Pokoli hétvége: ez nem csak a migránsnegyedek lázadása, három krízis robbant egyszerre Franciaországban
A másod-harmad-negyed generációs bevándorlók lakta franciaországi negyedekben veszélyes gyúanyag jött létre a feleslegesség-érzésből, a primitív iszlamizmusból, kábítószer-kereskedelemből, rapzenéből, erőszakkultuszból, rendőr- és államgyűlöletből – nem kis részben ennek eredménye a hétvége óta Párizsból, Marseille-ből és más városokból érkező apokaliptikus képsorozat. Mégis tévednek azok, akik szerint csakis az elhibázott migrációs politika áll a súlyos zavargások mögött. A pokoli hétvége ugyanis három krízis: egy politikai, egy gazdasági és egy társadalmi metszéspontjában alakult ki. A 2017 óta tartó, évek óta válságban vergődő Macron-korszak közelgő vége és a növekvő, a 18-24 évesek között már 22 százalékra rúgó munkanélküliség ugyanúgy hozzájárult a robbanáshoz. Összeállításunkban felvázoljuk a teljes hátteret.
„Polgárháború.” Talán ez a leggyakoribb kifejezés a francia közéletben szombat óta. Országszerte hat-hétszázezren tüntettek a középfokú oktatás problémái, az emelkedő árak, a nehezedő megélhetés, a benzinárak miatt. A békés tüntetők közé arcukat eltakaró szélsőbaloldali-anarchista vandálok vegyültek, majd az általuk generált káoszban országszerte köztörvényes fosztogatók tízezrei vetették magukat a boltokra. A rendőrség sok helyen képtelen volt megfékezni a váratlanul kiterjedt erőszakot.
Belügyminiszteri összesítés szerint több mint 600 rendőr és csendőr sérült meg, 1800 embert állítottak elő. Nemcsak a nagyvárosok centrumai váltak törvényen kívüli helyekké, francia léptékkel egészen kis városokban is hatalmas erővel tombolt az erőszak. A 120 ezres közép-franciaországi Limoges eddig körülbelül annyira számított veszélyes helynek a francia köztudatban, mint nálunk Kaposvár. Múlt szombaton 4-500 főnyi dühöngő csőcselék mégis felgyújtotta a műemlék városházát, amelyet hiába próbált megvédeni maroknyi, gyengén felszerelt önkormányzati rendőr. Franciaország második legnagyobb városában, Marseille-ben a helyi rendőrapitányság adatai szerint harmincezren (!) vettek részt az üzletek kirablásában.
Ők főleg a bevándorlók lakta, kábítószer-kereskedéssel, bandaháborúkkal sújtott északi városnegyedekből érkeztek a Tik-Tokon és más közösségi hálózatokon villámgyorsan terjedő mozgósító videók hatására.
Alig volt ellenük hatósági erő, jó pár órán keresztül mindössze egy századnyi tömegoszlatásra kiképzett rohamrendőr állt rendelkezésre. Nemcsak megdöbbentően sokan vettek részt a sok tízmilliárd euró kárt okozó fosztogatásokban és az utcai rendbontásban, de az erőszak hevessége is különbözött a korábbi zavargásoktól. A rendőrszakszervezetek egybehangzóan a csőcselék durvulásáról számoltak be; sokan vasrudakkal, betondarabokkal, tűzijátékokkal támadtak a rendőrökre.
Az egyre-másra feltűnő palesztin zászlók nyomán az lehetett a megfigyelő benyomása, hogy a közel-keleti konfliktus terjedt ki a francia városokra.
Bár egyes hírek szerint Emmanuel Macron elnök vasárnap mérlegelte az egész országra kiterjedő rendkívüli állapot bevezetését, végül elállt ettől.
