Megnyílt a Csikós-udvar: évtizedek óta elzárt területet kapunk vissza a Várban

·2021.09.16

A palota hátsó udvarában az 1945-ös rombolás óta nem sikerült rendezett viszonyokat teremteni. Lovarda, műhelyek, rámparendszer, lépcsők: ez a terület mindig is kissé félreeső szeglete volt az épületegyüttesnek, amit kevesen ismertek, és ahol még kevesebben jártak. A Hauszmann-féle állapotokat itt csak részben lehetett helyreállítani, és ennek is nagy ára volt – az impozáns középkori erődrendszer eltakarása. Ami jó lenne, ha nem válna bevett gyakorlattá.

Ezen a hétvégén, a Kulturális Örökség Napjain megnyílik a járókelők előtt a Budavári Palotának egy olyan szeglete, ahova nagyon régóta, tizenöt éve nem lehetett lemenni: a nyugati oldalon a palotaterasz szintjénél mélyebben fekvő Csikós-udvar. Az 1945-ös ostrom rombolása után ez a terület a látogatói útvonalból kieső, mellőzött hátsóudvarrá vált, ahol egészen mostanáig nem sikerült rendezett viszonyokat teremteni. Aki rég járt erre, rá sem fog ismerni a területre, amit az elmúlt évek épületrekonstrukciói teljesen átformáltak. Alapvetően előnyére: a budai panorámás teraszból a Várkert Bazárhoz hasonló reprezentatív térség lett, aminek kiváló adottságai a hosszú ideig tartó elhanyagoltság után végre érvényesülni tudnak.

A teret három Hauszmann-féle épület(rész) rekonstrukciója határozza meg: a Lovarda, a Főőrség és a Stöckl-lépcső. Mindhárom elkészült már 2020 elején, több mint másfél évvel ezelőtt, és akit érdekeltek, meg is tudta nézni őket: a Főőrség homlokzata egy szinntel feljebb, a Hunyadi-udvar teraszára nyílik, ezért az itteni kávézót és kiállítást már korábban megnyitották, a Lovardát pedig vezetett sétákon mutatta meg a Várkapitányság. Éppen ezért most nem ezekről a látványos rekonstrukciókról lesz szó, bármennyire uralják is az összképet, hanem a környezetükről, az újdonság ugyanis az, hogy elkészült a Lovarda körüli terület környezetrendezése, így hétvégétől a Stöckl-lépcsőn át a látogatók már szabadon lesétálhatnak az alsó teraszra, és birtokba vehetik az új óriásliftet is, amely a Vár tövében futó Palota úttal teremt kapcsolatot. Ennek ellenére nincs minden teljesen kész: a Hauszmann-rámpának nevezett impozáns lejáró várhatóan decemberre, Karakas pasa tornyának felújítása pedig jövő tavaszra fejeződik be. Akkorra áll elő egy olyan véglegesnek nevezhető, rendezett állapot, ami a palotának ezen a részén tulajdonképpen a háború óta váratott magára.

A nyugati vároldal története és téri viszonyai nagyon összetettek, és a környék rengeteg alakváltozáson ment keresztül. Ahogy a Várban mindenhol, most itt is az ideálisnak tekintett 20. század eleji elrendezéshez próbáltak visszatérni, bár különböző okok miatt ez csak kompromisszumokkal valósulhatott meg. A Budavári Palota alapvetően a Duna felé fordul: amióta csak létezik az épület, mindig a keleti, folyóra néző oldal volt a reprezentatív, a nyugati, Buda felé forduló pedig a kevésbé előkelő. A látképeken, fotókon sokkal ritkábban szerepelnek az itteni udvarok, teraszok, ahol többnyire a palotához tartozó kiszolgáló funkciókat, melléképületeket helyezték el. A két oldal alapvető hierarchiája az egymást követő átépítések ellenére állandó maradt. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki ez a nehezen áttekinthető udvar és teraszrendszer, időben elég messzire, a középkor végéig kell visszamennünk.

