A fenékküszöb éppen arra bizonyíték, hogy nem kell óriásműtárgy a Dunán!
Környezetvédők és technokritikusok sokasága máig nem barátkozott meg a Paksnál épített dunai fenékküszöbbel, pedig rendkívüli kivitelezése és hibái ellenére van benne valami, ami mintaértékű a jövő számára: kicsiben, lokálisan és aránylag olcsón oldott meg egy nagy folyami problémát. Tény ugyanis, hogy Magyarország két példátlan energetikai strasszhelyzetet élt volna át augusztus közepe óta, ha nincs a sikeres vízszintemelés. Ennek láttán a logikus követelés nem a fajszi vízlépcső, hanem még több, de a paksinál átgondoltabb, ökológiaibb kicsi beavatkozás. A cél a lefolyás lassítása és a mederszint emelése kell, hogy legyen.
Az orvosi beavatkozások két egymástól legtávolabb eső fajtája az elektív műtét és a frontsebészet. Előbbi azt jelenti, hogy az orvos előre megtervezi, ütemezi és változatos diagnosztikákkal meg is alapozza a műveletet. Ez annyira kényelmesen tervezhető dolog, hogy ha a beteg állapota miatt úgy adódik, akár el is halaszthatják, mivel semmi sürgősség nincsen benne. A frontsebészet ezzel szemben a szélsőségek terepe: háborús helyzetben, támadások közepette intézett élet- vagy legalább végtagmentő beavatkozás.
Ha megfelelő metaforát keresünk, akkor a paksi dunai kényszerű vízszintemelés frontsebészet volt. A terepen a saját szemünkkel láttunk: az építkezés heroikus, de se nem szép, se nem tökéletes. Több alapvető döntés menet közben született, és egy kormányrendelettel meg kellett fordítani a szokásos engedélyezési sorrendet, hogy egyáltalán elindulhasson. Egy ekkora folyami mérnöki „műtárgy” normális helyzetben évekig csak tervasztalon készül. Hidrológiailag és hidrodinamikailag modellezik, környezeti és kockázati hatásvizsgálatokat írnak, méretezik, a terveket több szinten ellenőriztetik. Ez a dolgok természetes, szakszerű, „elektív” menete.
Pakson azonban nemhogy évek, de hónapok se voltak minderre. Ahogy exkluzív riportunkban megírtuk:
a legutóbbi, 2018-as negatív rekord vízállás dacára semmilyen vészhelyzeti cselekvési terv nem volt a fiókban.
A nullpontról, pár nap alatt kellett kitalálni, hogyan lehet megemelni a Duna vízszintjét annyira, hogy a paksi atomerőművet ne kelljen leállítani. Kisebb mérnöki csoda, hogy sikerült.
Kényszermegoldás ez, mint a frontsebészet. Az első hazai atomerőművi blokk indulása, vagyis 1982 óta a teljes paksi termelést még sosem állították le. A szimulációk, gyakorlatozások egy-két blokk lekapcsolásáról szóltak. A teljes leállítás most viszont kétszer is lőtávon belül volt: a Duna szintje augusztus 19–20-án és szeptember 8–12. között is alulmúlta a takarékoskodással kibekkelt augusztus eleji helyzetet. Ha nincs a vízszintemelés – amely nagyjából augusztus 18-ra már „élt” –, az két teljes le- és felkapcsolás is lehetett volna egyetlen szűk hónap alatt. Ez addig nem tapasztalt ellátásbiztonsági stresszhelyzetet okozott volna a Paksi Atomerőműben.
És tetemes anyagi károkat. A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) főmunkatársai által végzett számítás szerint a teljes dunai krízisidőszak összesített vesztesége 37,4 milliárd forint volt. Ez tehát a megtörtént reaktorleállítások és kapacitáscsökkentés miatti deficit. Alig mérhető fel, mit okozott volna a teljes lekapcsolás.
A 2026-os dunai építkezés tehát messze nem ideális beruházás, és erről a helyszínen lapunknak is nyíltan beszéltek. Az erőltetett tempóból fakadó anomáliákat orvosolni kell, aztán utólag megfelelni mindenféle hatósági eljárásnak. Alvízi oldalon mederbiztosítást kell építeni a hirtelen mélyülés miatt, a paksi oldalról épített sarkantyút vissza kell bontani és biztosítani a hajózhatóságot. Vizsgálni kell a hordalékváltozást és a vízminőséget, valamint kitalálni, mit kell tenni még azért, hogy a „műtárgy” szervesüljön a Dunához.
