A Duna vízszintje nem csak gátakkal emelhető – hét megoldás fő folyónk legégetőbb gondjaira

Borbás Barna

| 2026.08.11. | Nagytotál

A közbeszédet uraló vízlépcsővitában csak a lényeg sikkadt el: hogy a Duna egyik legnagyobb problémáját, a medersüllyedést nem kis részben pont a felvízi duzzasztók okozzák. Paks környezetében mintegy 80 cm-nyi vízszintet buktunk azon, hogy a szabályozás, a kotrások és az ausztriai gátak miatt a Duna ma mélyebben folyik, mint hatvan éve. Nem az a fő kérdés tehát, hogy egyes szakaszokon megemelné-e a vízszintet egy újabb duzzasztó (nyilvánvalóan igen), hanem hogy nem okoz-e több bajt egy ilyen építmény, mint amennyit megold. A sajtóban először mutatjuk be, mit lehet tudni a fajszi és adonyi vízlépcsők terveiről, majd a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék vezetője és a VITUKI veterán hidrobiológusa segítségével értékeljük is azokat. Összeállításunk célja, hogy kirángassuk a közbeszédet a megfeneklett vízlépcsővitából – ugyanis, mint látni fogjuk, a Duna vízszintjére és lefolyására még számtalan más módon lehet hatni.

Mi a probléma?

A Magyarországon a paksi krízis miatt kirobbant vízlépcsővita alapvetően hibás, amennyiben rögtön az eszközökről kíván szólni ahelyett, hogy tisztázná, pontosan milyen problémákra keres választ. Ezért mielőtt gátakról és alternatíváikról egyetlen szó esne, vissza kell mennünk – hangozzon bármilyen rosszul ilyen hőhullámos időben – a kályhához.

Mi a fő bajunk, amit mindenki lát?

A jelen és a jövő Duna-kríziseit az extrém vízszintek jelentik, melyek okozója a klímaváltozás. A Válasz Online által a napokban bemutatott, legfrissebbnek és legpontosabbnak mondható vízhozam-modell szerint egyre több szélsőségességre kell számítani, azaz rendkívül kicsi és rendkívül nagy dunai vízhozamokra és -szintekre egyaránt. A három műegyetemi vízmérnök, Négyesi Klaudia, Horváthné Nagy Eszter Dóra és Honti Márk által jegyzett számítások szerint amit most látunk, még csak nem is a legalja annak a kisvíznek, ami a különböző klímamodellek alapján várhat ránk a folyón. Ráadásul miközben ehhez a helyzethez alkalmazkodunk, végig gondolnunk kell arra is, hogy a 2024-es Boris-ciklon okozta áradáshoz hasonló is gyakrabban jöhet.

Az alacsony vízállás miatt veszélybe kerültek a dunai frissvízhűtésre alapozott atomerőművek, mint a magyar paksi és a romániai csernavodai. Idehaza ráadásul a gönyűi, a kelenföldi, a Csepel II. és a Dunamenti erőművek is dunai hűtővizet használnak. A Duna állapota tehát nemcsak ökológiai vagy hajózási, hanem energiabiztonsági kérdés is.

És mi az, ami ugyanennyire égető, de nem beszélünk róla eleget?

A katasztrófaszerű csapadékhiány messze nem az egyetlen tényező, amit figyelembe kell vennünk. Alább további négy, a Dunához kapcsolt emberi tevékenységeket közvetlenül befolyásoló jelenséget sorolunk fel.

• Mélyülő meder: a 19. század közepén kezdett folyamszabályozások lefolyásgyorsító következménye, a 20. században a Felső-Dunán épített vízlépcsők hordalék-visszatartó hatása, a mesterséges partbiztosítások és az ipari méretű kavicskitermelés miatt átlagosan két méterrel mélyült a Duna medre a Szob–déli országhatár közötti szakaszon Baranya Sándor, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék vezetőjének kutatása szerint. Paks környezetében a mélyülés körülbelül 80 centiméteres. Ennyit tehát nem a csapadékhiány, hanem a mederfolyamatok miatt buktunk, amikor a reaktorok hűtésének életben tartásáról volt szó.

