A kutatók és a klímamodellek rég jelezték, hogy nagy baj lehet a Dunával
A következő évszázadban ennél még kisebb vízhozamok is előfordulhatnak a Duna magyarországi szakaszán, sőt a meder is mélyebbre vágódhat, gyorsítva az olyan extrém kisvizes helyzetek kialakulását, mint ami most a paksi atomerőmű lekapcsolásához vezetett. Mindez magyar kutatók tanulmányaiból derül ki. Mármint nem most, hirtelen összerántott dolgozatokból, hanem az utóbbi évek, sőt évtizedek terméséből. A közvéleményt és a politikát sokkoló vízhelyzetre ugyanis régóta figyelmeztettek. Mégsem történt semmi. A Válasz Online rendkívüli összeállítása a paksi atomerőmű leállításának napján.
„Valójában semmi meglepő nincs a Duna extrém kisvizes állapotában. Az persze igen, hogy pont most következett be; a folyó vízgyűjtője még néhány hete is reménykeltőbbnek nézett ki. De a hosszú távú számításokat látva csak idő kérdése volt, hogy ezt a krízist átéljük.” A hétvégén több ehhez hasonló véleményt hallottunk olyan, a téma érzékenysége miatt névtelenséget kérő szakemberektől, akik ismerik Paks II. létesítésének vagy Paks I. üzemidő-hosszabbításának háttértanulmányait. Mindkét folyamathoz ugyanis kiterjedt környezeti, hidrológiai, földtani és egyéb modellek szükségesek. Új atomerőmű építésénél ez nem annyira meglepő, de a nukleáris létesítményeknél azt is pontosan körül kell írni tudományosan, hogy üzemidő-hosszabbítás esetén a környezeti kibocsátások és hatások nem haladják meg az engedélyezett szinteket, és hogy a hűtővíz-használat viszonyai továbbra is megfelelnek a követelményeknek. A Paks I. blokkok eredeti engedélyei 2032 és 2037 között futnak ki, az újabb hosszabbítás célja az 1–4. blokkok élettartamának további kitolása, 2052 és 2057 közötti lejárati időkkel.
Az atomerőmű miatt tehát a Duna az egyik leginkább kutatott folyó Magyarországon vízhozam, medermorfológia (ez a folyamágy állapotát jelenti), hőterhelés és hordalékgazdálkodás szempontjából is. Az erőműhöz kapcsolódó kutatási anyagok nem nyilvánosak, de az általunk elért szakemberek mind azt mondják,
a mai helyzet „benne volt a pakliban” és „nem szabadna több nyílt, átfolyó édesvízhűtéses rendszert telepíteni a Dunára” a klímakockázatok miatt.
A szó elszáll, az írás megmarad, ezért átnéztük, hogy ezeket a véleményeket meg tudjuk-e támasztani a nyílt forrásból elérhető dolgozatokkal, tudományos publikációkkal. A válasz: igen.
A jövő Dunája
A legfrissebb és legpontosabbnak mondható dunai vízhozammodellt a Magyar Hidrológiai Társaság tavalyi éves vándorgyűlésén mutatta be három műegyetemi vízmérnök, Négyesi Klaudia, Horváthné dr. Nagy Eszter Dóra és Honti Márk. A publikáció világosan jelezte előre, hogy a következő évtizedekben a Duna magyarországi szakaszán gyakoribbá és súlyosabbá válhatnak az extrém kisvizek, különösen a nyári-őszi időszakban.
A vizsgálatok jövőre vonatkozó részéhez 14 regionális klímamodell eredményeit nézték meg a 2022‒2100-es időszakra, és figyelembe vettek egy optimistább és egy pesszimistább forgatókönyvet is, ami az üvegházhatású gázok kibocsátását és a bekövetkező klímahatásokat illeti. Az eredmények között egészen konkrétan szerepel, hogy a dunai kisvizes helyzetek már a közeljövőben jelentősebbek lehetnek, összességében pedig növekszik a vízjárás változékonysága. Vagyis
a klímaváltozással egyre több extremitásra kell számítani, rendkívül kicsi és rendkívül nagy vízhozamokra egyaránt.