A piacok már szeptemberben, a politikai és költségvetési bizonytalanság miatt is nyomás alá helyezték a francia állampapírokat: a tízéves kötvények hozama megközelítette az 5 százalékot, ami az állam finanszírozási költségeinek emelkedésével fenyeget, egy rendkívüli állapot pedig alighanem tovább súlyosbította volna a helyzetet. (A francia eladósodottság rekordokat döntöget, jelenleg GDP-arányosan 119 százalékon áll.) Macron talán azt is mérlegelte, van-e elég rendőr, csendőr az ország életét felforgató, kijárási tilalmat és bírói engedély nélküli házkutatásokat, előállításokat lehetővé tevő rendkívüli jogrend érvényesítéséhez. Ezért inkább általánosabb beszédet mondott, az „elkövetők megbüntetéséről” és a „káosz terjesztői elleni fellépésről” – és még csak el sem fogadta a helyzet elfajulásáért a politikai felelősséget vállaló Laurent Nuñez belügyminiszter lemondását.
Hétfőn aztán Sebastien Lecornu miniszterelnök már nem zárta ki a rendkívüli állapot bevezetését, „ha szükség van rá”, és a hatóságok a nagyvárosok, így Párizs bizonyos részeire este nyolc és reggel hat óra között kijárási, gyülekezési és tüntetési tilalmat vezettek be. A kormány a kifosztott üzleteknek segítséget, a rendőrség hatékonyabb fellépést, az elhárítás pedig az online szerveződő fosztogató-romboló csoportok gyorsabb azonosítását ígéri – és egyik sem fogja megoldani a gondokat.
Az apokaliptikus hétvége ugyanis három krízis: egy politikai, egy gazdasági és egy társadalmi metszéspontjában alakult ki. Az egytényezős magyarázatok, mint például a magyarországi baloldali megszólalók által emlegetett „megélhetési válság”, vagy Magyar Péter miniszterelnök migrációt hibáztató kommentárja a valóságnak csak egy szelete. Éppen ezért, mint az egytényezős magyarázatok általában, a válság számos elemét figyelmen kívül hagyja. A három elemet megvizsgálva próbáljuk megérteni, mi és miért történik most Franciaországban.
I. POLITIKA
A káosz első rétege a közelgő elnökválasztással függ össze. Hat hónap múlva döntenek a franciák az először 2017-ben, másodjára 2022-ben megválasztott Emmanuel Macron utódjáról. Az államfő mindkét alkalommal Marine Le Pent győzte le az elnökválasztás második fordulójában (kilenc éve 66-34, négy éve 58-42 arányban). Az alkotmány azonban nem engedélyez harmadik mandátumot a köztársasági elnöknek – és Macronnak amúgy is kevesebb esélye lenne, mint Napóleonnak Waterloonál. A felmérések tartósan 80 százalék körüli elégedetlenséget mérnek vele kapcsolatban. Lassan egy évtizedes elnökségének végére eltűntek a személyével és politikájával kapcsolatos remények. Első megválasztása idején a régi politikai rendszer, a jobbközép és balközép egymást váltó pártokráciájának leváltását ígérte. Ezt meg is valósította, csakhogy az ancien régime helyére nem került semmi. A technokrata-centrista-liberális-européer programmal megválasztott államfő folyamatos személycserékkel, látványos összeveszésekkel saját hátországát gyengítette – ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy ma micsoda a macronizmus és kik képviselik.
Két volt miniszterelnöke, Édouard Philippe és Gabriel Attal is indul az elnöki székért, kettejük közös vonása, hogy minél távolabb akarják tartani magukat toxikussá vált egykori főnöküktől, akire a baloldaliak liberálisnak nevezett, európai szemmel elég félénk reformtervezetei miatt haragudnak. Például 2023-ban kínkeservesen megszavazta a Nemzetgyűlés, hogy a törvényes nyugdíjkorhatár a korábbi 62 évről fokozatosan 64 évre emelkedik. Majd idén a társadalmi elégedetlenség miatt a korhatár emelésének ütemét és a járulékidő növelését 2028-ig felfüggesztették. (Dániában különösebb csinnadratta nélkül, baloldali kormány alatt most emelték 70 évre a nyugdíjkorhatárt.) A jobboldal pedig azért szeretett ki Macronból, mert például a bevándorlás ügyében egymásnak gyökeresen ellentmondó álláspontokat képviselt – így minden maradt a régiben. Évente 300-500 ezer új tartózkodási engedélyt adtak ki EU-n kívüli állampolgárok számára. Csak 2024-ben 147 ezer illegálisan Franciaországba érkezőt fogtak el, ám közülük csak 21 ezret tudtak kiutasítani, a többiek egyszerűen felszívódtak az országban.
