A hatalom hűlt helye maradt Orbán után a Karmelitában
Újságíróknak tartott bejárást Magyar Péter miniszterelnök a Karmelita épületében és két másik vári minisztériumban. Az első hétvégén kétezer ember nézheti meg, amit ma délelőtt a sajtó munkatársai: a hatalom hűlt helyét. A megnyitott Karmelita mindenekelőtt üres, pedig látszólag minden a helyén van, a festmények a falakon, a fonott kerti bútor a teraszon, Orbán vaságya a dolgozószobája melletti kis hálóban. Mégis, még ezekben a privát terekben járkálva sem értjük meg jobban az embert, aki tizenhat évig meghatározta Magyarország sorsát. A Karmelitát nem a bőszítő luxus jellemzi, hanem a zavarbaejtő személytelenség.
Ezen a végre esős májusi hétvégén kétezer ember nézheti meg előzetes regisztráció után a Karmelita épületét a Budai Várban meg Rogán Antal egykori minisztériumát a Dísz téren. Magyar Péter tegnap két minisztere társaságában élőben bontott kordont, és nyitotta meg a 2021 óta elzárt közterületet Orbán Viktor egykori hivatala előtt, ma pedig személyesen vezette körbe az újságírókat az első látogatói csoport érkezése előtt az épületben. Már tegnap kiderült, hogy a Karmelita még jó ideig megtekinthető lesz, a Budai Vár két másik minisztériumi épületét viszont a kormányváltás ellenére tovább fogja használni az államigazgatás: a Belügyminisztérium marad az egykori Királyi Pénzügyminisztérium neogótikus palotájában a Szentháromság téren, Rogánék helyére pedig a Szociális és Családügyi Minisztérium költözik be.
Többet most sem lehetett kihúzni Magyarból a vári épületek jövőjével kapcsolatban: ragaszkodott hozzá, hogy széles körű társadalmi vitának kell döntenie a Karmelita hasznosításáról, a többi épülő palota – vagyis a Honvéd Főparancsnokság, a József Főhercegi és a Királyi Palota – esetében pedig bőven van idő a gondolkodásra, hiszen ezek még messze vannak a befejezéstől.
A Budai Várban több mint három napja tartó, egyszerre felszabadító és nyugtalanító politikai valóságshow mai epizódjára is jutott néhány emlékezetes jellenet. Például amikor a Rogán-féle minisztérium tetőteraszán Magyar váratlanul belefutott a vereség óta egyre zavartabbnak tűnő Havasi Bertalanba, Orbán volt sajtófőnökébe, aki közölte vele, hogy a gatyájánál fogva kilógathatja őt egy zászlórúdon. A szóváltás azzal végződött, hogy a helyettes államtitkári beosztású Havasi perelni fog a végkielégítéséért, Magyar pedig kérte a biztonságiakat, hogy távolítsák el Havasit az épületből, mivel nincs már ott tennivalója.
Kapott az elmúlt napokban Magyar védjegyévé váló alázásból egy adagot Varga Zs. András, a Kúria elnöke is, akit a kormányfő felszólított, hogy „még a lemondása beadása előtt” adjon tájékoztatást, milyen luxusirodát kezdett építtetni magának a felújítás alatt álló Igazságügyi Palotában, és tényleg rendelt-e carrarai márványpadlót.
A legbizarabb azonban mégis az volt, amikor Magyar kilépett a Belügyminisztérium kapuján, és a Szentháromság téren a turisták meg a járókelők éljenezni kezdtek, mintha
világhírű focista vagy popsztár lenne, nem egy kis közép-európai állam miniszterelnöke.
Mellettem egy brit pár az izgalomtól kipirulva állapította meg, hogy éppen sikerült elcsípniük a Prime Ministert, és ez milyen óriási mázli – Magyar Péter valószínűleg érdekesebb volt számukra III. Károlynál. A Várnak mindenesetre jót fog tenni, ha a jövőre vonatkozó döntések nem ezekben a lázas hetekben születnek meg.
