Hosszú ideje nem tettek semmit a Velencei-tó megmentéséért, de idén bekopog a száraz valóság
Már most közelíti a valaha mért legalacsonyabb értéket a Velencei-tó vízszintje, pedig még csak a nyár elején járunk. Idén olyan drámai helyzet állhat elő, amilyet még soha nem tapasztaltunk. Az új kormány törvényt, fenntartható vízpótlást és a tározók rekonstrukcióját ígéri, de egyik hétről a másikra nem lehet bepótolni azt, hogy hosszú évek óta nem történt semmi a tó megmentése érdekében. Ráadásul csodaszer sincs: biztos vízutánpótlást nagy mennyiségben csak a Duna adhatna, erről azonban egyelőre csak egy első skiccnek nevezhető vázlat készült tavaly. A tisztított szennyvíz bevezetésének lehetőségét a vízügy részletesebben kidolgozta, de a sokéves összeadódó vízhiány pótlásához ez is kevésnek tűnik.
Drámai a Velencei-tó helyzete – ezt a Válasz Online-on nem most, hanem öt évvel ezelőtt, 2021 nyarán állapítottuk meg, amikor részletesen sorra vettük a második legnagyobb hazai természetes tó gondjait. Első helyen már akkor is a vízhiány szerepelt, mivel addigra két száraz év alatt a vízmennyiség 44 százaléka eltűnt a tóból. Mit megadnának ma a Velencei-tónál élők az akkori júliusi vízállásért, ami az agárdi vízmércén 89 centimétert mutatott! Ami öt évvel ezelőtt még ijesztően alacsonynak tűnt, azzal ma már sokan kiegyeznének.
Időközben ugyanis további száraz évek jöttek, mindenekelőtt a 2022-es súlyos aszály, amelynek következtében 2022. szeptember 23-án megszületett a mérések kezdete óta feljegyzett negatív rekord az agárdi vízmércén: 53 centiméter. A mélypontot követően jött némi lassú javulás, főként annak köszönhetően, hogy a 2023-as év elég csapadékos volt, így amikor tavaly tavasszal a Válasz Offline ökolóigai témájú lapszámában sürgettük, hogy kezdjenek végre valamit a tó infrastruktúrájával, éppen egy bíztató, 125 centis áprilisi vízállás ígért tűrhető nyarat – noha ténylegesen még ez is rossz értéknek számított, mert „normális” körülmények között 170 centi lett volna tavaszi vízbőség idején az ideális. És aztán jött egy száraz ősz, majd egy teljesen szokatlan, durva téli aszály, és egy gyakorlatilag csapadékmentes március-április.
Az agárdi vízmérce ma 55 centit mutat, vagyis alig két centivel többet, mint a valaha mért legkisebb vízszint. Csakhogy az 2022 őszén állt elő, most pedig a tó előtt áll a rendkívüli párolgást hozó, jellemzően forró és csapadékszegény nyár. Hacsak nem történik csoda – értsd: egy hűvös és csapadékos nyár –, őszre minden bizonnyal megdől az alig négy évvel ezelőtti negatív rekord. A nyár végére soha nem látott, 30 centis vízállást jósolnak, aminél már több kisebb, sekély víztestre szakad szét a tó, a partok pedig mindenhol szárazra kerülnek. A velencei vagy az agárdi strandon a víz széle már most is szokatlanul messze van a parttól, és széles, iszapos sáv került szárazra.
Úgy látszik, az idei év lesz az, amikor nem lehet tovább halogatni a szembenézést:
a Velencei-tó nagyon nagy bajban van.
Ahogy ezt korábbi cikkeinkben is jeleztük, az ökológusok ezt kevésbé tartják riasztónak, mint az átlagemberek, mivel a sekély, szikes tavak nagy vízszintingadozásait természetesnek tartják, és az élővilág valóban elég gyorsan regenerálódik egy-két szárazabb év után. A Velencei-tó esetében mégsem lehet úgy tenni, mintha az emberi használói igények lényegtelenek lennének. A tó körüli térség gazdaságilag erősen az idegenforgalomra épül, ami évek óta válságban van a túl kevés víz miatt, és idén még nagyobb károkat szenvedhet el. A Velencei-tóra szüksége van a környéken élőknek, a budapestieknek és a fehérváriaknak, az időszakos kiszáradás a társadalom számára nem elfogadható forgatókönyv.