• Felboruló hordalékegyensúly: a folyóba érkező és onnan távozó, illetve a mederben szállított hordalék mennyisége már nincs egyensúlyban. Ez szorosan kapcsolódik az előző ponthoz: a Duna a nagyobb esése és mélyülése miatt a saját medréből kezdi kitermelni a hiányzó anyagot. Önmagukat erősítő folyamatok miatt tovább romlik a helyzet.

• Melegebb folyó: a tartós nyári hőhullámok alatt nő a víz hőmérséklete, melyet fokoz a kisebb nyári vízhozam, hiszen kevesebb víztömeget könnyebb felmelegíteni. Egyre inkább elmarad a nagy hóolvadások szezonális hűtőhatása is.

• Sérülő ökológia: mélyülő meder és gyors lefolyás mellett veszélybe kerül több, a Duna járása által alakított természetes ökoszisztéma. Például Európa legnagyobb összefüggő ártéri erdője, a Gemenci erdő, annak déli megfelelője, a Béda–Karapancsa (egy 45 kilométeres dunai ártér holtágakkal, morotvákkal, ligeterdőkkel és nádasokkal). Megsínylik a folyamatot a Gönyű–Komárom–Esztergom dunai szigetek, a Háros-sziget és más ártéri erdőmaradványok, kavicsos-iszapos parti élőhelyek és – dacára a mesterséges vízpótlásnak – a 17 ezer hektáros Szigetköz is.

A problématérkép még bővíthető lenne, de fentebb felsoroltuk az összes lényeges pontot, melyből kiviláglik, mire keresünk megoldást:

meg kell állítani a Duna mederszint-csökkenését és lassítani kell a lefolyását.

Megoldásból nem egyféle van. Az alábbiakban két fejezetben tárgyaljuk ezeket. Az első fejezetet – tekintettel a Bős-Nagymarossal súlyosbított előzményekre – teljes egészében a vízlépcsőknek szánjuk, részletesen átnézve, mit tudunk a két sokat emlegetett tervről, Adonyról és Fajszról. Ezt követően jön minden más alternatíva a dunai lefolyáslassításra és mederszint-emelésre. Végül egy harmadik pontban kitérünk a paksi atomerőmű hűtésére.

I. FEJEZET: VÍZLÉPCSŐK

Arról, hogy nemcsak Nagymarosnál, hanem Ráckevével majdnem szemben Adonynál, illetve Kalocsa alatt Fajsznál is lehetne dunai vízlépcsőt építeni, először 1960–61-ben készített vázlatterveket az állami VÍZITERV, vagyis a Vízügyi Tervező Vállalat. Az előmunkálatok célja ekkor annyi volt, hogy alapadatokat szolgáltasson a KGST által kidolgozott „Duna komplex hasznosítási sémához” és az Országos Vízgazdálkodási Kerettervhez. A munka keretében feldolgoztak és sor topográfiai, geológiai és hidrogeológiai anyagot, rajzoltak néhány térképet, majd az elképzelt építmények közvetlen környezetében készítettek néhány talajkutató fúrást. Ezen túlmenően viszont

nem készültek se engedélyezési vagy kiviteli tervek, nincsenek részletes tervrajzok, költségadatok,

építési ütemezések és nem dolgozták ki a tételes környezeti hatáselemzést se.

Két mérnöki tanulmány, az 1984-es Országos Vízgazdálkodási Keretterv és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen folytatott háttérbeszélgetés alapján összefoglaljuk, mi az, amit ezzel együtt is tudhatunk az elképzelt adonyi és fajszi vízlépcsőről.

Az építmények célja: (1) a Budapest alatti Duna hajózhatóságának javítása, 3,5 méteres hajók számára használható hajózási mélység biztosítása; (2) energiatermelés; (3) folyószabályozás ipari létesítmények vízbiztosítása érdekében; (4) újabb hidak a Duna két partja között.