A középkori és a modern palota egymásra vetített alaprajza (rajzolta: Kuczogi Zsuzsanna)

A fenti rajz a középkori és a modern palota egymásra vetített alaprajzát mutatja, amire ráírtuk az egyes udvarok ma használatos megnevezéseit (de hiányoznak róla az olyan kapcsolódó épületek, mint a Lovarda vagy a Főőrség). Látszik, hogy Zsigmond király uralkodásának végére ezen az oldalon kettős (sőt egy szakaszon hármas) erődrendszer jött létre. A felső platón állt a Királyi palota, aminek teraszát pillérekkel erősített, hosszú támfal tartotta. Alatta egy újabb, két részre osztott terasz következett, falának két végén egy-egy kerek toronnyal (a déli a Buzogány-torony, az északi a törökök által átépített Karakas pasa tornya). A török időkben ez az egész alsó udvar az Újvilág nevet kapta, és valóságos kis város nőtt ki benne, a közepén dzsámival. A teraszok és támfalak rendszere egészen az 1890-es évek elejéig megmaradt, amikor Ybl Miklós tervei szerint a palota kapott egy hatalmas bővítményt, az ún. krisztinavárosi szárnyat, ami nem fért el a természetes platón, hanem egy sokemeletes, óriási alépítménnyel kiült egészen a Várhegy lábáig. A nyugati falszorost ez kettévágta, és két oldalán két kisebb udvar maradt meg belőle, a déli máig az Újvilág nevet viseli, az északit Csikós-udvarnak nevezték el Vastagh György híres Csikós (Lófékező) szobráról, amelyet azután állítottak itt fel, hogy Hauszmann felépítette az Új Királyi Lovardát.

Az 1903-ra véget ért Hauszmann-féle építkezés a középkor minden látható nyomát eltakarta a területen: a pilléres felső támfal egy részére ráültette a Főőrség új épületét (ami fent a Hunyadi-udvar szintjén földszintesnek látszik, lentről viszont három emelet magas a szintkülönbség miatt) és a Stöckl-lépcsőnek nevezett szép neoreneszánsz lejárót, a maradékot pedig egy rámparendszerrel fedte el, ami lovak számára is járható összekötést hozott létre a Hunyadi- és a Csikós-udvar, vagyis a régi és az új istálló között. Az alsó fal is eltűnt, mivel Ybl a krisztinavárosi szárny építéséhez kapcsolódóan egy díszes új támfalat épített elé, aminek magassága szelíden csökkenve fogyott el, mivel felette egy újabb rámpa futott. Ennek létrehozása érdekében Karakas pasa tornyát is lebontották 1884-ben. Az új térszervezést ezen a légifotó-részleten lehet leginkább megérteni:

Légi felvétel részlete 1930-ból (eredeti kép: Fortepan 22679/Zainkó Géza)

A két térszervezés közötti alapvető különbség, hogy a középkortól az 1890-es évekig fennálló kettős terasz-falszoros rendszer alkalmazkodott a természetes terepadottságokhoz, és védelmi célokból kiemelte, elválasztotta egymástól a platókat, az 1903-tól 1950-ig fennálló Ybl-Hauszmann-féle téralakítás viszont eltakarta, felülírta a természeti formákat nagyszabású mesterséges, épített elemekkel: a hegy félig eltűnt a palota gyomrában, a lépcsők és rámpák kiküszöbölték a szintkülönbségeket, az ősi erődrendszer láthatatlanná vált, a nyugati vároldal képét a palotához kötődő melléképületek (Lovarda, Főőrség, Új Istálló) határozták meg. A nagy szintkülönbség ellenére az egységes rendszert alkotó rámpákon akadálytalanul végig lehetett sétálni a Szent György tértől egészen a Palota útig a Hunyadi- és a Csikós-udvar érintésével.

A háborúban az itt álló épületek közül valójában csak a Lovarda és az Új Istálló sérült meg komolyabban (bár nem menthetetlenül), ezeket már 1950-ben lebontották. A területet évtizedekre lezárták, elfelejtett hátsó udvar lett, ahol a palota évtizedekig tartó újjáépítéséhez szükséges építőanyagokat tárolták, sőt a Közti tervezőiroda székházaként használt Főőrség alatt egy lapostetős barakkot is felhúztak.