A gond az, hogy mégis kénytelen lehet együtt élni vele, mivel gyors megoldás a vízpótlásra egész egyszerűen nem létezik. Ahhoz, hogy a tavat valóban érdemi mennyiségű vízzel lehessen feltölteni, az elmúlt években jelentős infrastrukturális beruházásokat kellett volna végrehajtani. Csakhogy nem történt semmi. Furcsa kimondani, de tény: a Velencei-tó megmentése a kiszáradástól az elmúlt években egyszerűen nem volt prioritás. Ezért most nincsenek a fiókból előszedhető, kész tervek, legfeljebb kiindulási alapnak tekinthető tanulmányok. A kormányváltás előtt csak az utolsó bő fél évben kezdtek a tó ügyével érdemben foglalkozni (arra még később kitérünk, hogy mi az, ami mégis rendelkezésre áll).
A problémát legutóbb Tóth Sándor, a Fejér Vármegyei Mérnöki Kamara elnöke foglalta össze egy kiváló cikkben a G7-en. Idetesszük a legfontosabb grafikont, amiből a bajok lényege könnyen megérthető:
A Velencei-tó vízjárása alapvetően két tényezőtől függ: a vízgyűjtő területen (és magán a tavon) lehulló csapadéktól és a párolgástól. Az éves csapadékmennyiség a 2020-as években jelentősen kevesebb volt, mint korábban, a párolgás viszont – az egyre forróbb nyarak miatt – növekedett. Mindössze egyetlen olyan év volt eddig az évtizedben, amikor volt bőven eső, a 2023-as, de ez nem volt elég ahhoz, hogy az addigra már kulminálódott vízhiányt ellensúlyozza, és a tavat újra rendesen feltöltse. A Velencei-tó minimális és maximális szabályozási szintje, vagyis az a tartomány, amin belül kellene tartani a tavat az előírások szerint, 130 és 170 centiméter között van. Látható a fenti adatsoron, hogy ezt soha nem tudta a vízszint az elmúlt években elérni, vagyis a vízhiány permanens, és egyre súlyosabbá válik. Korábban olyan is volt, hogy a tóban túl sok volt a víz, és nemcsak a ködös régmúltban, hanem 2016-ban is: akkor lehetett utoljára megnyitni a leeresztést szolgáló Dinnyés–Kajtori-csatornán a zsilipet. Ez ma sci-finek tűnik.
Természetesen a tavat megmentené a kiszáradástól egy esős periódus, bár – ahogy 2023 is mutatja – ehhez egyetlen jó év már kevés. És valóban lehet hivatkozni arra, hogy voltak kimondottan száraz, alacsony vízszintet produkáló időszakok a tó életében: a 2000-es évek első felében, azelőtt a 90-es évek elején, amikor a helyzetet annyira súlyosnak ítélték, hogy a kincsesbányai karsztvízbázisból juttattak többletvizet a tóba. De előfordultak régebben is meglepően alacsony vízállások, például az 1940-es évek végén. Ezzel együtt a folyamatosan romló helyzetet látva nehéz optimistának lenni. Az éghajlatváltozási modellek alapvetően forró, erős párolgást hozó nyarakat jósolnak Magyarországnak, és amióta vannak mért adatok, a kulminálódó vízhiány még soha nem volt olyan súlyos, mint most.
A Velencei-tó kiszáradási pályán van, bár nyilván nem úgy, hogy minden víz örökre eltűnik belőle, mint az Aral-tóból,
de emberi beavatkozás nélkül a 20. század második felében kialakult üdülőtó szerepét valószínűleg nem fogja tudni tovább betölteni. Ma legalábbis ez tűnik valószínűnek.
