Orbánnak és rendszerének mennie kell
A kegyelmi üggyel kegyelmi pillanatok sora kezdődött, s mostanra sokkal világosabb, miben élünk, mint addig bármikor. Magyarország történelmi jelentőségű választás előtt áll.
Hogy mi lesz az eredmény vasárnap, természetesen nem tudhatjuk. A jövő már csak ilyen. Írni, kijelentéseket tenni márpedig arról érdemes, amit tudunk. Szerencsére azért a jövőt illetően is lehet biztos tudásunk: azt például pontosan tudhatjuk, mit szeretnénk tőle. Hogy mit tartanánk jónak, helyesnek, és mit károsnak, ha bekövetkezne. Tudjuk is. Mielőtt azonban erre rátérnénk, tévedjünk bombabiztos terepre. Az pedig a múlt.
Az utolsó pillanatig tartó kampánytűzijáték, a zaj, a fények elterelik ugyanis a figyelmet arról, milyen elképesztő ciklus zárul le éppen. Hogy függetlenül a vasárnapi eredménytől mostanra a helyére került rengeteg szereplő, nagyobb lett a rend, jóval tisztábban látszik a magyar valóság, mint a ciklus kezdetén, négy évvel ezelőtt. A negyedik orbáni kétharmad első pillanataiban az látszott, hogy a monolit állampárt sikeres és megbonthatatlan. Nem juthattunk más következtetésre, mint hogy „a centrális erőtér helyreállt, a Fidesztől jobbra és balra is van erő a parlamentben, amely összefogásra képtelen, egymagában pedig a Fideszt képtelen megverni. Akkor tehát most már Orbán Viktor marad a miniszterelnök a következő harminc évben? Ezt azért nem mernénk állítani: a gazdasági helyzet érzékelhető romlásának mindig van hatása. Ez azonban, amint már jeleztük, megint csak nem olyasmi, ami bármennyire is múlna az ellenzéken. Orbán Viktort már tényleg csak Orbán Viktor verheti meg.”
A ciklus első felében semmi sem mutatott arra, hogy megverné önmagát, csak aztán 2024 februárjában egy vidéki ügyvéd kiszúrt egy furcsa köztársasági elnöki döntést egy szaklapban – és kirobbantotta a kegyelmi botrányt.
Az új időszámítás akkor kezdődött, és miután feltűnt a pillanat jelentőségét megérző, azt meglovagoló Magyar Péter, sorra hulltak le a leplek, az álarcok, kiderült és láthatóvá vált, ki kicsoda valójában és hol a helye. Bár eleinte jogos szkepszis övezhette, Magyar az elmúlt két évben eddig sosem látottat produkált.
Ennyi munkát ilyen sikeresen ilyen rövid idő alatt senki nem tett a magyar politikába. Akármi is lesz az eredmény vasárnap, ezt nem lehet nem elismerni.
Ennyiben nem volt igazunk négy éve: Orbán megbillenése, hibái nélkül valóban nem lehetett volna megszorongatni a rendszert, de rátermett kihívó híján még sokat és sokáig hibázhatott volna. Azt persze jól láttuk, hogy a régi ellenzékben ilyen figura nincs. És amikor lett azon kívülről, végre rég megérdemelt helyére került Gyurcsány Ferenc – azaz a politikán kívülre. A tisztulás első fecskéje volt ez, aztán jött a többi. Végképp kiderült, hogy igen, valóban Gyurcsány–Orbán-korszakban éltünk eddig. Hogy olyanok voltak ők egymásnak, mint a borsó meg a héja, s hogy a pártot átvevő Dobrev Klára is ezt a szerepet vinné. Bizony, csak addig volt fontos a DK-nak, hogy egyetlen erő legyen az ellenzék térfelén, ameddig úgy érezték, ők lehetnek azok. Ők, akik biztosan képtelenek legyőzni a Fideszt. Putyin régi kedvencei Putyin új kedvenceivel megoldották volna az idők végezetéig, hogy mindig Putyin érdekei érvényesüljenek Magyarországon.