1971-ben az újabb bontási hullám elvitte a gyakorlatilag ép Főőrséget és a Stöckl-lépcsőt. Ebben a szakaszban új vezérelv alakult ki: mindent alárendeltek a középkori erődrendszer, elsősorban a pilléres hosszú fal feltárásának. A Hauszmann-rámpáról az utolsó ismert fotó 1976-ból származik, ezt valamikor a következő években bonthatták el. Az alsó Ybl-rámpa jóval korábban megszűnt, mivel már 1959-60-ban újjépítették Karakas pasa tornyát, ami elrekesztette a feljárót. Az 1980-as években végig régészeti feltárások folytak az udvarban, és megtörtént a pilléres fal helyreállítása (sőt egy szakaszon a kapcsolódó középkori szárazárkot is bemutatták a rajta átvezető híddal együtt). A szocialista helyreállítás azonban olyan lassan haladt, hogy ezen az utoljára maradt részen a kész állapotot soha nem érte el. Amikor az Országos Széchényi Könyvtárat 1985-ben beköltöztették a krisztinavárosi szárnyba, az egykori Csikós-udvar felé kapott egy oldalbejáratot, előtte egy barokkos kőszegélyű ágyással és pár kandeláberrel, a terület többi részét azonban magról nőtt fák lepték el, és a könyvtári dolgozók parkolója foglalta el. Fentről ide nem lehetett lejönni, az udvart a turisták elkerülték, de okuk se nagyon volt, hogy felkeressék a kopár, lehangoló látványt nyújtó területet. A Csikós-udvarnak még a neve is feledésbe merült, miután a névadó szobrot elszállították, és 1982-ben a Hunyadi-udvar közepén állították fel (ettől aztán teljes lett a terminológiai zűrzavar, mert sokan a felső udvart kezdték Csikós-udvarnak hívni).

Az egykori Csikós-udvar 2005-ben az OSZK parkolójaként, háttérben a Karakas pasa-torony az 1997-es tetőráépítéssel (fotó: Wikipedia Commons / Andrew Bossi)

A nyugati vároldal szocialista helyreállítása ugyanazt az elvet követte, mint a palota más részeinél: a középkori részek bemutatása érdekében elbontották az értéktelennek ítélt historizáló építményeket. Az összetett Ybl-Hauszmann-féle térrendszerből semmi más nem maradt meg, csak az Ybl-támfal magasabbik szakasza az OSZK és Karakas pasa tornya között. Nagy különbség azonban, hogy itt sokkal értékesebb dolgokat bontottak el, mint máshol, és a bontások után kifulladt a lendület, soha nem sikerült olyan szép környezetet teremteni, mint például a déli zárt kertekben. Ami a rendszerváltozásra elkészült, végső soron méltatlan volt a helyhez, utána pedig nem történt semmi egészen 2007-ig, amikor a Raiffeisen lehetőséget kapott, hogy mélygarázst építsen az udvar alatt. A projekt a gödör kiásása után hosszú évekre megtorpant, a környék újra zárt építési területté vált, és az is maradt mostanáig. A Várgarázst a bank helyett végül az állam fejezte be 2017-re, utána pedig már elindultak a Nemzeti Hauszmann Program rekonstrukciói, vagyis a szocialista állapotokat felülíró újabb paradigmaváltás.

A hányatott sorsú jelző a nyugati vároldal esetében teljesen indokolt: ez a terület az elmúlt bő száz évben húsz-harminc évente teljesen átalakult, mégpedig mindig gyökeresen új koncepció szerint. És elég ritkán nézett ki jól.

Ha a mélygarázs-építés előtti utolsó, 2005-ös fotót összehasonlítjuk a maival, kevesen vitatnák, hogy az összkép most sokkal inkább a Budavári Palotához méltó még ha vannak is kritizálható elemek. A frissen átadott Csikós-udvar első ránézésre úgy fest, mintha sohasem lett volna bontás és háború:

A Csikós-udvar a Lovarda és a Főőrség épületével, valamint az eredeti helyére visszakerült Csikós-szoborral (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Nyilvánvaló, hogy a látvány elsősosorban a Hauszmann-féle épület(részek) rekonstrukciójának köszönhetően lett sokkal kedvezőbb. Az 1950-ig itt állt épületek közül egyedül az Új Istállót nem állították helyre, és ez nincs is tervben, ami alapvetően helyes döntés, mert nem tartozott a korszak legjobb darabjai közé, és hatalmas tömbjével fölöslegesen takarna ki a várfalakból egy hosszú szakaszt.