De miért nem történt az elmúlt években semmi?
A tó életében az utolsó nagyobb beavatkozás a 2021-ben véget ért, nyolc évig tartó, 14 milliárd forintos partfal-rekonstrukció volt. Ezt sok vita övezte, de nem volt eleve haszontalan vagy elhibázott projekt. Csak éppen egyáltalán nem segít a vízhiány megoldásán, hiszen a partfalak és a kikötők helyreállítása, megemelése, valamint az elvégzett kotrás némiképp növelte a tó tárolási kapacitását, tárolni azonban nincs mit. A vízügy következő lépésként a pátkai és a zámolyi tározók rekonstrukcióját készítette elő, amelyek a tavat tápláló legjelentősebb – egyetlen állandó – vízfolyás, a Császár-víz felső szakaszán helyezkednek el. Ennek első lépéseként mindkét tározót teljesen leengedték (a zámolyit 2021-ben, a pátkait 2024-ben), a Császár-vizet pedig egy ideiglenes, homokzsákokból rakott „vízkormányzó műtárggyal” kikötötték a pátkai tározóból, hogy a szárazon maradt tározót megkerülve jusson el a Vértesből érkező csapadékvíz a tóba.
A tározók rekonstrukciójára a vízügy részletes műszaki terveket készített, és tavalyi cikkünkben amellett érveltünk, hogy mielőbb meg kellene kezdeni legalább a pátkai projektet. Az új kormány is ezt találhatta az asztalfiókban, mert Köböl Anita kormányszóvivő június 5-én bejelentette, hogy hamarosan megkezdődik a tározók felújítása. Ezt megelőzően Gajdos László környezetvédelmi miniszter találkozott a tókörüli térség polgármestereivel, vízügyi szakemberekkel és azokkal a helyi zöld civilszervezetekkel, amelyek régóta szemléletváltást követeltek, de eddig nem álltak velük szóba kormányzati oldalról. Az új miniszter valódi egyeztetéseket és egy Velencei-tó törvény megalkotását ígérte, a megbeszélésről szóló posztjában úgy fogalmazott: „A szakértői javaslatok alapján a legfontosabb feladatunk most a vízminőség javítása, a fenntartható vízpótlás és a part menti környezet teljes körű rendezése.”
Mind a célok, mind a törvényalkotási szándék, a civilek meghallgatása fontos gesztus, alapvető szemléletváltást jelez. A tározók rekonstrukciójának megkezdése is jó hír, de fontos felhívni egy tényre a figyelmet:
a tározók a partfal-rekonstrukcióhoz hasonlóan nem segítenek a vízhiányon, éppen ellenkezőleg, akkor lehetnek hasznosak, ha egyszer újra lesz tárolható fölös víz.
Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes előre gondolkodni és a rekonstrukciót elvégezni, de jelen pillanatban egy helyreállított pátkai tározó üresen állna a száraz mező közepén, és – látszólag – tökéletesen haszontalan építménynek tűnne.
Ami a tó helyzetén egy kicsit segítene, az inkább az északi befolyásnál lévő „ideiglenes vízkormányzó műtárgy” kiváltása lenne egy végleges zsilippel, valamint a tározót megkerülő övcsatorna kitisztítása. Ez jóval kevesebb pénzt igényel, mint a teljes tározórekonstrukció, viszont valóban azt szolgálná, hogy minden víz eljusson a tóba, aminek el kellene.
Kilátogattuk néhány héttel ezelőtt az „ideiglenes vízkormányzó műtárgyhoz”, és jelentjük: ugyanazok a homokzsákok vannak ma is lerakva, mint két évvel ezelőtt. Nem meglepő módon a primitív elrekesztés ereszt, a porladó zsákok közt a víz egy része a száraz tározóba folyik, és ott elszikkad. Miközben a fél ország a Velencei-tó kiszáradása miatt aggódik, arra sem jutott pénz és figyelem, hogy ezt a nem túl jelentős műtárgyat megcsinálják. Ez valahol tökéletesen mutatja, mennyire nem számított eddig a tó sorsa a kormányzatnak.
