Sajó András: A csalárd törvények semmisségének gondolata korántsem jogdogmatikai képtelenség
Ahhoz, hogy a jogállamiság helyreállhasson, hitelteleníteni kell azt az egyoldalú törvényességkultuszt, amely jelenleg a törvényhozói és jogalkalmazó mentalitást bénítja, és amely csak a status quot, a csalárdság hagyatékát védi – írja Sajó András lapunknak küldött vendégcikkében. A jogtudós, aki 2008 és 2017 között az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírája (2015-től pedig elnökhelyettese is) volt, úgy érvel: a pőre, lebutított törvényességhez ragaszkodó jogászok a bitorlók törvényi pozitivizmusát követik. Magyarán: a jogállamiság védelme és újbóli megteremtése igenis indokolhat kreatív megoldásokat, a csalárdul szerzett vagyonokba nem kell belenyugodnunk csak azért, mert megszerzésük pro forma törvényes volt. Erkölcs is van a világon, ráadásul az a jog számára is értelmezhető.
A jogállam helyreállítása mindenekelőtt társadalmi erő és akarat kérdése, de komoly jogtechnikai kihívás is. Hogy a dolgok jogszerűen másképp is lehetnének, azt be kell bizonyítani. Nemcsak politikailag, hanem szakmailag is elfogadhatóan.
A megbékélésnek álcázott semmittevés apostolai (különösen, amíg nem dőlt el a választás kimenetele) egy állítólagos tudományos objektivitás és semlegesség magas piedesztáljáról prédikálták, hogy minden törvényt érvényesként kell követni, ha megfelelő eljárásban hozták meg azokat, és azok következményein nem lehet változtatni. Ezt követeli a szent jogbiztonság, melyről azt híresztelték, hogy az a jogállam legfontosabb eleme.
Akarva, akaratlan, ezek a pőre, lebutított törvényességhez ragaszkodó jogászok a bitorlók törvényi pozitivizmusát követik.
Ez a „törvény az törvény”-, „parancs az parancs”-felfogás nem tévesztendő össze a jogfilozófiában ma uralkodó jogpozitivizmussal, amelynek modern felfogása már nem szűkíti le a jog fogalmát a megfelelően megalkotott szabályok összességére. A jogpozitivizmus nem ad megfelelő választ arra, hogy milyen kötelező ereje van egy önkényes jogrendnek. A jogfilozófus az általában vett jog meghatározásának, leírásának elvont kérdéseivel foglalkozik és nem azzal a gyakorlati problémával, hogy mi a teendő konkrét jogszabályokkal és életviszonyokkal egy alapvető társadalmi-jogi változás esetén.
A törvényi pozitivizmus kifejezés eredetileg azoknak a német jogászoknak a mentalitását írta le, akik kötelességüknek érezték a náci jogrendszer szolgálatát. Önkényuralmi rendszerben a jogászok (többsége) mindent elfogad azon az alapon, hogy a törvény – tartalmától függetlenül – betartandó. A jogi szakma pozitivizmusa, jogszabályhűsége elfogadhatóan működik „normális” körülmények között.
A jogállamiság egyébként dicséretes fegyelmező ereje azonban itt és most, egy hamis jogrendből kikecmeregve, bénító keretté válhat. A formaságokhoz való ragaszkodás a megbabonázott jogi elme merevségével párosulva a jogállamiság lényegét, vagyis az önkény megakadályozását, legalábbis az önkény mérséklését kockáztatja. A mostani helyzetben a meglevő formaságokhoz ragaszkodás a törvényesített önkény következményeinek a megtartását, sőt védelmét jelenti. A törvényi pozitivizmus szűklátókörű törvényesség-felfogásában a jog formái és formalitásai éppen annak az önkénynek az eszközeivé válnak, amelyet a jogállamiság hivatott megakadályozni.
A jogállamiság szűk értelmezéséhez való szigorú ragaszkodás egy igazságtalan és despotikus jogrendszer örökségét konzerválja, elmélyíti és állandósítja az igazságtalanságot.
A törvényességre és jogbiztonságra egyszerűsített jogállamiság és joguralom lefegyverez, elfojtja azt a képességünket, amely alternatívák elképzelését teszi lehetővé. Még azokat a lehetőségeket is elfelejteti, amelyek már léteznek a meglévő jogelvek keretein belül. Ki kell tépnünk magunkat ebből a legitimitás-kábulatból. A jogállamiság reflektívebb értelmezésére van szükség ahhoz, hogy megkérdőjelezhessük az önkényes és despotikus államhatalmat, amely egy olyan törvényesség álcája mögé bújt, amelynek célja a visszaélések igazolása.