Jellege: átfolyásos síkvidéki mederduzzasztó, melyen a gát közvetlenül keresztezi a Duna főmedrét. A vízlépcsőnek három fő eleme van: vízerőműtelep turbinákkal, duzzasztótáblák és a hajózsilip. Egyik esetben sem tartozik hozzá mesterséges üzemvízcsatorna. Bár elsőre úgy tűnik, hogy a síkvidék miatt értelmetlen a „vízlépcső” kifejezés, de az nem a táj látványos lépcsőzetességére, hanem a vízszint, illetve az energiavonal helyi ugrására utal. A „duzzasztómű” maga a folyót elzáró műtárgy, a „vízlépcső” pedig a tágabb rendszer. Magyarországon a Duna főmedrében nem épült és nem üzemel vízlépcső, ha nem számítjuk a dunakiliti Öreg-Dunában felhúzott duzzasztó–hajózsilip műtárgyat, melynek utóbbi funkciója nem üzemel. Ha meg kell mutatni, hogy nagyjából hogyan nézne ki a fajszi, Ausztriáig kell mennünk. Bécstől körülbelül 20 km-re a greifensteini vízlépcső, mely analógiának használható, az alábbi fotón a levegőből látható.

Elképzelt vízerőmű-teljesítmény: Adonynál 150 MW, Fajsznál 100 MW (a teljesítményről eltérő számokat olvasni, itt Illei Vilmos, a Vízügyi Tervező Vállalat korábbi főmérnöke által jegyzett A magyar Duna-szakasz vízlépcsőzése című 1975-ös tanulmányát idéztük).

Adony: az 1601,4 folyamkilométernél épült volna, esetében a vázlatterv egy 17 nyílású duzzasztóművel, tíz függőleges tengelyű Kaplan-turbinával és két hajózsilippel számolt. A zsilipek 34 méter szélesek és 310 méter hosszúak lettek volna, 4,5 méteres küszöbmélységgel. A tervezett duzzasztási szint megegyezett az addig észlelt legmagasabb jégmentes árvízszinttel. Az Adony alatti medret kikotorták volna, hogy növeljék az esést és megfelelően csatlakozzon a fajszi duzzasztáshoz.

Fajsz: az 1510,5 folyamkilométernél, a Sió torkolata fölött tervezték. Szerkezeti kialakítását és méreteit az adonyihoz hasonlónak képzelték el. Fajsz alatt szintén jelentős mederkotrást irányoztak volna elő.

Tágabb kontextus: az egész bősi folyamat és a többi magyarországi gátterv része volt a II. világháború utáni európai vízlépcső- és nagygátépítési boomjának. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig különösen sok vízerőmű, tározó és többcélú vízlépcső épült a kontinensen, melyek legismertebb példái a Rhône és a Duna vízlépcsőláncai, a spanyol tározóprogram, az alpesi vízerőművek, valamint a Vaskapu I. és II. megépítése. Ez az építkezési láz az 1980-as évekre megtorpant. Addigra a kedvezőbb, vagyis nagyobb esésű helyszínek jelentős részét beépítették, és erősödött a természetvédelmi és lakossági ellenállás, láthatóbbá váltak a nagy folyami beavatkozások az ökológiai és társadalmi kárai. A 80-as évek óta új, nagy duzzasztó főleg a Balkánon, Törökországban és Skandináviában épült.

És akkor lássuk az egyetlen hiteles térképvázlatot, mely Adony és Fajsz elhelyezkedéséről született még az 1960–61-es koncepcióalkotáskor:

A térképen harmadik, üres piros téglalapjelölővel mutatjuk Paksot (középen). Az Atomerőmű a Duna 1527. folyamkilométerénél helyezkedik el a folyó jobb partján, vagyis szűk 17 km-re a fajszi létesítmény tervezett helyszínétől. Ebből is látszik, hogy itt valójában csak Fajsznak lenne hatása a paksi erőműre, Adonynak nem.

Amitől a vízlépcső jó

„Ténykérés, hogy a duzzasztómű fölötti, úgynevezett felvíz szabályozható szintű, és egy olyan krízis esetén, mint amit Paksnál átéltünk, általa méterekkel magasabban tartható a víz. Nem víztározókról beszélünk, hanem átfolyásos rendszerekről; végeredményben annyi távozik belőlük, amennyi befolyik, de a vízszint kétségtelenül tartható általuk” – mondja megkeresésünkre Baranya Sándor. A vízmérnök

a pozitív oldalra írja továbbá a hajózási mélység biztosíthatóságát, a parti talajvízszint emelkedését,

a folyók menti mellékágak vízellátásának biztosítását, vagy akár bizonyos rekreákciós tevékenységek kialakítását, mint például a vadvízi evezőspálya a dunacsúnyi duzzasztónál. Emellett természetesen szempont az energiatermelés is, bár egy síkvidéki dunai vízlépcsőnél az egy m³ vízből előállított energia kisebb, mint a nagyobb esésű társainál, például Ausztriában.

