Nemcsak a Macron-éra, hanem egy 45 éves korszak ér véget – két szélsőség példátlan küzdelme Franciaországban
Szeptember elején lényegében elstartolt a jövő évi francia elnökválasztás kampánya, mégpedig egy vaskos meglepetéssel: a közvélemény-kutatások szerint a második fordulóba mért Marine Le Pen ellenfele nem egy jobb- vagy balközép jelölt, hanem a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon lehet. Persze messze még a megmérettetés, de az egymást maró centrista indulók, a gazdasági mutatók, Emmanuel Macron tevékenységének megítélése nem sok jót vetítenek előre. Jelenleg minden szimuláció szerint Marine Le Pen nyerné az Európai Unió legfontosabb jövő évi választásának második fordulóját. Párizsi helyzetjelentés.
„Elmentem megnézni a Charles de Gaulle második világháborús szerepéről szóló filmet egy párizsi moziba. Az egyik londoni jelenetben a tábornok ellentmondott Winston Churchillnek, mire a brit miniszterelnök kiabálni kezdett vele, hogy de Gaulle mögött nem áll se párt, se ország, ő egy senki. De Gaulle nyugodtan és méltóságteljesen visszakérdezett: »Jeanne d’Arc is egy senki volt?«. Tudnia kell, Franciaországban minden diák megtanulja az iskolában, hogy az orléans-i szüzet az angolok égették meg 1431-ben. A zsúfolásig megtelt terem a párbeszéd után spontán tapsviharban tört ki. De Gaulle egyenessége, víziója hiánycikk, ha végignézünk az általa alapított V. Köztársaság elnöki székéért versengőkön” – meséli a Válasz Online-nak Bernard Guetta, Emmanuel Macron pártjának európai parlamenti képviselője.
A Le Monde napilap korábbi munkatársa ezzel a kis történettel öntötte formába a lapunk múlt heti párizsi útján tapasztalt közéleti gomolygást. A kétrészes, összesen ötórás (!) La bataille de Gaulle (a szójátékot egyszerre lehet galliai csatának és de Gaulle-csatának fordítani) című filmeposz a nyár kasszasikere volt. Az első részt 2,7 millióan, a másodikat 2,2 millión nézték meg a mozikban, s a fanyalgásra igencsak hajlamos kritika is szinte egyöntetűen elismerően írt Antonin Baudry művéről. Ám ahogy Guetta is jelezte, a népszerűség nem csak az izgalmas forgatókönyvnek vagy a de Gaulle-t alakító, libanoni örmény származású Simon Abkarian pazar játékának köszönhető.
Mintha a rajongásban szerepet játszana tartalékait felélt politikai rendszerrel kapcsolatos elégedetlenség, illetve a tanácstalanság is. A jövő tavaszi elnökválasztás kampánya szeptember elején az iskolakezdéssel együtt lényegében elstartolt, s rögtön robbantak is a petárdák.
Több közvélemény-kutató egybehangzóan jelentette, jövő tavasszal soha nem látott elnökválasztási második fordulóra kerülhet sor.
Az első fordulóra 33-35 százalékra mért jobboldali radikális Marine Le Pennel (aki 2017 és 2022 után kerülne ismét a „döntőbe”) nem jobb- vagy balközép politikus mérkőzne meg. Hanem a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország politikusa, a 75 éves Jean-Luc Mélenchon, akit jelenleg a választók 16-17 százaléka támogat. Ez a népszerűség egyfelől nem újdonság, hiszen Mélenchon már 2022-ben is majd’ 23 százalékot szerzett az első fordulóban, míg Le Pen Emmanuel Macronnal szemben maradt alul 42-58 arányban. Másfelől a számok mégis sokkolóak, mert a centrum végzetesnek tűnő meggyengüléséről tanúskodnak.