A Fidesz álellenzéki társutasai is lelepleződtek. A Schifferek és Hontok ellenzékellenessége, amíg a DK volt az ellenzék, még nem látszott annak, ami valójában mindig is volt: szimpla rendszerhűségnek. Sok jó oka volt az embernek, hogy elutasítsa a DK-t és Gyurcsányt. Aztán megjelent Magyar Péter és alulról megszervezett egy pártot, kizárva belőle az óellenzék szereplőit. Azt tette tehát, amire a Schifferek és Hontok elmondásuk szerint mindig is vágytak. Sikerrel váltotta le a gyurcsányi ellenzéket. Ám a Schifferek és Hontok ahelyett, hogy örültek volna régi vágyuk teljesülésének, selyemmajmozni kezdték az új szereplőt – dekonspirálva magukat. Az álarc lehullt.
A végére kiderült persze az is, kik gondolták komolyan az ellenzékiséget, a rendszerváltást: a Momentum, Jámbor András, s visszalépő, tisztességes képviselők még a DK-ban is akadtak. Márki-Zay Péter egyenesen másodvirágzását kezdte élni egy – a miniszterelnök-jelöltitől eltérően – teljesen neki való szerepben: az önzetlenül, szívből a Fidesz bukásáért harcoló megszállottéban. Aztán kiálltak és beszélni kezdtek a Kuslits Gáborok, megmutatva a Szőlő utca poklát, majd egyre többen, míg eljutottunk a századosok forradalmáig és Gundalfig, annak leleplezéséig, hogy a hatalom titkosszolgálati akciókkal akarta szétzúzni a Tiszát. Meg hogy a kis trónörökös vallási tébolyában szíve szerint magyar katonák vérét áldozná Isten oltárán. Az igazság és tisztesség oltárán saját karrierjét feláldozó Szabó Bence rendőrszázadost pedig baleknak nevezte a miniszterelnök, aztán bement ahhoz a propagandistává vedlett bulvárcelebhez, akinek százmilliós adócsalási ügyét éppen Szabó százados derítette fel évekkel korábban. Sosem látszott még ilyen tisztán, ki hol áll, kivel van és milyen minőséget képvisel.
A ciklus végére tisztán láthatóvá, azaz hallhatóvá vált az is, amiről négy éve még csak erős sejtésünk lehetett. Akkor még remélhettük legalábbis, hogy a kampány végével leáll a kormány a háborús rettegtetéssel, s mivel akkor még Orbán Viktor is követelte Ukrajna uniós tagságát, élt a remény, hogy a rossz előjelek ellenére visszatér majd a normalitás talajára. Nem térhetett. A nyilvánosságra került telefonbeszélgetések olyan szintű alárendeltséget mutatnak, hogy ma már nem kérdés többé:
Orbán Viktor tényleg Vlagyimir Putyin vazallusa.
S minthogy orosz módszereket Orbán eddig is használt a kampányban, nem tudhatjuk, az utolsó percekben jön-e még valami atombombának szánt trükk. A kampányokosok szerint persze ahhoz, hogy hasson a csodafegyver, több idő kell – Kövér László köteles beszédét sem 48 órával, hanem másfél héttel a voksolás előtt játszották fel annak idején a szocik. Mégis, még az utolsó napokban is jönnek lehallgatott felvételek Magyar Péterről. Lehet, hogy egyszerűen elbénázták a kampányt, aztán ami resztli megmaradt, most már kiszórják – minden mindegy alapon? Persze. Lehet. Meg az is lehet, hogy valami nagy csalást terveznek, s hogy hihetővé tegyék a „győzelmüket”, ahhoz kellenek az utolsó pillanatban bedobott felvételek. Hogy aztán lehessen hivatkozni rájuk: ezek fordították meg az eredményt, már a mérések lezárulása után. Utalhat erre a miniszterelnök péntek reggeli beszédének egyetlen érdekes momentuma is: szerinte a Tisza majd nem fogadja el a választások eredményét és már most zavargásokat tervez. Minthogy Magyar Péter pártja toronymagasan vezet a felmérésekben, csak megfordul az ember fejében: nem egy méretes választási csalás keretezését, hitelesítésének első lépését látjuk épp?
