A hatalom ára: akkora a nyomor, hogy arra politikai konteót lehetne építeni
Már 1,8 millió megtekintésnél jár A szavazat ára című dokumentumfilm, amely azt látszik igazolni, hogy a kormánypártnak százalékokat jelentő érdeke bizonyos embercsoportokat alacsony életszínvonalon tartani. Gyermekvédelemmel foglalkozó kollégánk saját tapasztalatait veti össze a filmben látottakkal. Az állapotok éppen olyanok, amilyenek egy autokráciának kellemes hátteret tudnak biztosítani. Még ha nem is szándékos tervezés eredménye, amit látunk, de ha az lenne, akkor pont ilyen lenne. Vélemény egy film és sok-sok tény alapján.
A Szabó Bence százados vallomása által felkavart közéletben, nagy zajban mutatták be A szavazat ára című dokumentumfilmet, múlt hét végére azonban elérte a közönségét. Azóta futótűzként terjed és immár 1,7 milliós megtekintésnél jár. Ez az 52 perces alkotás soha nem látott nyíltsággal beszél a szavazatvásárlás módjairól és menetéről.
Pletykaszinten eddig is lehetett hallani olyasmiről, hogy mondjuk egy Tisza melletti településen a polgármester asszony azzal fenyegeti a szegény lakosságot, hogy nem kapnak közmunkát, ha nem a Fideszre szavaznak. A szavazat ára árnyalja ezt és megvilágítja a dolog mechanizmusát. Nem csak közmunkát: orvosi, sőt, akár gyógyszerellátást is használhatnak a kistelepüléseken élők zsarolására. Hogy hogyan tarthat markában egy egész települést a polgármester (akinek a férje mellesleg fideszes országgyűlési képviselő)? Úgy, hogy ő a körzeti orvos, az idősek otthonának orvosa, a nyugdíjas egyesület elnöke, hogy megyei közgyűlési tagként, egy 18 települést ellátó akciócsoport elnökeként, a környék nagy cégeinek üzemorvosaként a kezében összpontosul a szociális ellátás nagy része. A hatalommal pedig mindig vissza lehet élni.
Az alkotók országjárása alatt összeszedett, egymásra rímelő információkból kirajzolódik: az, hogy mára újra hárommillió szegény országa lettünk, százalékban mérhető hasznot is hozhat a Fidesz-KDNP jelöltjeinek az országgyűlési választásokon. A film azt mutatja meg, hogy a hatalom helyi képviselői a választások között is folyamatos fenyegetettségben tartják ezeket az egyik napról a másikra élő, kiszolgáltatott családokat.
Eddig leginkább úgy gondoltunk a szegregátumokban élőkre, mint olyan társadalmi csoportra, amelyre könnyű volt nem odafigyelnie a Fidesz–KDNP kormánynak a népjóléti intézkedések költségvetési tervezésekor. Mint akikről egyszerűen elfeledkeztek, mert nem érte meg gondolni rájuk. Sok szakember kongatta a vészharangot a kötelező iskolázottság korhatárának 16 évre való leszállítása miatt is, a legtöbben azonban abban sem láttak szándékosságot. Az is egyszerű nemtörődömségnek, vagy éppen munkaalapú szakmai megfontolásnak tűnhetett, hogy 2008 óta nem emelte a családi pótlék összegét a magyar állam. A szavazat ára című filmet nézve az ember azonban óhatatlanul konteós jeleket kezd felfedezni magán és azon töpreng: mi van, ha ez az egész nem is véletlenül alakult így?
