Fröhlich Johanna: Chile példája mutatja, hogy közmegegyezés nélkül az alkotmányozási kísérlet kudarcra van ítélve
A latin-amerikai ország eredménytelen alkotmányozási kísérletének fő tanulsága, hogy egy szélsőségesen megosztott társadalomban és politikai kultúrában, ahol a korábbi traumák, a bizalomvesztés és a hatalom elhiteltelenedése miatt a jog eleve nem tud a társadalmi kohézió hatékony kerete lenni, egy új alkotmány kudarcra van ítélve. Ismerős helyzetleírás? Fröhlich Johanna alkotmányjogász hozzászólása a Válasz Online alkotmányozási vitájához.
Viszonylag széles társadalmi és szakmai egyetértés látszik abban, hogy a jelenlegi módosításokon kívül egy új alkotmány is szükséges a kormány által vállalt feladatok elvégzéséhez. Az alkotmányozó hatalom azonban sosem lehet egészen biztos abban, hogy milyen hosszútávú következményei lesznek az alkotmányos változásoknak. Az alkotmányozás valós természete és hatásai túlmutatnak a konkrét írott alkotmány szövegén és az alkotmányozó szándékán is.
Az elsöprő alkotmányos felhatalmazás egyszerre lehetőség (és felelősség) a választói akarat megfelelő politikai, illetve jogi döntésekké váltására, ugyanakkor rizikó is, hiszen a jog és politika határterületén mozgó, komplex döntések következményei nem jelennek meg azonnal; a látszólagos és pillanatnyilag korlátozhatatlannak tűnő hatalom valós korlátai csak késleltetve mutatkoznak meg igazán.
Az eddigi írásokból kirajzolódó kérdés, hogy mekkora az alkotmány társadalmi transzformációs potenciálja, azaz mit is tud nekünk valójában elintézni egy új alkotmány. Realisztikusabb azonban az a kérdés, hogy milyen árat fizetünk a társadalmi igazságosság szolgálatába állított alkotmány határainak szétfeszítéséért, és ez hogyan kerülhető el úgy, hogy az alkotmány mégis a társadalom szolgálatában maradjon.
A tiszta lap csábítása – és az alkotmány(osság) helyreállítása
Egy gyakran emlegetett külföldi példa a chilei alkotmányozás, amelyet számos korábbi írás megemlített. Chronowski Nóra írja, hogy az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy a chilei alkotmányos népszavazások már nem a konkrét alkotmánytervezetről szóltak, hanem a teljes politikai rendszerbe vetett bizalmatlanságot fejezték ki. Ezzel némileg szembe menve Tordai Csaba írásában éppen a részvételi alkotmányozás kudarcaként említi a chilei kísérleteket.
Mivel jelen voltam a 2008-as ecuadori alkotmány konszolidációjánál, illetve később, az autokrata Rafael Correa által megszállt alkotmánybíróságnak a külön az erre a célra létrehozott néprészvételi hatalmi ág (!) általi teljes lecserélésekor, illetve ezt követően mindkét legutóbbi chilei alkotmányozói kísérletnél, az utóbbinál a közmeghallgatások eredményeit összesítő szakértőként is, az itt szerzett tapasztalatok fontos részei az alkotmányozásról alkotott véleményemnek. A transzformációs alkotmányosság latin-amerikai elméleteiben az alkotmány a társadalmi igazságosság legfőbb eszköze és közege, amelyben a legerősebb politikai akarat szükségszerűen bekebelezi a megígért strukturális változások elsődleges keretévé tett alkotmányt, és ezzel az alkotmány jogi jellegének és tekintélyének fokozatos vesztét eredményezi.
2022 végén Chilében, még a baloldali dominanciájú Alkotmányozó Gyűlés bukása után, de nem sokkal a később ugyancsak elbukott liberális/mérsékelt jobboldali alkotmányozási eljárás előtt,
a közbeszéd központi kérdése az új alkotmány volt.
A pár hónapig tartó alkotmányos szélcsendben nem sokan voltak, akik óvatosságra intettek. Az éppen győztes oldal az előző hatalom kudarcán ült népünnepélyén komolyabb ellenállás nélkül átment egy újabb alkotmányozási kísérlet terve. Érzelmileg érthető. A 2020 októberi népszavazás elsöprő felhatalmazása révén a 2021 májusában felállt Alkotmányozó Gyűlés közvetlenül, a nép által választott tagjai hamar felrúgták a felállításukat lehetővé tevő politikai megállapodást, mondván, az Alkotmányozó Gyűlés tagjai eredeti és elsöprő felhatalmazást kaptak, amelyet előzőleg kötött politikai paktumok nem korlátozhatnak.
