A 114-es beteg története – exkluzív riport egy ukrán katona újjászületéséről
Nyolcadik alkalommal járt Ukrajnában súlyos sérült katonák és civilek arcát operálni egy kanadai–amerikai sebészcsapat. A Válasz Online munkatársa exkluzív lehetőséget kapott, hogy dokumentálja a specialisták munkáját és megismerje a páciensek történeteit. Közülük egyet mesélünk most el, érzékeltetve, milyen hallatlan – többéves – erőfeszítést igényel, hogy egy sebesült legalább részben visszatérhessen a háború előtti normalitásba. Visszaépített koponyacsont, riadóval félbeszakított műtét – és a P betűs szó. Riport az ivano-frankivszki megyei kórházból.
Jurij is csak úgy pózol, mint minden katona. Hogy aztán büszkén mutogathassa a képet. Gépkarabélya a kezében, csővel a kamera felé; taktikai kesztyűt csak az egyik kezén hord. Mint friss házas nagyanyáink, akiknek, valami rejtélyes okból, egyik kesztyűjét újdonsült férjük tartja kézben a körúti fotószalonokban készült portrékon. A fehér kamuflázs is makulátlan. 2025–26 tele. Az évtized eddigi leghidegebbje. Úgy fagy, hogy szinte hangja van. Kijevben a lakások radiátorai a csövekbe fagyott víztől robbannak szét, a lakosság kályhás szükségsátrakban melegszik. Őt ez a fronton nemigen érdekli. Körülötte lőnek. A 127. dandárral, amelyhez 2022. május 27-én önként csatlakozott, megjárta Donecket, Zaporizzsját meg Szumit. Olyasmiket élhetett át, amiket azok, akik csak a mínusz 20 fokkal küzdenek, képeken láthatnak legfeljebb. Esetleg szabadságos vagy rokkant katonarokonaiktól, ha van kedvük ilyesmiről beszélni. Tekintete fáradt, de elszánt. Mégis milyen legyen 44 évesen, négy év harc után? Most legalább az otthonához közel, Harkiv megyében állomásozik az alakulat. Az orosz határtól 20 kilométerre, Vovcsanszktól délre valami erdőben Verhnya Piszarivka falu mellett, a Donec partján. Szóval Jurijról elkészül a fotó. Talán az utolsó, amelyen még ép. Testileg, úgy értjük.
Az FPV-drón 2026. február 24-én találta el. Szimbolikus dátum. Saját optikai szálas drónjaik akkumulátorait bütykölték épp, amikor megtörtént a baj. Hat társát még szét tudta zavarni, hogy a növényzet közt lapuljanak; neki már nem maradt ideje menekülni. A repeszek több ujját leszakították, a karjába fúródtak. A hasfalát is eltalálták és fél szemére megvakították. A koponyáját pedig átütötték. Azonnal eszméletét vesztette. A támadást megúszó társaitól tudta meg: 40 perc alatt evakuálták. Két nappal később ébredt egy kijevi kórházban.
„Szerencséje, hogy él! Egy ilyen találatnak két következménye van általában: hősi halál vagy vegetatív állapot”
– mondták neki az orvosok, miután eltávolították a sérült koponyarészt. Nem sokkal később Kijevből Ivano-Frankivszkba szállították, a Kárpátok keleti lábaihoz. Épp nyolc hónapja annak, hogy a megyei kórházban fekszik. A képet az ágyban felülve mutatja.
A műtét előtt két nappal beszélgetünk. Nem különösebben ideges, az elvárásai sem túl nagyok: hozzászokott a dologhoz. Ez a tizenharmadik alkalom, hogy altatják. De valószínűleg a legfontosabb. A fejének ismét rendes formája lesz. A titánimplantátum pedig, ahogy a műtétet végző specialisták, Kanadából és az Egyesült Államokból érkeznek.