A Csikós-udvar környezetkialakítása teljesen kortárs: díszkő-burkolat, pollerlámpák, ültetett fák és dézsás növények adnak visszafogott keretet a hitelesen visszaállított épületekhez. Hauszmann idejében itt csak egyszerű kövezés volt, fák és közvilágítás nélkül, a Lovarda mögött pedig egy lovas gyakorlópálya helyezkedett el. A területen akkoriban nem számolhattak nagyobb gyalogosforgalommal, de ez már a két háború közötti időszakban megváltozhatott, mert a Fortepanon előkerült egy olyan fénykép 1930-ból, amin egy tipikus vári kandeláber látszik a Lovarda mellett, az épület két sarkára pedig falikarokat szereltek fel (ezek hiányoznak a rekonstruált épületről). Úgy tűnik, hogy ebben az időben a Csikós-udvar és a kapcsolódó lépcsők és rámpák szabadon bejárhatók voltak, a nyugati vároldal nem tartozott a Királyi Palota nagyközönség elől elzárt részéhez, és nem volt parkosítva sem. A Lovarda használata is nyilvánosabbá vált, miután az 1938-ban létrehozott magyar Spanyol Lovasiskola 1941-42-ben bárki számára szabadon megtekinthető lovasbemutatókat tartott az épületben.

A Lovarda 1930-ban, az épület jobb oldalán észrevehetünk egy közvilágítási kandelábert. Fák vagy virágágyások az udvaron egyáltalán nem voltak, ezt a területet nem tekintették a kertek részének (fotó: Fortepan 116773)

Ha azt hinnénk a két fotót látva, hogy egy az egyben ugyanazt a térélményt kaptuk vissza, akkor megcsal a szemünk. A Lovarda rekonstrukciója hiteles de nem pontosan ugyanott áll, ahol az eredeti. A légifelvételen láttuk, hogy az Ybl-Hauszmann-féle térkialakítás milyen feszesen szervezett, logikus rendszert alkotott. A mostani terek viszont töredezettek, furcsa zugokkal, mivel a Palota útról a Lovarda bal oldalán felvezető rámpát nem lehetett visszaállítani. Ennek az egyik oka az, hogy a mostani épület tengelye nem párhuzamos a rámpával, mint eredetileg volt, hanem valamelyest ferdén áll. 2007-ben ugyanis, amikor a mélygarázst építeni kezdték, még senki nem számolt a Lovarda rekonstrukciójával, és azzal, hogy a garázs födéme elbírjon egy ilyen súlyú építményt. A Lovarda rekonstrukciója az egyik oldalon cölöpökre, a másikon viszont a Várgarázs oldalfalára támaszkodik, és kénytelen annak tájolását követni az eredeti elrendezés helyett. Szemből nézve ez egyáltalán nem zavaró, de ha lenézünk balra arra a részre, ahol a rámpának kéne lennie, egy háromszögszerű, összeszűkülő területet látunk a szabályos feljáró helyett. Ezt most díszalmákkal ültették tele, ami enyhíti azt az érzést, hogy a térképzés elég szerencsétlen, és a párhuzamos vonalak sajnos találkoznak, mégpedig nem a végtelenben:

Az egykori alsó rámpa helyén kialakult háromszögű kert (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A háború előtt ez a feljáró ténylegesen közlekedési célokat szolgált, összekapcsolta a Csikós-udvart a Palota úttal. Az új Lovarda megváltozott tájolása ellenére ezt még ma is megtehetné, csakhogy továbbra is elrekeszti Karakas pasa tornyának rekonstrukciója, amit a mostani átalakítás során sem akartak elbontani.

A torony bontása 1884-ben kétségtelenül Ybl mai szemmel leginkább barbár beavatkozásai közé tartozott, mivel az építmény a magyarországi török katonai építészet egyik legfontosabb emléke volt. Vélhetően középkori alapokon építette fel Karakas Mehmed budai pasa 1618 és 1621 között, a köralaprajzú tömör magon álló tizenkétszögű, kétszintes ágyútornyot, amely később a Budai Vár egyik kedves festői részletévé szelidült (Brocky Károly is megörökítette egy romantikus festményen). Az értékével annak idején is tisztában voltak, mivel a bontás előtt részletes felmérési rajz készült róla, és egy fotó is fennmaradt a Kiscelli Múzeumban, amely a Várhegy oldalában vezető sikátor végében, a falig felfutó szőlőskertek között ábrázolja az öreg erődítményt.

