Kis magyar klímakatasztrófa – két év alatt a víz 44 százaléka eltűnt a Velencei-tóból

·2021.07.09

A nyár eleji halpusztulás csak látványos tünete egy sokkal súlyosabb problémának: a Velencei-tóban idén alig van víz. A felmelegedés tönkreteszi a tavat, amit hosszú idő óta példátlan vízhiány sújt, de a hiányzó csapadék pótlására nincs gyors és egyszerű megoldás. A rossz hangulatot fokozza, hogy Gárdonyban az önkormányzat mintha hadat üzent volna a szabadstrandoknak, a tó körül egyre több a kerítéssel elzárt partszakasz, és Agárdon partfal-rekonstrukció címen betonfallal vágták el a partot a víztől. Egy éppen kiszáradó tó mellett elég nehéz azonosulni azzal az érvvel, hogy ez a hullámzástól véd.

Legalább haldögök nincsenek, állapíthatja meg az ember a Velencei-tóban állva egy még mindig elviselhetetlenül meleg nyári estén. A víz selymes és langyos, és pont derékig ér, hosszan lehet befelé gyalogolni anélkül, hogy jelentősen mélyülne. A Velencei-tó persze soha nem túl mély, de most tényleg ijesztően kevés benne a víz. Annyira kevés, hogy el lehet képzelni, milyen lenne, ha teljesen kiszáradna, ahogy a hagyomány szerint utoljára 1866-ban történt, amikor huszárok gyakorlatoztak a szikkadt, poros mederben Velence és Sukoró között. Bár az egyes leírásokban szereplő teljes kiszáradás valószínűleg túlzás, vannak arra utaló jelek, hogy a mélyebb részeken még akkor is maradhatott némi víz. Az persze egészen más tó volt. Sokkal nagyobb, mint a mai, mert hozzá tartozott az akkoriban Nádas-tónak nevezett Dinnyési-fertő. Partjai teljesen kiépítetlenek voltak, olyan nádrengeteg övezte mindenhol, mint manapság a madárrezervátum területén. Nem is keltett semmiféle rémületet a tó kiszáradásának lehetősége, a környező parasztfalvak népe inkább azon gondolkodott, nem lenne-e érdemes lecsapolni az egészet, és hasznos termőföldet nyerni a helyén.

Ma viszont az alacsony vízszint rémisztő látvány, ami gazdasági és ökológiai katasztrófával fenyeget. Ebben az egyben egyetértenek a tó állapota miatt felháborodott helyi lakosok, a civil szervezetek és a politika is: a tavat mindenáron meg kell menteni, ehhez pedig vízutánpótlásra van szükség. Az erről szóló előterjesztést hamarosan tárgyalja a kormány, de ettől még egyik napról a másikra nem lesz több víz. A javaslat azzal számol, hogy lenne egy tűzoltásszerű, gyors beavatkozás, amivel a Székesfehérvár fölötti kincsesbányai, karsztvíz alapú vízbázisból vezetnének a tóba vizet. Csakhogy ez erősen korlátozott, mivel a város és a környező település ivóvízszükséglete elsőbbséget élvez, és elindulna egy hosszabb távú, átfogó projekt is, amivel tartósan biztosítanák a tó vízutánpótlását.

A kérdés csak az, hogy mindez miért nem volt része annak a nagy csinadrattával éppen idén átadott, 14 milliárdos, nyolc évig tartó vízügyi projektnek, amely a Velencei-tó partfal-rekonstrukciója néven futott, és amelynek a keretében több helyen kifejezetten szépészeti jellegű beavatkozásokra is sor került, miközben a tó jelek szerint legfontosabb problémájára nem adott megoldást. Az idei szezon borzalmasan alakult: már másodszor van 40 fokot megközelítő, rendkívüli hőségriadó, amikor a tó vizét csökkentő párolgás is rekord mértékű, elérheti a napi egy centimétert, maga a víz pedig túlmelegedik. A baj mértéke június elején vált mindenki számára nyilvánvalóvá, amikor haltetemek sokasága jelent meg a víz tetején. A tömeges pusztulásnak a gyors felmelegedés (15 fokról 25-28 fokra) volt az oka, mivel a halakat oxigénhiányos sokkhatás érte. Sokkhatás érte a tó körül élőket is, akik emberemlékezet óta nem láttak hasonlót. Meg a nyaralókat, akik közül sokan úgy döntöttek, idén inkább messziről elkerülik a tavat.