Pedig az Alkotmányozó Gyűlést felállító többpárti egyetértésen nyugvó megállapodás számos előrelátó és kreatív szabállyal próbálta körbebástyázni az alkotmányozási eljárás jogállami rendjét: a tagok megválasztására vonatkozó szabályok úgy lettek megalkotva, hogy próbálják kizárni egyetlen politikai erő kétharmados többségét, a főbb eljárási szabályok módosítását eleve megtiltották a Gyűlésnek vagyis az az előzetes politikai megállapodás védelmét élvezte (habár az alkotmánytervezet megvitatása rendjének szabályait, hibásan, rábízták az Alkotmányozó Gyűlésre), és biztosították a Legfelsőbb Bíróság előtti jogorvoslat lehetőségét az eljárási szabályok megsértése esetén. Ezen kívül olyan tartalmi korlátokat is szabtak, mint amelyek kizárták, hogy az új alkotmány megváltozassa a köztársasági államformát, és annak demokratikus jellegét, korlátozza a bírósági döntések végleges jellegét, vagy megsértse Chile nemzetközileg vállalt kötelezettségeit.
Az alkotmányozó hatalom korlátozhatatlanságával érvelve az Alkotmányozó Gyűlés az előzetes politikai megegyezéssel szembemenve eltért az előre megalkotott eljárási szabályoktól, és több egyedi, az alkotmányozáshoz nem kapcsolódó döntést hozott, mint például az általuk politikai foglyoknak tekintett, a metróállomások felgyújtásért elítélt tüntetők szabadon engedése. Az alkotmánytervezetről szóló, 2022 szeptemberében megtartott népszavazás tehát egyrészt az önkényesen átnyomott progresszív ideológiával átfűtött alkotmányszöveg, másrészt, az Alkotmányozó Gyűlésben folyó méltatlan és személyeskedő cirkusz által is tovább porlasztott politikai egyetértés hiánya ellen szólt. Az Alkotmányozó Gyűlés feszült légkörében
az egymással szembeni tiszteletlenség áttevődött az alkotmánytervezetre is, és elvette annak lehetőségét, hogy a társadalom felé kifejezze az alkotmányozás alapvető kérdéseiről való minimális egyetértést.
Az alkotmánytervezet leszavazását örömünnep követte, a belváros felhőkarcolóiból chilei zászlók lobogtak, az autók hosszú órákig dudaszóval ünnepelték a győzelmet. Chile következő, harmadik kísérlete szakítani próbált a korábbi gyakorlatokkal, és egy rendkívül inkluzív, a társadalmat és a szakértői réteget széleskörűen bevonó, az egyetemek és szakmai szervezetek véleményének beépítésére nagyban építő, az emberek problémáit számos különböző módon, így közmeghallgatásokon és közvetlen néprészvételi elemeken keresztül becsatornázó eljárást választott. Az így elkészült szöveg lényegesen kiegyensúlyozottabb és a szakértői, társadalmi egyeztetések legitimációját is bírta, azonban ugyanúgy megbukott az alkotmánytervezetet jóváhagyó 2023 decemberében tartott népszavazáson, mint az elődei.
Miért?
A chilei kudarc tanulságai
Ennek természetesen megvannak az ország-specifikus okai is, mégis számos egyetemesen érvényes tanulsággal is szolgál. Először is:
tévhit, hogy egy alkotmányszöveg „hibás” lehet a problémáinkért.
Az Alaptörvény is számos elfogadhatatlan passzust tartalmaz, és ezeket kétségkívül ki kell javítani. Számos esetben azonban a probléma jelentős része az alapul fekvő közösség joggyakorlatában, egyedi döntéseiben, jogértelmezéseiben, valamint félreértéseiben és mulasztásaiban rejlik.
A chilei példa tanulsága valójában a következő: egy szélsőségesen megosztott társadalomban és politikai kultúrában, ahol a korábbi traumák, a bizalomvesztés és a hatalom elhiteltelenedése miatt a jog eleve nem tud a társadalmi kohézió hatékony kerete lenni, egy új alkotmány kudarcra van ítélve annak szövege és a meghozatalára vonatkozó eljárástól függetlenül. Ahol az alkotmány megszűnik a kormányzattól és az általa képviselt politikai meggyőződéstől független, a politikai közösség minden tagját felölelő társadalmi kohézió rendszere lenni, ott a társadalmi együttélés jogi kerete is szükségszerűen sérül. A megfelelő társadalmi kohézió hiányában lefolytatott alkotmányozás potenciálisan hiábavaló és a legjobb szándékok ellenére is időszerűtlen lehet.
Ne kövessük el ezt a hibát. A transzformációs alkotmányok a mindenkori politikai erők foglyai, ahol a politika minél jobban próbálja az (egyébként jogos) társadalmi érdekek közvetlen kiszolgálójává tenni az alkotmányt, annál jobban átveszi annak a pillanatnyi helyzetre reagáló, partikuláris érdekeket érvényesítő jellegét, és porlasztja szét az alkotmány tekintélyét és végső soron az általa védett alapjogokat és alapelveket egyaránt. Az alkotmány tekintélye a transzformációs logikában
összekapcsolódik az adott kurzus politikai hitelességével és népszerűségével,
és ahogy az utóbbi csökken, úgy vékonyodik az alkotmány ereje és hitele is.
