„Itt húzódik az orvosok frontvonala” – jelentés Ukrajna legnagyobb katonai kórházából – Válasz Online
 

„Itt húzódik az orvosok frontvonala” – jelentés Ukrajna legnagyobb katonai kórházából

Vörös Szabolcs
Vörös Szabolcs
| 2026.11.20. | riport

A Mecsnikov. Ukrajna legnagyobb katonai kórháza; csak 2022 februárja óta majd’ 60 ezer háborús sérültet – civil és katonát – láttak el benne. A Válasz Online munkatársa különleges engedéllyel meglátogathatta a dnyiprói intézményt, hogy megtapasztalja az egészségügyi stáb megfeszített munkáját. Ellátogatott a harkivi frontra is, egy föld alatti orvosi stabilizációs pontra – épp egy olyanra, amely az első állomást jelenti azoknak a sebesülteknek, akik a Mecsnikovba kerülnek. Riport, felkavaró képekkel.

Van valami skizofrén a harkivi elkerülőben. Belül majd’ öt év nagyléptékű háború után is pulzál Ukrajna második legnagyobb városa. Pulzál annak ellenére, hogy siklóbombákat dobnak rá az oroszok, a Sahed drónok zümmögése pedig nagyjából annyi járókelőben kelt pánikot, mint a trolibuszok jellegzetes gyorsuló hangja. A Nyikolszkij plázába járni, ha épp a piros légiriadó miatt nem parancsolják utcára az embereket, továbbra is eseményszámba megy, a Sevcsenko kerti delfinárium üzemel, színház is van – a pincében. A körgyűrűn kívül viszont, főleg északra, lassan élhetetlen minden. A főutak drónháló alatt, a megye északi részébe ékelődött orosz ellenőrzésű terület nagyjából 25 kilométerre. Jártunk már erre pár hónapja; éjjeli szárazföldi drónos feladat-végrehajtást néztünk meg, és egy föld alatti orvosi stabilizációs pontot. Ide térünk most vissza, katona-egészségügyi riportutunk második felvonásaként; vendéglátóink ugyanazok, akik júliusban: Ukrajna Nemzeti Gárdájának 13. dandárja, a Hartyija. Legutóbb pár óra adatott a stabpunkton, most egy teljes napra leköltöztünk.

⁕

Pehasz. Vagyis Pegazus. Így nevezik ezt a helyet. Ebben az irányban ez az utolsó stabilizációs pont, de ezt is már kétszer érte Sahed-dróntámadás. Szürkületben érkezünk Harkivból. Az utolsó pár kilométeren padlógázzal. Kiugrunk a mentők járművéből, aztán le a föld alá. Nem változott semmi: fent a könnyebb (zöld színkóddal jelölt) sérültek ápolóhelye, lent a sárgáké, pirosaké. Ott vannak a műtők is. Meg a konyha és a háló. Lemálházzuk magunkat az egyik emeletes ágy felső szintjére. Papucsot is kapunk. Informális visszacsatolás arról, hogy tudomásul vették ittlétünket. Amelynek okát mindannyian tudják: arra várunk, hogy feladatuk legyen. Vagyis sérült érkezzen. Lelkiismeretileg ingoványos talaj.

Gyorsjárat Harkiv és a Hartyija-stabilizációs pont között

Nem unalmas ilyenkor? – kérdezzük Leonyidot, a főápolót, hívójelén Lukát. Utóbbi a szeptikus sebészetről írt 1934-es művével halhatatlanná vált Krími Szent Lukács után adatott neki. Nem kertel a válasszal: „Sürgősségi területen dolgozóként nem szokatlan dolog várni. De

nem érzem magam rosszul akkor sem, ha van munka, mert bár a mi fiunk sebesült meg, mégis tudjuk, hogy valami jót tett. Például oroszokat ölt.

Az ilyen üresjáratok normálisak tehát, arra viszont nehéz várni, hogy valami rossz történjen. De olyankor meg jó azt érezni, hogy segítünk; minden kollégámat erre képezték ki magas szinten.” Őt és a stabpunkton épp szolgálatot teljesítő öt orvost tényleg magasan képezték, de az ápolók szerepét ellátó egyszerű harctéri egészségügyisek kiválasztása profánabb folyamat. Az egyikük, Kirill így emlékszik: „Amikor 2022-ben az alakulatnál eldőlt, ki milyen beosztásban szolgál, a társaim legtöbbje félt a vértől. Én meg szóltam, hogy nem. Így lettem combat medic.”