Kérdésünkre az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) most azt válaszolta: a létesítmény megépítése tervben van, „a tározók rekonstrukciójára vonatkozó környezetvédelmi, valamint vízjogi engedélyek tartalmazzák egy állandó vízkormányzó műtárgy kialakítását”. Ebből az olvasható ki, hogy a nagy tározóprojekt részeként szeretnék megcsinálni, ami nyilván működőképes – de elvégezhető lett volna már rég, önmagában is, többéves várakozás nélkül.
Miközben az értékes víz csendesen szivárog a homokzsákok közt, az előző kormány azért építkezett is: többszörös drágulás után több mint 50 milliárd forintba került egy impozáns, építészetileg kétségtelenül látványos kajak-kenu akadémia felépítése a tó északi partján. Nem arról van szó, hogy egy luxusszínvonalú sportberuházás önmagában rossz lenne, de mindenképpen megkérdőjelezhető, hogy tényleg erre kellett-e költeni a közpénzt mondjuk a vízpótlást szolgáló beruházások helyett. A tópart szabad területeinek beépítése ráadásul folytatódott volna, hiszen a közelben a sukorói szabadstrand melletti nagy, üres telken készítettek elő – helyi civil tiltakozás ellenére – egy olyan kiemelt projektet, amely az EFOTT fesztivált szervező alapítványnak juttatott volna ifjúsági és rendezvényközpontot (egy szomszéd magántelken pedig kiemelt projektként újabb lakóparkot). Remélhetőleg a tókörnyék maradék szabad területeinek beépítése végleg lekerül a napirendről, ez ugyanis csak tovább rontja a helyzetet.
Annak, hogy a Velencei-tó ilyen mellőzötté vált az elmúlt években – természetesen – politikai okai voltak. A térség országgyűlési képviselője az áprilisi választásig Tessely Zoltán volt, aki miniszteri biztosként Orbán Viktor szűkebb pátriájának fejlesztését is felügyelte. Elvileg ez jó pozíciót jelenthetett volna ahhoz, hogy a tóért lobbizzon,
mégsem tudott semmilyen érdemi eredményt felmutatni,
és a térség ügyeit nyomon követő civilek szerint nem is érdekelte különösebben a Velencei-tó sorsa.
Nemcsak előkészített projektek nincsenek a tározók rekonstrukcióján kívül, de a rendelkezésre álló tudás is hiányos. Míg a Balaton ökológiai helyzetével, állapotával külön kutatóintézet foglalkozik (a tihanyi Limnológiai Kutatóintézet), a Velencei-tó esetében nincs hasonló tudományos műhely, amely dedikáltan a tóval foglalkozna. Ebből fakadóan nem készült klímaforgatókönyv, ami az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást modellezné, és nincs olyan jövőkép sem, amelyre alapozva fel lehetne állítani egy prioritási sorrendet a beavatkozások között. Például el lehetne dönteni, hogy valóban a tározókkal kell-e a munkát kezdeni, vagy esetleg – az elmúlt évek vízhiánya fényében – van ennél fontosabb, sürgetőbb feladat a vízgyűjtőterületen; esetleg hozni egy radikális, az eddigi konszenzussal szakító döntést a dunai vízpótlásról.
Az utolsó jelentősebb elemzést az Áder János vezette Kék Bolygó Alapítvány készítette 2021-ben, legutóbbi cikkünkben erre támaszkodtunk, de egyrészt már ez is öt éves (és pont az elmúlt évek súlyos aszályával egyáltalán nem számolhatott), másrészt inkább a létező adatok összegzését tartalmazza, új alapkutatások nem készültek hozzá. Az általunk megkérdezett szakemberek hangsúlyozzák: felelős döntést a tóról csak a mainál több tudás birtokában lehetne hozni, minden rendelkezésre álló opciót alaposan meg kellene vizsgálni, és a problémákat fel kellene tárni.