Valószínűleg kell új alkotmány. Az alkotmányosság átfogó helyreállításának sikere azonban egy hosszútávú bizalomépítéstől függ, amelynek esszenciális eleme kell legyen az alkotmányon kívüli jogi és nem jogi eszközökkel egyaránt visszaépülő, egymás tiszteletén, és a másikban való bizalmon alapuló, kulturált jogkövető társadalmi gyakorlat. A másik nyilvános megalázása, morális nyomorúságán vagy szenvedésén érzett és kifejezett öröm nem csak nem elegáns és méltó kezdete egy rendszerváltásnak, hanem egyszerre lehetséges kudarcának elszomorító jele is.
Amíg a politikai elit egésze nem képes valódi közösségként viselkedni, nem lesz képes megtestesíteni azt a bizalmat, amit a társadalomtól az új alkotmány elfogadásához kér, és így nem lehet jó alkotmányunk sem. Amíg az alkotmány nem távolodik el a politikától és nem tér vissza a jog uralma alá, addig a közösségi együttélés jogi és morális kerete helyett az aktuális politikai hatalom ciklikusan leváltandó politikai kiáltványa lesz csupán.
Az alkotmánybíráskodás jövője
Ezzel szorosan összefügg az Alkotmánybíróság mint intézmény sorsa. Az Alkotmánybíróság elnöke és egyes tagjai elmozdításának szükségességéről és kívánatos módjáról számos különböző álláspont fogalmazódott, amelyek közül a kormány az eltörölt nyugdíjkorhatár visszahozatala mellett foglalt állást. Az Alaptörvény benyújtott 17. módosítása ezt tartalmazza.
Az alkotmánybíróságok a modern, liberális alkotmányosság sarokkövei,
mert a jog uralmát, azaz a mindenkire egyenlően vonatkozó semleges határokat az alkotmány konkrét rendelkezésein keresztül az utolsó szó jogával hivatottak védeni. Ezek a semleges határok a mindenkor hatalmon lévőkre is vonatkoznak, attól függetlenül, hogy morálisan mennyiben gondolják meghaladni elődjeiket, mekkora társadalmi támogatottsággal rendelkeznek vagy stratégiailag mennyire sürgető az alkotmányos átmenet. Ne felejtsük el, hogy az előző kormány hatalomra kerülését követően azonnal megjelenő feszültség az Alkotmánybíróság és a Kormány között éppen abból az igazságosztó arroganciából fakadt, amellyel a végkielégítéseket visszamenőleg szándékozták 98 százalékkal megadóztatni. A morális politikai felsőbbrendűség nevében az előző hatalom félretette az alkotmányosság és a jogállamiság alapelveit és saját magát tette meg a dolgok megítélésének mércéjévé. Ez a folyton változó, az adott pillanat politikai érdekeire reflektáló és ezért szükségszerűen ellentmondásos mérce sem nem alkotmányos, sem nem igazságos.
Amennyiben az objektív 70 éves nyugdíjkorhatár visszahozatala mellett a testület teljes megreformálása is napirendre kerül, ebben a jelenlegi alkotmánybírák részvételét is biztosítani kell. Igazságossági kérdés, hogy a testületben jelenleg is dolgozó olyan alkotmánybírák, akik az elmúlt tíz évben kisebbségben próbálták érvényre juttatni az alkotmányosság és a jogállamiság elveit, és ezért vállalták mind a testületen belüli kirekesztettséget, mind a szélesebb nyilvánosság előtti, az Alkotmánybíróság egészét érintő kritikákat, esélyt kapjanak a méltó és tisztességes bánásmódra.
Végső soron,
amit meghaladni szeretnénk, az éppen a korábbi alkotmánymódosító kultúra,
amely az Alaptörvényt és a jogot a politikai érdekek elérése eszközének tekintette, tagadta önmagért való értékét és önálló létjogosultságát, azaz nem fogadta el, hogy lehet a tökéletes (azaz lehetetlen) társadalmi egyetértést pótolni képes, közjót szolgáló tekintély. Ez a jogi tekintély csak akkor működik hosszútávon, kormányokon és különböző politikai ideológiákon átívelően, ha jogállami, azaz mindenkire ugyanolyan módon érvényesíti a korlátokat.
Az alkotmányjogban nincsen jó és rossz oldal, csak jogállami oldal van – ennek a történelmi leckének a próbája előtt állunk, újra.
*
A Válasz Online alkotmányozásról szóló vitasorozatnak előző írásai itt olvashatók:
- Tordai Csaba: Közvetlen elnökválasztást! – avagy mire jó, és mire nem jó a kétharmad
- Győry Csaba: Nem elég lebontani a NER-t: meg is kell előzni – avagy miért nem elég néhány gyors alkotmánymódosítás
- Sajó András: A csalárd törvények semmisségének gondolata korántsem jogdogmatikai képtelenség
- Chronowski Nóra: Így térhetünk vissza az alkotmányossághoz
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