A Macront eleinte támogató üzleti és vállalkozói szféra az elnök következetlen adópolitikája, illetve a krónikus instabilitás miatt csalódott benne.
Az elnök a 2024-es európai parlamenti választás estéjén, miután Marine Le Pen pártja fölényesen győzött, jó ötletnek tartotta előrehozott választás kiírását. Huszárvágásától szűk parlamenti többsége megerősítését várta, ehelyett az akció teljes katasztrófába torkollott. Marine Le Pen előretört, megerősödött a szélsőbal és meggyengült a „centrális blokk”, azaz a Macron körül gravitáló erőtér. Két éve nincs stabil többség az elnök által felkért, egymást gyorsan váltó kormányfők mögött, sziszifuszi munka egy szimpla törvénytervezet elfogadtatása is.
Mindez nem rendítette meg Macron önképét, arroganciája még a hatalmas egókban nem szűkölködő francia politikában is párját ritkítja. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a lassan másfél évtizede néppártosodó Marine Le Pen jó ideje folytatja menetelését. Ma már a felmérések szerint nem pusztán az első fordulót nyerné meg magabiztosan, hanem ellenfelektől függően ugyan eltérő mértékben, de a másodikat is. Legnagyobb arányban Jean-Luc Mélenchon, a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország (LFI) elnökjelöltje ellen, mégpedig egy friss felmérés szerint 69-31 százalékos megoszlásban. Kettejük második fordulós párharca ma már egyáltalán nem sci-fi. Ahogy szeptemberi párizsi riportunkban jeleztük, Mélenchon a társadalmi elégedetlenség hullámain szörfölve, sőt azokat korbácsolva ma már a második legnépszerűbb jelölt.
Miközben azonban Le Pen nagy energiákat fektetett a középre húzásba, amelynek egyik anekdotikus, ám jellemző példája, hogy képviselőitől megköveteli a Nemzetgyűlésben a nyakkendő viselését – miközben a jakobinus klubot játszó LFI-sek kispolgári kravátli nélkül szólítanak fel forradalomra. Ez alig túlzás: a radikális baloldal ugyanis jó ideje a feszültségek szításában látja a hatalomra jutás zálogát. A szombati, még békés párizsi tömegtüntetésen Mélenchon arról áradozott, hogy a középiskolások tüntetéséből kinövő mozgalom „hatalmasabb, mint 1968 májusa.” A gyújtogatással, fosztogatással teli éjszaka után a radikális baloldali jelölt a rendőrségi vezetőket támadta, akik engedték, hogy csapataik „félelmükben megvaduljanak”. (Kétségkívül igaz, súlyos sérülések is történtek a rendőri túlkapások nyomán, egy tüntetőnek például letépte a karját egy tömegoszlató gránát. Ezzel együtt nem az egyenruhások erőszakossága miatt ébredt Franciaország arra, hogy a belvárosok egy részét szétverték, kifosztották.) Bár másnap reggel félszívvel elhatárolta magát a csőcseléktől, még ekkor is relativizált: egy hétfő reggeli interjújában arról értekezett, hogy „minden országban vannak fosztogatók”. Korábban azonban pártja politikusai mindent megtettek azért, hogy bátorítsák a Franciaországban amúgy is több mint két évszázados hagyománnyal bíró forradalmi erőszakot. Párizs szinte kizárólag bevándorlók lakta elővárosa,
Saint-Denis polgármestere, Bally Bagayako például korábban arról beszélt, hogy „az erőszak lehet legitim”.
Alma Dufour LFI-s parlamenti képviselő pedig rendes bolsevik logikával élve kijelentette, hogy a cél szentesítheti az eszközt. Jean-Luc Mélenchon ideológiai lecsót főz a sok összetevőből, amikor kijelenti, hogy ő az „új” (értsd: mesztic, muszlim, fiatal, külvárosi, proletár) Franciaországot képviseli a „régivel” (keresztény, polgári, fehér) szemben.