A Karmelita megnyitását Magyar az első élő videós bejelentkezésétől kezdve sikeresen tette a rendszerváltás szimbolikus gesztusává. Olyasmivé, amin átdereng súlyosabb történelmi pillanatok emléke: a Tuileriák lerohanása 1792-ben, a francia monarchia végnapjaiban, vagy Janukovics bukott ukrán elnök Kijev melletti luxusvillájának megnyitása 2014-ben és más hasonló esetek, amikor a hatalom addig elzárt, már-már szakrális terei egyszerre feltárultak a dühös nép előtt. Mindeközben a Karmelitát mégsem a nép rohanta le, áprilisban nem forradalom történt, hanem egy választás, az épület megnyitása azonban azt üzeni – vagy azt az illúziót kelti, ki tudja –, hogy nem egyszerű kormányváltás volt itt.
Ha bemehetünk a leváltott miniszterelnök dolgozószobájába, azokba a terekbe, ahova soha nem tehettük volna be a lábunkat, akkor sem, ha rendezett hatalomátadás zajlik egy demokráciában, akkor a rendszere – így érezhetjük – végleg és visszavonhatatlanul megbukott.
A politikai valóságshow-nak ez a célja és az értelme: Orbán Viktor trónfosztását és szimbolikus megalázását jelenti.
Ahogy az ember belép az öt éve gyalogosforgalom elől elzárt Színház utcába, óhatatlanul megborzong és kissé görcsbe rándul a gyomra, mintha tiltott területen járna. Az immár hiányzó kordonok jelezték, hogy a Karmelita valóban más volt, mint egy átlagos európai demokrácia miniszterelnöki hivatala, ahol egymásnak adhatják – adhatták volna – a kilincset érkező és távozó kormányfők. A korlátlan hatalom dermesztő auráját az előző rendszer teremtette meg az épület körül azzal, hogy soha, a minimális gesztusok szintjén sem próbálta nyitottá tenni.
Éppen ellenkezőleg, a Karmelita a rácsok mögötti titok volt: egy olyan épület, amit az átadása után nem mutattak meg az embereknek, noha nem kevés adófizetői pénzből alakították át (körülbelül 16 milliárd forintba került), nem volt megtekinthető évente egyszer sem. Orbán Viktor külföldi vendégeket fogadott ugyan itt, de ellenzéki politikusokat soha nem hívott meg. A koncertekre megnyitott egykori templomtér kivételével a belsejéről hiteles információkat nem lehetett szerezni, csupán következtetni lehetett, amikor videókon és fényképeken felbukkant egy-egy helyiség a háttérben.
Orbán maga tette a Karmelitát titokká, mert tudta, hogy ami megközelíthetetlen, az tekintélyt parancsol. És éppen ezért vált az épület alkalmassá a rendszerváltás demonstrálására.
De most, hogy a titok nem titok többé, mit tudtunk meg belőle a rendszerről, amiben éltünk, és az emberről, aki az egészet mozgatta?
Hiszen a Karmelitában járva minden újságíró és állampolgár valójában Orbán nyomát keresi. Nem a műemlék állapota az igazán érdekes vagy az ott elhelyezett festmények és más műtárgyak, hanem amit az éppen lezárult korszakról a Karmelita elárul. Magyar Péternek az az érdeke, hogy a luxusról legyen szó, megbotránkoztató úrizálásról, csakhogy a Karmelitáról szerzett közvetlen tapasztalat nem ezt a benyomást erősíti.
A Karmelita izgalmasabb volt a rácsok mögé zárva, mint a tereiben járkálva.
Vonzó, nem túl díszes épület, régebbi részei, vagyis a Dunára néző keleti szárny és a rövidebb északi megőrizték a karmelita szerzetesek egykori barokk kolostorának egyszerű szerkezetét. Két szinten körbefutó folyosó a belső udvar felőli oldalon, amiből szobák nyílnak, egységesen fehérre festett, fiókos dongaboltozatokkal fedett terek.
