Oázisok a sivatagban – kollégánk beszéde a vízügyi megakonferencián
Vízmegtartásról, klímaadaptációról és az ezeket övező konfliktusokról szervezett nagyszabású konferenciát a Magyar Hidrológiai Társaság, amelyre a vizes ágazat politikai és szakmai vezetői, kutatók és természetvédők mellett kollégánk, a legutóbbi Válasz Offline-kiadvány szerkesztője, Borbás Barna is felkérést kapott. A november 6-i tanácskozáson elhangzott beszédét alább közöljük.
A Víz a tájban – Klímaadaptáció konfliktusokkal című egész napos rendezvény nyitóelőadását V. Németh Zsolt vízgazdálkodásért felelős államtitkár tartotta, felszólalt mások mellett Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgatója és a Vízügyi Tudományos Tanács több tagja. A főszervező Magyar Hidrológiai Társaság (MHT) társelnöke, Váradi József programadó beszédében kezdeményezte, hogy készüljön el az Alföld vízalapú klímaadaptációs terve az Energiaügyi Minisztérium égisze alatt. Váradi – akivel korábban nagyinterjút készítettünk – az MHT nevében vállalta, hogy az átfogó konferenciát követően tematikus fórumokat szervez az összes vitás kérdésnek.
A csütörtöki rendezvényen szót kaptak a természetvédők is Dedák Dalma, a WWF környezetpolitikai szakértőjének személyében, és a témát szorosan követő újságíróként Borbás Barna kollégánkat is felkérték egy előadásra.
×××
Tisztelt Konferencia!
Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy itt lehetek. Egyúttal érzem a súlyát, hogy a BME tekintélyes falai között, a névsorban egyedüli bölcsészként kell mondanom valami relevánsat vízügyi kérdésekben. De a hegy azért van, hogy megmásszuk, és ahogy Simonyi Károly vallotta, „a tudomány is kultúra”, tehát végső soron mindannyian egy nyelvet beszélünk.
Hadd kezdjem azzal, hogy bár egyedül szólalok itt fel, képviselem a szerkesztőségünket, a Válasz Online-t is. Alapításunk óta, hat éve kiemelt témaként kezeljük az ember és az ökoszisztéma kapcsolatát, a magyar erdők, földek és vizek sorsát. Nyáron kétszáz oldalas lapot adtunk ki Hogyan éljük túl? – Klímaváltozás és alkalmazkodás Magyarországon címmel, meghatározó részben arról, ami most ennek a tanácskozásnak is a témája. (A Válasz Offline megrendelhető közvetlenül tőlünk, de elérhető a nagyobb könyvesboltokban is.) A mai előadásban részletezett meglátások a sajátjaim, de a cikkeink, következtetéseink bizonyos szempontból egymásra épülnek. És közös bennük – nem titkoljuk, beleírtuk e lapszám előszavába is –, hogy szeretnénk általuk változásokat elérni, inspirálni. Egyéni, települési és országos szinten egyaránt.
Arra kaptam felkérést, hogy mondjam el, egyfajta köztes szereplőként, aki találkozik kutatókkal, vízügyesekkel, civilekkel, olykor gazdálkodókkal és döntéshozókkal is, hogy vannak-e közös pontok. Vízkonfliktus vagy vízkonszenzus látszik-e? Hogy áll ez az ügy a nyilvánosságban?
Mindenekelőtt egy jó hír: a téma átment. Mármint az olvasóknál, nézőknél, hallgatóknál. Szerte a médiában azt látom, hogy szezontól, évszaktól függetlenül komoly közönséget és nézőszámot vonz a kiszáradás, az aszály, a vízválság témája. Nem volt mindig így. Régen a karcosabb címekkel felszerelt cikkek is könnyen elsüllyedtek az érdektelenségben. Ez egyre ritkább.