Mi van, ha az e sorok írója által behatóbban ismert gyermekvédelem sem egyszerűen a lesajnáltság és központi hozzá nem értés miatt ilyen, amilyen? Hogy 80 százalékos túltöltöttséggel működnek intézmények. Hogy nincs lehetőségük a bekerülő testvéreknek együtt helyet kapni, sőt, arra sem, hogy a családjukhoz látogatható közelségben maradjanak. A rendszerből menekülnek az alulfizetett, adminisztrációs és túlórákkal terhelt, megalázó átvilágításnak kitett szociális munkások. Azelőtt kezdték bezárni a nagyobb intézeteket, hogy meglett volna a szükséges számú nevelőszülő. Azokból még mindig több ezer hiányzik a normális működéshez. Olyan rendszer ez, amelyben a traumatizált gyerekeket megnyugtatóan ellátni képes, szakképzett nevelők feladatát rengeteg esetben már csak képzetlen, iskolázatlan, vagy éppen dadaképzőt végzett gyerekfelügyelők látják el, akik eszköztelenek a bent kialakuló összetett és feszült helyzetek kezelésében. Vagy egyszerűen csak kevesen vannak túl sok gyerekre és túl sok műszakban kell helyt állniuk. Olyan rendszert látunk, amelyben a gyerek jó eséllyel tovább sérül. Vagy azért, mert nem jut rá idő, energia, pszichoterápiás óra, vagy azért, mert a gyermekvédelem képtelen megvédeni a rá leselkedő, aljas szándékkal közeledő felnőttektől.
Mindezek miatt aztán a rendszer újratermeli önmagát. A „halat vagy hálót” kérdése eldől: a gyermekvédelem enni éppen ad, de halászni nem tanít meg. Aki kikerül, jó eséllyel esélytelen lesz. És kiszolgáltatott.
Véletlen? – tehetnénk fel újra a túlfeszült lényeglátók és az összeesküvés-elméletek hívőinek kedvenc kérdését.
Szegénység és a polgárosodás hiánya
Tény: annak ellenére, hogy egyre kevesebb gyerek születik (az 1949-óta vezetett statisztikák alapján 2024-2025-ben volt a legalacsonyabb volt a születések száma Magyarországon), egyre többen kerülnek állami gondozásba. Most körülbelül 23 ezerre becsülik a számukat a szakemberek. Nem lehet kétségünk afelől, hogy mindez összefügg azzal, amit – a KSH téves szegénységi adataival szemben – sorra igazolnak a felmérések: az utóbbi évtizedben hazánkban soha nem látott mértékben nőtt a szegénység. Az Európai Bizottság mérése szerint
mára a lakosság egyharmada, hárommillió magyar él mélyszegénységben,
az ELTE legfrissebb kutatása pedig azt állítja, a magyar társadalom alsó rétege 2021 és 2025 között példátlan mértékben, 31 százalékról 43 százalékra nőtt. A népességnek mindössze 5 százaléka polgárosodott. A gyengén polgárosodott 36 százalék és a nem polgárosodott 34 százalék együttesen a népesség több mint kétharmadát teszi ki. Ez Szabó Andrea szociológus szerint békeidőben merőben szokatlan társadalmi átrendeződés.
Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy gonosz mesterterv áll mindennek hátterében, amelynek jól kifundált lépései szerint a hatalomban lévők szándékosan tartják szegényen, képzetlenül és (nekik) kiszolgáltatottan a társadalom jelentős részét. Ez leginkább valamilyen népszerű összeesküvés-elmélethez hasonlítana (azok is mindig logikusak). Azt azonban állíthatjuk, hogy az állapotok éppen olyanok lettek, amilyenek egy autokráciának kellemes hátteret tudnak biztosítani. S ha nem is szándékos tervezés eredménye, amit látunk: ha az lenne, akkor is pont ilyen lenne a helyzet. Lesújtó. Haladjunk is tovább, nézzük meg ebből a szempontból az iskolázottságot!
Iskolázatlanság
A gyermekvédelmi szakemberek egyöntetű álláspontja szerint az, hogy a Fidesz–KDNP kormány 16 évre engedte le az iskolakötelezettség korhatárát, rengeteg fiatalt hajt a munkanélküliség és a bűnözés felé. Egy 16 éves kamaszt még családon belül is motiválni kell arra, hogy tanuljon, a gyermekvédelemben erre ma már nincsenek eszközök a nevelők kezében.