⁕
Miután a Szovjetunió összeomlott, a második világháború utáni évtizedekben született baby boomer generáció nyugati országokban felnőtt, politika iránt valamelyest érdeklődő tagjai közül sokan őszintén hitték: Oroszországból demokrácia lehet. A Putyin-rendszer sok szempontból e Jelcin-korabeli naiv nosztalgia antitézise. Nyugatról azonban nemcsak a vadkapitalizmus apologétái érkeztek a ’90-es években, hanem segítők is. A Face the Future alapítványt 1996-ban életre hívó torontói arcsebész, Peter Adamson például Jekatyerinburgba, Szaratovba és Uljanovszkba ment arcdeformációval született örökbeadandó gyerekeket operálni. Az adoptáció testi fogyatékossággal nem annyira magától értetődő ugyanis. „Csodálatos volt hozzásegíteni embereket ahhoz, hogy ne csak demokratikusabban, de egészségesebben is éljenek. Az orvoslás ugyan egyetemes, de nem mindegy a politikai klíma, és az, hogy egy állam hogyan tekint a polgáraira, számít-e neki az egészségük” – mondja a kezdetekről Adamson. A politikai klíma márpedig egyre zordabb lett, így több mint harminc misszió után elváltak egymástól az autokratikus útra lépő putyini Oroszország és a Face the Future útjai. Fizikailag a 2019-es utolsó misszióval, elvi értelemben pedig 2022-ben, az Ukrajna elleni nagyléptékű háború megindításakor. Kelet-Európában így lett Ukrajna Adamsonék segítségnyújtási célországa.
Az önkéntes munkában Ivano-Frankivszkba érkező kanadai és amerikai specialisták, nővérek toborzása hosszas folyamat. „Nem mindenki alkalmas erre, hiába jó orvos. Független, de csapatmunkára képes személyiségeket keresünk, akikkel online is elbeszélgetünk.
Egy ilyen misszióban nincs helye az egónak – ha kell, az orvos visz ebédet a nővérnek, vagy felmossa a műtőt. De azt tapasztaljuk, hogy a jó emberek általában jó embereket ismernek”
– mondja Adamson csapata összetételéről. A felhozatal pedig tényleg nem akármilyen: Jurij koponyáját például az amerikai légierő Afganisztánt is megjárt, két éve leszerelt sebésze, Kerry Latham operálja. Előtte azonban a rutinkörök.
Az egyhetes misszió ukrán medikusoknak tartott gyakorlattal kezdődik, másnap pedig a megyei kórházban a Face the Future-csapat és ukrán kollégáik a mintegy harminc – katona és civil – pácienst még egyszer megvizsgálják. Ekkor dől el, kit melyik nap műtenek, a betegek pedig végre személyesen is találkoznak az addig csak Zoom-hívásokon látott gyógyítóikkal. A műtétek a harmadik napon kezdődnek. Megindító pillanatokkal: a reggel 9 órakor Ukrajna-szerte a háború áldozataiért tartott egyperces csend idejére vigyázzba merednek a folyosókon sürgölődők, majd ukránok és a nyugatiak – immár egy csapatként – „Dicsőség Ukrajnának!” felkiáltással indulnak operálni.
De hogyan dől el, kiken végzik el az Egyesült Államokban akár 150–200 ezer dollárt is kóstáló beavatkozásokat? A kiválasztás felelőssége az ukrán orvosoké, őket pedig a program lelke, Natalija Komasko ivano-frankivszki fül-orr-gégész koordinálja. Az, hogy nyugati orvosok immár nyolcadik alkalommal a legmodernebb eljárásokkal segítenek itt a háború súlyos sérültjein, tulajdonképpen az érdeme. A végső bátorítást katonaként szolgáló fivérétől kapta, aki arra figyelmeztette, ő maga is kerülhet a frontról a műtőasztalra: „2022-ben minden kórházunkban sokkot jelentett a sebesülések komplexitása és súlyossága, miközben világos volt, hogy csak több lesz belőlük. Egy ukrán NGO, a Razom megkeresett, lenne-e fogadókészség a külföldiek misszióira, mert a biztonságosabb Nyugat-Ukrajnában erre már Csernyivci, Kárpátalja és Lviv is nemet mondott – a szervezés önkéntes munka, 5–6 órás vasárnapi callokkal, keveseknek hiányzik az ilyesmi a napi rutin mellé. Bementem az igazgatómhoz, aki annyit mondott: »Natalija, ha vállalod, hogy megszervezed, akkor jöhetnek.« Én meg, mivel dolgoztam már amerikaiakkal, és az Ukrán Endoszkópos Fej- és Nyaksebészeti Társaság vezetőjeként valamennyit a menedzsmenthez is értek, belevágtam.”