A sok indikátorból csupán kettőt említek. Augusztus közepén közöltünk egy, a dél-alföldi, Orosháza környéki, kiszáradó kukorica- és napraforgótáblákról szóló képgalériát a Facebookon. A bejegyzés félmillió felhasználót ért el, a nyár egyik legfelkapottabb posztja lett nálunk. A másik visszajelzés, hogy a nyári, sivatagos lapszámunkat is újra kellett nyomni, mert az első kiadás rövid idő alatt elfogyott.
Ezekből és sok más jelből az derül ki, hogy az emberek megértették, hogy probléma van, amivel foglalkozni kell. Ez nem tűnik nagy eredménynek, de a sajtóban dolgozó emberekként évekig néztük a tagadó kommenteket, olvasói visszajelzéseket. „Nincs is ez!” „Majd elmúlik!” „De hát tegnap is esett az eső” – és hasonlók. Éles kontraszt, hogy ezek mára eltűntek.
A határpont 2022. A jeles Vízválasztó Mozgalom sem véletlenül akkor alakult, és adta magának ezt a nevet. Noha tapasztalatom szerint a klímaváltozás következményei, a sivatagosodás már a koronavírus-járvány előtt fel-feltörtek a vezető témák közé, az a három évvel ezelőtti aszályos nyár tényleg vízválasztó. Akkor a halál szele nemcsak a gazdálkodókat, hanem a kiskert-tulajdonosokat is meglegyintette. És a sokk megismétlődött 2024-ben. Az emberek nyitnak a téma felé és válaszokat keresnek.
További jó hír, hogy a szorosabban vett érintettek és a kutatók, ágazati szereplők között már abban sincs vita, hogy változtatnunk kell.
Bárkihez mentem nyilatkozatért, beszélgetésért az utóbbi időben, ugyanazt sürgette: vízügyi szemléletváltást.
Legrégebben a kutatók és a civilek, aztán a vizes ágazat képviselői, és most már a gazdálkodók is. Legutóbb éppen a legnagyobb hazai mezőgazdasági integrátorcég vezére nyilatkozta nekünk: „országos és helyi szinten is változtatni kell a vízgazdálkodási szemléletünkön”. Ökológustól nem lenne rendkívüli mondás, agrárvállalkozótól viszont az. Megvan az újabb egyetértési pont.
Itt egy zárójelesnek tűnő, de fontos megjegyzés: visszatérő élményem, ahogy természetvédők, a vízügyi ágazat képviselő és civilek azt mondják, „végre beszéltünk egymással”. Olyan kerekasztalok, fórumok, egyeztetések indultak el ’22 óta, amelyekre addig alig volt példa. A szereplők, akik sokszor távolról és gyanakodva méregették egymást, dialógusban vannak.
Mit tegyünk tehát? A problémák innentől kezdődnek. Érdemes társadalmi szintről nézni, mert ami feljebb van, csupán következmény. Hogyan alkalmazkodik „a nép” a hőhullámos nyarakhoz és az aszályhoz?
Ismét a jó dolgokkal kezdem. Ma az Alföldön és szerte az országban úgy lehet találkozni cselekvő, jövőbe mutató megoldást kereső csoportokkal, akár az oázisokkal a sivatagban. Civilek és önkormányzatok, természetvédők és változatos hátterű önkéntesek tetővízgyűjtő rendszereket építenek, dekantált vizet hasznosítanak, mélyfekvésű földeket árasztanak. A somogyi patakgörbítők kezdték évtizedekkel ezelőtt, ma pedig a Nyírségtől a zsámbéki Békás-patakig, a Sárréttől a Csömöri-lápig tenni akaró polgárok vizes élőhelyeket takarítanak, hódot telepítenek, mederemelő gátakat építenek, árkot temetnek, patakot revitalizálnak.
Mi, a Válasznál is bemutattuk riportokban, hogyan vette gondjaiba a perőcsényi hódlápot egy helyi természetvédelmi szervezet, hogyan temet be vízlevezető árkokat a túlcsatornázott Homokhátságon a Zöld Gerilla, hogy hogyan hasznosít tisztított vizet egy kis dél-alföldi település, Ruzsa, élen az elkötelezett polgármesterrel.