Rendkívülisége ellenére van valami, ami miatt a paksi fenékküszöb mintaadó a jövő számára mindazoknak, akik azon gondolkodnak, a frontsebészet után milyen elektív műtétekre lesz szükség, hogy a Duna egészségesebb és a köré épített civilizáció számára biztonságosabb legyen az átalakuló klíma – vulgárisabban: turbófelmelegedés – közepette. A nyári építkezés fő tanulsága ugyanis az, hogy a kicsi, lokális beavatkozások sokkal többet érnek, mint egy (vagy sok) megaberuházás.
Szeptember 11-i riportunkra érkezett legtöbb kommentár úgy szólt, hogy szeressük vagy se a fenékküszöböt, a legjobb a fajszi vízlépcső lenne. Merthogy az „oldja meg” igazán. És egyáltalán: az igazi folyami beruházás a keresztgát. Holott
a fenékküszöb éppen arra bizonyíték, hogy nem kell óriásműtárgy a Dunán – és leginkább a paksi vízszint miatt nem kell.
Nyáron megírtuk a dunai vízlépcső-építési elképzelések teljes hátterét. Ebben rögzítettük, hogy az 1960–61-ben készített vázlattervek szerint Fajsznál az 1510,5 folyamkilométernél, a Sió torkolata fölött képzeltek el keresztgátat. Ez szűk 17 km-re van Paks alatt, vagyis ez a műtárgy kétségtelenül stabilan tartaná a vízszintet az atomerőmű hideg vizes csatornája előtt is. Ezen felül biztosítaná a hajózási mélységet és energiát is termelne. De egy akkora beruházás esetén, mint egy vízlépcső, a hasznok mellé fel kell írni a költségeket és hátrányokat is. Ezeket négy pontban foglalhatjuk össze.
A paksi vízszint megoldott
BME-s kutatók korábban publikált Duna-modellje és a benne foglalt 2021–2060 közötti időszakra vonatkozó részletes elemzések szerint ritka esetekben akár 550–500 m³/s közelébe is csökkenhet a folyó vízhozama. Ez tehát a predikciók „alja”. Azt tudjuk, hiszen láttuk nyáron, hogy 680 m³/s körüli vízhozam mellett a paksi fenékküszöb képes biztosítani a hidegvíz-csatorna ellátását. Úgy tudjuk, a beruházás eddigi tapasztalatai és számításai alapján egy elképzelt 550 m³/s körüli helyzetet is meg lehet oldani a létesítmény segítségével. Vagyis pusztán nukleáris biztonsági okból nem szükséges a vízlépcső.
A vízlépcső drága
Egy fajszi létesítmény építése legkevesebb tíz évet venne igénybe, és hasonló méretű osztrák építmények adatai alapján 8–900 milliárd forintba is kerülhet. Timár Gábor geofizikus korábbi bejegyzésében ennél is többel, 1000 milliárddal kalkulált. Megdöbbentő számok: az elképzelt magyarországi keresztgáthoz hasonló greifensteini vízlépcsőnél a korabeli műszaki beszámoló szerint 1,1 millió m³, vagyis hozzávetőleg 2,6 millió tonna betont használtak fel a teljes kubatúra kialakításánál. Így már érthető, milyen dimenziókról szól egy ilyen létesítmény.
Mindig több kell
Ráadásul a vízlépcsőépítés tipikus csúszós lejtő: ahol egyet akarnak, ott akarnak többet is. A keresztgátak fölött, „felvízen” megállítják a hordalékot és lassítják a folyást, alatt, vagyis „alvízen” felgyorsítják, ezáltal mélyítik a medret. Ezt a negatív hatást úgy lehet ellensúlyozni, ha a hatásterület szélére érve ismét felhúznak egy vízlépcsőt, így a duzzasztott szakaszokon csökkenthető az áramlási sebesség és stabilizálható a meder. Ugyanez a logika érvényes a hajózásra: a belépcsőzött szakaszon magasabb és kiszámíthatóbb vízmélység alakítható ki, amely nagyon jó a vízi szállításnak és a közeledésnek. De mi történik, ha véget ér a keresztgát hatásterülete? Ott már újabb hajózsilip kell, hogy a megfelelő mélység biztosítva legyen.
Ha azt szeretnénk, hogy a Duna magyarországi szakasza az ausztriaihoz hasonló, egymást követő „bögékből” álljon (így nevezik a vízfolyás duzzasztott szakaszát a vízlépcső felett), annak minden elképzelt technokrata előnyével a szabályozott hajózási vízmélységtől a vízerő-hasznosításig, akkor az három fő vízlépcsővel érhető el: Nagymaros, Adony és Fajsz. Ez durva becsléssel 25–30 év építkezés és 2400–3000 milliárd forint.