A törvényi pozitivisták a jogállamiságot kényszerzubbonynak láttatják. A „minden jogos, amit törvényesítettek” formalizmusa akadályozhatja a jogalkotókat és az igazságszolgáltatást a törvényesített, „lepapírozott” önkény felszámolásában. A formalista – és, valljuk meg, szakmailag kissé tájékozatlan – pozitivista közép-európai jogfelfogás könnyen és rendszeresen bedől a kellően iktatott csalásnak, annál is inkább, mert sokszor a szakma is részese és haszonélvezője volt a „lepapírozásnak”.
A jogászok jogpozitivizmus iránti vonzódása érthető. Azon a meggyőződésen alapul, hogy a hivatalos közlönyben közzétett információk megbízható tájékoztatást adnak a helyes (sikeres) és helytelen (kudarcos) magatartásról. A jogállamiság eróziója által leginkább sújtott országokban ráadásul a jogi közösség hagyománya sokszor közel áll a törvényi pozitivizmushoz és ez a pozitivizmus áthatja a társadalom egészét. Mivel az érintett országok történelmében még a formális törvényességet sem tartották be, a jogállamiság ezen alacsony szintjének az elérése vált az elérendő céllá. Ezzel a leszűkítő jogpozitivizmussal szemben elengedhetetlen megérteni, hogy a jogállamiság nem merev és megváltoztathatatlan valami és nem egyszerűsíthető a törvényességre. A tisztességes pozitivista jogász ki tudja használni a jogállamiság repertoárjában már meglévő lehetőségeket. A jogállamiságnak ez a figyelmes és kreatív alkalmazása a puszta törvényességen túlmutató elkötelezettséget kíván a joguralom mint érték iránt.
A jogállamiság számos jogi lehetőséget kínál önmaga és az alkotmányos demokrácia helyreállítására. A meglévő jogállamisági eszmék innovatív felhasználásával a jog képes megtenni azokat a szokatlan – ámbár valószínűleg botladozó – lépéseket, ami legalább a minimális tisztesség helyreállításához szükséges. A törvények, mivel értelmezésre szorulnak, fölöttébb tág mozgásteret biztosítanak a jogalkalmazó számára, amint azt a visszaélésekből is megtanulhattuk, de ami a morális tartású bírók munkájában lehetővé teszi az önkénynek legalább a csökkentését, mint az például a „lefóliázatlanul” maradt könyvek esetében megmutatkozott, amikor az elsőfokú bíróságok minden lehetséges, jogilag korrekt módon elkerülték a jogsértés megállapítását.
A törvényi pozitivizmus nem elkerülhetetlen. Egy harcos, elkötelezett jogállamiság-felfogás, következetesen és tudatosan a joguralom meglévő eszközeire támaszkodva, kiaknázhatja a jogállamiság elveinek, szabványainak és normáinak lehetőségeit, mozgósítva mind a jogászokat, mind a társadalmat, hogy ezeket az eszközöket kellő képzelőerővel használják. Ehhez csak annyi szükséges, hogy a jogszabályokat az elismert szabályok és szokások szerint a jogállamisággal, a tisztességgel, az igazságossággal összhangban értelmezzék.
Például: a meglevő jogállami keretek közt sincs akadálya annak, hogy a csalás eszközéül szolgáló állami szerződések esetében érvényesítse a bíró és a jogalkotó a jóerkölcsbe ütköző szerződés semmisségére vonatkozó tételes jogi (és erkölcsi) előírást.
A túlárazás feltűnően aránytalan szolgáltatás az állam részéről, vagyis a mai joggyakorlat szerint is semmis lenne,
csak – korrekt eljárásban, tehát nem a közvélemény felindulását követve – észre kellene venni a piaci ártól való eltérést.
A jogállamiság védelmére és helyreállítására szolgáló valamennyi jogi stratégiának be kell látnia, hogy a populista bitorlók egy olyan jogrendre támaszkodnak, amely felszínesen megfelel ugyan a jogállamiságnak, vagy legalábbis a törvény általi uralomnak (azaz a törvényességnek), de ezzel együtt az ilyen jogrend csak bitorolja a jogállam címet.
Az illiberális vezér jogrendszere a bitorláson alapul.
A bitorlást a XIX. századi francia liberális, Benjamin Constant a következőképpen írta le: „[a] despotizmus száműzi a szabadság minden formáját; a bitorlásnak szüksége van ezekre a formákra ahhoz, hogy igazolja annak megdöntését, amit helyettesít; de kisajátításukkal meggyalázza azokat.”