Nehezen összepályázott, kevés vagy sokszor nulla forintból, hétvégén és szabadidőben vitt küzdelmek ezek. Nem tudok jobb szót: megható látni őket. Ez a fajta cselekvés nem más, mint ösztönös létakarat-nyilvánítás és kultúramegtartás. Ahogy Báder László vízmérnök fogalmazott egyszer:
„A kultúra része az, hogy az ember képes megtartani maga körül az életfeltételeit.”
A sokfajta tevékenység egy irányba mutat: mérsékelni a vízvesztést, abbahagyni a levezetést. De még ha hozzá is veszem a hivatásos természetvédők és új személetű vízügyesek szintén emberfeletti munkáját, azt kell megállapítanom, hogy ezek sajnos tényleg csak oázisok a sivatagban. Az Alföldön társadalmi léptékben nem a fenti mintázatot látjuk. Hanem egyfelől az elvándorlást: az ezer lakosra jutó fogyás 2024-ben az aszály következményeivel kiemelten sújtott Békés megyében volt a legnagyobb a KSH szerint.
Másfelől kényszeralkalmazkodást látunk. A többség számára a megoldás az aszályra és a hőhullámra, hogy kutat fúr és légkondicionálót szereltet. Nem elítélően mondom, mert ez is ösztönös védekezés, de a többség az ökológiainak nevezett megoldásokról vagy nem hallott, vagy nincs ereje a megvalósításukhoz, vagy egyenesen ellenzi azokat. Élénken él bennem egy jellemző beszélgetés, amit a vízmegtartásról és a földek időleges elárasztásáról szóló viták közben intéztem egy alföldi gazdálkodóval. Köntörfalazás nélkül elismerte, hogy súlyos gond a vízhiány – aztán kikérte magának, hogy az ő pincéjét, földjét bármiféle árasztás veszélyeztesse. Volt olyan, aki nem állt meg a szavaknál, és perelt azért, mert nem kívánt víz került a földjére.
Aztán nem messze az iménti beszélgetés helyszínétől egy zöldségtermesztő arról beszélt nekem, hogy egyik nyáron a szabadföldi terményei szabályosan megégtek – még egyszer: megégtek – a napon, annyira nincs pára a levegőben, nedvesség a talajban. Ezért ahol csak lehet, hagyni kellene a beszivárgást és az árasztást.
Ha társadalom, a „nép” szintjén ilyeneket látunk, akkor nem csoda, ha ugyanezek a képzetek, ellentétek döntéshozói szinteken is megjelennek, és összeütközéseket szülnek agrárium és vízügy között, természetvédők és gazdálkodók között, vagy akár e csoportokon belül. Újságíróként itt és most nem dolgom eldönteni ezeket a vitákat, de a történelemből tudom, hogy önmagukban nem ezekkel van a baj. Minden új minőség vitákból születik. Csak az a lényeg, hogy a nap végén ne a magán-, hanem a közjó, a közös érdek számítson.
Az elmúlt időszakban a riportok, háttérbeszélgetések nyomán kikristályosodott bennem három összefoglaló pont, ami akár felfogható cselekvési sorvezetőként is. Nem tudom, szabad-e itt ilyet elmondani, de ahogy Yoda mester mondta: „Tedd vagy ne tedd! Sose próbáld.”
Egy. Fel kell gyorsítani az alkalmazkodást. Ahogy Jordán Ferenc rendszerökológus nyilatkozta: „Nem a természetnek sürgős, hanem nekünk.” A természet megteszi, amit tud. A klímaváltozás következtében fajok sokasága tűnik el, de jönnek helyettük újak. Olyanok, mint az amerikai szőlőkabóca, hogy mondjak valami távolabbi példát, ami az alkalmazkodás új frontját nyitja meg. Mármint nekünk, embereknek, ha akarunk még magyar szőlőt enni és magyar bort inni ebben az életben.