2023-ban a magyar nyolcadikosok szövegértése minden várakozást alulmúlt.
A diákok 22 százaléka funkcionális analfabéta,
azaz csak egyszerű információkat tud értelmezni. Ezzel a teljesítménnyel Magyarország az uniós rangsorban a 20. helyen áll. A fejlett államok közül hazánkban a legnagyobb a szakadék az iskolázottabb és iskolázatlanabb rétegek szövegértési képességei között.
A fiatalokat ma 1,8 millió forintos lakhatási támogatással bocsátják útjukra a gyermekvédelemből 18 éves korukban. A kérdésnek csak az egyik fele, hogy hol lehet olyan települést találni, ahol ennyiből lakást tudnak venni és munkalehetőséget is találnak. A másik az, mihez kezdenek 16 évesen félbehagyott tanulmányaikkal, érettségi és végzettség nélkül? Munkába nem veszik fel őket, mert hat általánossal alulképzettek, ráadásul 80 százalékuk roma származású, így egykettőre kiesnek a munka világából. Marad számukra a hajléktalanság és a bűnözés. Na meg a drogok.
Drog
A film tanúsága szerint az sem véletlen, hogy miközben budapesti szórakozóhelyeken razziázik a rendőrség és a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét igyekszik drogügybe keverni a kormány, az állam szemet huny afelett, hogy mára egész családokat, sőt, településeket kerítettek hatalmukba az olcsó dizájner drogok. – Az egészségügyi ellátórendszer nem tud mit kezdeni azzal, hogy egészen fiatal gyerekek rendszeresen hozzájutnak olyan rendkívül olcsó szerekhez, amelyek súlyosan károsítják az idegrendszert. Bekerülnek, ellátják őket és két nap múlva újra behozza őket a mentő – mondta el korábban lapunknak Máttyus Anna gyermekpszichiáter. A probléma a középosztály és a felső néhány ezer számára szinte láthatatlan, de
a drogfüggőség a szegregátumokban és a gyermekvédelem berkeiben tombol.
A javítóintézetekbe kerülő fiatalok 70 százaléka a drogfüggőséggel összefüggő bűncselekményekért tölti büntetését.
A szavazat ára ezt a képet is kiegészíti egy puzzle darabbal. A kistelepülésen élők elmondása szerint a dílerek, akiket elfognak a rendőrök, pár nap múlva újra szabadlábon tevékenykedhetnek. Sőt, választásokkor a segítségükkel állítólag drogpakkokkal fizet a párt a szavazatokért. „Egy év alatt 12 dílerből tízet kiengedtek, a leghosszabb idő 25 nap volt, amíg fogva tartottak valakit közülük” – hangzik el a filmben. Erre vajon mi a magyarázat?
Közmunka, egészségügy, gyámügy
A szegénység, a képzetlenség, a függőségek által fogvatartott társadalmi csoportokat aztán nemhogy nem emeli fel a szociális ellátórendszer, de a film tanúsága szerint adott esetben még ellenük is fordul.
A párt szegénységgel visszaélő, tűzifa-támogatással zsaroló helyi hatalmasságai, a szavazatokat drog- és alkoholbeteg emberek függőségeit kihasználva megvásároló kistelepülési potentátok ténykedése egytől egyig vérlázító erkölcstelenség. Ám az, hogy a szegény sorban élők voksolási engedelmességét a gyámüggyel való fenyegetéssel kényszerítik ki, minden aljasság netovábbja. (A filmnek ezt a részét csak erős idegzetűeknek ajánljuk.)