A népszerűségi listán harmadik a jobbközép-liberális Édouard Philippe, Macron volt miniszterelnöke, Le Havre polgármestere. Az ő 14-15 százaléka első látásra nem tragikus és főleg nem jelent behozhatatlan hátrányt Mélenchonnal szemben. Második szemrevételezésre már bonyolultabb a helyzet. Ugyanis egyszerre kellene elhatárolnia magát a franciák háromnegyede által negatívan megítélt Emmanuel Macrontól (aki két ciklus után nem indulhat újra), illetve képviselni az elnök örökségét. A túl radikális szakítás miatt még a megmaradt nyáj is szétszaladna. Mindezt úgy, hogy egyelőre nem látszanak programjának kontúrjai, sőt Philippe szerencsétlen kijelentésekkel vétette észre magát. Nemrég egy podcastban például arról elmélkedett, személyesen „imádná”, ha a májusban megválasztandó elnök szeptemberben lépne csak hivatalba, így lenne ideje pihenni és felkészülni. Pedig a francia társadalomban egyetértés uralkodik azzal kapcsolatban, hogy a GDP 117 százalékát kitevő államadósság, a növekvő munkanélküliség, a szociális és migrációs problémák miatt egy megválasztott államfőnek haladéktalanul munkába kell állnia.
Philippe hibáját a balközép jelöltek éppúgy kihasználták, mint riválisai a centrista-jobbközép szavazók megnyeréséért vívott küzdelemben. A riválist Macron másik korábbi beosztottja, a minden idők legfiatalabb miniszterelnökének számító Gabriel Attal (8 százalékos népszerűség) és a valaha nagy jobboldali kormánypárt, a Republikánusok által harcba indított Bruno Retailleau (6 százalék) is támadta. Egyikük sem tudott azonban a botlásból érdemben hasznot húzni. Míg a balközép jelölteknél előválasztás dönt az indulóról (a nagy favorit Raphaël Glucksmann európai parlamenti képviselő), erről a centrista-jobboldali térfélen hallani sem akarnak, mindenki a másik visszalépésére vár. Azaz a jelenlegi állás szerint elaprózódnak a jobbközép szavazók, s így egységes képviselet hiányában növekszik Mélenchon második fordulóba kerülésének esélye. A Franciaország előtt álló kampány egyik nagy kérdése, hogy a belátás vagy az egók versenye lesz a nagyobb. A jelenlegi mérések szerint ugyanis Marine Le Pen minden második fordulós szimulációt megnyer, de egyetlen forgatókönyv esetén tűnik behozhatónak az előnye: Édouard Philippe-et „csak” 52-48 arányban győzné le – miközben Mélenchon felett 67-33 százalék arányban diadalmaskodna.
Marine Le Pen a kapuk előtt, nincs aki megállítsa? Jean-Dominique Merchet, televíziókban rendszeresen szereplő neves politikai kommentátor szerint egy most vasárnapi választáson szinte bizonyosan Le Pen nyerne. Riválisai egyedül a választási kampány Le Pent koptató hatásában bízhatnak, miközben a politikai rendszer ciklikussága a Nemzeti Tömörülés (RN) jelöltjének kedvez.
„2027-ben nemcsak a macroni évek érnek véget, hanem egy 45 éves ciklus is befejeződhet. 1981-ben a szocialisták hatalomra kerülése volt akkora változás, amekkora előtt most Franciaország áll. Addig ugyanis a gaulle-ista elit több mint két évtizeden át távol tartotta a baloldalt a hatalomtól, azóta a jobb- és balközép váltotta egymást az állam élén. Le Pen esetleges győzelme lezárná ezt a négy és fél évtizedes politikai váltógazdálkodást” – magyarázza Merchet. Felhívja a figyelmünket arra, hogy az RN mögött több évtizedes építkezés áll, amely jóval beágyazottabbá teszi a hozzá hasonló európai pártokhoz, például a német AfD-hez vagy a spanyol Voxhoz képest. Az akkor még Nemzeti Frontnak nevezett, Jean-Marie Le Pen vezette párt első áttörését az 1984-es európai parlamenti választáson érte el tíz százalékos eredménnyel. Persze az még nagyon más pártnak számított, a németekkel kollaboráló vichy-i Franciaország hívei éppúgy ott voltak az alapítók között, mint pogány ideológusok és tradicionalista katolikusok.
Idősebb Le Pen pedig sportot űzött abból, hogy a holokauszton gúnyolódjon, amiért a bíróság el is ítélte.