Az utóbbi kapcsán a legevidensebb példa: nem garantált, hogy a tóba minden víz valóban megérkezik a vízgyűjtőről, ami megérkezhetne. A vízfolyások, árkok karbantartását főként az önkormányzatok végzik, bizonyára eltérő gondossággal. Nem világos, hogy ezen a téren van-e egyáltalán tartalék, lehetne-e gondosabb kezeléssel több vizet juttatni a tóba.
A Velencei-tó idei kritikus állapotát érzékelve könnyen lehet, hogy idén újra fel fog merülni a karsztvízből történő vízpótlás gondolata. A 90-es években kiépített kincsesbányai vezetékrendszer ma is létezik, de a vízügy alapvetően nem pártolja ezt a megoldást – leginkább azért, mert nem megoldás. „A karsztvízbázisok stratégiai vízkészletnek minősülnek, amelyek elsődleges rendeltetése az ivóvízellátás biztonságának fenntartása. Ennek megfelelően a felszíni vízpótlás céljára történő igénybevételük csak eseti jelleggel, minden egyéb beavatkozási lehetőség kimerülését követően jöhet számításba, ugyanakkor ezzel kapcsolatosan több jogszabály tartalmaz közvetlen vagy közvetett korlátozást, tiltást. Ráadásul nagyon magas a bekerülési és üzemeltetés költsége, miközben a tó vízkészletére gyakorolt hatása elenyésző” – nyilatkozta lapunknak az OVF.
Hogy mennyire elenyésző, azt számokkal is le lehet írni: 1 millió m³ víz körülbelül 4 centit emel a tó vízszintjén, a vezetékrendszeren karsztvízből 5-7000 m³ vizet lehetne a tóba juttatni naponta. Ha három forró hónapon át folyamatosan menne a tóba a karsztvíz, annak sem lenne érzékelhető hatása, a párolgási veszteség jóval nagyobb lenne. Ez gyakorlatilag placebo a tó szempontjából, míg a vízkivételi helyen komoly környezeti károkat okozhat.
Mi lehet jobb megoldás?
Két opció merül fel rendszeresen: (1) tisztított szennyvíz bevezetése a tóba; (2) a Duna felől történő vízpótlás.
Az első lehetőség a kidolgozottabb, bár vélhetően sokakban erős ellenérzéseket válthat ki. A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság megbízásából 2025 augusztusában elkészült egy részletes megvalósíthatósági tanulmány, amely alapvetően biztató képet fest erről a lehetőségről. A tanulmány a vízgyűjtőn működő négy szennyvíztisztító telep (a gárdonyi, a csákvári, a zámolyi és a lovasberényi) kibocsátott vizével számol; de ezek közül csak a gárdonyi és csákvári telep bocsátja ki jelenleg a vízgyűjtőn kívülre a tisztított szennyvizét, míg a másik kettő ma is a vízgyűjtő vízfolyásaiba kerül.
A két telep bevonásával összességében 2,08 millió m³/év tisztított szennyvíz kerülhetne a tóba, ami 8,7 cm/év-vel növelhetné a vízállást.
Ez látszólag nem olyan sok, azonban folyamatos bevezetés mellett a 2021–2024 közötti időszak vízmérlegéhez hozzáadva ezt a plusz vízmennyiséget, a tóban összesen kb. 43 cm-rel több víz lehetett volna.
- A gárdonyi telep évente átlagosan 1 823 000 m³ tisztított vizet bocsát ki.
- A csákvári telep évente átlagosan 256 000 m³-t.
Látható, hogy a gárdonyi jóval jelentősebb és a tétje is nagyobb, hiszen a település közvetlenül a tóparton van, míg a csákvári szennyvizet a természetvédelmi területnek számító Csíkvarsai-rétre bocsáthatnák ki, ahonnan (egy része) a Császár-vízen át jutna el a tóba. Ez egyrészt lokálisan kedvező hatású lenne, mivel a Csíkvarsai-réten növelné az ottani értékes vizes élőhely vízellátottságát, másrészt a nagy távolság miatt biztosan nem vinne be szennyezést a tóba. A vízügy ezért régóta szorgalmazza pilot projektként a csákvári kivezetést, és erre a Fejérvíz Zrt. részletes tervet is készített. Mindössze 150 milliós beruházással megvalósítható lenne, és a továbbiakban jelentős működési megtakarítást hozna.