„A Duna magyarországi szakaszán a jövőben növekedni fog a vízhozamok szélsőségessége. A nyári- […] őszi vízhozamok várhatóan csökkenhetnek” – írják a szerzők. Fontos látni, hogy ez nem esemény-előrejelzés, hanem valószínűségkutatás. Vagyis azt lehetetlen megmondani hónapokkal vagy évekkel előre, hogy mikor jön ár- és mikor lesz kisvíz.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a tanulmány szerint a közepes vízhozamok csak kis mértékben változhatnak a jövőben. A 2021–2060 közötti időszakra vonatkozó részletes elemzések alapján az optimistább klímaforgatókönyv változatlan középvízhozamokat mond, a pesszimistább pedig még kisebb mértékű növekedést is ugyanebben a kategóriában. Vagyis nem attól kell tartani, hogy – nagyon leegyszerűsítve – eltűnik a Dunából a víz, hanem attól, hogy a szélsőséges események válhatnak gyakoribbá.
A tanulmány és általában a folyómodellek nem centiméterben mért vízszintekkel, hanem köbméter per másodpercben kalkulált vízhozammal dolgoznak. A Duna magyarországi szakaszán jellemző közepes vízhozam a középső térségében hozzávetőleg 2 300–2 400 m³/s, vagyis körülbelül ennyi víz folyik le másodpercenként. Ez most, rekord alacsony vízállásnál 780–760 m³/s körül alakul, vagyis a normálállapot harmada.
És láss csodát: a tavaly publikált kutatás szerint a jövőbeli kisvíz a különböző klímamodellek átlaga szerint pont 750 m³/s körül lesz. Hozzáteszik, hogy 0,1 százalékos tartósságú (vagyis rendkívül ritka) esetekben akár 500 m³/s közelébe is csökkenhet a dunai vízhozam a következő évszázadban.
A tanulmány tartalmaz egy elsőre bonyolultnak tűnő, de rendkívül tanulságos ábrát is, melyet alább megmutatunk. Ez a havi minimum vízhozamokat mutatja a múltban: az összekötött fehér pontok jelzik a múlt (2000–2020) megfigyelt értékeit, ezek jelentik a viszonyítási alapot. A szürke széles tartomány a teljes, 14 modell átlaga által lefedett rész: ez mutatja, hogy a különböző klímaszcenáriók milyen jövőbeli értékeket valószínűsítenek 2021-2060 közé (a sáv azért ilyen széles, mert az előrejelzés bizonytalanságát érzékelteti). A vastag fekete vonal még az érdekes: a modellek átlagos becslését szemlélteti hónapról hónapra.
Jelentős bizonytalanság van tehát az egyes klímamodellek között, de világosan látszik, hogy
a legkisebb vízhozamok a jövőben 700, sőt 500 m³/s körül alakulhatnak.
Bár fentebb már hangsúlyoztuk, még egyszer rögzítjük, hogy a tanulmány nem arról szól, hogy az extemitások hány évente fordulhatnak elő, vagy hogy pontosan mennyivel nő a bekövetkezésük valószínűsége. De arról igen, hogy ezek a korábban sosem látott kisvizek – és tegyük hozzá: a 2024-eshez hasonló árvizek is – most már bármikor jöhetnek.
És még csak nem is ez az egyetlen ilyen előrejelzés. Az elmúlt évtizedben több, a Duna vízgyűjtőjére vagy Közép-Európára készült hidrológiai-klímamodellezési kutatás is arra jutott, hogy már a közeli évtizedekben gyakoribbá válhatnak a kisvizes időszakok. Ez a magyar tanulmány is hivatkozza a Potsdam Institute for Climate Impact Research egyik 2015-ös dolgozatát, mely már akkor felhívta a figyelmet a kockázatra, hogy a közeli évtizedekben jelentősen átalakulhat a Duna vízjárása, és ennek része lesz a csökkenő nyári vízhozam.
Több háttérbeszélgetésünkön is felvetődött egy régi történet, miszerint a kétezres évek közepén, a paksi bővítés előkészítésekor az akkori Duna-modell témavezetője, Somlyódy László azért favorizálta a dunai élővízhűtés helyett a hűtőtornyos változatot (ezek hatalmas hőleadó berendezések, melynek feladata a felesleges hő eltávolítása), mert az évszázados klímaelőrejelzéseket látva tartott a túlmelegedéstől vagy az alacsony vízállástól. A tavaly elhunyt tekintélyes professzor ezt óvatosan képviselte csak, mert – ahogy egyik beszélgetőtársunk fogalmaz – „nem volt népszerű szakvélemény az akkoriban már kialakult orosz technológiai elköteleződés fényében”.