A jogállamiság megszokott előírásaitól el lehet és a jogállam érdekében sokszor el is kell térni, de csak ott, ahol már léteznek elismert kivételek a jogállamisági doktrínában. Ami szokatlan, az még nem ellensége a jogállamnak, hanem a rendkívüli helyzet – a csalárd jogrend, a mimikri jogállam felszámolása – speciális joguralmi rendjében tartozik. Például: a jogállam megszokott alapkövetelménye szerint a bírók elmozdíthatatlanok, de az, akit szabálytalanul neveztek ki, nem tekinthető bírónak és rá ez a jogállami alapelv nem vonatkozik. Ezt követeli az elemi logika, amit az Európai Unió Bírósága is elfogadott. Természetesen a jogállamiság szokásos előírásaitól és normáitól való bármilyen korlátozott és bíróilag ellenőrzött eltérésnek bizonyíthatóan jogállamisági elvet vagy értéket kell szolgálnia.
A jogállam helyreállítása során nem kell túllépni a jogállamiság hagyományos felfogásán, hiszen a jogállam és joguralom nem csupán törvényesség és jogbiztonság. Ezek alapvető részei a jogállamiságnak, de a jogállam több ezeknél. A jogállamiság ugyanis mindenekelőtt a jog belső igazságosságát, az önkénykorlátozást szolgálja és a jogbiztonságnak a jogállamban ezt kell szolgálnia, ehhez kell igazodnia. A hétköznapi jogi bölcsesség, az úgynevezett prudenciális és strukturális normák, valamint a jogi közösségben elfogadott, de nem mindig törvénybe foglalt elvek és maximák, mint például a jóhiszeműség követelménye, a joggal való visszaélés tilalma vagy az egyetlen személyre szabott törvény jogellenessége is hozzátartoznak a jogállamisághoz.
A jogállamiság mint hagyományokon alapuló szakmai gyakorlat olyan elvárásokat tartalmaz, mint tisztességes eljárás, észszerűség és minimális társadalmi tisztesség (azaz a józan ész által diktált erkölcs). Az észszerűség és a tisztesség bizonyíthatóan a jogállamisági hagyomány részét képezi, de ritkán hangsúlyozzák ezeket a jogállamisági ellenőrzőlistákban. A jogállam nem valamiféle véletlenszerű nemzetközi ellenőrzőlista-gyártó által létrehozott elvont követelményrendszer, hanem a közös jogi hagyományban, a jogászok és jogkövető állampolgárok fejében élő habitus, amit a joggyakorlat folyamatosan alakít. A „jogállamiság” ebben a gyakorlati értelemben a jogrend egy olyan sajátos struktúrájára és működésére utal, amely a jogot hatalmi önkényt mérséklő tulajdonsággal ruházza fel. Az állami és általában a hatalmi önkénynek ez a mérséklése az a társadalmi érték, ami miatt a jogállamiság alapvető fontosságú az emberek számára – és nem a kétségkívül tiszteletre méltó jogbiztonság miatt. Az illiberális demokráciákban az áljogállam felhasználja a törvényességet, de a joguralom belső értékeit, különösen a tisztességet és észszerűséget kijátszva. Innen következik az ilyen jogrend eredendően vitatható legitimitása és ezért van, hogy
az ilyen jogrendszer törvényessége nem számíthat arra a tiszteletre, ami normális körülmények közt megilletné.
A jogállamiság, mint elfogadott szakmai gyakorlatok összessége, a szakemberek egymásra következő generációinak tapasztalataiban öröklődik és idővel változik. A közép-európai hagyománynak az elégtelensége az egyik oka annak, hogy az illiberális rezsimek olyan jogászokkal kerülnek szembe, olyan jogászokra támaszkodhatnak, akik megszorító módon értelmezik a jogállamiságot – egyszerűen ezt örökölték. De ez a leszűkítő felfogás nem végzet: a magyar jogfelfogásban például, némi távolságban ugyan, ott derengtek magasabb joguralmi eszmények és törekvések és az sem igaz, hogy a meglevő, részben az európai jogközösségben erősödő jogállam-felfogás ne hatna, rezonálna. Ennek az elmúlt évek számos ravasz (és a ravaszság védernyője mögött bátor) bírói ítélete és számos korrekt ügyvédi kiállás a bizonyítéka. A jog és a jogászi szakma mindenkor képes a társadalmi tisztességre vonatkozó felfogáshoz igazodni:
egy rendszerváltás hitelessége a tisztesség helyreállításán mérhető le.
A jogállamiságról alkotott elképzelések és ideálok a társadalmi konfliktusok részét képezik, beleértve a jogi szakmán belüli konfliktusokat is. Ezen konfliktusok némelyike fontos társadalmi átalakulásokat tükröz – és a megújulás csak ilyenben jöhet létre. Egy német példával élve: 1965-ben, a Németországnak a náci múltjához fűződő viszonyáról folytatott, érzelmileg fűtött viták után a német parlament megszavazta a gyilkosság elévülési idejének meghosszabbítását, figyelmen kívül hagyva a jogállamiság akkor uralkodó felfogását. Enélkül ugyanis a náci gyilkosságok, amelyeknek elkövetői akkor kezdtek azonosíthatóvá válni, nem lettek volna büntethetők. Ez a döntés jelentős elmozdulást jelentett a kollektív politikai felelősségvállalás újfajta, teljesebb felfogása felé.