Megkerestünk egy hidrobiológust is, hogy mondja el a vízlépcsők pozitív és negatív vízökológiai hatásait is. Csányi Béla, a VITUKI, majd a Duna Kutató Intézet veterán munkatársa azonban kedvező ökológiai következményt nem tudott mondani, ezért véleményét csak a következő pontnál idézzük.

Amitől a vízlépcső rossz

„Amitől a vízlépcső a felvíznél a megoldás, az alvízen maga a probléma. A duzzasztott térben lelassul a víz, a hordalék pedig, különösen a durvább szemcsés része, kiülepedik. A vízlépcső alatti szakaszra már sokkal kevesebb hordalék jut, ezért ott a következmény a medermélyülés. Az osztrákok is küzdenek ezzel: fent kotorni kell, lent pótolni a hordalékot. Ez végtelen munka” – mondja Baranya Sándor. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy egy átfolyásos dunai mederduzzasztó hatása tipikusan 20–40 km-rel nyúlik fel a folyón.

Nem létezik olyan innovatív duzzasztó, amely átengedi a hordalékot? – tesszük fel a kérdést. „Vannak olyan korszerű műszaki megoldások, amelyekkel a hordalék egy része átvezethető a duzzasztón, például megkerülő csatornákkal, átöblítéssel vagy célirányos üzemeltetéssel. De olyan megoldás nincs, amely a természetes hordalékszállítást teljes egészében és minden szemcseméretre biztosítani tudná. Különösen egy Duna méretű folyón ez nagyon nehéz feladat. Ezért a vízlépcsők esetében a hordalékgazdálkodás nem egy egyszer megoldandó műszaki kérdés, hanem hosszú távú, folyamatos feladat” – válaszolja a vízépítő mérnök.

További negatívum, hogy a felvízen rengeteg pénzbe kerülne az egyéb dunai művek átalakítása, összehangolása az új, duzzasztott térrel. De hogy pontosan hány és milyen beavatkozás kellene, azt valódi, mély háttérkutatások alapján egyelőre lehetetlen megmondani. „Beavatkozás beavatkozást szül.

Ha már Fajsznál építkezünk Paks miatt, és az alvízen csökkenteni akarjuk a negatív hatásokat, akkor biztosan felvetődik, hogy építsünk lejjebb,

mondjuk Dunaszekcsőnél vagy Mohácsnál is egyet” – teszi hozzá a vízmérnök. Az osztrák rendszer így működik: a Duna nagy része lépcsőzetes duzzasztási láncként működik, ahol az egyik vízlépcső felvize több esetben a következő vízlépcső térségéig tart.

Jelentős probléma az ivóvízellátás érintettsége. A duzzasztott szakaszokon ugyanis finom iszap rakódhat le, amely eltömítheti a kavicsos folyómeder pórusait, így kolmatáció alakul ki. Ez veszélyeztetheti a Budapest ivóvízellátásában kulcsszerepet játszó parti szűrésű vízbázisokat, mivel csökkenhet a kitermelhető víz mennyisége, és a lerakódó iszaphoz szennyező anyagok is kötődhetnek. Ráadásul ez a folyamat már most tetten érhető a Duna egy-egy pontján, amit egy intenzívebb kiülepedési folyamat tovább erősíthet.

Bár ez nem a mérnök-tervező baja, mégis érdemes rögzíteni, hogy a nagy folyami vízlépcsők rendkívül drágák és nagyon lassan készülnek el. Egy fajszi vagy adonyi létesítmény építése legkevesebb tíz évet venne igénybe, és

hasonló méretű oszták építmények adatai alapján 8-900 milliárd forintba is kerülhet.

Timár Gábor geofizikus korábbi bejegyzésében ennél is többel, 1000 milliárddal kalkulált. Megdöbbentő számok, de ha megnézzük, hogy a fent említett greifensteini vízlépcsőnél a korabeli műszaki beszámoló szerint 1,1 millió m³, vagyis hozzávetőleg 2,6 millió tonna betont használtak fel a teljes kubatúra kialakításánál, akkor érthetővé válik, milyen dimenziókról szól egy ilyen létesítmény.