A rendelkezésünkre álló információk alapján mindenesetre biztos, hogy az utóbbi évtizedek magyar döntéshozói tisztában voltak a Duna állapotával, a klímahatások nyomán bekövetkezhető lehetséges változásokkal. Beleértve az extrém kicsi vizek kockázatát, mint amitől ezekben a napokban szenvedünk.
A meder is süllyed
A most kialakult válságnak nem csak az az oka, hogy kevés eső hullott a vízgyűjtőn és ezért alacsony a Duna vízszintje. Legalább ennyire fontos egy másik, sokkal kevésbé ismert aspektus:
a kisvízszintek süllyedésének egyik fő oka ugyanis a folyómedrek mélyülése.
Az elmúlt napokban minden olvasó találkozott a problémával, hogy a dunai vízmérce számai – igencsak furcsán – negatív tartományban vannak megadva: Paksnál a vízmérce július 30-án −121 cm-nél állt, a következő egy hétben ez −131 cm-ig süllyedhet. Ez nem hiba, a vízmércék 0 pontja mesterségesen meghatározott viszonyítási szint, melyeket többnyire a 19. században állapítottak meg, azóta a meder mindenhol sokat változott.
Jellemzően mélyült, mégpedig a múltbeli emberi beavatkozások – folyószabályozások, kanyarátvágások, partbiztosítások, nagyarányú kavicskotrások és a felvízi vízlépcsők – miatt. A Duna medre az elmúlt 60 évben átlagosan mintegy 2 méterrel mélyült a Szob–déli országhatár közötti szakaszon.
Márpedig ha mélyül a meder, akkor változatlan vízhozam esetén is gyorsabban következik be egy rendkívüli kisvizes állapot, és az olyan krízisek is, mint a mostani. A kérdés az, hogy tudtuk-e ezt, évtizedes távlatban felkészültünk-e erre is.
A válasz az első kérdésre biztosan igen. A BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék vezetője, Baranya Sándor részletesen kutatta és publikálta a problémát. A témához kapcsolódó legfrissebb, tavaly megjelent dolgozata (Vízügyi Közlemények, 2025. évi 2. füzet) szerint a medermélyülés kulcsa a hordalékhiány. A dunai vízlépcsők – mármint nem Magyarországon, hanem tőlünk feljebb, például Ausztriában és Szlovákiában – visszatartják a hordalékot, a partbiztosítások csökkentik a természetes hordalék-utánpótlást, ezért a folyó a hiányzó kavicsot és homokot a saját medréből „bányássza ki”. A hazai szakaszon ezt tovább súlyosbította a nagy volumenű kavicskitermelés is: a felső magyarországi Dunán 1970 és 1991 között több mint 60 millió m³ kavicsot termeltek ki. A felvízről érkező hordalék pedig – mint az előbb rögzítettük – már nem tudta pótolni ezt a veszteséget.
Kérdés, hogy a hordalékveszteség és a kavicsbányászat mennyire lehet felelős a mostani helyzetért. A Baranya-tanulmány szerint elég erősen. A teljes gondolatmenete ugyanis arra épül, hogy
a kisvízszintek süllyedése nem pusztán hidrológiai jelenség, hanem a hordalékháztartás-felborulásának és a medermélyülésnek a következménye.
Baranya Sándorék számításai szerint a Duna-medre mintegy 80 cm-t mélyült az elmúlt évtizedekben a paksi erőmű 10 km-es környezetében.
A Magyarország előtt álló ökológiai és energetikai válság teljesen példátlan, de, ahogy fent bemutattuk, a Duna a legkutatottabb folyónk, és korábban megjelent tanulmányokkal igazolható, hogy a szaktudás megvolt a kockázatokkal kapcsolatban, legyen szó a klímahatásokról vagy a medermélyülésről. Az állam ezzel együtt Paks II. beruházást is – az I.-hez hasonlóan – nagyobb részben élővizes átfolyó hűtésre terveztette meg: egy mélyülő mederben folyó Duna felmelegedő, időről időre extrém szintre csökkenő vizére alapozva.
Nyitókép: Rekord alacsony vízállású Duna Paksnál (Forrás: Szentgallay Bálint / NurPhoto / AfP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