A jogállamiság nagyra becsüli a jogbiztonságot, de a jogbiztonság nem öngyilkossági paktum a jogállamiság önpusztítására, ahogyan a demokrácia sem lehet olyan rendszer, amely saját pusztulásának passzív elfogadását követelné. A jogállamiság nem rugalmatlan, számos kivételt tartalmaz. Ezen elismert kivételek némelyike azonban nagyon veszélyes a jogállamiságra nézve. Ugyanis a rendkívüli felhatalmazások és más technikák, amelyek delegált (rendeleti) jogalkotást rendszeresítenek, az önkény kedvelt technikái. De nem ilyen típusú kivételekre gondolok, amikor egy militáns jogállamiságot javaslok, amelynek célja önmagának a védelme és helyreállítása. Egyszerűen csak azt kell tudomásul venni, hogy a jogállamiság nem abszolút, minden helyzetre azonos recept. A joguralmi maximákhoz rendes körülmények közt is számos kivétel kapcsolódik. Ezek segítségével lehet fenntartani az igazságosságot és a méltányosságot a jogrendben. Vegyük például a visszaható hatály tilalmának szent és sérthetetlen büntetőjogi elvét. A magyar félreértéssel ellentétben még itt is helyet kaptak kivételek: különleges helyzetekben az elévülési idők visszamenőleges meghosszabbítása megengedett,
sőt, még a szent nullum crimen maximát is megkerülték az emberiség elleni bűncselekmények esetében.
A jogállamiság helyreállítása sajátos körülmények közt megy végbe – már ha egyáltalán sor kerül rá. A csalárd államhatalom mára aláásta a magyar jogállamiságot, de a jogrend nagyrészt megőrizte a jogállamiság látszatát azáltal, hogy utánozta azt (mimetikus jogállamiság). Az elmúlt években a jogállamiság kiüresedett maradványait használták fel a joguralom és a demokrácia aktív lebontására. A rezsim jogállaminak hirdette magát, de eközben szisztematikus önkényt teremtett a formális jogszerűségre támaszkodva. A jogalkotás és jogalkalmazás kétségkívül törvényes, legalábbis alaptörvényes volt, de csak a törvényesség leszűkítő értelmében. Amikor a hatalmi önkény kivételezett személyekre szabott, egyedi törvényt alkotott – például kinevezésekhez – vagy az általános szabályoktól eltérést intézményesítette állítólagos nemzetgazdasági érdekre hivatkozva, akkor törvényes formát adhatott ugyan a csalásnak, de jogállami elveket sértett. A joguralom hagyományos elveivel az intézményesített csalás ezen rendje folyamatosan ütközött.
A jogállamiság nem válhat a jogállami erény áldozatává, az állítólagosan rugalmatlan elvekhez való hűség nem válhat csapdává. A hatékony jogállamok intézményesítik a saját hibáik kiigazítását, még ha ez az önkorrekció kivételként töri át a szokásos szabályokat, akkor is. A megfelelően ellenőrzött kivételek a jogállamiság részét képezik, és szükségesek lehetnek annak védelméhez és helyreállításához. Az elkerülhetetlen korrekciók azt mutatják, hogy még a jogbiztonság (amit például a bíró döntések jogereje teremt meg és ami a jogszerűség fő erényei közé tartozik) – sem abszolút. A jogerős ítéleteket tiszteletben kell tartani, de azokat felül lehet, sőt felül kell vizsgálni, ha kényszerítő okok ezt megkövetelik. Ahol pedig a jogerős ítéletek egy önkényes jogrendszer részeként, annak szolgálatában születtek, ott a korrekciós kivételek köre nyilván szélesebb. Ugyanakkor az önkorrekció jogállamisági eleme megköveteli a jogállamisági szempontok alkalmazását a jogállamiság alóli kivételekre is.
A jogállamhoz való visszatérés, a jogállami átmenet a normális jogállami működéstől különbözik a szabályozási feltételek tekintetében. Az átmenet rendkívüli helyzet, ami eltéréseket indokolhat, de csak a jogállami elvek megvalósítása érdekében. Az eltérések – különösen ahol az alkotmányozó hatalom is rendelkezésre áll – csak a meglevő jogállami megoldások kreatív alkalmazását teszik szükségessé. Ez a megszokotthoz képest meglepő megoldásokra vezethet, de ami a csalás jogrendje után marad, az nem tekinthető minden ízében „normálisnak.”