Építészeti szempontból a legszebb a két barokk lépcsőház, de ez is puritán, nehézkes lépcsőkarok, egyszerű stukkókeretek a boltozaton, egy-egy kagylós falfülke a fordulókban. A kolostort a rend feloszlatása után, 1784-ben II. József rendeletére átalakították kaszinóvá, vagyis a vári kormányhivatalok tisztviselőit kiszolgáló klubbá. Ekkor készültek az egykori refektórium freskói, amelyeket a 2018-as felújítás során eltakartak. Az épület Színház utca felőli oldala, vagyis a nyugati szárnya a 19. század közepén épült bécsies hivatali-klasszicista stílusban, ekkor az egész tömb már a hadtestparancsnokság székházaként szolgált egészen az 1945-ös ostromig.
A Zoboki Gábor által jegyzett 2018-as átalakítás anélkül változtatta meg az épület karakterét, hogy bárhol radikálisan hozzányúlt volna. Mindenhol megmaradt az eredeti térszerkezet, kívülről azonban a nem korhű, zsalugáteres ablakok egyfajta kortalanságot kölcsönöznek az összképnek. A Karmelita kolostor melletti egykori bástyakert helyén épült fel az a látványos lépcsőház köré szerveződő, modern irodaépület, amit most sem mutattak meg a nagyközönségnek. Az egykor nyitott dunai teraszt a funkcióváltásra hivatkozva lezárták, és privát kertté alakították, a hosszú és egyhangú barokk kolostorhomlokzat egy szakasza elé kőpilléres terasz épült, amire a miniszterelnök emeleti dolgozószobájából lehet kilépni.
A belső udvart előnevelt, nagy fák ültetésével látványos, de kissé kellemkedő kertté alakították, amelynek közepét a Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló kútszobor díszíti. Nem túl sikerült alkotás, a koronás Mária kifejezéstelen arcú kisdedet emel a magasba, mintha a patrónusi kötelességei nem töltenék el túl nagy lelkesedéssel. Az udvar templomhajó felőli oldalához Zoboki a dunai teraszhoz hasonló stílusú pergolát, a szemben lévő szárnyhoz egy másik kőpilléres teraszt tapasztott.
A belső terekben minden jó minőségű és kissé komor: nehéz, barna tölgyfa ajtók, fényes kőpadló, a nagyobb tárgyalókban súlyos, fényes felületű tárgyalóasztalok és székek, beépített szekrények. A miniszterelnöki irodarész tárgyalóját a dualizmus idején két kormányfőt adó Tisza családról Tisza-teremnek nevezték el; ahogy Magyar Péter a saját első bejárásán megállapította, az élet a legnagyobb rendező. A szoba hátfalának intarziás burkolatú, angyalos címerrel díszített beépített szekrénye a kevés igazán látványos darab egyike. Az enteriőrök nem palotaszerűek, valóban van egyfajta kolostori hatás, de közben látszik az is, hogy a visszafogottság nem jelentett olcsóságot: mindenben jó sok és elsőosztályú anyag van.
A friss adatok szerint a Karmelitában csak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből 97 festményt helyeztek letétbe, de ezek közül kevés a valóban kiemelkedő darab. Jellemzően inkább hivatali portrék, közepesen jó történelmi tájképek, csendéletek sorakoznak a falakon, a csúcsot talán Paál László az Erdő belseje című barbizoni tájképe és két szép Szinyei Merse kép (Kilátás Fonyódról és Gesztenyefa) jelenti. Kortárs művek nincsenek, sőt egyáltalán semmi, ami fiatalabb lenne a 20. század közepénél, Vaszary, Czóbel Béla, Orbán Dezső jelenti a még éppen befogadható modernitást.
A földszinti folyosón a múlt nagy miniszterelnökeinek portréi sorakoznak, a galéria Tisza Istvánnal és a szomszéd Sándor-palotában öngyilkosságot elkövető Teleki Pállal zárul – nincs folytatás, nincsenek későbbi példaképek.