A teljesen kiszáradt Dinnyési-fertő, a szárazság ökológiai kára is jelentős (fotó: Gárdonyi Közlöny)

A tetemeket megfeszített munkával néhány nap alatt lehalászta a Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHoSz), valamint az önkormányzatok és a helyi civil szervezetek, de mindez a gárdonyi önkormányzat szabadstrandok ellen indított hadjáratával, a Velencei Korzó elkerítésével és a botrányos agárdi beton „térdfallal” együtt valóban mérgezett légkört teremtett idén a Velencei-tó körül. Egyszerre átélhetővé vált, hogy mit jelent a sokat emlegetett klímakatasztrófa a hétköznapokban, és össze is csúsztak különféle problémák: a kiskirálykodó helyi vezetés viselkedése Gárdonyban, az elhibázott fejlesztési projektek (meg azok, amelyek nagyrészt hasznosak, mint a partfal-rekonstrukció), a klímaválságra való felkészülés elmulasztása, a tópart egyre nagyobb részének elzárása az emberek elől. Ennek az összetett problémahalmaznak egyszerre vannak teljesen globális és nagyon is lokális elemei: benne vannak az 1970-es, a 2000-es évek meg a jelen tévedései. Egy nagy eső és a hőség enyhülése persze sok mindent megold, vagy legalábbis eltakar, de pont az idei nyár mutatja, hogy az ország harmadik legnagyobb tavával nagyon másként kellene bánni.

Mennyire súlyos a jelenlegi helyzet? Erre a legpontosabb választ egy hosszú idősoros grafikon adja:

Elsősorban az agárdi vízállást jelző kék vonalat érdemes végigkövetni, bár a szabályozási szintekre is visszatérünk majd. A helyzet a grafikon végéhez képest azóta rosszabbodott, az agárdi vízmérce július 8-án már csak 89 centimétert mutatott. Tavalyelőtt június 1-jén ugyanitt 158 centimétert mértek, vagyis két év alatt a vízmennyiség 44%-a egyszerűen eltűnt a Velencei-tóból. Látható, hogy a rendszerváltás óta eltelt harminc évben mindössze kétszer alakult ki hasonlóan kritikus helyzet: 2003-ban, de akkor rövidebb ideig, és 1990 és 1993 között, amikor viszont a krízis még súlyosabb volt. Megfigyelhető az is, hogy nem az idei év problémájáról van szó, hanem a mostani vízhiányos állapot már tavaly óta tart. A jobb felbontású adatsorok azt is mutatják, hogy a válság 2020 áprilisában kezdődött, és az előző évekkel ellentétben a tó az elmúlt télen a kevés csapadék miatt nem tudott rendesen feltöltődni, a nyári hőség kezdetén már eleve túl alacsony, 110 centiméter körüli volt vízszint.

Igaza van azoknak, akik azt mondják, történt már hasonló a Velencei-tóval, de az 1990-es évek elején az akkori helyzet komoly pánikot okozott. Sorra születtek a kiszáradás lehetőségére figyelmeztető cikkek, teljesen leeresztették a pátkai és a zámolyi tározókat, ami már akkor is komoly konfliktusokat váltott ki, a legtöbben a tó kibetonozását okolták a problémáért, mások a vízisportok és a strandolók túlzott igényeit. Megindult a marakodás a kevés vízért a tóért lobbizók és a halgazdaságok között: kísértetiesen ugyanazok az érvek jöttek elő, mint manapság. Az Antall-kormány ekkor építette ki azt a több kilométer hosszú csővezetéket a kincsesbányai vízbázis felé, amelyet most is használni fognak a vízpótláshoz; ez 1993 nyarán készült el, de a krízist valójában az oldotta meg, hogy 1994-től újra csapadékosabb lett az éghajlat.