„Számomra akkor jön a megkönnyebbülés, ha a sebesült bajtárs már altatásban van” – ezt már Gyima, a 39 éves aneszteziológus mondja. A szűk helyiségből, ahol áll, ki nem néznénk, hogy ilyen komoly beavatkozásokra is alkalmas. Márpedig altatás nélkül itt nem operálnak. Ha ilyen súlyos a sebesülés, Gyima az evakuáció ideje alatt dönti el, milyen módszerrel altatja a beteget: „Mindig készen kell állni, és mindenkinek tudnia kell a szerepét.” A seregbe két és fél éve mozgósították, a Hartyijában két éve szolgál: „Dnyipróban dolgoztam korábban, ahol gyakran láttam rosszul kezelt katonákat. Ott értettem meg, hogy itt nagyobb hasznukra tudok lenni. A várakozás kicsit depresszív és mentálisan nehéz, de örülök is, amikor nincs piros sebesültünk, mert az azt jelenti, hogy jó a helyzet odakint. De a sebesülteken segíteni is jó érzés.”

Gyima: „A várakozás kicsit depresszív és mentálisan nehéz, de...”

Lent a konyhában teázással, fent a dohányzóban ölik az időt. Beesteledik, kint vaksötét minden. Hallótávon belül FPV-drón zümmög, meg se rezzen senki. Az evakuáció menetéről érdeklődünk. Paradox ugyanis, de a stabpunktra érkezés jelenti azt, hogy – bár innen a városba szállítva akár komoly beavatkozások várhatnak rá – a sebesült túl van a legnehezén: kijutott az első vonalak mögötti 20–25 kilométeres szürkezónából, a killzone-ból, ahol a drónok miatt célpont bármi, ami megmozdul. És ha az ellenséghez legközelebb harcol, először is ki tudott menekülni az 5–7 kilométer széles piros zónából, ahová már a mentő sem mehet be.

Az legfeljebb 5 kilométerre közelítheti meg az első vonalat, addig a saját lábukon kell kijutniuk, vagy az oda beosztott combat medic segítségével. Ha ő sem elég ehhez, segíteni rádión tudnak még.

De hát nemrég drón hozott ki súlyos sérültet az első vonalakból! – vetjük közbe a látogatásunkkor még csak párnapos, világraszóló hírt. A stabpunkt-személyzet nem számít arra, hogy az eljárás általánossá válik. Kosztyantin Vlaszenko esete inkább kivétel, mint szabály. A katona 491 napot töltött egyhuzamban az első vonalakban, olyan helyen, ahol más esély nem lett volna az evakuációra, ami így is több alakulat összedolgozásának eredménye volt. Komoly erők mozdultak meg azért például, hogy eltereljék az orosz FPV-drónosok figyelmét, akik számára másképp könnyű célpontot jelentett volna a nagy és lassú mentődrón. Nyilvánvaló, hogy ilyen erőfeszítés nem tehető minden sebesültért. A mentés dandárját továbbra is mentőautókkal vagy – kerekes, lánctalpas – szárazföldi drónokkal kell megoldani. Szürkület után. „Holnap viszont vasárnap, olyankor nappal is biztonságosabb, mert rotálják az ellenséget” – jósolják a Hartyija katonái. Nyugovóra térünk.

Az éjjel szerencsére zavartalan. Nem sokkal ébredés után viszont jelzés érkezik: sebesültet hoznak. Tényleg működik a vasárnap-sejtés. A stáb ilyenkor már tudja, nagyjából mi vár rá. Ezúttal csak egy zöld sebesült. Olekszandr feladat-végrehajtás közben az autója volánja mögül kiszúrt egy zsdunijt. Az aljnövényzetben parkoltatott drónokat hívják így: ahelyett, hogy a levegőből támadnának velük, a pilóta leszáll a földre, majd, amikor mozgást érzékel a közelben, hirtelen felemelkedik a drónnal, és úgy vezet csapást az ellenségre. Az ukrán katonáknak szerencséjük volt, időben kiszúrták a veszélyt, Olekszandr azonban menekülés közben árokba esett és eltörhette a lábát.

Sebesült érkezik

Társai továbbmentek, combat medic bajtársa várta meg vele a mentőt, amelyik épp a stabpunkt elé érkezik. A fájdalmában ordító sebesültet a földszinten kezelik: megröntgenezik, majd cserélik a rögzítőkötést a lábán, közben infúziót kötnek be, és stabilizálják a vérnyomását. (Mivel a helyiség, amelyben Olekszandrt kezelték, biztonsági szempontból kevésbé átgondolt, mint a föld alatti műtők, az itt készült fotókat nem hozhatjuk nyilvánosságra – a szerk.) Az adatait gondosan rögzítik, hogy az érkező mentősök, akik a harkivi katonai kórházba szállítják, már részletes jegyzőkönyvet adhassanak át az orvosoknak. Merthogy minden, ami nem akut kezelés, Harkivban lehetséges. Aki pedig Harkivtól délkeletre, a Donbaszban sebesül meg, annak Dnyipróban.