„Saját hordalékösszetétel-elemzésünk alapján úgy vélhető, hogy a Duna középszakasz-típusa egyedül a magyar–szlovák és a magyarországi szakaszon létezik, Gönyűnél kezdődik és pont Paks alatt ér véget. Ennek a szakasznak pedig van egy jellegzetesen áramló vízi élővilága, mely a vízlépcső hatására teljesen eltűnne, illetve átalakulna” – mondja megkeresésünkre Csányi Béla hidrobiológus. Mikre kell itt gondolni? Kérészfajokra, mint a dunavirág, bolharákokra, víziászkákra, csiga- és kagylóegyüttesekre. Olyan halakra, mint a magyar bucó, német bucó és selymes durbincs.

„A halállomány totálisan átalakul. A folyó hosszirányú átjárhatóságának javítása céljából az áramláskedvelő fajoknak persze építhetnek halátjárót, de gyakran az a tapasztalat, hogy a halak nem a folyó menti hosszirányú vándorlásra használják a »hallépcsőt«, hanem egyenesen beleköltöznek. Ez pedig azt jelzi, hogy nem érték el a célt, vagyis a beruházás az egész vízi életközösség szempontjából kedvezőtlen” – részletezi Csányi Béla. A hidrobiológus szerint bármilyen megoldáshoz nyúlunk, van egy szabály, amit sosem szabad elfelejteni: „Amit az ember létrehoz, az rendszer. Amit a természet, az rend. Lehetőleg olyan rendszereket hozzunk létre, amellyel nem bontjuk meg az alapvető rendet!”

Részletes hatáselemzések hiányában fogalmunk sincs, mi történne a lépcsőzéssel érintett Duna-szakaszt övező erdőkkel és árterekkel, de az analógiák alapján ezek is teljes átalakuláson mennének keresztül. A degradációnak egyébként is kitett lágylombos ligeterdeink mindenesetre újabb lövést kapnának az alapvetően „poshasztás” jellegű vízellátástól. A természetes árteret felváltó új, művi világ sem feltétlenül élhetetlen – gondoljunk Ausztria kempinges, ligeterdős, bicikliutas felvízi részeire –, de óriási kockázat, hogy vadkeleti módon kivitelezik ezeket Magyarországon, és így végső soron elkeserítő sivárság váltja a ma ismert ártereket.

II. FEJEZET: MÁS MEGOLDÁSOK

A „kell keresztgát vagy nem kell keresztgát?”-dilemma azért sem jó a 21. században, mert most nem egyetlen univerzális megoldást keresünk. Ahogy legutóbbi cikkünkben írtuk, nem arról van szó, hogy egyetlen mérnöki problémára keresünk választ, hanem a klímaváltozás és az emberi természetátalakítás okozta polikrízisben kutatjuk az alkalmazkodás lehetőségeit. Ami a Dunát illeti, Baranya Sándort arra kértük, mutassa meg a vízlépcsőn túli beavatkozási módokat. A lenti lehetőségek mérlegelésénél is az a kérdés, hogy illeszthetők-e – nem az egész folyó, hanem – egy-egy adott folyószakasz hidrológiai, hordalékszállítási és geomorfológiai adottságaihoz.

🔵 Chevron-gát

Leírás: Lekerekített csúcsú, íves kőművek, amelyeket a folyóval párhuzamosan, általában a parttól elkülönülten építenek. Olyan, mintha óriási patkókat tennénk a folyómederbe. Íves kialakításuk miatt organikusnak néznek ki. Úgy helyezik el őket, hogy a fő sodorvonal mellett egy védettebb áramlási zóna alakuljon ki. Az első Chevron-gátakat az amerikai Mississippi folyón építették az 1990-es években; Európában az első ilyen létesítmény 2019-ben Újvidéknél, a Dunán valósult meg.

