Nincs olyan, hogy elég az esőből – két kijózanító ábra hazánk vízhelyzetéről
Ha mostantól egy hónapon keresztül mindennap annyi eső esne, mint amennyit a Charles ciklon hozott, a dél-alföldi csapadékdeficit akkor lenne körülbelül nullán. Van, ahol az évek óta halmozódó hiány meghaladja az 1000 mm-t, vagyis az 1 métert. A napjainkban országszerte zajló vízvisszatartás, mederküszöb-építés tehát nem zöld szórakozás, hanem felkészülés a 2027-es aszályra. A most kicsiben, olykor ötletszerűen végzett akciókból professzionális, jogszabályokkal támogatott, táji léptékű rendszert kell létrehozni.
Egy hete a felszín alatti pénzek tartják izgalmi állapotban a magyar közvéleményt. Most beszélnünk kell egy legalább ennyire fontos témáról, a felszín alatti vizekről.
Miközben a nagyközönség – érthetően – a keresztülgyalogolható Velencei-tavon és a sekély vízből előbukkanó háborús ereklyék gyűjtőinek aranybányájává vált Dunán szörnyülködött a nyáron, az igazán veszélyes folyamatok a lábunk alatt történnek. Felszín alatti víznek nevezzük a kőzetek pórusterében, a felszín alatt – akár több kilométeres mélységben – található vizet. Ebből a forrásból származik az ivóvizünk tetemes része, és ezt nevezte a szeptemberi, tekintélyes nemzetközi víztudományos csúcstalálkozó „a jövőnk stratégiai erőforrásának”.
A felszín alatti vizeket elsősorban a lehulló csapadék beszivárgása táplálja. Ebben nem állunk jól. Idén nyáron országos átlagban 74 milliméter csapadék hullott; ez az 1991–2020-as átlagnak mindössze a 36 százaléka. Ráadásul eleve elképesztő deficittel indultunk: 2025 a negyedik legszárazabb év volt a mérések kezdete óta, és 2024 sem volt sokkal jobb.
Nem arról van tehát szó, hogy volt egy peches évünk, hanem arról, hogy a tavalyi, sőt a korábbi aszályok hatásai is velünk maradtak.
Ebbe a helyzetbe érkezett meg november 12-én a Kárpát-medence fölé a Charles névre keresztelt, szubtrópusi eredetű viharciklon. A HungaroMet mérései szerint már az első 24 órában nagy területen 30 milliméternél, északon helyenként 50 milliméternél is több csapadék hullott. Kékestetőn 59, Balassagyarmaton és a Gerecsében közel 56 millimétert mértek. Tardoson 66 milliméterrel megdőlt a november 12-re vonatkozó, 1997 óta fennálló országos napi esőrekord.
A csapadékos széria azóta is tart: a cikkünk megjelenése előtti napon (november 19-én) délutánra és estére is egy újabb ciklonból többfelé 20–25, helyenként 30–40 milliméternyi csapadék esett. Az előrejelzések szerint november 24–25-én átmenetileg szárazabb idő jöhet, de 26–27-én újabb kiadós csapadék érkezhet az Európai Középtávú Időjárás-előrejelző Központ szerint.
Tocsogunk tehát a víztől a hideg, taknyos novemberben. Sokan már egyenesen úgy érezhetik, hogy elég belőle. Sőt: szerte az országban a csatornák elgátolása, fenékküszöbök építése is fölösleges, hiszen a nagy mennyiségű és folyamatosan érkező eső bizonyára pótolta az ökológiai rendszerek vízhiányát. A természet visszatölti, ami hiányzott, és kész vagyunk.
Ha bárki így gondolkodik, nagyon gyorsan felejtse el.
Az alábbi ábra előzményét május elején közöltük. Akkor azt mutattuk be, hogy a 2021 óta jellemző, 2023 kivételével az átlagosnál szárazabb időjárás következtében micsoda elképesztő vízveszteséget szenvedtünk el. Most elkértük az Országos Vízügyi Főigazgatóságtól a grafikon október végéig frissített változatát. Érdemes a zöld vonalra figyelni: 2024 óta szinte szabadesésben van. Az országos, halmozott csapadékhiány 2026. október végéig elérte a 652 mm-t. (Ez április végén még „csak” 462 mm volt.)

Az országos adatoknál mindig meg kell jegyezni, hogy az Alföldön, a Tisza völgyében ennél lényegesen rosszabb a helyzet. Szintén az OVF ábráján látható a hódmezővásárhelyi halmozott csapadékhiány értéke: 1108 mm. Vagyis a Dél-Alföldön 1 métert (!) is meghaladja a deficit.