Első látásra érthetetlennek tűnik, miért igazolja, relativizálja az erőszakot az LFI, ha ezzel a végelgyengülés jeleit mutató centrista hatalom ellenében a rend utolsó bástyáját képviselő Marine Le Pen esélyeit növeli. Ehhez ismerni kell az LFI és Mélenchon politikai genezisét: a párt forradalmi mozgalomnak tartja magát, vezetője pedig trockistaként kezdte. A francia trockizmus a hetvenes–nyolcvanas években forradalmi marxizmust, munkásmozgalmi szervezőmunkát és internacionalizmust ötvözött, a hatalmat pedig az intézmények elfoglalása, illetve összecsapások provokálása révén gondolta megszerezhetőnek. Mélenchon később kényelmesebb életre váltott; sokáig szocialista szenátorként politizált, mielőtt létrehozta saját radikális baloldali pártját. Gondolkodásában azonban megmaradt felforgatónak: neki valójában nincs ellenére, ha a mostani zavargások Le Pent erősítik. Tudja, hogy most nem nyerheti meg az RN jelöltje ellen a választást, jobboldali-populista győzelem esetén azonban ő lenne az első számú ellenzéki. A „harmadik fordulóra” pedig Le Pen megválasztása után kerülhetne sor, amikor a szélsőbaloldal a „fasiszta veszély” ellenében hívná utcára a tömegeket.
II. GAZDASÁG
A mostani politikai konstelláció nem állna elő kedvező makroökonómiai folyamatok mellett. Franciaország azonban nincs jó állapotban, ezért a jelenlegi válság második dimenziója gazdasági jellegű. Az állam eladósodottságát már említettük, az infláció, bár nem tűnik jelentősnek, az elmúlt időben felgyorsult. Augusztusban 2,4, szeptemberben már 3,1 százalékkal volt magasabb az egy évvel ezelőttinél. A fogyasztói kosár bizonyos elemei még a rendőrök felé dobált utcaköveknél is gyorsabban száguldanak: az energiaárak egy év alatt 21 százalékkal, a kőolajtermékek árai 36 százalékkal nőttek. Ennek következtében a dízel ára 44, a benziné 25 százalékkal drágult. Ez azért veszélyes indikátor, mert Macron elnökségének első nagy próbatétele, a sárgamellényesek mozgalma 2018-ban pontosan a gyorsan dráguló üzemanyagárak miatt indult el. A vidéki Franciaország jelentős részében ugyanis használható tömegközlekedés hiányában az emberek mindennapi életéhez elengedhetetlen az autó.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a munkanélküliségi ráta egy év alatt 0,7 százalékkal nőtt, jelenleg 8,3 százalékon áll – a 18-24 évesek között már 22 százalék. Talán ez is az oka annak, hogy körükben a nagyvonalú állami juttatásokat ígérő LFI a legnépszerűbb párt. A gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt; idén az IMF előrejelzése szerint 0,4 százalékos lehet. A francia állam hosszú évek óta küzd az eladósodottsággal, a takarékossági intézkedésekhez nincs politikai akarat és stabil kormány. A társadalom viszont joggal érzi úgy, hogy évtizedek óta mindig egy kis áldozathozatalra kéri őt az éppen aktuális kormányzat. Közben leépül a vidéki közlekedés (minél távolabb lakik valaki egy vasútállomástól, annál inkább hajlamos az RN-re szavazni), egyre zsúfoltabb az egészségügy, s komoly gondok vannak az oktatásban is. Gazdaságpolitikai ördögi kör alakult ki: a lakosság az államtól várja az energiaárak kompenzálását, valamint jobb közszolgáltatásokat, nyugdíj- és béremelést. Az állam azonban képtelen megfelelni ezeknek az elvárásoknak, hiszen fülig eladósodott.
Csak kamatteherre 65-67 milliárd eurót fizet évente. Ez egyenértékű a teljes oktatási költségvetéssel.