A 2010. évi CXXX. törvény a jogalkotásról például azt a „normális” jogállamban irányadó rendelkezést tartalmazza, miszerint „jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.” (Az Alkotmánybíróság e törvény előírásait nem alkalmazta.) Értelemszerűen a jogállamba átmenetnek ez a szabály akadálya lehet, mert például nem lehet a „lepapírozott” ügyeket megalapozó szabályok által védett viselkedést utólag jogellenessé nyilvánítani. (De nem is kell, ha ezek a jogszabályok eleve semmisek.) Mindenesetre a hivatkozott szabály mutatja, milyen, a létrehozott igazságtalanságokat és jogtalanságokat konzerváló hatása lehet egy jogállam-helyreállító átmenetben a szokásos jogállami előírásoknak és miért van szükség egy átmeneti jogállamiságra, szem előtt tartva ennek lehetséges veszélyeit.
Magyarországon, a kétharmados parlamenti többség birtokában – ellentétben például Lengyelországgal, – a csaló jogszabályok hatályon kívül helyezésének nincs technikai akadálya. A jövőre nézve tehát ezek a szabályok kiiktathatók. Ez javulás, de ettől még nem lesz jogállamunk, mert a kiiktatással nem teremtődnek meg a jogállami garanciák, például ettől még nem lesznek olyan intézményeink, amelyek a joguralmat biztosítanák. Még bonyolultabb – pillanatnyilag alapvető – kérdés, hogy mi történik a jövőben a hatályon kívül helyezendő, eleve tisztességtelen, csaló jogszabályok alapján létrejött jogviszonyokkal, hogyan alakul a törvényesített visszaélések áldozatainak a helyzete. Érvényes-e a botrányos közbeszerzési rendszerben elnyert jog? Mi lesz a politikai okból elbocsátott károsultakkal, amikor a felmondást jogerős ítélet erősítette meg? Milyen kártalanítás jár a demokrácia védelmében a parlamentben fellépő, agyonbírságolt képviselőknek, az elbocsátott újságíróknak, a dohányárusítási jogtól megfosztottaknak, a NAV által a törvény nevében vegzáltaknak – hogy csak néhány sajtónyilvános példával éljünk, mert a visszhang nélkül maradt igazságtalanságok számát még senki sem ismeri.
A jogállamiságért folytatott küzdelem mentalitás kérdése, de az alkotmányos védőintézmények megerősítésére is szükség van.
Már az átmenetben is. Mondhatni, ott különösen. Nem elég kikapcsolni az Alkotmánybíróságot – ami azért komoly jogállami feladványt jelentene –, mert „küllőnek bizonyul a helyreállítási szekér kerekei közt” vagy megtartani, pusztán mert megmarad fejbólintó jánosnak és nem akadályozza a jogállami újjáépítést. Őszinte, hatékony, hiteles alkotmányossági kontrollra a jogállam helyreállításának első pillanatától szükség lenne, mondjuk egy olyan független szakembercsoport működésére, amelyet nem a mindenkori hatalom iránti lojalitás, hanem a szakmai korrektség és jogállamisági értékek vezetnek. Akár megmarad a jelenlegi Alkotmánybíróság, akár egy idő után eltűnik, átmeneti kontrollszervként működhetne az Országgyűlés törvényhozási bizottsága mellett egy szakértői testület, vagy francia mintára egy akár törvénnyel létrehozott Államtanács. Az átmenet ezen kontrollszervének a tanácsait, nyilvános álláspontját a parlamenti Bizottság, mely mégiscsak elsősorban politikailag elkötelezett testület, a saját javaslatai megtételekor irányadónak tekinthetné a jogállami szokásjog, konvenció alapján. Az első naptól kezdve.
A harcos jogállam-újjáépítéshez nem szükséges eltérni az elismert jogértelmezési szokásoktól. Mindössze az elismert értelmezési lehetőségeket kell megfelelően alkalmazni. Ez magába foglalja a jogszabályoknak és azok alkalmazásának minimalista észszerűségi felülvizsgálatát, ami az alapjogokkal kapcsolatban teljesen megszokott az arányossági elemzés során. Ez azért fontos, mert a jogállamiságot irracionális és csalárd (azaz tényeket hamisító) jogi rendelkezések segítségével ásták alá. Az észszerűséget ritkán említik jogállamisági kritériumként, annak ellenére, hogy nélkülözhetetlen kontrollelemről van szó, amelyet a joggyakorlat világszerte elismer, bár különböző fogalmi keretekben. Semmi akadálya annak, hogy a jóerkölcs vagy a tisztességes verseny fogalmába a bírói gyakorlat beleértse a nyilvánvaló észszerűtlenséget. Az ésszerűtlen törvény semmis és adott esetben semmis lehet az annak alapján formailag jogszerűen létrejött életviszony, például engedély is. Csak legyen bíróság, amelyik tisztességes eljárásban megállapítja ezt és meghatározza a méltányos következményeket.