A tópart sem Gárdonyban, sem Velencén nem sétálható végig az elhibázott fejlesztéspolitika miatt, a szabad 30 méteres sáv a valóságban nem létezik (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság minden évben közzéteszi a Velencei-tó éves vízmérlegét, amiben elmagyarázzák, hogy az adott évben pontosan mi történt a tóval. A vízügy a tó maximális szabályozási szintjét 160 centiben határozza meg, vagyis ha ezt eléri, leeresztenek a vízmennyiségből, a minimálist pedig 130 centiben, ilyenkor van szükség vízpótlásra (a tavaszi-nyár eleji időszakban 170-140-es tartományt határoznak meg). Vizet utoljára 2016-ban kellett leereszteni a tóból a dinnyési zsilipen keresztül, azóta nem, bár erről is vita alakult ki, mert helyben sokan tudni vélték, hogy a partfal-rekonstrukció megkönnyítése érdekében a vízügy az elmúlt években szándékosan alacsonyan tartotta a vízszintet, és Gerhard Ákos velencei polgármester is azt nyilatkozta, hogy emlékei szerint tavaly vagy tavalyelőtt történt a tóból vízleeresztés. A vízügy ezeket a vádakat visszautasította, az ügyben többször megszólaló L. Simon László országgyűlési képviselő pedig azt mondta, a feltételezés azért is képtelenség, mert az alacsony vízállás kifejezetten akadályozta a kotrást végző uszályok munkáját, a betonelemek építését pedig mindenképpen víz alatt kellett elvégezni. Ettől még történt vízkivétel a tóból a dinnyési ivadéknevelő halgazdaság részére 2020 nyarán, amikor a párolgás miatt az ottani tavak majdnem kiszáradtak, de ez csak néhány milliméteres vízszintcsökkenést okozott. A helyzet az, hogy amikor az egész környéken kevés a víz, mint most, nemcsak a Velencei-tó szenved, hanem máshol is súlyos ökológiai károk jelentkeznek: kiszárad a Dinnyési-fertő, az ország egyik legjelentősebb vizes élőhelye, és a halgazdaságnak sem csak a haltermelés szempontjából van jelentősége.

A fő kérdés az, hogy miért nem biztosít elég vizet a Velencei-tónak az a rendszer, amelyet kifejezetten erre a célra hoztak létre 1973-75-ben: a Császár-víz felső szakaszán épült zámolyi és pátkai tározó. „A vízszabályozási terv szerint a Velencei-tó elsőbbséget élvez, vagyis a tározókat ilyen helyzetben, mint a mostani, teljesen le kellene ereszteni. Az együttes kapacitásuk 10-11 millió köbméter, és 250 ezer köbméter emel a tavon 1 centit – vagyis ha a két teli tározót leengednék, az 40 centit emelne, ami elég lenne a probléma megoldásához” – mondja Horányi Tibor, a Nagy Tavak Koalíció zöld egyesüléshez csatlakozott az Alba Natura Civil Alapítvány vezetője.

hirdetés

A valóságban azonban ez nem így működik, de mint mondják, ők sem kapnak elég információt arról, hogy miért. „A vízügyesek azt mondják, hogy a tározók vízminősége nem alkalmas rá, hogy beengedjék a tóba. Kérdés, hogy mi ennek az oka: a feliszapolódás, esetleg a műtárgyak állapota? Erről valódi információt nem lehet szerezni, de tény, hogy a partfal-rekonstrukciós projektnek eredetileg része volt a két tározó felújítása is. Valamiért lehúzták a keretből.” A két tározó egyébként már az 1990-es években sem volt képes ellátni a feladatát. Bár volt, hogy megtörtént a teljes leengedésük, az az érv akkor is felbukkant, hogy a rossz vízminőség miatt (az algák elszaporodásával túl magas klorofillszint alakult ki) vízpótlásra nem alkalmasak. Itt is van persze érdekütközés: a pátkai tározón komoly horgászélet alakult ki, és a tó leengedése súlyos halpusztulást okozna, meg persze a parti település számára is traumatikus lenne. A nem túl bőbeszédű politikusi nyilatkozatokból feltételezhető, hogy a hosszú távú megoldásnak a tározók rekonstrukciója is részét képezi, bár L. Simon László országgyűlési képviselő arról is beszélt, hogy a bányászat megszűnése miatt az elmúlt évtizedben újra bőségessé vált bakonyi karsztvíz lehetne a megoldás másik alapja, itt ugyanis egyes korábban kiapadt kutak mára nemcsak visszatértek, hanem a hozamuk pozitívba fordult. Ezt az említett vezetékhálózat bővítésével lehetne megvalósítani.