2022–23-ban, amikor elkezdték az együttműködést előbb egy amerikai sebészcsapattal, majd a Face the Future-rel, közösségi médiás posztokban és orvos kollégák ajánlása alapján választották ki a pácienseket. Azóta pedig leginkább a hírük terjed. Mindenkit azonban ők sem tudnak ellátni, és akit igen, azt sem mindegy, mikor: „A friss fej- és nyaksérülést szenvedett betegeknek el kell magyarázni, hogy legalább hat hónapot kell várniuk, mire a sebek elnyerik végső formájukat. Addig, ha akarnánk, sem tudnánk kezelni őket.
El kell magyarázni nekik azt is, hogy nem tudjuk »visszaadni az arcukat«: jobb lehet, de tökéletes már soha,
a műtétek között pedig nem lehet csak heteket hagyni. Az első betegem utolsó műtétjét – amit végigizgultam, mert [az amerikai AP World Press Photo-díjas ukrán fotósa, Jevhen] Maloletka fotózta – két évvel azután végeztük, hogy megsérült.”
A háború lehetőség az orvoslás fejlődésére, csapjuk fel közhelyszótárunkat Komasko irodájában. Egyetért. „Nagy lehetőség, de nagyon nagy árat fizetünk érte. Öt év alatt huszonötöt fejlődtünk. Élnünk kell a lehetőséggel! Nemzetközi konferenciákon még 2023-ban sem voltunk érdekesek – most meg mindenki minket kérdez. A Face the Future-együttműködés pedig reményt jelent, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Fáradtak vagyunk, de az ilyen missziók érzelmileg feltöltenek minket. Nem érzem igazságtalannak, hogy ők hazamehetnek innen, nekünk meg maradnunk kell. Könnyedén dolgozhatnék én is külföldön, de nem szeretnék, mert szeretem a hazámat. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor elkezdődött a háború.”
⁕
„A jövő évet még valószínűleg itt kell töltenie” – jósolják ivano-frankivszki orvosai a rehabilitációja derekán járó Jurijnak, akinek koponyaműtétjét a nővér már felvezette a folyosói táblára: 114-es beteg, 1-es műtő. Most már nincs visszaút. Két ápoló lép a szobájába Latham doktorral. Még egy utolsó megbeszélés, majd a beteg határozott léptekkel elindul a műtő felé. Olyan rutinnal fekszik fel a műtőasztalra, mintha levegőt venne. Vesz is, az altatómaszkba,
pár pillanat múlva pedig a bal szeme is ugyanolyan mozdulatlanra dermed, mint a jobb oldali protézise.
Propofol-injekció a véráramába, az aneszteziológus pedig hátralép, hogy átadja a helyét Face the Future-ös sebészkollégáinak, Kerry Lathamnek és Raymond Chónak.