Az észszerűség-vizsgálaton túl egy további harcos jogállami technika a törvényhozási szándék felülvizsgálatára támaszkodik. A populista-illiberális rezsimek esetében a törvényhozói jóhiszeműség szokásos tiszteletteljes (és gyakran félrevezető) feltételezése nyilvánvalóan indokolatlan. A despotizmus törvényhozása rosszhiszemű, és a hamis, gonosz szándék felülvizsgálata feltárhatja, hogy az ilyen rosszhiszemű törvények céljai összeegyeztethetetlenek az elfogadott alkotmányos elvekkel és célokkal, (amelyeket a képmutató Alaptörvényben is megtalálhatunk). Mind az észszerűségi felülvizsgálat, mind a törvényhozói szándék felülvizsgálata a jogállamisági kánon bevett, de kihasználatlan részei. A jogállam tisztelete nem mentesíti az igazságszolgáltatást azon erkölcsi kötelezettsége alól, hogy a jogállamiság által megengedett legmegfelelőbb és leginkább a demokráciát támogató megoldást alkalmazza.
A csalárdság jogrendje bizonyos esetekben nem keletkeztet legitim törvényes várakozást, várományt, mint például amikor valaki a hatósággal összejátszva jut előnyhöz. Ilyenkor akár a csalárd jogrend kiskapuit is ki lehet használni a törvénytelenségek felszámolására. 2010-ben az úgynevezett „pofátlan végkielégítésekre” 98 százalékos különadót állapított meg a törvény. A strasbourgi bíróság ezt tulajdonelvonásnak tekintette, mert sértette a „felén túli elvonás” tilalmának elvét. A különadó mértékét a későbbi törvénymódosítások csökkentették és a szabály elvileg 2018 óta alkalmazhatatlan, bár a törvény még hatályos. Semmi jogállami akadálya annak, hogy amit az előző rendszer törvényesnek talált a későbbi módosításokban (pl. 40 százalékos különadó) és ami megfelel a joguralomhoz tartozó, a törvényes várakozást megillető védelemnek, ne alkalmazzák a bitorlás elbocsátandó kiszolgálóival szemben. Nem állítom, hogy a csalárd jogrend magasabb állású szolgáinak elbocsátásakor a végkielégítések morális okból vagy a nehéz költségvetési helyzetre tekintettel feltétlenül csökkentendők – ez politikai döntés dolga és tekintettel kell lenni az arányossági követelményekre is –, csak jelezni kívánom, milyen kivételes szabályoknak lehet helye az átmenet jogállamiságában. A csalárdság jogrendjével szemben jogállamban egy ilyenfajta megoldás csak akkor elfogadható, ha a csökkentésnek mint tulajdonelvonásnak nyomós, alkotmányos oka van, például a költségvetés igazoltan olyan nehéz helyzetben van, ami általános megszorítási lépések meghozatalára vezet.
Restaurációk – a forradalmiságtól félve, vagy mert az új hatalom titokban, informálisan kiegyezett a zsarnokság hagyatékával – hajlamosak a jogszerűség csapdájába esni.
A törvényesség azonban nem ölheti meg a demokráciát. Sem a tisztességet.
A bitorlók zsarnoksága utáni átmenetek rendkívüli helyzetek; rendkívüliek a működő alkotmányos demokráciák normális állapotához képest. A rendkívüli helyzetek indokolják a jogállamisági normák, zsinórmércék rendkívüli értelmezését, bár az általánosan követett jogállamielveket nem szabad veszélyeztetni. Rendkívüli körülmények között a szokásosan alkalmazott jogállami szabályoktól, zsinórmércéktől és szokásoktól eltérések elfogadhatók –, például a luxemburgi és strasbourgi bíróság szerint. Ezek a rendkívüli viszonyok közt szükséges helyreállító eltérések nem tévesztendők össze a „különleges jogrend” visszaéléseivel. A helyreállító beavatkozásoknak van néhány egyértelmű, feltétlen jogállamisági korlátja: nincs helye például kollektív felelősségnek vagy bosszúnak, nem található ki visszamenő hatályú büntető tényállás és a meglevő büntető tényállások kiterjesztése sem tűnik indokoltnak azon túl, amit a jogszabály morális olvasata még megenged.