A partfal-rekonstrukciós projekt eredménye a gárdonyi kikötőben: rendezett, bár sterilen mesterséges környezet. A természetes állapothoz azonban ma már nem nagyon van visszaút (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Vízre mindenesetre szükség lesz, mert a partfal-rekonstrukció 10-20 centivel emelte meg a partmenti védművek magasságát. Ahhoz, hogy a kikötőkben kényelmesen be lehessen szállni a hajókba, az eddiginél magasabb vízszintre lenne szükség. Mindez persze pozitívumként is felfogható, mert megemelt partfalakkal a tó csapadékos időben többet tud majd megfogni a beérkező vízmennyiségből, és eltárolni, mint eddig. Bár a partfal-rekonstrukció most nem a legnépszerűbb projekt, kétségtelen, hogy a legtöbb helyen műszaki és esztétikai értelemben is javulást hozott. A korábbi szétfagyott, rosszul megépített, elöregedett parti építmények lecserélése valószínűleg szükséges volt, és az is igaz, hogy nem lett több a beton, mint eddig – bár jelentősen kevesebb sem. A vízügy ugyan előszeretettel hangsúlyozza a projektről szóló tájékoztató anyagaiban, hogy az ökológiai szempontok mennyire fontosak voltak, és valamelyest még csökkent is a kiépített partszakasz hossza, ez igazából elhanyagolható. A partfal-rekonstrukció konzerválta a Velencei-tó 1960-as években kialakult állapotát: természetes nádasos partok alapvetően csak a madárrezervátum és Dinnyés térségében vannak, a tó emberek által intenzíven használt déli, keleti és északi partja szinte teljesen kiépített. A Velencei-tó természetes állapotában valójában inkább olyan lenne, mint a nehezen megközelíthető Fertő, de ehhez ma már lehetetlen visszatérni, mert a helyi gazdaság az elmúlt fél évszázadban ráépült a strandolós-nyaralós tóhasznosításra, és a part is szinte végig beépült mindenhol. Az északi oldal jelentős részét az evezős versenypálya foglalja el, amely a rendezett új partokkal még inkább egy nagy betonteknőre hasonlít.

A partfal-rekonstrukció megítélését jelentősen rontotta az az állóháború, ami Gárdonyban alakult ki a Tóth István vezette önkormányzat és a vele szemben kritikus helyi civilek között. A partfal-rekonstrukció kifejezetten állami projekt volt, ezért az önkormányzat a bírálatokat eltolja magától, de a vízügy korábban többször hangsúlyozta, hogy mindenhol az érintett vezetéssel közösen dolgozták ki a megoldásokat, ezért sokan azt feltételezik, hogy az új partkialakítás is egybevág a városvezetés szándékaival. Mindenesetre az agárdi szabadstrandon felhúzott beton „térdfal” országos botrányt okozott, mert egyfajta tünete a természettől teljesen elidegenedett fejlesztéseknek meg annak a trendnek is, hogy a tó szabad megközelíthetőségét egyre ellenszenvesebb eszközökkel korlátozzák.

Az agárdi szabadstrand a leghosszabb ingyenes fürdésre kijelölt partszakasz a tó déli oldalán. A fürdésre alkalmas partsáv nyugati végén korábban egy csónakkikötő helyezkedett el, amit most megszüntettek, és a helyén egy mesterséges szigetet, valamint egy ívelt vonalvezetésű csatornát alakítottak ki. Hogy a szigetnek mi a rendeltetése, azt pontosan nem lehet tudni, egyelőre sétányként szolgál, de parkosítva nem lett, így a látvány nem túl vonzó. Mivel a teljes területe beleesik a 30 méteres parti sávba, ahol tilos építkezni, azt sem feltételezhetjük, hogy valamilyen épületet fognak felhúzni rajta. Ezen az új szigeti részen, valamint a strand egy részén felhúztak egy nagyjából 200 méter hosszú, fél méter magas betonfalat, amit a fürdést és a tó megközelítését teljesen lehetetlenné teszi.