A társadalom nem Fidesz-párti értelmiségi rétege már az elmúlt másfél évtizedben egyre szűkülő szellemi mozgástér szorítását is nehezen tolerálja. A név nélkül adott nyilatkozatok, az SZMSZ-be foglalt lájkolási tilalmak, a kontrollált, kiszámítható következményekkel járó véleménynyilvánítás szorításában élők viszont legalább még úgy érezhetik: a családba visszavonulva mindez elviselhető. A társadalom peremén élőknek azonban már ez a biztonság sem adatik meg. A világtól elszigetelt kistelepülések lakói ki vannak téve a gyámüggyel való fenyegetésnek, ami annyit tesz:
ha ajándékért nem adod a szavazatodat, ha a fenyegetésnek nem engedsz, elvesszük azt, ami az egyetlen kincsed: a gyerekedet.
A gyermekvédelmi törvény 7. §-a azt mondja: „A gyermek szüleitől vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani.”
Az, hogy a gyámügy ennek ellenére fegyverként használható a társadalom legszegényebb rétegeivel szemben, nem feltétlenül annak köszönhető, hogy minden esetben szolgalelkűen végrehajtja a felsőbb utasítást. Jóllehet, a kistérségekben szolgáló hatóságoknál nincs olyan fluktuáció, mint a fővárosban és lényegében kihalásos alapon lehet munkához jutni ezekben a hivatalokban (így a munkatársak is sokkal inkább foghatók), ott is sokan próbálják a gyerek érdekeit szem előtt tartva végezni a munkájukat. Vidéken azonban annyira nagy a baj, hogy amiért a nagyobb településeken már rég kiemelik a gyerekeket, annak ott a sokszorosáért is a családban hagyják őket. Egyrészt az ellátórendszer telítettsége, másrészt a problémák elképesztő tömege miatt. Mivel a szociális munka eszközeivel való segítséghez már rég nem adottak a körülmények, a szociális munkások alacsony száma és az ellátandók és problémáik beláthatatlan mennyisége miatt nincs lehetőségük heti rendszerességgel, intenzív családmegtartó munkát végezni. Vidéki gyámügyesek inkább „megveszik a vécéülőkét”, csak hogy ne kelljen kiemelni a gyerekeket a családból. A gyámüggyel való fenyegetésnek itt tehát valódi tétje van. Az életkörülmények sokszor valóban élhetetlenek. Ám a jelenlegi helyzetben a gyermekvédelem alternatívája mégis inkább fenyegető, mint megváltó erejű.
Amikor egy család feje fölül eltüzelik a tetőt, amikor ajtó helyett szőnyeg lóg az ajtófélfán, amikor egy otthonban se víz, se villany nincs, a családok egyszerűen megszűnnek jövőben gondolkodni.
„Nincs négy évünk” – mondta egy szociális munkás a minap, amikor a vidéki Magyarország leszakadó társadalmi rétegeinek gondjairól kérdeztem.
A szegénységben tartott csoportok életszínvonaláért felelős állam feladata a segítségnyújtás lenne, ehelyett a kormánypárt helyi potentátjai a film tanúsága szerint politikai választ adnak a nyomorra. Kihasználják azt a párt érdekében. Sokan vállat vonnak minderre, mondván, szavazatvásárlás mindig volt és mindig lesz. Pedig függetlenül attól, mi volt a Fidesz-kormány előtt, nincs mentség arra, ha egy magát kereszténynek és családbarátnak mondó rezsim emberei mindazt megteszik a saját népükkel, amit A szavazat árában látunk. Társadalmi csoportok nyomorával visszaélni, abból húzni politikai hasznot erkölcsi mélypont, amit relativizálni is erkölcstelen. Egyszerűen nem létezhet olyan politikai érdek, amelyre hivatkozva valaki egy párt nevében egy másik embert a gyereke elvételével fenyegethet. Legalább ebben jó lenne, ha egyet tudnánk érteni össznemzetileg. Meg esetleg abban, hogy a fent vázolt állapotok felszámolásához azonnal hozzá kell látni – és ebből a szempontból már mindegy, hogy ördögi mesterterv vagy társadalompolitikai dilettantizmus eredményeként alakultak-e ki.
Nyitókép (illusztráció): AFP/Isza Ferenc
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