Ezen a ponton ki kell térni a mai hezitálások „elvi” alapjára, arra az aforizmára, amit a korai Alkotmánybíróság a Zétényi-Takács féle törvény kapcsán fogalmazott meg és ami pedagógiai hőskölteményből mára a jogi és politikai gondolkodást nyomasztó átokká vált. Az utólagos felelősségre vonás e törvénye abból indult ki, hogy 1990-ig egyes súlyos bűncselekmények tekintetében az elévülés nyugodott, tekintettel arra, hogy a kommunista rezsim által elkövetett bűncselekmények ellen a kommunista hatóságok nem léptek fel. A törvény szerint az elkövetők ellen az elkövetés idején érvényes jog szerinti eljárást meg lehetett volna indítani a látszólagos elévülés ellenére. Az Alkotmánybíróság ezt alkotmányellenesnek találta, kijelentve, hogy „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani.” Ezzel a kiragadott mondattal akár egyet is lehetne érteni, feltéve, hogy pontosan tudjuk, melyek a jogállami követelmények egy nem jogállami rendszer felszámolásakor. 1992-ben az Alkotmánybíróság úgy gondolta, hogy „nem lehet a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni.” Ez is igaz lehet, csak éppen meg kellene válaszolni, hogy melyek ezek az „alapvető biztosítékok.” Állítólag mindaz, ami a jogbiztonsághoz tartozik, legalábbis a büntetőjog esetében. Ez a jogbiztonsági abszolutizmus annak idején érthető volt, de, mint az egy – Sólyom Lászlót kivéve talán senki által sem olvasott – 1993-ban megjelent tanulmányban olvasható „A jogbiztonság a jogállamra való átmenetben óhatatlanul felértékelődik (bár alkalmazása önmaga ellen fordulhat, ha megfelelő, empirikus kontrollt nyújtó teszt nélkül parttalanná válik.)”
Egyébként a büntetőjogon kívül, más jogviszonyokban az Alkotmánybíróság egy kevésbé szigorú mércét is elfogadott, vagyis a mai problémák rendezésénél önmagában még a hivatkozott aforizma sem releváns akadály. Csakhogy az Alkotmánybíróság – óhatatlanul önellentmondó okfejtéssel, de az Antall-kormány törekvéseivel összhangban – nem találta semmisnek azokat a jogszabályokat, amelyekkel a kommunisták a magántulajdont kártalanítás nélkül elvonták. Annak idején az uralkodó többségi érdek szempontjából ez elfogadható volt. A mostani – az idők múlásával majd természetesen megfáradó – közhangulat azonban nehezen békülne meg a törvényesített közvagyonrablást vagy elnyomást szolgáló törvények következményeinek tovább élésével. A jogállamsértő, csalárd törvények semmisségének vagy részleges semmisségének a gondolata korántsem jogdogmatikai képtelenség.
1992-ben az Alkotmánybíróság nem volt hajlandó tekintetbe venni, hogy az 1989-90-es fordulatig egy önkényuralmi rendszer magának adott „amnesztiát.” E sajátosan értelmezett jogállami követelmény következtében nem lehetett eljárni a rendszer bűnelkövetőivel szemben. Ezt a megközelítést a jogállamiság diadalaként ünnepelte az Alkotmánybíróság, figyelmen kívül hagyva, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő. Németországban 1945-ben és 1949-ben a jogalkotás és az alkotmánybíráskodás ellenkező álláspontra helyezkedett, és 1990 után Csehszlovákiában, majd később egy alkotmánybírósági ítélet nyomán Lengyelországban is a magyarral ellentétes álláspont érvényesült. Magyarországon is ez volt az álláspont a világháború utáni, még demokratikusnak ígérkező rendszerváltozáskor (a kommunista egyeduralom előtt), az 1945. évi VII. törvény szerint. A történelem tréfája, hogy 2011-ben a Gránitszilárdságú utólagosan elévülhetetlenné nyilvánított elévült bűncselekményeket. Hogy szükség van-e jelenleg egyes bűncselekmények esetében az elévülést figyelmen kívül hagyni, az jogpolitikai és igazságossági kérdés, nem joguralmi. (A gazdasági bűnözés esetében valószínűleg nincs erre szükség, mert az igazságtételi cél nem lenne arányos a jogbiztonság sérelmével.)
Aki azonban az 1992-es álláspontot követve azt állítja, hogy a csalás jogrendjének éppen olyan a kötelező ereje, mint a jogállami jogrendnek, az egy alapvető különbségről feledkezik meg. A despotikus rendszer által teremtett jogi helyzetek érvényessége, tisztelete nemcsak erkölcsi okokból kétséges, hanem ellentmond annak a jogállami alapelvnek is, hogy a jogot mindenkire alkalmazni kell. Ha a tételes polgári jognak és az európai jogfelfogásnak és egyáltalán a közerkölcsnek elfogadott tétele, hogy bizonyos szintű erkölcstelenség elfogadhatatlan, akkor az alkotmányjogi gondolkodás is beláthatná, hogy egy csalásra és a hatalom kizárólagos gyakorlására törekvő mimikri demokrácia, egy csalárd jogállam hamis és csak a magánérdeket szolgáló törvényeinek a semmissége legalábbis vélelmezhető. Tehát az ilyen szabályok által létrehozott jogviszonyok – mint például a közpénzből magánvagyonná varázsolt javak vagy az ebül szerzett engedélyek – nem számíthatnak a tulajdonvédelem teljességére, sem a jóhiszeműen szerzett javakat megillető védelemre. Ez esetben a jogtalan előny szerzői tartósan kedvezőbb elbírálás alá esnének, mint ami a törvényből általánosan következik, vagyis nem érvényesülne a jogegyenlőség.