⁕

Kritikus infrastrukturális létesítmény. Az egyszerű – az ukrán védelmi minisztérium által – kiadott újságírói kártya nem elég ide, külön levelezni kell hozzá, hogy bebocsáttassunk. Sikerül. A Dnyipro belvárosának ütőerét jelentő Dmitro Javornickij – egykor Marx Károly – sugárút délkeleti végében működő, 1798-ban alapított Mecsnikov Kórházban járunk. Ott is a sürgősségi bejáratnál, ahová a donbaszi vérszivattyú sebesültjeit hozzák. Naponta legalább ötvenet, de megesik, hogy százat is. Megvan az előnye, ha valahová első magyarként jutunk be: maga a főigazgató, Szerhij Rizsenko fogad. Reggeli vizitre készül az előző éjjel az intenzívre került sebesült katonákhoz, de előtte eldarálja intézménye főbb számait.

  • 44 osztályon 1700 beteget kezelnek egyszerre, hiszen a Mecsnikov alapvetően megyei klinika;
  • a háború 2014 és 2022 közötti szakaszában 4 ezer katonát és civilt szállítottak ide, 2022 februárja óta 57 ezret (!);
  • ez idő alatt 63 ezer műtétet végeztek és 26 tonna vért használtak fel;
  • az itt ellátott végtagvesztett katonák száma 13 500;
  • az idekerült sebesültek 95 százaléka hagyja el élve az intézményt.

Felettese kiselőadását Olekszandr Tolubajev orvosigazgató is meghallgatja. Tőle kérdezzük: tulajdonképpen mi egy frontkórház feladata?

Andrij Szirko, Szerhij Rizsenko (a képernyőn) és Olekszandr Tolubajev a Mecsnikov Kórházban

„Fogadjuk az ide hozott sebesülteket; stabilizáljuk, megműtjük, majd amikor állapotuk engedi – ez általában 5–10 nap –, evakuáljuk őket. Mentőautókkal és vonatokon. Azok közül, akiket nemsokára látni fog, ketten is az utolsó napjukat töltik itt, másokra pedig még vár néhány nap a traumatológián, majd a szükséges beavatkozások után szállítják őket nyugatra: Kijevbe, Vinnicjába, Odesszába, Lvivbe, Luckba.” Tolubajev arról is beszél, hogy érintette a személyzetet a háború. A seregbe csak keveseket mozgósítottak – mert a sebesülteket ellátók mentesülnek a szolgálat alól –, de Nyugatra jó néhányan elmentek, főként gyerekes anyuka kollégák. Akadtak olyanok is, akik biztonságba helyezték a családjukat, és visszajöttek, és olyanok is, akik keletről, az oroszok által már megszállt városok már nem létező kórházaiból érkeztek: Herszon és Zaporizzsja megyéből, Bahmutból, Avgyijivkából, Mirnohradból, Pokrovszkból. És milyen itt egy jó nap? „Nincs erre jó válaszom. Korábban azt hittük, hamar vége lesz a háborúnak. Talán pár hónap alatt. Aztán eltelt egy év… aztán öt… most meg már tizenkettő. Azóta védjük a hazánkat. Jó lenne már, ha abbamaradna, és visszakapnánk az 1991-es határainkat és újjáépítenénk az országunkat! Még akkor is, ha tudjuk, a legtöbb Nyugatra menekült ukrán a győzelem után sem fog már hazatérni. De nagyon szeretnénk, ha azok, akiknek még van ilyen szándéka, megtehetnék végre! Közben

mi is tesszük a dolgunkat: 2022-ben megértettük, hogy a mi frontvonalunk, az orvosoké itt húzódik, és fel kell készülnünk a sérültek tömeges érkezésére.

2014 és 2022 között a felvett betegek számából tudhattuk, mennyire intenzív épp a háború. 2022 óta viszont nincs megállás: az alsó küszöb a napi 50 sebesült, amikor pedig mozog a front, megnő a civil páciensek száma is. De a győzelmünkig el fogjuk őket látni!” – fogadkozik Tolubajev.