A hírhedt beton térdfal az agárdi szabadstrandon: itt senki nem fog vízbe menni (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

„Nincs olyan érv, amivel ezt meg lehet magyarázni. Nincs olyan megközelítése balesetveszély, környezetvédelmi, esztétikai, tájképvédelmi, etikai szempontból sem, amely alapján ez a szörnyűség megállná a helyét településünk féltve őrzött szabad partszakaszán” – fogalmazott indulatosan a helyi lokálpatrióták lapja, a Gárdonyi Közlöny.

A térdfalat azzal indokolták, hogy ezen a szakaszon a vízügy mérnökei szerint a szél hajlamos rá, hogy a hullámokat kihajtsa a partra, és ezzel kisebb áradást okozhat. Ez a helyiek szerint valójában nagyon ritkán fordult elő, és ha meg is történik, akkor sem okoz semmilyen kárt: egy tóparti gyepes-fás területet miért ne önthetne el pár évente a víz? Az építmény a természettől való teljes elidegenedés tökéletes szimbóluma lehetne, hiszen a tópart mindenféle természetes hatását elvesztve végképp ipari víztározóként jelenik meg. A vízügy állítólag más partszakaszokra is javasolt hasonló térdfalat, de az hogy itt egy szabadstrandon építették meg, valójában a strand területének durva csökkentését jelenti, hiszen ezen keresztül nem lehet a vízbe bemászni.

Sokan a helyiek közül arra gyanakodnak, hogy a cél is inkább ez volt, mint a kicsapó hullámok elleni küzdelem. Merthogy a gárdonyi önkormányzat látványosan utálja a szabadstrandokat. Az agárdi strand megmaradt részét is gyakorlatilag megfelezték azzal, hogy mindössze négy vízbe vezető fémlépcsőt raktak le a korábbi nyolc helyett. Hosszú szakaszon semmilyen bejáró nincs, legfeljebb a köveken átmászva lehetne a tóba bejutni.

A városvezetés ennél is meglepőbb lépésre szánta el magának a Holdfény sétány nevű partszakaszon, ami a gárdonyi városrész szabadstrandjaként szolgált, bár csak informálisan, mivel hivatalosan nem volt fürdésre kijelölve. Idén az önkormányzat a 250 méter hosszú partszakasz mindkét végén „Fürödni tilos” táblákat helyezett ki.

Fürdést tiltó táblák a Holdfény sétányon: Gárdony rendőri vegzálással várja a látogatókat meg a helyieket is (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

„A fürdési tilalom betartását a Polgármesteri Hivatal Közterület-felügyelete és a Gárdonyi Rendőrkapitányság folyamatosan ellenőrizni és szankcionálni fogja. A szezon folyamán rendszeresen fogunk ezen területre koncentrálva közös járőrszolgálatot tartani a két szervezet munkatársainak közreműködésével. A tiltott fürdőzés szabálysértési tényállásnak minősül, melynek elkövetése miatt 5.000,- Ft-tól – 50.000,- Ft-ig 6 hónapon belüli ismételt elkövetés esetén 70.000,- Ft-ig terjedő helyszíni bírság szabható ki” – tájékoztatta a szezon elején a gárdonyiakat Jankovics Zoltánné jegyző. Ugyanebben a közleményben egyébként azt is elismerték, hogy a partszakasz a fürdőzők körében hagyományosan nagyon népszerű volt, de szerintük a terület alkalmatlan a fürdésre, a strandolók rengeteg szemetet hagynak maguk után és a tóparti kerékpárút forgalma miatt is veszélyes a strandolás. A Holdfény sétányon van egyébként az egyetlen rövid, lidós szakasz a gárdonyi oldalon, ahol a tónak nem épített betonpartja van, hanem a vízügy korábban szelíd, homokos bejárót alakított ki egy játszótér mellett. Ezt most felújították a partfal-rekonstrukciós projektben, de vajon minek, ha tilos használni?

Egy vízparti üdülővárosban kevés barátságtalanabb és irracionálisabb gesztus képzelhető el, mint a központi partszakaszon fürdeni próbálók rendőri vegzálása, legyenek azok akár helyiek, akár egynapos látogatók. A Holdfény sétányon természetesen most is fürdenek az emberek, szögesdróttal kéne ahhoz elkeríteni, hogy ne tegyék – de igazán nem akarunk ötleteket adni, mert még megvalósítják őket.