És hogy mi ennek a következménye a felszín alatti vizekre? A Magyar Tudományos Akadémián a közelmúltban prezentált adatok alapján az 1991 és 2020 közötti átlaghoz képest 15,2 km³ víz hiányzik a felszín alól Magyarországon. Plasztikusabban: körülbelül 7,6 Balatonnyi víz tűnt el és nem pótlódott vissza.
Ehhez képest a Charles óta bekövetkezett javulás olyan, mint szmoking a csontvázon. A 30–40 mm csapadék önmagában csodálatos és kiadós, de szinte semmi a 600–1000 mm-es mínuszhoz képest. Ez látszik a felszíni vizeken is. A Duna Budapesten november 12-én reggel 36 centiméteren állt, november 15-re 101 centiméterre emelkedett, majd apadásnak indult, és november 19-én reggel 68 centimétert mértek. Végre elmerült ugyan az Ínség-szikla Budapestnél – mely elképesztően hosszú ideig, összesen 131 napig volt „látogatható” –, de az alapvetően alacsony vízállás nem szűnt meg.
A Balaton átlagos vízállása 33-ról 36 centiméterre, a Velencei-tóé 8-ról 14 centiméterre nőtt november 12. és 19. között. A Rábán és a Dráván kisebb, illetve átmeneti emelkedés mutatkozott. Nem úgy a Tiszán, ahol ennél jóval látványosabb a javulás. Tiszabecsnél a november 12-i −248 centiméterről november 19. reggelére 134 centiméterre nőtt a vízállás. Ez 382 centiméteres emelkedés.
A fenti két ábrából és az ismertetett adatokból két dolog következik:
- Nincs olyan, hogy elég az esőből. Ha mostantól egy hónapon keresztül mindennap annyi esne, mint amennyit a Charles ciklon hozott, a dél-alföldi deficit akkor lenne körülbelül nullán.
- A most országszerte zajló vízvisszatartás, mederküszöb-építés nem pótcselekvés, hanem felkészülés a 2027-es aszályra.
Kutatók sokasága mondja évek óta, hogy
akkor kell megtartani a vizet, amikor van, amikor éppen jön; aszály ellen ugyanis késő akkor „védekezni”, amikor az már tart.
Idén és tavaly nyáron is végignézhettük, hogyan kotorják és szivattyúzzák az elérhető alföldi folyókat annak érdekében, hogy a víz látszata alakuljon ki a tájban. Az eredmény ismert.
Az utóbbi másfél hétben tucatjával jelentek meg a Facebookon a területi vízügyi igazgatóságok és a civil vízőrző csoportok bejegyzései fenékküszöbökről, helyi árasztásokról. Kicsiben ezek mind a cselekvés mintái; ezt kell táji léptékben is csinálni: ahol csak lehet, vizet engedni a mélyfekvésű területekre, segítve a beszivárgást, vagyis a felszín alatti vizek visszatöltődését.
Közben fontos volna, hogy a természetalapú megoldásokat részesítsük előnyben. Homokzsákolás helyett kis vízhozam esetén földgátakkal is lehet dolgozni, míg ott, ahol nagyobb vízhozam is várható, facölöpöket lehetne leszúrni, és a közéjük font rőzsével fékezni, duzzasztani az érkező vizet. A két megoldás kombinálható is. Juhász Erika biológus, vízőrző a napokban bemutatta az amerikai „hódgátanalógot”, amely szerinte természetes és egyúttal hatékony megoldás. Úgy emelhetjük meg vele a patak vizét, hogy a gáttesten átszivárog a víz, de közben ugyanazok az előnyök megmaradnak, mint a homokzsákgát esetén: nagyobb vízmélység, fokozott beszivárgás a talajba, tervezett oldalirányú vízkivezetés. Ezek ráadásul sokkal ellenállóbbak a szélsőséges eseményekkel szemben – írta bejegyzésében. Juhász megjegyzi, hogy észrevétele csupán módszertani jellegű, és a vízmegtartást preferáló szemléletet nagyra értékeli.
Akárhogy is, az államnak a költségvetéstől és a jogszabályi környezettől egészen a vízügyi üzemrendekig a vízmegtartást kell segítenie. Ezt nemcsak a megváltozott éghajlati helyzet diktálja, hanem a józan ész is.
Nyitókép: Illusztráció (fotó: Oláh Tibor / Nemzeti Archívum / Fókuszban Magyarország Program)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