Karakas pasa tornyának rekonstrukciója már a palota helyreállításának elveit rögzítő első dokumentumokban is szerepelt az 1950-es évek elején, és az évtized végére meg is történt. Csakhogy a visszaépített torony legfeljebb távolról emlékeztetett az eredetire. A tizenkétszögű felső szintet szabályos ablaksorral látták el, amitől török helyett inkább szocreál hatást kelt. Czagány István művészettörténész, a vári bontások nagy kritikusa már 1967-ben arról írt, hogy „a tudományos megbízhatóság hiánya szembeötlőbb a Karakas pasa-tornyának visszaállításánál” (Művészettörténeti Értesítő 1967/3), noha minden adat meglett volna egy hiteles visszaépítéshez, ha már tornyot akartak. A helyzetet tovább rontotta, hogy 1997-ben tetőráépítést kapott, a sátortető alá rejtett ablaksorral, amikor átalakították az OSZK irodái számára.

Mit lehet kezdeni ezzel a fura képződménnyel?

A Hauszmann Program tervezői úgy döntöttek, hogy megtartják a tornyot kávézónak és mosdónak, vagyis lemondanak a rámpa visszaállításáról, viszont lebontják az 1997-es tetőráépítést, a szocreál ablaksor helyett szabálytalan nyílások lesznek a felső szinten, és durva fugázással a felületet is régiesebbé teszik. A torony így remélhetőleg közelíteni fog egy valódi rekonstrukcióhoz, legalább külső megjelenésében. A toronnyal együtt a középkori lőréses fal helyén futó falszakaszt is megőrizték, ami így nekiszalad a visszaállított Lovarda hátának elég béna hatású részlet, és emlékeztet rá, hogy a Lovarda és a torony egyidőben soha nem létezett.

Török kert csempés szökökúttal Karakas pasa tornya és a Lovarda között (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A torony és a Lovarda között, az egykori rámpa helyén pedig létrejött egy furcsa, süllyesztett kis tér, ahol Török kert néven keleties hatású kertet alakítottak ki díszalmafákkal, fügebokrokkal, rózsákkal és egy csempés csobogóval. A kert alkalmas lesz csendes üldögélésre, elvonulásra, ha sikerül megszüntetni a Lovarda gépészeti berendezéseinek brutális zúgását. A módszer, vagyis egy ebben a formában sosem volt, történeti kertidézet megalkotása emlékeztet arra, ahogy az 1960-as években középkorias kerteket alakítottak ki a palota zárt udvaraiban, mégis van némi zavaró kaotikusság Hauszmann, a török kor és posztmodern találkozásában.

Az alsó rámpával ellentétben a Csikós- és a Hunyadi-udvart összekötő Hauszmann-rámpát rekonstruálták. Ez a hatalmas klinkertégla borítású építmény 300 méter hosszan kígyózik a két terasz között. Felső érkezése a Főőrség épülete mellett van, ahol egykor egy gyönyörű, kőobeliszkes lámpa állt a mellvéd végén (ennek másolata is hamarosan visszakerül a helyére). Hauszmann az építmény alsó részét négy régi domborművel díszítette, amelyek különböző fegyvernemeket szimbolizálnak. A reliefek egykor a régi Főőrségiház épületét díszítették, de nem azt, amit Hauszmann tervezett, és amit most újra a helyén látunk, hanem még az elődjét, amit Ybl bontott el a krisztinavárosi szárny kedvéért a palota története tényleg nagyon bonyolult…

A kallódó barokk műalkotásokat Hauszmann megmentette, viszont valamikor a háború után, talán a rámpa bontásakor nagyon tönkrementek. Most a Budapesti Történeti Múzeum raktárából kerültek elő, erősen lepusztult állapotban, darabokra törve, és a restaurátorok mintát vettek róluk a műkő másolatok elkészítéséhez. Az eredeti darabokkal ellentétben a másolatokon kipótolták a sérült, hiányos formákat (az egyik eredeti dombormű most ki is került a Budapesti Történeti Múzeum újrarendezett kiállítására).

A Hauszmann-rámpa alsó szintje a régi Főőrségiház barokk domborműveinek műkő másolataival (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A rámpát Hauszmann ráépítette a Zsigmond kori pilléres nyugati várfalra, és a két struktúra közötti terekben műhelyeket, tárolóhelyiségeket alakított ki, amelyek az istállók és Lovarda működését szolgálták. A rámpa funkciója is az volt, hogy lóval közlekedni lehessen a két udvar között.

Valóban szükséges volt ezt az építményt rekonstruálni?