Ezen a nyáron Jakab Gusztáv biológus, paleobotanikussal nagy területet jártunk be és írtunk meg riportban a Körös–Maros közén. Fotókkal is gazdagon dokumentáltuk, hogy az élővilág kapcsolatrendszere, amit ökosziszémáknak is hívunk, elkezdett fellazulni, majd újraszerveződni. „Mintha elhajítanál egy doboz Legót – mondja Jakab Gusztáv – aztán a megmaradt darabjaiból és máshonnan behozott elemekből építenél valami újat. Ilyesmi zajlik jelenleg is a szemünk előtt. Az ember átformálta a tájat, a klímaváltozás pedig a csapadékeloszlást. A kettő végzetes kombináció. Ahol járunk, mesterséges táj. Csatornává tett folyók, átalakított rétek, legelők. Felelősségünk van ezért a tájért. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy ha víz érkezik ide, akkor ne hagyjuk elfolyni.”
Kettő. Bármilyen országos léptékű változás csak felülről megy és csak úgy, ha a tömegeket érdekeltté tesszük benne. A kisléptékű példák rendkívül értékesek, erőt adnak, de rendszereket nem mozdítanak meg. Felülről kell lefelé – ahogy a társadalomelmélet mondja: top-down – hatni. Rácz Lajos környezettörténész szokta mondani: „Mindenkinek annyi a felelőssége, amennyi a kompetenciája.” Politikusnak, kutatónak, gazdálkodónak, civilnek, újságírónak. A tömegeket pedig érdekeltté kell tenni. Amíg a műanyag dobozon nem volt 50 forint betétdíj, sok polgártárs a kommunális szemétbe dobta. Mióta van rajta, gyűjti, mint a kisangyal. Ezzel a logikával lehet területet szerezni a víznek, az ökoszisztémának, és elérni még sok minden kedvező változást.
És nem szabad, sőt tilos, hogy a víz ügye elbukjon hatalomtechnikai húzásokon, politikai kisszerűségen, magánérdekeken.
A 19. századi nagy vízrendezést a korabeli magyar elit egy irányba mutató akaratából és forrásaiból valósították meg. Hasonló nekibuzdulásra van szükség.
Három. Társadalmi átgondolás kell. A Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, Váradi József tette fel a kérdést a Válasz Online-nak adott interjúban: miért is akarjuk újra vizesíteni, „megmenteni” a Homokhátságot? Milyen gazdaságot, ipart szeretnénk? Mire alkalmas a föld? Átgondolta, feltérképezte bárki a maga teljességében, társadalmi és természeti összefüggéseiben ezt a térséget? Ez hatalmas munka, de nem szabadna megspórolni.
A konferencia kiírásában nagyon kedvesen vízügyi szakújságírónak jeleztek. Nem tudom, hogy megfelelek-e ennek. Mi a Válasznál azért kezdtünk el foglalkozni a víz és az ökológia témájával, mert létkérdésnek tartjuk, olyasvalaminek, ami benne van az ország három-öt legfontosabb kérdésében. De ez olyan létkérdés, amire világosan és egyértelműen látszanak megoldások. Sok kilátástalan téma van itthon, Magyarországon – ez messze nem az. Érdemes dolgozni érte.
Ha még nem unalmasak az idézetek, zárásként is hadd mondjak egyet. Robert Baden-Powell katonatiszttől, a cserkészet alapítójától származik: „Igyekezzetek ezt a világot kicsit jobb állapotban magatok mögött hagyni, mint ahogy találtátok!”
Célnak nem is kevés. Köszönöm a figyelmet!
Nyitókép: Víz a tájban – Klímaadaptáció konfliktusokkal c. konferencia, Borbás Barna előadása (fotó: Vörös Szabolcs)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