Hatás: A Chevron-gát elsősorban a hagyományos sarkantyús folyószabályozás (melyről alább lesz szó) alternatívájaként lehet érdekes. Környezetében változatos áramlási viszonyok, zátonyok, szigetek és lassabb áramlású vízterek alakulhatnak ki, miközben a hajózás számára szükséges mélyebb áramlási zóna is fenntartható. Baranya Sándor szerint ezért például meglévő sarkantyúk kiváltásánál vagy átalakításánál akár „win-win” megoldás is lehet, amely a hajózási és ökológiai szempontokat egyaránt szolgálhatja. Fontos azonban, hogy a Chevron is mederszűkítő folyószabályozási mű: ha korábban szabályozatlan szakaszon új beavatkozásként alkalmazzák, növelheti a főmeder áramlási sebességét és a mederre ható erőket, így akár medermélyülést is előidézhet.

Idő és pénz: korábbi analógiák alapján a teljes projektidő 3-7 év, a kivitelezés 6-24 hónap, a költség néhány milliárd forint.

🔵 Fenékbordák

Leírás: Név alapján a fenékbordákat sokan proktológiai fogalomnak vagy szexuális segédeszköznek gondolják, pedig alacsony víz alatti kőművekről van szó, melyek a kanyar külső partjától indulnak, és általában felvízi irányba döntve helyezik el őket. Mivel a vízfelszín fölé általában nem emelkednek, kisvíznél is többnyire víz alatt maradnak. Egyik első és sokat tanulmányozott alkalmazási területük szintén a Mississippi folyón történt.

Hatás: Ezek a létesítmények megváltoztatják a másodlagos áramlásokat a kanyarokban, így csökkentik a külső part erózióját és megakadályozzák a meder további mélyülését. Vagyis nem feltöltik a medret, hanem fékezik a meder további bevágódását. A hajózóút természetes módon kiszélesedik, miközben csökken a kotrási igény. Az ökológiai hatás kedvező.

Idő és pénz: korábbi analógiák alapján a teljes projektidő néhány év, a kivitelezés 2–8 hónap, a költség néhány tízmilliótól a néhány százmillióig terjed forintban.

🔵 Mellékág-rehabilitáció

Leírás: A Duna egyes mellékágai ismét állandó kapcsolatba hozhatók a főmederrel, hogy a víz és a hordalék újra természetes módon tudjon be- és kiáramlani. Erre már van hazai példa: a Duna dél-magyarországi szakaszán található Szabadság-sziget helyreállítása.

Hatása: Az egyik legfontosabb folyószakasz-szintű beavatkozás lehet a medermélyülés és a hordalékhiány kezelésére. Lényeges, hogy a víz és a hordalék ismét több útvonalon mozoghat, ezért mérséklődik a főmeder további bevágódása. Az aktivizált mellékágak menedéket nyújtanak a hajózás hatásai elől, élőhelyet adnak halaknak és makrogerincteleneknek. Fontos megjegyezni, hogy a megfelelő áramlási és morfológiai feltételek biztosítása nélkül a mellékágak feltöltődhetnek, ezért a kialakítási procedúra megalapozott tervezést igényel.

Idő és pénz: A Szabadság-sziget és mellékágának teljes rehabilitációja öt évig tartott, 2009. január 1-jétől 2013. december 31-ig. Teljes elszámolható költsége 1 434 529 euró (korabeli árfolyamon hozzávetőleg 400–430 millió forint) volt, ebből uniós LIFE-támogatás 1 075 896 euró, vagyis 75 százalék volt.

🔵 Hullámtér-növelés és partfalbontás

Leírás: A partbiztosítások akadályozzák a természetes parteróziót, emiatt kevesebb hordalék jut a folyóba, ez pedig tovább rontja a folyó természetes hordalékegyensúlyát. Nem minden partbiztosítás káros, és csak ott ahol szabad visszabontani, ahol ez nem veszélyeztet más területhasználatot vagy infrastruktúrát. A hullámtér-növelés pedig az árvízvédelmi töltések áthelyezésével vagy szabályozott megnyitásával megvalósított beavatkozást jelenti. (A hullámtér az a terület a folyó és az árvízvédelmi töltések között, amelyet árvíz idején a folyó elönthet.)

Hatás: Két különböző beavatkozástípusról van szó, de mindkettőtől mérséklődik a medermélyülés és lassulhat a lefolyás, hiszen szélesebb vízterek jönnek létre. A hullámtér-növelés egyenesen azt jelenti, hogy a folyó ismét nagyobb árteret használhat árhullámok idején. A partbiztosítás megszüntetése nyomán a folyó ismét természetes módon alakíthatja a partját, és a partból kimosott anyag visszakerül a hordalékszállításba.

