Ki a bűnös, ki a bűnbak? – az ellenzéki összeomlás valódi okairól
Nem véletlen, hogy Jakab Péter rögtön a választás estéjén nekiállt rákenni az ellenzéki összeomlásért viselendő felelősséget Márki-Zay Péterre: a számok alapján leginkább a Jobbik elnökének lenne miért elnézést kérnie. Ha még régebbre tekintünk, akkor azonban látjuk: a baj már az ő ideje előtt megtörtént, Márki-Zay szereplésén pedig legfeljebb a kétharmad múlhatott. Ha egyáltalán. Elemzés.
„A blame game-et általában az nyeri, aki kezdi” – az állítólagos aranyszabályra egy Jobbik-közeli elemző hívta fel a figyelmünket, amikor arról érdeklődtünk nála: ugyan miért esett neki Jakab Péter már vasárnap este az ellenzéki listavezető Márki-Zay Péternek? A Jobbik elnökének persze még akkor sincs könnyű dolga, ha a szabály működik és valóban nagyobb eséllyel nyeri a bűnbakkeresési játékot, aki először kiáltja azt a másikra. A tények ugyanis makacs dolgok, s ha valamikor, egy választáson aztán tényleg mérhető, mi történt a szavazatokkal. Márpedig ezek már a választás éjszakáján mutattak valami nagyon fontosat, s a Jobbik számára igazán kedvezőtlent: 2018-hoz viszonyítva az ellenzéki pártok 677 103 szavazója tűnt el. (Négy éve 2 488 097 fő szavazott a mostani összefogás pártjaira külön listán, most, együttes erővel pedig 1 810 994 szavazatot tudtak begyűjteni.) Történelmi mélypont ez az összellenzéknek: soha nem kaptak még ilyen kevés szavazatot. Jakab nem véletlenül igyekezett villámtempóban felelőssé tenni Márki-Zayt, amikor kijelentette: a listavezető az ellenzék leváltását ígérte, de ehelyett megbuktatta azt. Nem is a köztudott ellenszenv volt az ok, amely a két politikus viszonyát kölcsönösségi alapon jellemezte az elmúlt időszakban.
A sietségre a Jobbik-elnöknek jó oka volt. A Mi Hazánk meglepetésszerű parlamentbe jutása 6 százalék fölötti eredménnyel ugyanis túl árulkodó ahhoz, hogy ne pártja felelősségét kezdje firtatni bárki – akinek csak néhány perce van akár az elemzésre. Ha a Toroczkai-csapat rosszul szerepel, nem jut a parlamentbe, legalábbis képlékenyebb lenne annak megítélése, mi történt a valóságban.
Így azonban tetemes mennyiségű, szám szerint 319 ezer szavazatról nem lehet vitát nyitni. Aligha van legalábbis, aki azt gondolná, hogy kiábrándult LMP-sekből áll az ismét frakcióállításra képes széljobbos szavazótábor – ezt a voksmennyiséget egészen biztosan a Jobbik veszítette el. Kevésbé számszerűsíthető egzakt módon, de a helyi adatokból kikövetkeztethető, hogy a Fideszhez is tetemes mennyiségű exjobbikos vándorolt át: noha a kormánypárt a még nem végleges adatok szerint országosan csupán 23 ezerrel növelte listás szavazatai számát 2018-hoz képest (ez 100 százalékos feldolgozottságnál vélhetőleg még nőni fog), a kistelepülési szinten, korábbi Jobbik-bázisokon már most is sokkal nagyobb mértékben. A nagyságrend itt is százezres. Ennek belátásához érdemes egy pillantást vetnünk a Political Capital által készített grafikonra, amely megyei bontásban tartalmazza, hogy a 2018-as összellenzéki szavazattömegben mekkora volt a Jobbik (illetve a többi párt) részaránya. Ami jól látszik: ahogy nő a Jobbik 2018-as súlya, úgy romlik a 2022-es összellenzéki mozgósítás (a korreláció a két érték között -0,81). „Azokban a megyékben sikerült kevésbé a mozgósítás, ahol négy évvel ezelőtt magas volt a Jobbik szavazóinak részaránya (a másik három nagyobb párt esetében a kapcsolat előjele ellentétes, azaz az MSZP-Párbeszéd, a DK és az LMP erősebb megyéiben jellemzően eredményesebb volt idén a mozgósítás)” – állapítja meg az intézet.
Még egyértelműbb a helyzet, ha látjuk: vasárnap a párt még az eddigi egyetlen körzetében, a dunaújvárosiban sem tudott újrázni, a jobbikos jelöltek pedig még kevesebb szavazatot is kaptak most, mint négy éve. Még egyszer: hat párt támogatásával kevesebbet, mint külön indulva, csupán Jobbik-logóval (erre példa mondjuk az olimpiai bajnok Steinmetz Ádám Somogy 3-ban). Magyarán: a baloldali szavazó rájuk voksolt, a négy éve még jobbikos pedig nem.