Alaszkai és ohiói ejt bemetszést a harkivin. Azt a heget nyitják újra, amit a februári életmentő műtétkor varrtak össze, hogy ne keletkezzék új sérülés az amúgy is vékony bőrön. Lathamet a kíváncsiskodó fiatal ukrán kollégái nem zavarják, az viszont igen, hogy nem szól zene. „Best of 90-es éveket, kérlek!” – mondja a nővérnek. Blink-182-t sorsol a Spoty. Minden kész, hogy kibontsák a steril pakkban ideutaztatott titánimplantátumot („All the small things. True care, truth brings…”), amikor…
… légiriadó! („Work sucks, I know…”)
Az ivano-frankivszki műtő ugyan még a déli fronttól is vagy 900 kilométerre van, de egyrészt a sugárhajtású drónok ezt már könnyedén leküzdik, másrészt a nemzetközi csapat szigorú protokollhoz kénytelen tartani magát. Hiába minimális a fenyegetettség. Latham és Cho helyét a kórház idegsebésze, Andrij Pavljuk veszi át, az ő feladata, hogy felügyelje a nyitott koponyával a műtőasztalon fekvő Jurijt. Nemcsak ő a beteg, a szituáció is. A riadót hamar lefújják, de mivel a lift ilyenkor ellenjavallt, húsz lépcsőforduló le, húsz vissza: szünetel vagy fél órát a műtét.
A második félidő viszont már a legfontosabb lépéssel kezdődik: az implantátum beillesztésével és a koponyacsonthoz szegecselésével. Szerencsére tökéletesen illeszkedik, de mivel a titánlapot borító bőr a korábbi műtétekkor súlyosan traumatizálódott és elvékonyodott, a pericranium kötőszöveti rétegét ráhajtva biztosítanak neki további védelmet. Ezt követően dréncsövet vezetnek a műtéti területre, hogy elvezessék a felgyülemlő váladékot. Végül lezárják a bemetszést.
„Jurij, hall engem? – kérdezi Latham doktor az ébresztéskor, páciense pedig jelez, hogy igen. – Good job!”
A sebész kifújja magát, mi pedig mellé ülünk. Volt már olyan, hogy riadó szakította félbe műtétjét? „Még életemben nem hagytam ott beteget, dühös is voltam, de azt is tudom, hogy a vezetőség határozta meg a protokollt a csapatnak” – füstölög belátóan. Mivel van összehasonlítási alapja, kíváncsiak vagyunk, mi a különbség az afganisztáni és az ukrajnai katonasérülések között. „Afganisztán alapvetően szárazföldi háború volt, amelyben az Egyesült Államoknak légifölénye volt. A mi katonáink sérüléseit a házilag készített robbanószerkezetek okozták, nem pedig drónok és tüzérségi rakéták. Mindkét esetben repeszek hatolnak a testbe, de az ukrajnai háborúban a végtagok és a fej sokkal kitettebbek a sérüléseknek.” Na és Jurij? „Koponyasebészeti szempontból alighanem az utolsó beavatkozása volt. Remélem, ez az útja ezzel véget ér, de akármi előáll, azért vagyunk, hogy segítsük a hősöket!”
⁕
A műtét másnapján ismerős halk bariton fogad a kórteremben. Jurij az. Kutya baja, már este is sétált. A csövet is kihúzták a fejéből. Amely, bár frissen öltött hegekkel szabdalt, újra kikerekedett. A szó szoros értelmében. Utolsó varratszedés két hét múlva. A beteg mosolyog. „Tegnap, a műtét napján még bizonytalan voltam kicsit, amikor fel kellett állnom, de ma már jó minden.
Nagyon jó érzés volt belenézni a tükörbe. Tudom, hogy soha nem lesz olyan, mint volt, de látványos a javulás. Derűlátó vagyok, de hozzászoktam a gondolathoz, hogy még sokáig kell itt lennem.”
Tépelődünk kicsit, szabad-e ezekben a pillanatokban ilyesmiről kérdezni, de csak kibukik belőlünk: gondol ilyenkor az orosz majdnem-gyilkosára? „Vannak itt mások is, úgyhogy nem akarom a P betűs szót használni rá. [Pidar, jelentése: köcsög. Ukrán katonák gyakran használt elnevezése orosz megszállóikra – a szerk.] Nem tudom, él-e még. Akkortájt sok roham volt azon a szakaszon. Lehet, hogy elfogták, vagy már halott. Eleinte voltak olyan gondolataim, hogy megmutassam neki, »nézd, mit tettél velem!« Hogy mit tennék, ha most itt lenne? Ellőném a térdkalácsát! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.”