Alighanem ez az az attitűd, amely lehetővé teszi, hogy az itt dolgozók tizenkét év után is egészséges pszichével navigáljanak abban a valóságban, amely a sürgő betegfogadó pult mögötti csapóajtónál kezdődik. Az intenzív osztályon. „Kérjük, ne mutassanak arcokat a fotókon!” – szólnak az orvosok. Nincs nehéz dolgunk. Arcokat ugyanis – nem látni. Felismerhetőt legalábbis. Szinte mindegyik úgy be van kötve, hogy csak a száj meg a szemek vannak szabadon. Vagy még azok sem. Itt egy amputált lábszár, ott egy összeégett test. Amott meg egy koponyatörés. Közben koncertet adnak a műszerek. Dallamuk és frekvenciájuk nagyjából annyira véletlenszerű, mint régi telefonjaink csengőhangszerkesztőjében az első próbálkozásaink.

Az intenzíven...

Az idegsebészeti osztályra külön is felmegyünk. Itt kezelik a fejsérülteket. Helyesebben azokat, akik a fejükön sebesültek meg leginkább. A háború ugyanis elhozta a politraumák korszakát: a legtöbb sebesülés a kórházi részlegek klasszikus felosztása alapján osztályozhatatlan. „Korábban a legtöbb sérülést a tüzérség okozta, ma már a drónok. A háború első nyolc évében a betegeink 13 százaléka érkezett golyó általi sebesüléssel, mára ez lecsökkent 3,5 százalékra. A többit jellemzően repeszek okozzák. Nem is repeszek, inkább fragmentumok” – mondja az osztály főorvosa, Andrij Szirko. Hogy utóbbi kettő között mi a különbség? A doktor a szekrényéhez megy, elővesz egy zacskót, a tartalmát pedig az asztalra szórja: „Ezeket mind katonák koponyájából operáltuk ki.”

Fragmentumok

Szirko főorvos a drónok másik gyilkos tulajdonságát is ismerteti: az evakuáció hátráltatását. 2022 előtt még helikopterek hozták a sebesülteket a dnyiprói reptérre; 2022 után már csak mentők tudták kihozni őket, most meg már azok sem mindig képesek (emlékezzünk a harkivi fronton megismert nehézségekre!). Márpedig azoknak, akiknek fejsérülése olyan súlyos, hogy fennáll az agyi vérömleny kialakulásának veszélye, az első 4,5 óra kritikus. Mivel a Donbasz–Dnyipro táv ennyi idő alatt nehezen küzdhető le, az első operáció gyakran még működő kisebb, a fronthoz közeli kórházakban történik. Szirkóék statisztikái szerint az evakuáció medián időtartama 6 óra.

„2022 és 2025 között összesen 2338 harctéri nyílt koponyasérült került hozzánk, közülük 550-et kellett a fronton műteni, de aztán őket is hozzánk szállították. Ezzel mi vagyunk a világ legtapasztaltabbjai.

Amerikai kollégáktól tudom, hogy az Egyesült Államok a 2000-es évek háborúiban ennek nagyjából a tizedét kényszerült végrehajtani. A háború előtt évente néhány esetünk volt: lövöldözések, vadászbaleset, öngyilkossági kísérletek. Aztán jött 2014… A háború miatt sajnos afféle rocksztár lettem külföldön” – mondja a tapasztalatait külföldi szimpóziumokon megosztó főorvos. Az osztálya intenzív részlegén kezelt sebesültekhez megyünk Mikita Huligyin idegsebésszel, akit Szirko még 2023-ban csábított Dnyipróba a fronthoz közeli Pavlohradból. „Ők ketten az éjjel érkeztek Doneck megyéből. Drón találta el az autójukat. Egyikük a jobb vállán, a jobb térdízületén, a szemén és a fülén is megsebesült” – ismertet egy szemünk előtt lélegeztetett politraumás esetet. Hogyan lehet ez nap mint nap csinálni? – kérdezzük a 32 éves doktort. „Az elején elég nehéz volt, de most már csak teszem a dolgomat, és próbálok nem belegondolni. A rekordom nyolc műtét volt egy 24 órás ügyeletben – közben pedig a rendes betegeket is kezelni kellett. Egyszerűen ez a munkánk, kevés dolog tud már meglepni. Érzelmileg zsibbadt vagyok a látottak miatt.”

Mikita Huligyin: „Érzelmileg zsibbadt vagyok a látottak miatt”

Pontosan 70 évvel az 1956-os magyarországi forradalom után, 2026. október 23-án hallani mindezt – legalábbis különös érzés. Az ukrajnai orosz agresszió élet és halál közt lebegő súlyos sebesültjeivel a szemünk előtt főképp. Ami pedig nekünk már történelem, az itt a jelen valósága. Immár tizenharmadik éve. A szomszédunkban.


Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Dnyipro#egészségügy#háború#Háborús riport#Harkiv#Hartyija#kórház#Mecsnikov Kórház#Oroszország#Ukrajna

Induló

riport