Alappal feltehető tehát, hogy az ellenzék négy év alatt bekövetkező majd’ 680 ezres szavazatcsökkenéséből akár bő félmillió is a Jobbik számlájára írható: szavazóik nagyobb részt a Mi Hazánk, kisebb részben a Fidesz irányába távoztak, egy részük pedig vélhetően otthon maradt és nem szavazott senkire.
Ennél pedig jóval kisebb szavazatcsökkenés is vereséggel végződött volna az ellenzék számára. Ahogy azt a Jobbik háza tájáról induló, majd a párttal szakító publicista Balogh Gábor 2020-ban megfogalmazta: a kérdés az „hogy ez a közös lista hány embert taszít el a voksolástól – esetleg még lök is át a kormányoldalra. Hiába húzza be nyolcvan százalékuk lelkesen az ikszet a DK-tól a Jobbikig terjedő felsorolásra a szavazólapon – ha csak ötödük, vagy tizedük otthon marad, az nemhogy az újabb négy éves ciklushoz, de még a negyedik kétharmadhoz is hozzásegítheti Orbánékat.” (E jóslatával Balogh alighanem egyértelmű győztese lett a vasárnapi választásnak az elemzők versenyében. A közös lista kérdését a Fidesz oldotta meg egyébként törvénymódosítással, ellehetetlenítve, hogy a hat párt egyéniben koordinálja jelöltjeit, miközben külön listákon indulnak. Az egyetlen megoldást, amely talán veszélyt jelenthetett volna a kormánypártra.)
Megállapíthatjuk tehát: amikor Márki-Zay Péter hétfő esti Partizán-interjújában visszadobta a kudarc felelősségét Jakabra és pártjára, azt számokkal jól alátámasztható módon tehette meg. A Jakab által sugallt állítás pedig, hogy ugyanis más, kevesebbet hibázó, profibb jelölttel győzhetett volna az ellenzék, több szempontból is furcsa gondolat. Egyrészt: nem valamely elképzelt tökéletes jelölt lett volna az alternatíva. Az alternatívákat név szerint tudjuk. Dobrev Klára, Karácsony Gergely… Némileg merész feltételezés márpedig, hogy listavezetőségük esetén ők jobban meg tudták volna tartani a Jobbik-szavazókat a közös táborban, mint Márki-Zay. S hogy állunk magával Jakab Péterrel? Ő lett volna a biztosíték, őt kellett volna kiválasztani az ellenzék vezetésének és a jobbikosok megtartásának feladatára? Nos, az elvileg logikus gondolatot ismét számok cáfolják. Míg a közvéleménykutatások megbízhatósága erősen kérdéses (erről Tóka Gáborral beszélgettünk még a választás előtt, de az eredmény és a mérések elképesztő széttartása is ezt támasztja alá), a választási és előválasztási eredmények nem hazudnak. Márpedig utóbbinak első fordulójában meglepő eredménnyel, 14 százalékkal esett ki a versenyből Jakab Péter. Mindössze 87 ezer ember húzta rá az ikszet akkor. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ma már nagyobb kockázat nélkül megállapítható:
a Jobbik-szavazók megtartása erre a választásra Jakabbal szemben is irreális elvárás volt. Az előválasztási szereplése ugyanis annyit mutatott valójában, hogy már akkor sem nagyon léteztek elkötelezett jobbikosok tömeges méretekben.
Sőt, a korrektség kedvéért érdemes hozzátenni: már Jakab ideje előtt sem. A 2019-es EP-választás mutatta meg, hogy az egy évvel korábban még majd’ 20 százalékot szerző, a parlamentben a legnagyobb ellenzéki frakciót adó párt összeomlott. Ötödikek lettek csak, alig több mint 6 százalékos eredménnyel. Ennek oka nem Vona Gábor 2018-as távozása volt: az összefüggés fordított. A pártelnök tisztában volt vele, hogy megoldhatatlan politikai probléma egyben tartania a pártot, ezért vette a kalapját – messze nem kizárólag azért, mert nem kerültek kormányra, s erre tett ígéretet.