A szerződésbontás ellenére továbbra is kerítés mögött van a Velence Korzó (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

„Az önkormányzat intézkedései azt a célt szolgálják, hogy az embereket áttereljék a fizetős strandokra. Teljesen torz felfogás, mert a tavat nem még jobban elzárni kellene az emberektől, hanem megnyitni, és a lehető legtöbb helyen szabadon hozzáférhetővé tenni a partjait” – mondja Horányi Tibor „Ingyenes és fizetős strandra egyaránt szükség van, és hagyni kell, hogy az embereknek az igényeik szerint válasszanak. A fizetős strand a szolgáltatásai minősége miatt legyen vonzó, nem azért, mert máshova gyakorlatilag nem lehet menni. Mindig lesz olyan réteg, akinek nincs szüksége a fizetős strandra, mert csak csobbanna egyet gyorsan a tóban. Nekik is biztosítani kell ezt a lehetőséget.” A civilek szerint a fizetős strandokat sem lenne szabad elkerített zárványként üzemeltetni, mivel több olyan időszak is van, amikor a partjuk teljesen halott: szezonon kívül, vagy éppen nyáron esténként nyugodtan meg lehetne őket nyitni a sétálók, esti fürdőzők előtt.

Annak, hogy mára alig maradt a tó belakott részén szabadon hozzáférhető partszakasz, sokféle oka van. Az alapvető hibát a Kádár-kori fejlesztéspolitika követte el, amikor 1958-ban úgy vágott bele az üdülőtónak minősített Velencei-tó átalakításába, hogy a part bejárhatóságát nem biztosította, hanem megengedte, hogy az üdülők és a szállodák több helyen is kisajátítsák maguknak a vízpartot. Hiába szerepel előírásként a 30 méteres szabály a dokumentumokban, ha a valóságban ez soha nem érvényesült: a tónak sem az agárdi-gárdonyi, sem a velencei szakaszán nem lehet közvetlenül a parton végigsétálni.

Nincs megállás: a gárdonyi félsziget eladása nagy port kavart, az első épület lakókra vár (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

A 2000-es években ugyanez a fejlesztéspolitika folytatódott a velencei lakóparképítésekkel, azzal, hogy közvetlenül a tópartra építették rá a hatalmas wellness szállodát és végső soron az elhíresült Velence Korzó projekttel is, hiszen a szabadstrandot az üzemeltető Gomi Kft. idén tavasszal egy drótkerítéssel részben szintén elkerítette. Velencén 2019 óta a korábbi civileké lett az önkormányzat, akik a kft. döntésére válaszul felbontották a még 2008-ban megkötött üzemeltetői szerződést a magáncéggel, és részletes igazságügyi szakvéleményt készíttettek arról, hogy a létesítmény mennyire elhanyagolt állapotú a karbantartás hiánya miatt. A döntés azonban nem jelenti a kerítés gyors lebontását, mivel az önkormányzat és a kft. között ezzel jogvita alakult ki, és várhatóan évekig tartó pereskedés fogja eldönteni, kinek van igaza. A mostani konfliktus kódolva volt az elhibázott projektbe, amelynek egykori ötletgazdái már rég eltűntek a helyi közéletből, de az örökség ottmaradt: egy egyszerre túlméretezett és rosszul működő, felvágós stílusával túl nagy tömeget vonzó, ezért élhetetlen és gyorsan amortizálódó monstrum, amelyről már a kezdetekkor lehetett tudni, hogy szabadstrandként fenntarthatatlan.

A konfliktusok lényege Gárdonyban és Velencén is a szabad hozzáférés: annak néhány partszakasznak a sorsa, ahol a tó még bárki számára tényleg megközelíthető. Mert végül is mi más különböztetne meg egy természetes tavat egy nagyobbacska medencétől, mint hogy szabadon oda lehet hozzá menni, és belógatni a lábunkat a vizébe, anélkül, hogy bárki az utunkat állná?


Nyitókép: A Velencei-tó nyugati medencéje a magasból (fotó: MTI / H. Szabó Sándor)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál