Már a kortársak se tudták, mit kezdjenek vele – egy nagyon furcsa angol a Szépművészetiben
Nemcsak Magyarországon, Közép-Európában sem volt még olyan reprezentatív kiállítása a különc költő-művész-prófétának, mint ami most látható a londoni Tate Gallery jóvoltából a Szépművészetiben. Valódi főművek érkeztek Magyarországra, amelyek egy meghökkentően modern vizuális világra és William Blake titokzatos magánmitológiájára nyitnak ablakot. És akkor is élvezhetők, ha filozófiai költeményeiből egy sort sem akarunk elolvasni. Blake minden egyéni furcsasága ellenére nagyon is tipikus alkotója volt a brit romantikának, miközben egyes művei egy évszázaddal előzték meg a 20. századi szimbolizmust és az avantgárdot. Ez a látomásos művészet nem simogat, hanem kizökkent.
NINCS TÖBBÉ BIRODALOM! OROSZLÁN
FARKAS NINCS! MEGSZŰNT ÖRÖKRE!
Kórus
A hajnali Hollónak papjai ne károgják, ne átkozzák tovább halálos feketén az öröm fiait. Testvér ne légyen az, akit a zsarnok szabadnak nevez – ne húzzon korlátot, tetőt se rakjon ő. Ne kapjon szűz nevet a hervadt, szentséges ledér, ki csak sóvárog s nem cselekedik.
Mert szent mind, ami él.
E sorokkal ér véget William Blake legfontosabb – és legolvashatóbb – prófétai műve, a Menny és Pokol házassága, amely a Szépművészeti Múzeum mostani nagyszabású kiállításának címét adta. Noha a Blake-kutatók valószínűleg mélyen elítélnék azt a módszert, hogy megpróbáljuk értelmezni ezt a néhány sort, és belőle levezetni Blake-et, mondván ez nagyjából Blake ars poeticája, mégis érdemes megpróbálni. Nem fogja ugyanis rátenni a látogató a fél életét egy látomásos, prófétai költő igen bonyolult filozófiai-teológiai világának megértésére, sőt, egy figyelemzavaros és időhiányos korban nem is olvasnak túl sokan ilyen szövegeket.
Ez a tizenkilencedik században még másként volt, meg a huszadikban is, mert Blake elképesztő hatást gyakorolt az utókorra, köztük a magyar irodalom legnagyobbjaira. A fenti sorokat például Nagy László fordította, aki Blake-et a legfontosabb inspirációi közé sorolta. De a kortársak – noha nálunk sokkal inkább hozzá voltak szokva, hogy nehezen felfejthető irodalmat olvassanak – Blake-kel azért nem nagyon tudtak mit kezdeni.
A belépési küszöb, amit a költő-dalnok-művész próféta az esetleges követők elé állított, mindig is túl magas volt.
Hagyhatnánk persze az egészet. A képzőművészetnek ugyanis megvan az az előnye az irodalommal szemben, hogy nem muszáj a dolgokat „érteni”. Éppen elég az, ha a látásuk esztétikai élvezetet, csodálatot vált ki, érzelmeket ébreszt fel. A jó hír, hogy egészen biztosan nem kell Blake egyetlen prófétai könyvét sem elolvasni ahhoz, hogy a Szépművészeti kiállítását élvezni tudjuk. Nem kell megfejteni a filozófiai mondanivalóját a képeknek, nem kell elmélyedni a magánmitológiában. A képek, a szövegekkel ellentétben azonnal adják magukat.
Blake képei hol nagyszerűek, hol meghökkentőek, hol rosszak. Ha az utóbbi szentségtörésként hat is, jobb azért ezt mindjárt az elején kimondani: nem biztos, hogy minden nagy művészet, ami a kiállítóterem falára került.
De ha mégis szeretnénk surranópályán, könnyebb úton, a rengeteg munkát megspórolva közelebb kerülni a költőhöz – legalább csak annyira, hogy a képeket kicsit jobban értsük is, ne csak nézzük –, akkor a Menny és Pokol házasságának zárósorai azért segítenek. Nagy László fordítása szép és pontos, de azért aki tud angolul, az eredeti szövegben világosabb értelmet talál, mert a fordítás valamelyest homályosít. De akkor már olvassuk abban a formában, ahogyan Blake maga a kezünkbe adta volna:
Blake ugyanis a műveit saját maga által kinyomtatva és illusztrálva készítette el; nem „kiadta”, mert ez a szó félrevezető lenne, ugyanis mindegyik példány egyedi, a könyvek ugyanarról a réz nyomólemezről készültek, de Blake mindegyiket kissé másként színezte ki. Limitált példányszámban készültek Blake életében, főként barátai és csodálói számára, annak a rendkívül kevés embernek, aki hajlandó volt fizetni értük.
Ha jobban belegondolunk, azért ez punk: a 18. század végén, amikor egész Európa teli volt röplapokkal és pamfletekkel, amikor megszületett a modern sajtó, amikor a tömegesen terjedő rézmetszetek átformálták a tömegek vizuális kultúráját, amikor már tényleg magától értetődő volt, hogy a nyomtatott könyv sikerét az eladott példányszám méri – Blake ezt az egészet csípőből elutasította. A könyvnyomtatás ipari technológiáját méltatlannak érezte a magas művészethez, és ragaszkodott hozzá, hogy
ami igazán fontos, az legyen egyedi és kézműves, még akkor is, ha ezzel a széles körű elterjedése már eleve kizárt.
Tudta, mire mond nemet, mert a civil szakmája rézmetsző és könyvillusztrátor volt, pontosan olyan alkalmazott művészetet állított elő derék mesteremberként, mint amit saját lírai és prófétai művei esetében visszautasított. Élete első felében, amikor még valószínűleg tudott a szükséges mértékben alkalmazkodni a társadalmi konvenciókhoz, meg is élt ebből a munkából a feleségével együtt; később patrónusok nélkül már nem ment volna.
Szóval így kellene ezeket a sorokat olvasni, egyszerre nyomtatott és illuminált, művészi kalligráfiában, ahol Blake elegáns, kurzív írását kis miniatúrák veszik körül, mint egy középkori kódexben. A „Chorus” szót két oldalról ugró-ágaskodó lovak fogják közre; a szentenciaként csattanó utolsó sor fölött madarak repkednek a vöröslő égen, a legnagyobb szárnyas lény hátán talán egy alak vitorlázik el a messzeségbe. Az egész nagyon artisztikus és összetéveszthetetlenül angol, ez az angolok saját művészeti hagyománya, ami a kontinensen nagyon idegen és jórészt ismeretlen.
Mert szent minden, ami él! – mondja Blake, szinte eksztázisban. Hiába is próbálnák a létezés örömét elvenni tőlünk átkaikkal a hajnali Holló feketébe öltözött papjai (vagyis a restriktív államegyház), hiába is húznának körénk korlátokat és tetőt azok, akik szabadnak hiszik magukat, de valójában a zsarnokot szolgálják (vagyis az önkényes politikai hatalmat). Tisztaságnak se nevezzük azt, ami csak sóvárgás, cselekvés nélkül, vagyis az üres, vallási dogmákkal elrendelt önmegtartóztatást. Mert valami csodálatos új felszabadulás van a levegőben: nincs többé birodalom, nincs oroszlán és nincs farkas, csak mindennek szentsége, ami él.
Hát, ez egy merész szöveg. 1790 és 1793 között íródott, és már amikor a példányunk elkészült, 1795-ben is bátorságra vallott terjeszteni. És itt látszik, hogy ez
a nagy látomások között csapongó, prófétai eksztázisban élő költő egyáltalán nem légüres térben élt,
hanem nagyon is a való világban. Ezek a francia forradalom évei, amikor a Csatorna túlpartján ledől az államegyház és a politikai önkény évszázados építménye, és egész Európa előtt megnyílik egy új, szabadabb világ lehetősége. Ebből aztán nem ez lett, hanem terror, káosz, háború és egy újabb önkényuralom, ami ellen Blake hazája, Nagy-Britannia vezette a harcot két évtizeden át. Blake a Menny és Pokol házasságának írása közben egy még direktebben olvasható, lelkes költeménnyel üdvözölte a francia forradalmat 1791-ben, és azt ki is akarta volna nyomtatni egy hét kötetből álló sorozat első darabjaként. A kefelevonat készült el egyetlen példányban, aztán a kiadó pánikba esett, és lefújta az egészet, pedig Joseph Johnson nem volt gyáva ember, ő adta ki a korszak radikális gondolkodóinak műveit, többek közt Thomas Paine korszakos írását Az ember jogairól. A szerzőt emiatt le is tartóztatták, és 1792-ben egy királyi rendelet betiltotta a lázító irományok megjelentetését.
Blake nem volt tagja radikális szervezeteknek, és annyira költői képekbe burkolva írt, hogy nem kellett hasonló megtorlástól tartania. Természetes költői ösztöne is a direkt politikára nem lefordítható, ontológiai témájú nagy próféciák felé vitte, de azért a Menny és Pokol házassága záró soraiban ujjongó intenzív, vallásos jellegű szabadságvágy nagyon is szinkronban volt a korszellemmel.
De vissza a képzőművészethez, bár Blake esetében – az eddigiekből talán látható – nincs külön irodalom és képzőművészet. Összművészeti alkotások vannak, amelyekben a szövegek és a képek együtt, egymást kiegészítve, egymástól elválaszthatatlanul jelennek meg. Ez még akkor is így van, ha például az akvarelleken (és más, bonyolult technológiájú alkotásokon) nem jelennek meg közvetlenül a szövegek. A kiállítás látogatóját mindjárt a tárlat elején egy kivételesen erős kép fogadja: Enitharmon öröm-éje.
Egyike Blake látomásos képeinek, főalakja egy fekete hajú, fekete leplet viselő, félmeztelen nő, aki egyik kezével egy ábrákkal teli könyvre mutat. Háta mögött két elforduló, izmos, meztelen alak, talán egy nő és egy férfi; a középső csoport körül csupa olyan szimbólum, ami a fekete mágiával, boszorkánysággal hozható kapcsolatba, mint a denevér-szörny, a bagoly meg egy gyík-szörny. Nem tudjuk, mit látunk. A képfelirat szerint korábban a Hekaté címet adták a festménynek, és ez elsőre logikusnak tűnik, hiszen Hekaté a görög mitológia alvilági istennője, a boszorkányok úrnője. Az ember ezen a ponton azt hinné, hogy az új címben szereplő Enitharmon a görög mitológia valami különösen obskúrus figurája lehet, de hiába is keresgélnénk a nevét az ókori szövegekben.
Az Enitharmon görögösen hangzik, de nem valódi görög név, hanem Blake saját kreálmánya, egész életen át építgetett magánmitológiájának egyik kulcsszereplője. Ezt a mitológiát Blake szövegekben és képekben egyaránt szövögette, és egy idő után
jellegzetes, visszatérő alakjait azonosítani lehet, ami kulcsot ad a képek értelmezéséhez.
Enitharmon a női spirituális energia megtestesítője Blake-nél, a fantázia, az álmok, a képzelet teremtő ereje kötődik hozzá. Férfi megfelelője és társa Los, a költői teremtés és művészi inspiráció. Ennek alapján Enitharmon pozitív erő kellene legyen, de Blake-nél soha semmi nem ilyen egyszerű. Sőt, az ambivalencia szándékosan áthatja az egész magánmitológiát és a belőle levezethető művészetet. Enitharmon például – mint a női princípium megtestesítője – a szexuális vággyal is kapcsolatban van, és ez a vágy egyszerre pozitív és negatív hajtóerő. Pozitív, amikor a teremtő energiák szabadon szárnyalhatnak, és belőlük művészet, spirituális egyesülés születik, de negatív, amennyiben a társadalmi vagy vallási korlátok miatt elfojtás és bűntudat párosul hozzájuk: ilyenkor Enitharmon testesíti meg azt a rendszert, amiben a vágyat nem lehet megélni, ő lesz a nő, aki nem nyitott a férfira.
Blake életének ebben a szakaszában, 1790 és 1795 között, a harmincas éveiben a szabad szerelem híve volt; Szerb Antal kajánul idézi fel, hogy ez állítólag nem volt tisztán teoretikus elkötelezettség. Egy életrajzi anekdota szerint csak azért nem bővítette ki szerény háztartását ótestamentumi módra egy ágyassal, mert Mrs. Blake nagyon sírt az ötlet hallatán. A sztorit az első tudományos igényű életrajz összeállítója, Yeats alaptalannak tartotta, de elismerte, hogy a gondolat egyáltalán nem lett volna idegen Blake-től. Mindenesetre a szabad szerelem gondolata kiolvasható a már idézett Menny és Pokol házassága zárószövegéből is.
De attól még, hogy mindezt tudjuk, alig érthetőbb, mit látunk. Hiszen ezek szerint művészettörténészek nemzedékei hitték azt, hogy a mű a háromtestű Hekatét ábrázolja, de ezt az elméletet az egyik legszebb kópia birtokában lévő és azt Budapestre kölcsönző Tate Gallery éppen nem osztja. A festmény eredeti címét nem tudjuk, mert nincs rajta a nyomaton (ez is összetett technikájú mű: színes metszet, amit Blake tovább színezett tintával, temperával és akvarellel, összesen három példányban maradt fenn).
Az Enitharmon öröm-éje cím egy újabb elméletből született, amit Blake kutatója, Gert Schiff fogalmazott meg 1990-ben. Nem mindenki fogadja ezt el, egyesek továbbra is Hekaténak, mások Hekaté és Enitharmon kombinációjának, megint mások egyiknek sem, hanem a Szégyen allegóriájának tartják a feketehajú nőalakot. Ezekből rengeteg további értelmezés bontható ki, ami rendkívül szórakoztató intellektuális játék, ebben a cikkben például elolvashatunk néhányat. Meggyőzően lehet érvelni amellett, hogy a kép központi témája a bűntudat, ami a vágy elfojtásából születik. De ha mégis Enitharmon, akkor a kép az egyik korabeli Blake-műben szereplő Nőuralom allegóriája; e nőuralom a Tisztaság hamis és elnyomó vallásán alapult, és Enitharmon örömének éjszakáján született meg, hogy aztán 1800 évig tartson. De az is jól hangzik, hogy valójában Macbeth második boszorkányát látjuk a Shakespeare által hozzá társított állatokkal. Valószínűnek tűnik, hogy a hármas csoport főalakja elválaszt egy fejét lehajtó ifjú szerelmespárt, vagyis az egyesülés utáni kreatív vágyódásukat talán a féltékenység vagy éppen az intézményes vallás tiltása mérgezi meg.
Vagy nem.
Soha végleges jelentést megállapítani az ilyen Blake-művek esetében nem lehet,
mindig felállítható egy újabb elmélet, ahogy a képeket összepárosítjuk a velük egy időben született, nagyon homályos filozófiájú irodalmi művekkel.
Az Enitharmont felvonultató Európa: jövendölés című prófétai költemény, amit magyarra Weöres Sándor fordított le, már az igen nehezen érthetők közé tartozik.
Egy azonban biztos: ezek a látomásos művek a nagy művészettel való találkozás egyértelmű örömét adják a látogatónak.
A halál háza című nagyszerű nyomat például még az előbbinél is kevésbé egyértelmű, mit ábrázol. A meztelen testek fölött lebegő alakról például azt hihetnénk, hogy az Ótestamentum nagyszakállú Istene, de nagy biztonsággal állítható, hogy ez valójában Blake magánmitológiájának másik központi alakja, Urizen: a ráció, a korlátok, a törvény, az értelem, az elnyomó rend ura, egy teremtő istenség, aki azonban hibás világokat teremt. Mert Blake-nél a rend és az értelem mindig kevés a világ valódi megértéséhez, és egy rációra alapozott világrend – ahonnan hiányzik a szabad és kreatív spirituális energia, Los – csak hibás világ lehet. Ahogy öregedett, Blake egyre inkább Urizen világában érezte magát.
A legtöbben úgy gondolják, hogy a nyomat Milton Elveszett paradicsomának egyik jelenetét ábrázolja, amelyben Mihály arkangyal megmutatja Ádámnak a bűnbe esett emberiségre váró szenvedéseket. A halál sötét barlangjában Ádám a súlyos betegségektől szenvedő emberek nyomasztó látomásával szembesül. Vagyis a fekvő testek nem halottak (egyikük fel is ül az ég felé tekintve), hanem súlyos betegek, de azt már nehéz lenne megmondani, mit szimbolizál a jobb oldalon álló, lehajtott fejű alak. Blake nagyra tartotta Miltont, de a halál házának látomását valószínűleg bevonta a saját mitológiájába, Mihály arkangyalt Urizenre cserélte, és ki tudja mit tett még hozzá, és mit vett el a történetből.
De ha mindezt nem is tudjuk, éppen elég, amit látunk: az örök emberi-testi nyomorúság megrendítő látomását, ami fölött egy kegyetlen és behunyt szemű Isten lebeg. És mindenki továbbgondolhatja, hogy számára mit jelent egy-egy részlet. Én például azt gondolom, hogy a lehajtott fejű, izmos alak egy körzőt tart a kezében, ami a világ kitartó, racionális megismerésének jelképe – de ez a ráció tehetetlen azzal a meghaladhatatlan nyomorúsággal szemben, ami az emberi létezéstől elválaszthatatlan, és ezért inkább nem vesz tudomást róla. Nekem így összeáll a kép, de másnak egész másként is összeállhat.
Az értelmezést a Blake egyik abszolút főművének számító Newton bevett interpretációjából tudnám levezetni (ez az ún. színes monotípia, vagyis egyedi, egyszeri lenyomat ugyanolyan technikával készült, mint A halál háza). Blake esküdt ellensége volt a Felvilágosodásnak, és az igazi kereszténységhez való visszatérést hirdette, bár ezt megkülönböztette korának intézményes-korlátozó egyházától.
„Mert Newton és Démokritos / Híres atomjai csupán / Homokszemek a partokon, / Hol Izrael sok sátra áll” – hirdette a Voltaire, Rousseau, hiába mind című versében (1803 körül). Elsőre különös lehet, hogy a francia forradalmat lelkesen üdvözlő Blake ennyire elutasító volt azzal a szellemi háttérrel szemben, amiből a forradalom kisarjadt, de a forradalomban ő a teremtő-romboló szabadság szárnyalását látta, a Felvilágosodásban viszont Urizen korlátozó rendjét.
Éppen ezért Blake Newtona vonzó tévutat jelenít meg. A tényleges 18. századi fizikusról nem jegyezték fel, hogy Michelangelo szobraihoz méltó módon kidolgozott testtel rendelkezett volna, de a költői igazság megítéli neki az izmokat, egyrészt hogy vonzóvá tegye – Blake tudta, hogy a világ racionális megismerhetőségének álma igenis vonzó az emberiség számára –, másrészt hogy jelezze kapcsolódását az antik-görög hagyományhoz (amit Blake gyűlölt). Blake Newtona valószínűleg gúnykép: ez a hérosz valami barlangban vagy a tenger alján kuporog, mélyen elmerülve geometriai tanulmányaiba, és észre sem veszi a korallszerű szikla érdekességét, amin üldögél. Nincs szeme a valódi teremtésre, ami soha nem geometrikus, hanem mindig organikus.
Az angolok szeretik ezt a képet, mint ahogy általában szeretik Blake-et; 1995-ben a British Library új épülete előtt felállították a mű által ihletett szobrot, amely Blake Newtonát valóságos gépemberré változtatja. Ironikus gesztus a világ legnagyobb tudástára előtt.
Az ember szinte szeretné hallani azt a történetet, amely a tenger alatt rajzoló Newtonról szól, de ez leírt formában nem létezik.
Blake művei rendre olyanok, mintha egy elveszett vagy soha teljesen le nem írt mitológia illusztrációi lennének.
Azt a benyomást keltik, mintha a rengeteg görög mitológiai témájú mű, amit a nyugati művészet megalkotott, anélkül maradt volna ránk, hogy ismernénk magukat a görög mítoszokat. Így csak elveszetten állnánk a furcsa átváltozások, vérfertőzések, csatázó istenek és különös lények előtt, kulturális fogódzók nélkül.
Blake egymaga hozott létre egy ősmitológiát, amit inkább népek kollektív képzelete szokott megalkotni, de messze nem tette olyan hozzáférhetővé, mint azok a világteremtő modern fantasy-szerzők, akiktől Blake valójában nem is annyira idegen. Ebben a mitológiában olyan alakok léteznek, mint a Bolha szelleme.
Ennek a miniatűr, késői képnek pontosan ismerjük a keletkezéstörténetét. Az idős Blake erős vonzerőt gyakorolt a fiatal művészekre prófétai fellépésével, és ifjú rajongókból álló kis közösség vette körül. Egyikük, John Varley szenvedélyesen érdeklődött a szellemvilág iránt – a romantika a kísértethistóriák és az ezoterikus szeánszok népszerűségének nagy korszaka –, de sajnos neki a szellemek nem voltak hajlandók megjelenni. Blake-nél ilyen probléma nem volt, ő rendszeresen érintkezett a szellemvilággal egészen ifjú kora óta, már gyerekkorában meglátogatta Milton, Ezsdrás próféta, később Shakespeare, Paracelsus és a múlt más nagyjai. Egyik verses levelében barátjának elmondja, hogy egyik sétája során tündérekkel és ördögökkel találkozott, elkísérte halott apja és halott testvérei, ezer angyal süvített a szélben, és végül felmeredt előtte egy száraz bogáncskóró; Blake heves vitába keveredett ezzel a kóróval, aki valójában egy szürke aggastyán volt, és szóváltásukban előkerült Enitharmon, Los, Newton, a művészet meg a dolgok lényege. Ezt elkönyvelhetnénk egyszerűen úgy, hogy Blake őrült volt, és sokan valóban annak is tartották, mindenesetre
rendkívül intenzív életet élt egy párhuzamos szférában, ahol a bogáncskórók ontológiai kioktatást tartó öregemberek.
Varley tehát szeánszokat tartott az idős Blake-kel, szellemeket idéztek, és Blake lerajzolta a szeme előtt megjelenő alakokat. A Bolha szellemét egy ilyen alkalommal látta, Varley visszaemlékezése szerint úgy, mintha ott állna előtte. Elképesztő rémalak, csupa durva izom, pikkelyes hát, torz fej, kilógó, mohó nyelv, kezében egy ibriket tart, amire dülledt szemekkel mered. A teremtmény egyszerre hüllő és ember, mérhetetlen vérszomj és ostobaság sugárzik belőle. Tökéletes illusztráció lehetne egy sokkal későbbi nagy világteremtő, Tolkien trolljaihoz. A Bolha Blake-nél visszatérő figura, úgy tartotta, hogy az aprócska vérszívókban egykori vérszomjas emberek lelke lakozik, máshol pedig azt olvashatjuk, hogy Isten eredetileg majdnem bika méretűre teremtette volna az állatot, de látva, hogy milyen pusztító ereje lenne, nem szabadította rá a világra a rettenetet, hanem összezsugorította kicsire.
Maga a kép messze nem olyan erős, mint a látomás, aminek főként az az oka, hogy Blake ezúttal is kísérletezett egy egyéni technológiával: mahagóni táblára festett tempera és enyv keverékével, a háttérben lévő csillagokat pedig aranyozta. Blake az eredményt freskónak nevezte, de a dolog nem igazán működik, ezekben a megsötétedő, nehézkes alkotásokban a művészi erőt lehúzza a kivitelezés tökéletlensége. Blake elvből elutasította az olajfestést, a korszak legáltalánosabb festői médiumát. Ehhez ideológiát is gyártott, de nehéz szabadulni a gyanútól, hogy egyszerűen félt, hogy az olajfestést – ahol magasak voltak a közönség elvárásai és széles az összehasonlítási alap – nem tudja kellően magas színvonalon megtanulni. Ha a kortárs brit romantikus festőknek a kiállításon szereplő olajképeit megnézzük, ez a félelem indokolt lehetett: nemcsak a korabeli csúcsot jelentő Turner, de még az itthon teljesen ismeretlen Samuel Coleman és Henry Fuseli is technikailag tökéletes, rendkívül hatásos műveket alkottak.
Blake igazából mindvégig rézmetsző-illusztrátor maradt, ezekben a technikákban volt valóban jó, és a kézműves kísérletei is akkor hoztak igazán izgalmas eredményt, amikor saját mesterségének keretein belül keresett új utakat. Ilyenek például a monotípiák vagy az Arts and Crafts mozgalom filozófiáját megelőlegező könyvek. Az utóbbiak azt is megmutatják, hogy Blake, a kísérletező művész valószínűleg modernebb és maradandóbb a próféta Blake-nél: a kézművesség és az egyediség értékének felismerése egy iparosodott tömegtermékekkel teli világban már-már közhely a 21. században, és hamburgerekre is magától értetődő természetességgel terjesztjük ki. De a 18. század végén nem sokan látták ezt előre.
A magyar köztudatba Blake-et Szerb Antal vitte be 1928-ban a Széphalom folyóiratban megjelent tanulmányával, ami óriási érdeklődést ébresztett az addig jórészt ismeretlen angol költő iránt. Szerb ebben azt is egyértelműen kimondja, hogy az életmű egyenetlen, és hanyatló tendenciát mutat. A legszebbek és mindenki számára megközelíthetőek a fiatalkori versek, különösen Az ártatlanság és a tapasztalás dalai. „A korábbi prófétikus könyvek (…) mély, hasonlíthatatlan költőiséget árasztanak a képek miriádjai között, plaszticitásuk és különös ritmikájuk akkor is magával ragadja az embert, ha egy betűt sem ért allegorikus tartalmukból. De a későbbi, monumentális terjedelmű próféciák (…) egyes megdöbbentő filozófiai mélységű helyeket nem számítva, ritmustalanok, absztraktok és élvezhetetlenek.” – állapítja meg.
Érdekes tanulsága a kiállításnak, hogy a művészi erőnek ez a csökkenése a képzőművész Blake-nél nem következett be. Illusztrátorként Blake mindvégig zseniális maradt, és megbízásokat is kapott. Élete utolsó éveiben egy Dante-sorozaton dolgozott, amiből végül csak öt metszet készült el, de jóval több vázlatrajz tanúskodik arról, hogy ennél nagyszerűbb illusztrált Isteni színjáték soha nem született volna.
A tanulmány megjelenését hamarosan fordítások követték, elsőként Babits fordított magyarra egy ártatlan fiatalkori Blake-dalt, aztán 1933-ban Szabó Lőrinc Tigris-fordítása jelent meg az általa szerkesztett Bibliofil kalendáriumban. Ez a fordítás írta be végleg és visszavonhatatlanul Blake-et a magyar irodalomba, és tette a Tigrist amolyan mindenki számára kötelező alapverssé – az egyetlenné, amit a legtöbben Blake-től ismerünk.
A Tigris beemelését a magyar irodalmi kánonba maga Szerb Antal végezte el azzal a gesztussal, hogy a Szabó Lőrinc-fordítást beemelte minden idők talán leghíresebb magyar nyelvű irodalmi antológiájába, az 1943 végén megjelent Száz vers című kötetbe. És persze az Utas és holdvilág második része elején is ott áll a motó:
Tigris, tigris, éjszakánk
Erdejében sárga láng…
E cikk elején megmutattuk a Menny és Pokol házasságának zárósorait abban az eredeti, egyedileg illusztrált formában, ahogyan Blake az olvasók kezébe adta. A Tigris sem önmagában áll, hanem A tapasztalás dalai című, 26 versből álló kötetben jelent meg 1794-ben. Ezt Blake szintén maga illusztrálta, és kifejlesztett hozzá egy egészen egyedi, különlegesen munkaigényes technikát, aminek magyarul még neve sincs (angolul: relief etching, a rézmetszés fordított változata, ahol a szöveg és a rajz domborúan kiemelkedik a lemaratott rézlemezről). Az 1780-as évek végétől 1827-ig folyamatosan készített eltérő színezésű példányokat a verseskötetből, ezek közül máig 32 darab maradt fenn.
Ahogyan Blake többi műve, A tapasztalás dalai is összművészeti alkotás, amit abban az illusztrált formában kellene olvasni, ahol a verssorok körül ott vannak Blake saját illusztrációi. Keressék meg a Tigrist, és nézzék meg, hogyan képzelte el a fenevadat Blake. Meg fognak lepődni. De mint Blake esetében mindig, a kizökkentés szándékos. Vajon miért csinálhatta?
*
Köszönjük a cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget Regős Csillának, a kiállítás magyar társkurátorának. A Menny és Pokol házassága – William Blake (1757-1827) és kortársai kiállítás 2026. január 11-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.
Nyitókép: William Blake: Newton (fotó: © Tate)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