A tó vízutánpótlása szempontjából azonban az igazi kérdés a gárdonyi (agárdi) telep. Ez már valóban elég sok vizet adna a tónak, de a bevezetés jelentős beruházást igényel, és mentálisan is erős ellenállást kellene hozzá legyőzni. A gárdonyi telep jelenleg nagyon magas foszforkoncentrációjú vizet bocsát ki, amit nem lehet a tóba vezetni, mert súlyosan rontaná a vízminőséget. Készült azonban egy telepfejlesztési terv, ami a foszformennyiséget a nyolcadára tudná csökkenteni. Ez 1,2 milliárd forintos beruházást igényel.
Szükség lenne a kibocsátott víz utókezelésére, pihentetésre is, ezért a koncepció azzal számol, hogy egy 2,6 km hosszú csővezetéken juttatnák a tisztított szennyvizet egy szűrőmezőre a dinnyési partszakaszon, ahol a foszfor és a nitrogén nagyrészt kiülepedne, illetve ezeket az anyagokat felvenné a mezőt borító vízi növényzet. A 6 hektáros terület ma is létezik, az 1980-as években halászati célra alakították ki, de soha nem használták. A vezeték és a szűrőmező kiépítése, beüzemelése további 360 milliós becsült költséget jelent.
Úgy tűnik tehát, hogy
teljesen reális, környezetkímélő módon már jelentős mennyiségű tisztított szennyvizet lehetne alkalmassá tenni a tó vízpótlására.
Még ha valamivel drágább is lenne a megvalósítás a fenti összegeknél, akkor is 2 milliárd forint körül járunk – miközben a kajak-kenu akadémia több mint 50 milliárdba került.
Végül ott van a sokáig tabunak számító, de azért a környéken tevékenykedő civil szervezetek részéről rendszeresen felvetett dunai vízpótlás kérdésre. Ez léptékében teljesen más nagyságrendű infrastrukturális projekt, mint amikről eddig szó volt, de más nagyságrendű a vízmennyiség is, amit a tóba lehetne vele juttatni. Ha a kormány biztos megoldást keres arra, hogy legyen elég víz a tóban, csak ez adódik, de azt egyelőre senki nem tudja, hogy nagy mennyiségű Duna-víz bevezetése milyen hatást gyakorolna a Velencei-tó vízminőségére és ökológiai egyensúlyára.
A dunai vízpótlásra részletes műszaki tervek sem készültek soha, de úgy tudjuk, idén év elején Lantos Csaba volt miniszter megbízásából legalább a felvetés szintjén megvizsgálta a vízügy a kérdést, és felvázoltak két nyomvonalat. Mindkettő kiindulási pontja Adony mellett lenne, és vegyes rendszerű infrastruktúrát igényelne, amely nyomócsövekből, meglévő és új tározókból, illetve felszíni árkokból állna. Jelentős távolságokról van szó: az első változat 20 km nyomóvezeték, 4 km nyílt csatorna és egy új tározó létesítését igényli; a víz Gárdonynál érkezne a tóba. A második nyomvonal jóval hosszabb, 19 km nyomóvezetéket, 23 km felszíni csatornát és 4 új tározót tartalmazna; ennek a dinnyési sarokban lenne a végpontja.
A dunai vízpótlás esetén már autópálya léptékű költségeknél járunk: az első változatra az előzetes becslés 150 milliárd forintot, a másodikra 255 milliárdot hozott ki. Látszólag elriasztó számok, de a magyar állam csak a legutóbb ennek a kétszeresét költötte el egy olyan mohácsi autópályahídra, amin vélhetően soha nem lesz érdemi forgalom. A Velencei-tó ennél egészen biztosan fontosabb lenne Magyarországnak.
Nyitókép: szárazra került tómeder a velencei partszakaszon (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