A Vona által megteremtett, radikalizmusából visszavevő Jobbik tehát nem volt életképes, Jakab 2020-as érkezésekor viszont még tovább tolta a kiszolgált biciklit balra: a melósok pártjává kezdte alakítani az egykori szélsőjobbos alakulatot. Noha a mérésekben volt három-négy hónap, amikor ez kifizetődőnek látszott, az új irány további kiválásokat, szakadásokat hozott – s az egykor létező vidéki szervezettség felszámolódását. A 2020-as időközi választást már összefogva veszítette el az ellenzék a Borsod 6-osban jobbikos jelölttel, az előválasztás számai pedig aztán végképp megmutatták: 2021-re mítosz volt csupán a vidéken jól beágyazott Jobbik. A Borsod 6-ost például most már 11 ezer szavazatnyi különbséggel bukta az ellenzék ott induló (immár MSZP-s) jelöltje. Egy volt Jobbik-nehéz körzetben, ahol a Mi Hazánk nem is tudott elindulni. Meg lehetne próbálni persze az egyetlen azóta megváltozott tényező, Márki-Zay Péter nyakába varrni a brutális zuhanást a két évvel ezelőtti állapothoz képest, de jóval logikusabb, hogy a választókerület egykor jobbikos szavazói, ha elmentek szavazni, inkább a fideszes jelöltre húzták az ikszet.
Ettől még igaz persze: hiú ábránd volt az is, hogy a jobbos identitású Márki-Zay majd meg tudja tartani ezeket a szavazókat, netán a Fidesz-táborból is el tud szipkázni. Hogy a „hétgyerekes, keresztény édesapát” nem lehet összegyurcsányozni. Nos, lehetett. Ahogy lehet bárkit.
A vasárnapi eredmény legnagyobb tanulsága ugyanis: a propaganda minden képzeletet felülmúlóan hatékony.
Ezúttal nem csak néhány újságíró vidéki riportja áll rendelkezésre: az a húszezer önkéntes, aki szavazatszámlálóként kirajzott az ország minden szegletébe főként Budapestről, csak úgy ontja magából a történeteket. Egy elem mind újságcikkben, mind ezekben a beszámolókban összecseng: a „Márki-Zay háborúba akarja vinni a fiainkat golyófogónak”-híresztelés elért az ország minden szegletébe. És működött. Pedig csupán néhány hete volt az üzenetnek, hogy célba érjen – ami mutatja, milyen jól bejáratott és hatékony csatornákon érkezett. (Egy friss kutatás szerint egyébként már csupán egy hónapnyi, a véleményünkkel ellentétes tartalmat sugárzó tévé nézése módosítja a politikai hozzáállásunkat. S itt nem egy hónapról van szó, hanem legalább hét évről és gyakran kizárólagos kormánypárti elérésről.) A tízszer annyi óriásplakát kormányoldalon, a legalább tízszer annyi forrás, a média kétharmadának propagandatermékké alakítása, az állami intézményrendszer pártcélok alá rendelése, a választási rendszer Fideszre szabása – ezek ma már közhelyek, a hatékonyságuk viszont néhány élethelyzeteket valóban javító kormányzati intézkedéssel (közmunka) és választás előtti pénzszórással kombinálva bőségesen magyarázza a Fidesz-győzelmet. Ellenzéki listavezetői hibák nélkül is.
Ami nem jelenti, hogy ne lett volna rengeteg hiba, amelyet Márki-Zay Péter elkövetett a kampányban. Hogy előválasztási győzelme után rögtön hetedik frakciót követelt magának, még érthető volt – az, hogy ezt hónapokig nem bírta elengedni, már cseppet sem. A kampányhajrában bedobott pártalapítási szándék is minimum unortodox húzás volt, s megkockáztathatjuk, hogy a kiforgatható vagy éppenséggel tényleg elborzasztó kijelentések sora sem hozott az ellenzék közös konyhájára.
Hogy mennyit vitt, annak számszerűsítése azonban nagyon nehéz. Megvizsgáltuk például, hogy az egyéniben az ellenzékre leadott szavazatok száma hogyan viszonyul a közös listára leadott szavazatokéhoz. Abból kiindulva, hogy ha a lista rosszabbul szerepel mint az ellenzéki jelölt, az utal a listavezető teljesítményére is. Somogyban például 54 600 szavazatot kaptak az ellenzék jelöltjei, az ellenzéki lista viszont csak 51 252-t. A különbség jelentős: 3348 szavazat. Fejérben is kevesebb a listás, de ott például csak 930 szavazattal, Baranyában pedig a különbség csupán 196. Ha a korábbi, 2014-es adatokat vesszük elő, akkor pedig látjuk: a listára érkező kevesebb szavazat nem új fejlemény. Még a Fidesznél is jócskán előfordul – ebből tehát legnagyobb sajnálatunkra nem vonhatunk le érvényes következtetést a listavezető személyét, teljesítményét illetően.