A vári visszaépítések közül a kétely legerősebben a Hauszmann-rámpa esetében merülhet fel, mégpedig pontosan azért, amit eltakar: a középkori pilléres várfal miatt. Természetesen a fal hosszú szakaszát takarja a Főőrség és a Stöckl-lépcső is, de ezek valóban kimagasló építészeti alkotások, Hauszmann legszebb művei közé tartoznak. A rámpáról ez azért kevésbé állítható. Általában is igaz, hogy Hauszmann legkevésbé maradandó, az idő próbáját legkevésbé kiálló eljárása a középkori várfalak klinkerköpenyezése volt. Egykor hasonló vastag burkolat fedte a kecses Buzogány-tornyot is, de szerencsére ezt senki nem akarja visszahozni.

A szocialista helyreállítás ma egységesen rossz megítélésű, de fontos lenne különbséget tenni a barokk-neobarokk palota barbár szétverése és a középkori palota gondos, igényes feltárása és helyreállítása között. A középkori emlékek felszínre hozása a Budai Vár múltjának olyan rétegét adta vissza, ami messze többet ér a Hauszmann-féle klinkerköpenyeknél, és megkockáztatható, hogy előbb-utóbb akkor is megtörtént volna, ha nincs a háború. Vigyázni kellene, hogy a mostani rekonstrukciós hevület ne csapjon át a magyar középkor újra-elfedésébe: az Anjouk, Zsigmond és Mátyás korszaka Budán nem válhat másodlagossá Hauszmann és Ferenc József mögött. A két réteg között a jelenleg folyó helyreállításnak kellene harmóniát teremteni, mégpedig elemről elemre mérlegelve az értékeket, ahol ütköznek. Ha így nézzük, nincs rá magyarázat, hogy miért az 1959-es Karakas-rekonstrukció maradt a helyén (ami egyébként nem baj), és az eredeti 15. századi pilléres fal került újra köpeny mögé.

A Hauszmann-rámpa alsó szintjén lévő helyiségekben mosdók lesznek, a középső szint jóval kisebb helyiségeiben pedig ajándékboltok. A pilléres fal eredeti felületeit ezen a szinten látni lehet a helyiségekbe benézve, a mosdóknál viszont még a kötelezően előírt csempézés is takarja. A fal nem sérült, csak az 1980-as évekbeli helyreállítását bontották vissza, de a városképből eltűnt: egész más volt a maga monumentalitásában találkozni vele, amikor a maga egészében látható volt, mint hogy a boltocskák végében feltűnik majd egy-egy szakasza.

A Hauszmann-rámpa esetében érték tűnt el, de érték is keletkezett, van viszont két olyan elem, ami egyértelműen tévedésnek nevezhető. Az egyiket nem kell sokat magyarázni:

Liftházak az Ybl-támfal tetején a Palota útról (fotó: Válasz Online / Vörös Szabolcs)

A Budavári Palota nyugati látképében megjelent két ormótlan méretű, csillogó felületű liftház, mégpedig olyan helyen, ahol a látványuk nagyon zavaró: a gyönyörűen helyreállított Ybl-féle címeres alsó támfal fölött, csúnyán beletakarva az épületegyüttes látványába.

A liftre szükség van, mert akadálymentes közlekedést biztosít a Csikós-udvar teraszára, ahonnan egy újabb, szerencsére már az épület belsejébe rejtett liften juthatunk fel az Oroszlános-udvar szintjére. A tervek szerint innen érkezhetnek meg a nagyobb létszámú buszos csoportok, mivel a Palota út viszonylag alkalmas arra, hogy a turistabuszok a környék lakóit nem zavarva megálljanak. Mondhatjuk azt is, hogy egy liftház a történelmi panorámában mindig ronda a palota dunai oldalán is siralmasan néznek ki a rozsdásodó cortenacél liftek a teraszokon. Csakhogy ezen a helyen lett volna egy kézenfekvő megoldás a liftek teljes elrejtésére: a megtartott Karakas pasa-torony. Ami egy az egyben rekonstrukció, belső terében semmilyen érték nincs, így alkalmas lett volna a felvonó befogadására (de még az is jobb megoldás, ha mellé húznak fel egy liftházat).