Miután Marine 2011-ben átvette a pártot apjától, néppártosodási folyamatot indított el. Eltávolította a legkínosabb figurákat, jobb- és baloldal megkülönböztetése helyett a nép és az elitek szembenállásáról beszélt, programját pedig baloldalira-etatistára hangolta. (Szemben az idősebb Le Pennel, aki utálta az állami gondoskodást és piacpárti gazdasági programot képviselt.) A cukiságkampány csúcspontján, 2015-ben még a politikailag kényelmetlenné vált apját is kizáratta a pártból. A kormányképtelenség vádja azonban még mindig erőteljes fegyver volt vele szemben, 2017-első tévévitájukon Macron valósággal lemosta Le Pent, s végül 65-35 arányban húzta be a második fordulót.
Marine Le Pen tanult ebből és 2022-es vereségéből. Elhagyta az EU-ból való kilépés programját, lejjebb csavarta korábban mindig látványos oroszpártiságát (2017-es kampányát még egy orosz–cseh bank finanszírozta). Igyekezett kapcsolatot kialakítani a francia gazdaság legfontosabb szereplőivel is és a „minden bevándorlót kiutasítunk” jelszava helyett árnyalta migrációs politikáját. Ez a munka meghozta a gyümölcsét: a Cluster 17 közvélemény-kutató választói magatartásokat vizsgáló nagymintás felmérése szerint Le Pen a legkevésbé elutasított politikusok közé tartozik. (Igaz, soha nem kellett kormányoznia, nem úgy, mint több ellenfelének.) A franciáknak mindössze 49 százaléka mondta azt, hogy semmiképpen nem szavazna Le Penre, miközben ez a szám a jobb- és balközép jelölteknél 51-53 százalék, Mélenchonnál pedig egyenesen 67 százalék.
Ez óriási politikai eredmény Le Pen számára, hiszen korábban mindig ő volt a legelutasítottabb politikus. Az egymást különben Franciaországban sem szívelő jobb- és baloldal általában leszavazott a másik jelöltjére, ha Le Pen (vagy parlamenti választásokon esetén pártja) legyőzéséről volt szó. Ma már ez az automatizmus nem létezik. Pedig Le Pen csak részben olyan, mint a Bourbonok, akik közismerten semmit nem tanultak, és semmit nem felejtettek. Az RN elnökjelöltje sokat tanult, de nem felejtett. Legszívesebben lerombolná az államapparátus jelentős részét, amelyet felelősnek tart a pártfinanszírozási ügyben kapott ítéletéért. Szíve mélyén máig tetszik neki Vlagyimir Putyin Oroszországa, s a neki való szurkolást a jól ismert patrióta szólammal békepártiságnak álcázza. Kampánya egyik bizonytalansága a személyi feszültségekből fakad. Amikor a pártfinanszírozási ügyben idén júliusban hozott másodfokú ítélet előtt bizonytalannak tűnt, hogy Le Pen indulhat-e, tartalék megoldásként ott volt Jordan Bardella európai parlamenti képviselő, az RN jelenlegi elnöke. A főnökénél piacpártibb és nyugatosabb irányvonalat képviselő 31 éves politikus el tudta képzelni magát elnökjelöltnek, s ezért Le Pen megorrolt rá. Embereit elkezdték kiszorítani a pártból, Marine pedig nem védte meg egy igen érzékeny témában. Bardella Nigel Farage brit politikussal, a Reform Párt elnökével ugyanis arról tárgyalt, hogy az Angliába Franciaországból érkezett migránsokat pártja hatalomra kerülése esetén Párizs visszafogadná – s ezért az RN-en belül is többen bírálták Bardellát.
Ezek azonban egyelőre csak apró zavaró mellékfutamok Le Pen választási szimfóniájában. Különösen úgy, hogy Mélenchon nemhogy a normalitás útjára lépett volna, éppen a gázra tapos. Az évtizedeken át a szocialista pártban politizáló tehetséges rétor (korábban pedig trockista agitátor) a társadalmi, szociális és faji ellentétek kiélezésével próbál a második fordulós áttöréshez szükséges választói tömeget szervezni. „Új Franciaországot” hirdet (szemben a régi, „fehérnek” és „reakciósnak” bélyegzett világgal), a muszlim vallású bevándorlókat sújtó állítólagos szisztematikus rasszizmusról szónokol, s néha igencsak kétértelmű célzásokkal ad jelzést az antiszemita szavazóknak. (Például, amikor Jeffrey Epstein nevét szándékosan rosszul ejtette, kiemelve a börtönben elhunyt amerikai szexuális predátor zsidó származását.)