Megbánhatjuk
Ahogy a nyári összeállításunkban felidéztük: az egész bősi folyamat és a többi magyarországi gátterv része volt a II. világháború utáni európai vízlépcső- és nagygátépítési boomnak. Ez az 1950-es évektől az 1970-es évekig tartott, ennek eredményei a Rhône és a Duna vízlépcsőláncai, a spanyol tározóprogram, az alpesi vízerőművek, valamint a Vaskapu I. és II. megépítése.
Az építkezési láz azonban az 1980-as évekre megtorpant. Nemcsak azért, mert addigra a kedvezőbb, vagyis nagyobb esésű helyszínek jelentős részét beépítették. Mára komoly osztrák és nemzetközi szakirodalom létezik arról, hogy az ausztriai Duna sűrű vízlépcsőzése a vártnál súlyosabb morfológiai és ökológiai következményekkel járt.
A folyó fragmentálódott, a hordalék- és élőlényvándorlás megszakadt, a szabad folyású élőhelyek nagy része odaveszett.
Nyugati szomszédunkban a Dunán jelenleg tíz nagy vízerőmű van, a folyó mindössze 25 százaléka szabad folyású. A halökológiai pusztulás látványos és tudományosan dokumentált. Ennél meglepőbb, hogy bár eredetileg a vízlépcsőzés fő műszaki előnyének a meder stabilizálását tekintették, Bécstől keletre a szabad folyású szakaszon egyre nagyobb bajt okoz a medermélyülés. A magyarországi következményekről itt írtunk: a Duna medrének ránk eső része az elmúlt 60 évben átlagosan mintegy 2 méterrel mélyült a Szob–déli országhatár közötti szakaszon. Ennek okai a múltbeli emberi beavatkozások: folyószabályozások, kanyarátvágások, partbiztosítások, nagyarányú kavicskotrások és a felvízi, vagyis ausztriai vízlépcsők.
×××
Persze attól, hogy a vízlépcsőépítés latolgatásakor több kárt látunk, mint hasznot, nem utasíthatunk el minden mérnöki beavatkozást a Dunán. Hiszen kétségtelenül meg kell állítani a Duna mederszint-csökkenését, és lassítani kell a lefolyását, hogy alkalmazkodni tudjunk a megváltozott klimatikus viszonyokhoz.
Nincs egyetlen, mindenhol alkalmazható jó megoldás. Minden problémás folyószakaszon előzetes mérésekkel és modellezéssel kell feltárni a kedvezőtlen folyamatok okait, majd ezek alapján kiválasztani a megfelelő beavatkozást.
A gemenci ártér például egyre nagyobb bajban van: ökológiai működéséhez régóta nem érkezik elegendő dunai elöntés, az erdők egészségi állapota az éveken áthúzódó megaaszály miatt jelentősen romlott. Adódna tehát a megoldás: építsünk vízlépcsőt Bajánál, aztán lesz elég víz Gemencben. Pedig ennél vannak lényegesen egyszerűbb és tájba illeszthetőbb lehetőségek: a régi fokok és mellékágak újranyitása, az akadályok küszöbszintjének csökkentése, megfelelő helyeken kotrás, majd az árvíz vizének visszatartása. Ezzel párhuzamosan a legnagyobb feladat – ahogy korábban írtuk – a főmeder süllyedésének megállítása.
További probléma a Duna hajózhatósága kisvizes időszakokban. Itt is kínálja magát a mederduzzasztó–hajózsilip-kombó mint nagy, technokrata megoldás. Ennél mindenképpen költséghatékonyabb és ökológiaibb az adaptív hajóút-gazdálkodás, mely folyamatos medermérést, célzott kotrásokat, szűkebb, de mélyebb hajózócsatornákat céloz meg.
A Duna teljes magyarországi szakaszát végig kell gondolni a fentiekhez hasonló léptékkel és szemlélettel. Érdemes gondolkodni mellékág-rehabilitációban, hullámtér-növelésben, partfalbontásban, a Rezéti-Holt-Duna folyókanyarulatának visszaállításában, az úgynevezett sarkantyúk (a partról a folyóba benyúló, jellemzően kőből épített folyószabályozási művek) átalakításában és mechanikus hordalék-visszatáplálásban. Ezek – ahogy nyáron nagy cikkben megírtuk – külön-külön néhány milliárd forintos lokális beruházások, egy-két év tervezés után néhány év alatt megvalósíthatók.
Ha most spórolunk az alapos és higgadt gondolkodáson, legközelebb megint frontsebészet lesz a vége. Pedig azt jó lenne elkerülni.
Nyitókép: az épülő fenékküszöb Paks és Dunaszentbenedek között 2026. szeptember 8-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