Egy azonban biztonsággal kijelenthető: legfeljebb a kétharmadot akadályozhatta volna meg a tökéletes listavezetői teljesítmény, ha lett volna a kínálatban tökéletes, a 2018-as jobbikosoknak és a DK-soknak is megfelelő jelölt. Csakhogy ilyen állat, mint látjuk: nincs. A kormányoldali kampányállítások pedig függetlenek a jelölt személyétől és jól működnek akkor is, ha alapjuk egyébként nincs: lásd oltásellenes baloldal (a Mi Hazánk volt oltásellenes, a baloldal nem), Gyurcsány embere, háborúpárti. Utóbbi esetben volt rosszul megfogalmazott mondat Márki-Zay részéről, ami nyilván jól jött a Fidesz-kampányban, de esze ágában nem volt hadat üzenni Oroszországnak. Ráadásul rossz mondat sem kell feltétlenül ilyen kommunikációs gépezet birtokában: már négy éve is kint voltak az együtt kerítést bontani szándékozó ellenzékiekről photoshopolt plakátok, annak ellenére, hogy számtalanszor elmondták: nem bontanák le a határkerítést. A választási eredményt döntő részben tehát olyan tényezők befolyásolják, amelyekre az ellenzéknek semmilyen ráhatása nincs: törvények, propagandagépezet, és persze a gazdasági helyzet, az életszínvonal.
Azok a magyarázatok, amelyek ideológiai vagy tartalmi hibáknak tulajdonítják a vereséget ellenzéki részről, ezért nem látszanak megalapozottnak. Gyurcsány Ferencé például, aki Jakabhoz hasonlóan már a választás estéjén igyekezett rákenni az egész kulimászt Márki-Zayra – csak ő azzal, hogy nem lehet egy balos pártszövetség vezetője jobbos. Szerinte ez volt a hiba. Csakhogy a számok azt mutatják, hogy a balos szavazót ez kevéssé zavarta: ő ott volt és voksolt. Az egykor jobbikos meg nem. Vagy ha igen, másra. Az LMP-s Ungár Péter megfejtése némileg hasonló Gyurcsányéhoz, csak éppen tartalmi balos: szerinte a megélhetés problémáiról kellett volna beszélniük, nem pedig elitpozícióból az elitnek, ahogy szerinte tették. Az önostorozás is a kudarc feldolgozásának módja persze, ilyen szempontból hasznos is lehet ez a tevékenység most, ám a valóság megértéséhez aligha visz közelebb. Ezzel a tematikával ugyanis próbálkozott már ellenzéki párt: éppen a Jobbik. Ereje teljében, 2017-ben, amikor még kormányzati reményeket dédelgetett az akkor Vona-vezette alakulat, Simicska Lajos média- és plakátsegítségével a hátuk mögött indították el a „béruniós” kezdeményezést. Elbuktak vele. Mindössze 550 ezer aláírást tudtak gyűjteni egy év alatt. 2018-ban történt mindez: az évben, amikor éppen ennek dupláját, 1,1 millió szavazatot szereztek az országgyűlési választáson. Ráadásul: ha valaki beleállt az elképzelt „melós” képviseletébe az ellenzék pártjai közül, az éppen Jakab Péter volt – parlamenti krumplis zsákot és parizert is bevetve, ha a szükség épp úgy hozta. Mégis távoztak a párt környékéről a szavazók. Annak felvetése tehát,
hogy a jobbikos szavazókat balos szövegekkel lehetett volna megtartani, teljesen észszerűtlennek látszik – márpedig a kudarcot, amint láttuk, főképp az ő elvesztésük okozta.
Sokkal jobb hír lenne persze az ellenzék számára, ha tényleg egyszerűen Márki-Zay amatőr húzásai okozták volna a bajt. Akkor a most kipróbált, nehezen és valóban rengeteg munkával, áldozatvállalással (jóval kevesebb közpénz járt összefogva, mint külön indulva) összehozott közös listás konstrukció még működőképes lehetne elviekben. Nem ez a helyzet. A centrális erőtér helyreállt, a Fidesztől jobbra és balra is van erő a parlamentben, amely összefogásra képtelen, egymagában pedig a Fideszt képtelen megverni.
Akkor tehát most már Orbán Viktor marad a miniszterelnök a következő harminc évben? Ezt azért nem mernénk állítani: a gazdasági helyzet érzékelhető romlásának mindig van hatása, s ha példának okáért a hatósági áras megoldások tarthatatlanná válnak, annak feltehetően lesz is. Ez azonban, amint már jeleztük, megint csak nem olyasmi, ami bármennyire is múlna az ellenzéken.
Orbán Viktort már tényleg csak Orbán Viktor verheti meg.
Nyitókép: Jakab Péter és Márki-Zay Péter az egyesült ellenzék ünnepi rendezvényén a budapesti Hősök terén 2021. október 23-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