Mivel köhög a gazdaság, nem lehet „kinövekedni” a bajokat, azaz nehéz úgy növelni az állami bevételeket, hogy közben ne fékezzék tovább a gazdasági aktivitást. Ennek következtében gyakorlatilag nincs olyan társadalmi csoport, amely ne nyilvánítaná ki hangosan elégedetlenségét. A politikával szembeni indulatokat pedig kihasználják a káoszt akaró anarchisták és a szebb sportcipőt és telefont akaró fosztogató csőcselék.
III. TÁRSADALOM
És itt érünk el a mostani feszült franciaországi helyzet harmadik eleméhez, a társadalmi, sőt bizonyos értelemben civilizációs válsághoz. Ennek csak egyik eleme a migrációs válság, számos más sajátosságot is figyelembe kell venni. A francia közoktatás például elveszítette sokáig kiválóan működő integrációs-felzárkóztató képességét. A bíróságok roskadoznak a munkateher alatt, ezért a bűncselekményeket gyakran csak évek múlva követi számonkérés, ami rombolja a társadalmi morált.
Az elmúlt hatvan évben egyre gyorsulóbb ütemben és egyre nagyobb számban érkeztek Európán kívülről, jellemzően az arab világból és fekete Afrikából. Elvégezték-elvégzik az őslakosok által nem szeretett munkákat (Párizsban A fehér bőrű kukás ritkább, mint az optimista választópolgár) és reménykedtek abban, hogy a gyerekeiknek jobb lesz. Azonban már a második-harmadik generáció nő úgy fel, hogy sem egykori hazájához, sem a mostanihoz nem tartozik igazán. Noha ezek az emberek rendelkeznek állampolgársággal (s az államideológia szerint éppolyan franciák, mint akik Asterix óta Gallföldön élnek), mindennapjaikat kilátástalannak vélik. A másod-harmad-negyed generációs bevándorlók lakta negyedekben veszélyes gyúanyag jött létre a feleslegesség-érzésből, a primitív iszlamizmusból, kábítószer-kereskedelemből, rapzenéből, erőszakkultuszból, a rendőr- és államgyűlöletből.
Sokan az itt élők közül kikoptak az iskolából, szakmájuk nincs, a hatóságokkal való összeütközést pedig erénynek tekintik – és bármikor kaphatóak a balhéra.
Magatartásuk pedig kihat azon bevándorlók és leszármazottaik megítélésére, akik csak nyugodtan élni és boldogulni szeretnének. A zavargások során azonban a rendőrség tömegesen kapcsolt le „echte” francia fiatalokat is, akik a balhé kedvéért és a büntetlenségben bízva vettek részt az utcai összecsapásokban, fosztogatásokban. S mint láttuk, a francia bajok messze nem pusztán a sikertelen integrációból fakadnak. Tévedés tehát Magyar Péter magyar és Donald Tusk lengyel miniszterelnök közösségi médiás kommentárja, amely szerint a jelenlegi franciaországi helyzet kizárólag az illegális bevándorlás miatti feszültségekre vezethető vissza. A két politikus kritikája inkább az európai állam- és kormányfők találkozóján történtekre utal vissza. Akkor ugyanis a különben szociáldemokrata Mette Frederiksen dán miniszterelnök élesen bírálta Pedro Sanchez spanyol kormányfőt migrációs politikája, illetve a ceutai események miatt. Egyben szerette volna, ha a tanácsi következtetésekben a migrációval a lehető legkeményebb álláspontok érvényesülnek, s ehhez csatlakozott Giorgia Meloni olasz kormányfő, illetve a közép-európaiak. A feszült vitában Emmanuel Macron Pedro Sanchez pártjára állt, így végül enyhébb megfogalmazás került a szövegbe.
Aligha gondolta bárki, hogy a múlt heti tanácsi végkövetkeztetések témája a padlószőnyeges brüsszeli irodákból ilyen hamar az üvegszilánkok borította francia utcákra kerül.
Nyitókép: Gauthier Bedrignans / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