Idő és pénz: Ha a dél-magyarországi Duna-szakasz léptékéről beszélünk, a partfalbontás még százmilliós, a tényleges hullámtér-növelés viszont gyakran többmilliárdos beavatkozás. A teljes projektidő az 1-2 évtől a 3-7 évig terjed, 1 km dunai partfal bontása 0,4–2,5 milliárd forint lehet. 10–50 ha hullámtér-bővítés új árvízvédelmi töltéssel már biztosan többéves és több milliárd forintos munka.

🔵 Folyókanyarulat-visszaállítás

Leírás: Azoknak a kanyarulatoknak vagy holtágaknak az újbóli bekapcsolása a folyó rendszerébe, amelyeket korábban a folyószabályozások során leválasztottak vagy átvágtak. Célterületként említhető például a Rezéti-Holt-Duna, a Gemenci-erdő leghosszabb és legnagyobb kiterjedésű mellékága, amely a Veránka-szigetet karolja át.

Hatás: Megnöveli az érintett folyószakasz hosszát, ezzel csökken a folyó esése. Másképpen: lefolyáslassító hatása van. A folyó kisebb energiával szállítja a hordalékot és mérsékelheti a meder erózióját is. Hátráltatja viszont a hajózást.

Idő és pénz: A legnehezebben megbecsülhető tétel, alig van használható analógia. Egy régi kanyarulat vagy mellékág visszakapcsolása körülbelül 2–15 milliárd Ft és 3–7 év.

🔵 Sarkantyúk átalakítása

Leírás: A sarkantyúk a partról a folyóba benyúló, jellemzően kőből épített folyószabályozási művek, amelyek összeszűkítik az aktív medret és a sodorvonalat a hajózóút felé terelik. A Dunán számos ilyen mű épült elsősorban a hajózási viszonyok javítására. A lehetséges beavatkozás itt nem új sarkantyúk építését, hanem a meglévők felülvizsgálatát és szükség szerinti átalakítását, visszabontását vagy akár megszüntetését jelenti.

Hatás: A sarkantyúk eredeti funkciójukat sok helyen sikeresen betöltötték: koncentrálták az áramlást, megfelelő hajózási mélységet alakítottak ki és helyenként a partvédelmet is szolgálták. Ugyanez a mederszűkítő hatás azonban növelheti az áramlási sebességet és a mederre ható erőket. Más emberi hatásokkal – például a korábbi ipari kavicskotrással, az árterek beszűkítésével és a felvízről érkező hordalék csökkenésével – együtt ezért a sarkantyúk hozzájárulhattak a Duna medrének túlzott mélyüléséhez. A cél így nem további sarkantyúk építése, hanem annak folyószakaszonkénti vizsgálata, hogy a meglévő művek közül melyeket indokolt megtartani, melyek magassága vagy hossza csökkenthető, illetve melyek alakíthatók át vagy bonthatók vissza úgy, hogy a hajózhatóság fenntartása mellett mérséklődjön a mederszűkítés és a medermélyülés.

Idő és pénz: A beavatkozást hidraulikai, hordalék- és morfológiai vizsgálatoknak kell megelőzniük, majd az engedélyezéssel és kivitelezéssel együtt a teljes projektidő jellemzően néhány év lehet. Egy meglévő dunai sarkantyú részleges visszabontása vagy átalakítása nagyságrendileg 100 millió forintos beavatkozás, a pontos költség azonban erősen függ a mű méretétől és az átalakítás módjától.

🔵 Hordalék-visszatáplálás

Leírás: A medermélyülés egyik oka, hogy a folyó hordalékegyensúlya felborult: kevesebb durva hordalék érkezik s felvízről, mint amennyit a folyó tovább tud szállítani, ezért a hiányzó anyagot részben saját medréből termeli ki. A hordalék-visszatáplálás során megfelelő szemcseméretű kavicsos-homokos anyagot juttatnak vissza a folyóba. Erre a Dunán és más nagy európai folyókon, például a Rajnán is vannak példák.