Ez persze csak spekuláció, s hogy ilyesmit – igaz, csak percekre, de – komolyan számításba veszünk, nem a mi hibánk. Ez a kampány bőven bizonyította: önmagában az, hogy üldözési mániád van, nem jelenti, hogy nem üldöznek tényleg. Szerbiában talált robbanószeres táskákkal is kampányolt Orbán Viktor húsvétkor, s azt a hamis zászlós akciót is megjósolta előre több forrás, valamint Rácz András. Ő hívta fel a figyelmet az ukránnak álcázott orosz verőlegények bevetésének lehetőségére is – s csak remélni tudjuk, hogy ezúttal elhagyta a jóstehetsége, s ez a hamis zászlós művelet végül nem valósul meg.
Noha a Válasz Online felnőtt emberként kezeli az olvasókat és nem mondjuk meg választások előtt, kire „kell” szavazni, alighanem egyértelmű, mit tartanánk üdvösnek most vasárnap. Nem lehet meglepő senki számára, aki az elmúlt ciklusban olvasta cikkeinket, vagy legutóbbi kötetünket, az Orbán-korszak 50 legpiszkosabb ügyletét összegyűjtő, az intézményesített lopást bemutató NER-aktákat, hogy úgy látjuk: hazánk érdeke, hogy ennek a rémálomnak vége legyen.
Orbán Viktornak és rendszerének mennie kell.
Sokaknak a működtetők közül lehetőleg egyenesen a vádlottak padjára.
Amit mi ígérhetünk: ha az ezt lehetővé tevő nagy Tisza-győzelem valósággá válik, mi akkor is az olvasóknak fogunk dolgozni, főnökünk továbbra is az olvasó lesz, meg a lelkiismeretünk, senki más. Azaz továbbra is igyekszünk majd megmutatni a valóságot, számon fogjuk kérni a Tiszán a választási ígéreteit (legalább rajtuk van mit), s ha veszélyt, kisiklást, korrupciót tapasztalunk, kongatni fogjuk a vészharangot. A NER alatt, annak szorongatásában és ellenében létrejött valódi közösségek, így az olvasó polgárok ereje elég jó alapnak is ígérkezik, hogy a jogos észrevételek ne tudjanak falra hányt borsóként lepattogni a most emberséges és élhető Magyarországot ígérő Tiszáról.
Fidesz-győzelem esetén is ugyanezek a terveink persze: az olvasó szolgálata.
Csak éppen az esély lenne csekély, hogy tehetnénk ezt továbbra is: az Európából kisodródó, nyomorgó orosz bábállamok urai középtávon sem szokták tolerálni a polgári közösségeket, szerveződéseket, így a szabad sajtót sem. Sajnos ez sem paranoia a részünkről: az ígéret a sajtó beszántására egy nekik kedvező eredmény esetén elhangzott már illetékes szájakból.
Akárhogy alakul a végeredmény, ez a vasárnap tehát mindenképpen történelmi jelentőségű lesz Magyarország számára.
Kelet vagy Nyugat, orosz vazallusi lét vagy jogok és kötelességek egy nyugati szövetségben, újfeudalizmus vagy esély a polgári köztársaságra.
Tessék választani!
Nyitókép: Orbán Viktor április 7-én, az MTK Sportparkban Vance amerikai alelnökkel tartott kampánygyűlésen (fotó: Jakub Porzycki/NurPhoto via AFP)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