Emellett fontos kampánytémája Gáza, rendezvényein csak úgy lobognak a palesztin zászlók.
Vastaps jár a kapitalizmus megdöntésére felszólító szónoklatoknak is, illetve az ukrajnai háborúért a Nyugatot és a NATO-t hibáztató érveknek. Ideologikus radikalizmusa mögött sajátos választói koalíció áll. A franciaországi muszlimok 70 százaléka rá szavaz, de számíthat a felsőfokú végzettségű, ám nem képzettségüknek megfelelő munkát végző fiatal diplomásokra. (Megsüvegelendő politikai ügyesség, hiszen a két szavazótábor például az azonos neműek házasságával kapcsolatos nézetei, mondjuk így, messze állnak egymástól.)
Mélenchon azonban pontosan tudja, a biztos második fordulós részvételéhez több kell, ezért az elmúlt időben féktelen szociális demagógiába váltott át. 1600 eurós minimálbért (jelenleg 1477 euró), a lakbérek, üzemanyag- és energiaárak befagyasztását, az állam által a tartósan munkanélküliek számára felajánlott állásokat ígér, emellett ingyenes iskolai étkeztetést látna szívesen. (Természetesen csak bio alapanyagokból készült ételek jöhetnek szóba.) Honnan lenne minderre a pénz? Nagyon egyszerű, kevesebbet kell költeni az államadósság finanszírozására! Mélenchon mágus nemes egyszerűséggel a „tűzbe dobná” az adósság egy részét. Azt javasolja, hogy a francia állam 488 milliárd euró névértékű adóssága – az Európai Központi Bank által megvásárolt államkötvények – kamatait ne fizesse tovább. Nem érdekli, hogy a lépés megrendítheti a francia állampapírokba vetett bizalmat, növelheti a finanszírozási költségeket, ráadásul az európai jog sem ad erre lehetőséget. A cilinderes-szivaros kapitalisták és lakájaik visibálnak, ergó a lépés jó a dolgozó tömegeknek – körülbelül ez a logika áll az éles vitát kiváló javaslat mögött. Hidegen hagyja, hogy a francia államadósság alig két év alatt 4 százalékponttal nőtt. Míg 2024 végén GDP-arányosan 113 százalék volt, 2026 elején már 117 százalékon állt. Ilyenkor pedig a francia állam – európai összehasonlításban még mindig bőkezű – szociális juttatásait finanszírozó hitelezők meglehetősen idegesek reagálnak a visszafizetés esetleges megtagadásával kapcsolatos politikusi nyilatkozatokra.
„A jövő évi francia választás tétje, hogy megmarad-e az önálló Európa, vagy Amerika és Kína szolgái leszünk. Még soha nem fordult elő az európai projekt 1949-es kezdete óta, hogy két nagyhatalom is érdekelt az EU lerombolásában. Le Pen, illetve Mélenchon személyében számukra két destruktív politikus is rendelkezésre áll” – mondja egy vezető francia politikus, akit a Válasz Online párizsi útján egy nagyobb újságírócsoport tagjaként kérdezhettünk. Emberünk lapunk kérdésére azt mondja, Marine Le Pen kampányígérete az EU költségvetéséhez adott francia hozzájárulás megfelezéséről de facto Frexit lenne – „akkor is, ha ezt Madame Le Pen nem annak nevezi; ebben az esetben vége az Európai Uniónak abban a formában, ahogy ismerjük”.
A tét tehát a jövő évi elnökválasztáson nemcsak Franciaország, hanem Európa jövője is, s csak remélhetjük, hogy a játék neve nem orosz rulett.
Nyitókép: köztéri képernyőn Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen a francia elnökjelöltek 2026. augusztus 27-i tévévitáján (fotó: AFP/Hans Lucas/Armand Gesquière)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