Hatás: A megfelelő helyen és megfelelő szemcseösszetételben visszatáplált hordalék közvetlenül mérsékelheti a folyó hordalékhiányát és ezáltal a meder további bevágódását. Nem egyszeri feltöltésről van szó: a folyó a visszahelyezett anyagot tovább szállítja, ezért a beavatkozást szükség szerint ismételni kell.

Idő és pénz: Nagyságrendileg egy köbméter kavics kitermelése, szállítása és megfelelő helyen történő visszahelyezése mintegy 40 euróba kerülhet, így például évi 10 000 m³ visszatáplálása körülbelül 400 ezer eurós, azaz százmillió forintos nagyságrendű programot jelentene.

Konklúzió: nincs egyetlen jó megoldás

A fent bemutatott beavatkozások egyike sem képes egy vízlépcsőhöz hasonló, méteres nagyságrendű és szabályozható vízszintemelést létrehozni. Nem is ez a céljuk. Következetesen, megfelelő helyeken és egymással összehangolva alkalmazva azonban mérsékelhetik a medermélyülést, javíthatják a hordalékegyensúlyt, és hosszabb távon kedvezőbb irányba terelhetik a Duna jelenlegi negatív folyamatait. Azt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nincs egyetlen, mindenhol alkalmazható jó megoldás.

Minden problémás folyószakaszon előzetes mérésekkel és modellezéssel kell feltárni a kedvezőtlen folyamatok okait,

majd ezek alapján kiválasztani a megfelelő beavatkozást. A lehetséges eszköztár nem ér véget az ebben a cikkben felsorolt példáknál. A témában már olyan gyakorlati útmutatók is készültek, amelyek ezt a folyószakaszra szabott gondolkodást segítik, és konkrét támogatást adhatnak a folyógazdálkodással foglalkozó szakembereknek.

Mindezek mellett van egy általános szempont, amelynek minden jövőbeli dunai beavatkozásnál kiemelt jelentőséget kell kapnia: a hordalék természetes vándorlásának és folytonosságának lehetőség szerinti fenntartása, illetve helyreállítása. Ez a Duna vízgyűjtőjén hivatalosan is elismert jelentős vízgazdálkodási probléma, mely miatt az Európai Unió jelentős kutatási forrásokat fordít a folyamatok jobb megértésére, új hordalékgazdálkodási megoldások kidolgozására.

UTÓSZÓ: PAKS

A fentiekben alig volt szó az atomerőmű hűtésének megoldásáról – nem véletlenül. Fajszi vízlépcső ugyan első ránézésre tökéletes kiegészítője lenne a meglevő frissvízhűtéses rendszernek, de három érv szól az ellen, hogy általa oldjuk meg ezt a konkrét bajt. 1) Paks I. üzemideje az újabb hosszabbítás után is lejár a 2050-es évek közepén. Vagyis 20 évnyi működés miatt építenénk meg az igen költséges duzzasztót. Paks II. hűtőrendszerét eleve ellenállóbbnak tervezték, Aszódi Attila nyilatkozatai szerint a mostani hőmérsékleti és vízügyi helyzetben sem kellett volna leállítani azt az erőművet. 2) A vízszintszabályozás nem oldja meg a magas vízhőmérséklet problémáját.

Aszódi Attila Paks I. biztonságosabb hűtésére hibrid rendszert javasolt: megmaradna a dunai átfolyó hűtés, de mellé sok, modulárisan kapcsolható ventilátoros hűtőcellát építenének, amelyek kritikus nyári helyzetekben a hulladékhő egy részét párologtatással a légkörbe vinnék. Így kisebb hőterhelés jutna a Dunára. A nyitott kérdés nem az, hogy műszakilag megoldható-e, hanem hogy mennyibe kerül, és megéri-e egy csak időszakosan használt rendszert kiépíteni a termeléskiesés elkerülésére.

A Válasz Online információi szerint különböző műhelyekben intenzív számolás és elemzés zajlik, hogy hogyan lehet megoldani a paksi hűtés problémáját és kezelni hosszú távon az extrém dunai helyzetet. Összeállításunk célja, hogy segítsünk – illő hasonlattal – minél szélesebb mederbe terelni a gondolkodást.

Nyitókép: a rekordalacsony Duna Paks közelében (fotó: Válasz Online / Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>