Elnézést kérek az olvasótól a bonyolult, fenntartásokkal teli mondatfűzésért, de a jogállamiság biztosításához arányos és méltányos megoldásokat kell találni és nem helyes a pontosan még nem ismerhető körülményeket, az egyéni helyzeteket figyelmen kívül hagyni, az egyéniesített tisztességes eljárást semmibe venni, bármit is diktál az igazságérzet a csaló törvényekkel kapcsolatban. Még a nyilvánvalóan elfogadhatatlan vagyonszerzést vagy felelősség alól mentesítést szolgáló jogszabályok alapján is keletkezhettek tisztességes jogügyletek, amint hamis pénz közé is keveredhet valódi és egy környezetvédelmi bírság alóli mentesítés is lehetett néha méltányos. Egy olyan törvényi vélelem azonban, ami az ilyen csalárd törvényekkel szerzett előny esetében vélelmezi a semmisséget, megalapozott lehet.
Hasonló megfontolások vonatkoznak a közigazgatási döntésekre és bizonyos bírói ítéletekre is. Ebben az összefüggésben egyes jogerős ítéletek semmisségét is át kell gondolni. Akik a jogerős ítéletekkel kapcsolatban a jogállami forradalom 1992-es kiskátéjára hivatkoznak, elfelejtik, hogy az Alkotmánybíróság az akkori, tartalmában jogállami Alkotmánnyal való összhangot kívánta megteremteni. Jelentkezzen a rendszerváltást ma őszintén óhajtók közül az, aki a mostani Alaptörvénnyel és annak szellemével összhangban álló szabályoktól várja az új jogállami forradalom beteljesülését. Még akkor is, ha egy felszabadult Alaptörvény-értelmezés segítségével is előbbre lehetne jutni a jogállam megteremtésében és egy új alkotmány elfogadásáig abban a szövegben is akad olyan megfogalmazás, amit megfelelő értelmezéssel jogállami, alkotmányvédelmi célra lehet használni.
A javasolt militáns jogállamiság óvatosságra int.
A jogállam önvédelméhez tartozik ugyanis a kivételek iránti bizalmatlanság. A helyreállítás rendkívülisége miatti eltérések állandósulhatnak, a túlzott „rugalmasság” pedig normalizálódhat, annak ellenére, hogy a militáns jogállamiság a maga rendkívüli válaszait a rendkívüli helyzetekre korlátozza. Ezt meg kell akadályozni. A kivételek alkalmazását pedig minden esetben a jogállamiság alapelveivel kell igazolni, például a legrátermettebb személy hivatalba juttatása érdekében sincs jogállamilag elfogadható személyre szabott törvény. Azt azonban – például az egyházi vagyon 1990 utáni visszajuttatása kapcsán gyakorolt kivételezés indoklására – a „jogállami forradalom” őrzője is elismerte, hogy a rendszerváltás rendkívülisége igazolhatja a főszabálytól való eltéréseket, vagyis az észszerű és arányos kivételeket a zsinórmércék, de nem az elvek alól.
Összegezve: A jogállamiság megköveteli ugyan a formálisan érvényes jogszabályok betartását, többek között a jogbiztonság elve miatt, de ennek abszolutizálása esetén a jog egy örökölt és igazságtalan status quo védőbástyájává válik. A jogállamiság keretein belül is lehetséges a jogállamiság helyreállítása a meglévő eszközök és lehetőségek kreatív felhasználásával, tekintetbe véve a jogállam-helyreállítás és a normálisan, üzemszerűen működő jogállam különbségét, a helyreállítás sajátos, rendkívüli körülményeit. A jog a jó és méltányos művészete. A bíró a jogból és a hivatásából származó erkölcsi kötelezettségét tehát akkor teljesíti, ha a jogállam- és demokrácia-helyreállítás lehető legjobb, leghatékonyabb joguralmi eszközét alkalmazza. Ahhoz, hogy a jogállamiság a meglévő kereteken belül helyre állhasson, hitelteleníteni kell azt az egyoldalú törvényességkultuszt, amely jelenleg a törvényhozói és jogalkalmazó mentalitást bénítja, és amely csak a status quot, a csalárdság hagyatékát védi.
Nyitókép: Az igazság istennőjének szobra Frankfurtban. Fotó: Daniel Reinhardt / dpa /AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