A másik hiányosságon még lehet segíteni, bár nem olyan egyszerűen. A Stöckl-lépcső felső érkezésénél levő ún. Bonfini-kertről van szó, ahova most visszakerült két eredeti szobor. Az egyik Antonio Bonfinit, Mátyás király híres itáliai történetíróját ábrázolja, a másik pedig Luigi Ferdinando Marsiglit, aki Buda visszafoglalása után, 1686-ban kimentette a palota romjai közül a még megmaradt corvinákat. Bonfini szobrára emlékezhetnek a Hauszmann Program előtti időkből, mert ott állt a szárazárok hídja előtt, Marsigli viszont az ostrom óta hiányzott, sőt a büsztöt egészen a közelmúltig elveszettnek hitték (kalandos sorsáról bővebben ebben a cikkben lehet olvasni). A két szobor most újra ott áll az eredetivel megegyező talapzaton a lépcső fejénél:

Marsigli mellszobra a Stöckl-lépcső érkezésénél (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Bonfini szobrát 1934-ben avatták itt fel, Marsigliét 1936-ban. A szoborállítások természetesen a korszakra jellemző szoros olasz-magyar barátság jegyében történtek, de a két itáliai tudós valóban fontos szerepet játszott Buda történetében, mindketten megérdemelték az emlékművet. A Főőrség és a palota közötti, nem túl nagy, de az összkép szempontjából nagyon fontos terület a Bonfini-kert nevet kapta, de a díszkert vélhetően már korábban is létezett. Érdekes módon nem nagyon maradt fenn a palotának erről a részéről fotó, de annyit lehet tudni, hogy a lépcsőhöz vezető ösvény két oldalán virágos parterre-ek voltak, a kertet pedig ahhoz hasonló alacsony neobarokk díszkerítés szegélyezte, mint ami máig megmaradt az éppen felújítás alatt álló Habsburg-kapunál. Az 1934-es szoboravatást megörökítő filmhíradó-felvételből sikerült egy olyan kockát kivenni, ami a kertről egész jó képet ad (a távozó alak a koszorút elhelyező Horthy):

A Bonfini-szobor avatása 1934-ben, a felvételen látszik a kert díszrácsa és az egykori parkosítás (részlet a Filmhíradóból)

Ugyanez a hely most így fest:

A Bonfini-kert hült helye (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az ideiglenesnek nevezett tájépítészeti kialakítás tulajdonképpen Ivanka-beton tömbökből áll, amelyek a kert egykori szélét, valamint a Stöckl-lépcsőhöz vezető utat szegélyezik. Egy kortárs parkban nem lenne ezzel semmi gond, de talán nem kell nagyon érvelni amellett, hogy a megoldás nem méltó a palota kiemelt pontjához, ahol ráadásul a Főőrség visszaépítése óta minden eredeti elem hitelesen a helyén van. Egyedül a Bonfini-kert helyreállítása hiányzik, és ez szinte csak apróság ahhoz képest, hogy körös-körül milyen léptékű rekonstrukciók történtek.

Sajnos, a helyzet nem ilyen egyszerű. A kert visszaállításának egyelőre statikai akadályai vannak, amit ugyanis itt látunk, az nem a Várhegy tömör platója, hanem egy födém. Mégpedig olyan födém, aminek a teherbírását nem arra tervezték, hogy elbírja a neobarokk korlátot és a parterre-eket, a betontömböknek viszont tartószerkezeti szerepük van. A probléma azért állt elő, mert a Főőrség visszaépítésekor felvetődött, hogy az épület aljából nyitnak egy bejáratot a Hunyadi- és az Oroszlános udvar alatt rejtőző középkori régészeti emlékek irányába. A középkori palota nagyon értékes romjai rejtőznek az udvarok kövezete alatt, és jó lenne hosszabb távon egy bejárható földalatti bemutatóhelyet kialakítani, ami összekapcsolható a Budapesti Történeti Múzeum kiállításával. Ennek érdekében a Bonfini-kert helye alatti részen nem töltötték be a középkori erődfal és a modern támfal közötti teret, hanem csak lefedték, hogy később az útvonal ezen keresztül továbbvezethető legyen. A műszaki problémára nyilván van olyan megoldás, ami lehetővé teszi, hogy a kert is visszakerüljön a helyére, de megvan a veszélye, hogy a dolog nyűgössége miatt így marad pedig ennél még a sokat átkozott 60-as években is szebb dolgok születtek.


Nyitókép: A Stöckl-lépcső és a Főőrség épülete a Csikós-udvarból (Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult