeseríti a tehetségesek életét.

– És most megkeseríti?

– Igen.

Fotók: Vörös Szabolcs

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!