Ahogy a kiállított műalkotásokban, úgy a kormányfőkkel reprezentált történelemben is szigorú az időbeli lezárás, és nincsenek hidak a jelen felé.
A kormányülések termében gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc, gróf Andrássy Gyula és Wekerle Sándor portréjának jutott hely, valamint két történelmi festménynek, Benczúr Gyula A diadalmas Mátyás című képének és a francia Joseph Parrocel Buda 1686-os visszafoglalását ábrázoló alkotásának. Minden festmény gondosan fel van címkézve, mintha galériában járnánk. A múzeumi hatás nemcsak a címkéknek tulajdonítható, hanem annak is, hogy a helyiségekben sok helyen alig van bútorzat, és mintha az sem a tartózkodást szolgálná, inkább csak dekorációs jellegű.
Ettől van a Karmelitának különös atmoszférája. A belső terek nemcsak személytelenek, hanem már-már lakatlannak is tűnnek. Sehol nem látszik kopás vagy használat nyoma, nem látszik, hogy ténylegesen élet lett volna bennük. Tényleg itt töltötte szinte minden munkanapját hét éven keresztül az ország leghatalmasabb embere? Ide járt be dolgozni, ide rendelte magához a minisztereit, itt olvasta át a számára összeállított munkaanyagokat? Hol van a kiült fotel, ahol a Nemzeti Sportot olvasta? Vajon történt egy tudatos kiürítés, mintegy felkészülve erre a helyzetre a választási vereséget követő hónapban?
A legszemélyesebb tér az emeleti miniszterelnöki dolgozószoba, ahonnan az erkélyre lehet kilépni, de gyakorlatilag itt sincs semmi, ami a magánemberre utalna, kivéve a hálófülkében lévő üres vaságyat, de nehéz eldönteni, hogy ezúttal a valóságot látjuk-e vagy egy tudatosan elhelyezett, megtévesztő kelléket. Az egyik könyvespolcon Kerényi Imre Nemzeti Könyvtár sorozatának piros kötésű kötetei sorakoznak, mellettük egy angol nyelvű ismertető a Karmelitáról, az Alaptörvény díszkiadásának két kötete, Magyarország Nemzeti Atlasza három példányban. Az egyetlen meghökkentő, a gondosan megkomponált összképből kilógó elem egy bekeretezett turistatérkép a falon: Kárpátalja. Pont Kárpátalja, nem a Bükk, nem Erdély, nem az Őrség…
A megnyitott és deszakralizált Karmelitában Orbán Viktornak csak a hűlt helye maradt.
Az épület, ami előtt nemrég még elsétálni sem lehetett, alig árul el valamit arról a rendszerről, amiben tizenhat évig éltünk, és az emberről, aki az egészet felépítette.
Ha majd véget érnek ezek a látogatói bejárások néhány hónap múlva, a bútorokat összecsomagolják és a festményeket leakasztják a falakról, visszaadják őket a kölcsönző múzeumoknak, a Karmelitába bármilyen kevés irodát igénylő, de tekintélyes környezetbe illő állami intézmény beköltözhet. Akár az Alkotmánybíróság is, mivel Magyar Péter többször hangsúlyozta, hogy nem ért egyet azzal, hogy a tizenöt tagból álló testület megkapjon egy olyan hatalmas házat, mint az épülő József Főhercegi Palota.
Ahogy azt korábban jeleztük, bármilyen funkciót is kap, az igazi szakítást a NER örökségével a nyitottság jelentené, ha a Karmelita udvarán működhetne egy kávézó és a kerítések elbontása után a dunai bástyáról bárki megcsodálhatná a kilátást. Szabadon és görcsbe ránduló gyomor nélkül.
Nyitókép: a miniszterelnöki irodarész Tisza-teremnek nevezett tárgyalója (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
hirdetés
