„Ukrajnából nem lesz harmadik világháború” – gazdasági kibeszélő a volt tőzsdeelnökkel
„Már a bevezetésekor tudott volt, hogy amennyire bátor, annyira kockázatos” – állítja a jelenlegi magyar gazdasági bajokhoz vezető matolcsyzmusról Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász. A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke úgy véli: egész Európa szenved 2008 óta, miközben hozzászokott ahhoz, hogy Amerika társutasa, és nem látszik, hogy hajlandók lennénk feladni a szociális vívmányainkat. Az első világháborúról kétkötetes könyvet író szakember szerint Ukrajnából nem lesz harmadik világháború, a szankciók viszont kellenek – „hogy ne a saját gyerekeinket kelljen a frontra küldeni”. Gazdasági-geopolitikai kibeszélő, bónusz budapesti olimpiázással.
– Magyarországon él, de valamennyire mégis kívülálló. Határainkon túl is akkorának látszanak a magyar gazdasági bajok, mint amekkorának itthon érzékeljük?
– Mint egész Európát, Magyarországot is megviselik a 2020-as évek. Vannak persze magyar specifikumok, de a nagykép mégis az, hogy versenyképességi probléma van demográfiai lejtmenettel és erősen szocialista társadalmi berendezkedéssel. Megosztott az EU abban, mi a jövő: több integráció vagy nemzetállami Európa. Azt akarjuk, hogy újra beleszólhassunk a nagyok versenyébe, de nem látszik, hogy Európa még egyszer nagyhatalom akarna lenni. Nem állunk készen megfizetni ennek az árát.
– Mi lenne ez?
– Minden olyan előjogról, amelyhez az európaiak – a magyarok is – ragaszkodnak, legalább részben le kellene mondani: ingyenes egészségügy és oktatás, szociális háló, hosszú szabadságok, négynapos munkahét, erős munkavállalói jogok és szakszervezetek, valamint életszínvonalat biztosító állami nyugdíj. Az amerikai és az ázsiai munkaerő sokkal embert próbálóbb körülmények között dolgozik sokkal többet. Ahogy mondják, az európaiak azért dolgoznak, hogy élhessenek, az amerikaiak és az ázsiaiak azért élnek, hogy dolgozhassanak. Ráadásul az Egyesült Államok, Kínához hasonlóan, integrált birodalom. Ezzel szemben az EU huszonhét nemzetállam szövetsége, amelynek további integrációjával szemben pont mi bontottunk elsőként zászlót, amikor meghirdettük, hogy az unió maradjon meg a nemzetállamok szövetségének szintjén, mert számunkra nem elfogadható az Európai Egyesült Államok koncepciója. Amerikával és Kínával ellentétben ráadásul még közös valutánk sincs, mert hét ország még nincs bent az eurózónában. Ilyen paraméterekkel nincs realitása annak, hogy Európa a nagyhatalmi versengés – a mainál potensebb – részese lehessen.
– Most brüsszelezik? „Minden bajunk külső tényezők okozata.”
– „Brüsszel” a szorosabb integráció felé vinné az EU-t, amerre egyébként minden eddigi válság vitt, de ezzel szemben mára nem csak Magyarországon alakult ki szuverenista ellentartás. Ennek az eredője pedig mindenek előtt az Európán kívülről érkező tömeges – leginkább illegális – migráció. Európa nyugati része a második világháborút követő gazdasági fellendülésnek köszönhetően hamar eljutott arra a jóléti magaslati pontra, ahol bizonyos munkák elkezdtek derogálni a hazai lakosságnak, így a hiányzó munkaerőt mindenki a volt gyarmatairól kezdte pótolni. Ez aztán annyira felgyorsult és kontrolt vesztett, hogy – az asszimilációs követelmények teljes hiányában – elkezdtek idegen kultúrájú és leginkább muszlim vallású párhuzamos társadalmak kiépülni a nyugati nagyvárosokban. Ez mára komoly problémává nőtte ki magát, amire a tagállamok többsége teljesen más választ akar adni, mint a brüsszeli EU-irányítás. Ma már nem pusztán közbiztonsági problémáról van szó a nyugati országokban, mint a 2010-es évek dzsihádista terrorhulláma idején, hanem valóságos civilizációs törésvonalak kialakulásáról. Az Izrael vs. Palesztina narratívaharc egyértelműen megmutatja, hogy
a migrációval ma már egy nagyon veszélyes közel-keleti problématömeget és vele együtt erősödő antiszemitizmust is importáltunk a mi történelmileg keresztény–zsidó világunkba.
Ennek köszönhetően most egyre inkább mindenki visszahúzódik a nemzeti határai mögé, lassan felszámolva a schengeni határrendszert; minden ország a maga eszközeivel próbálja kezelni ezt az egyre kezelhetetlenebb problémát. Az önmarcangolás összeurópai jelenség, de előrébb nem jutunk vele. Vissza is köszön a gazdasági teljesítményben.
– Magyarországon miért? Mi aztán nem marcangoltuk magunkat sokáig: „No migration!”
– Magyarország gazdasága szinte teljes mértékben az EU országaiba irányuló exporttól függ, ezért egyáltalán nem mindegy számunkra, mi folyik Európában. Az EU először a 2008-as pénzügyi világválságot szenvedte meg, majd az abból kialakult görög hitel- és eurókrízist. Ezt követte a migrációs válság, a brexit, a covid és végül az ukrajnai háború. Ezekből mind megtanulta a saját leckéjét, de a kontinens gazdasága lassan két évtizede nem talál magára. Magyarország gyengélkedő gazdasági teljesítményét tehát érdemes ebben a kontextusban vizsgálni.
– Tényleg nem tehetünk semmiről?
– A Matolcsy György nevéhez fűződő magasnyomású gazdaságpolitikáról – pénzpumpa a gazdaságba, forint leértékelése, alacsonyan tartott kamatok – már a bevezetésekor tudott volt, hogy amennyire bátor, annyira kockázatos is. Ha ugyanis a nemzetközi környezetben egy 2008-ashoz hasonló tragikus fordulat áll be, akkor Magyarország komoly bajba kerülhet. Ezt eleinte kitakarta, hogy az európai gazdaság stagnálása ellenére mi már 2014-ben 4 százalék feletti növekedést tudtunk produkálni. A lakosság elégedettségérzése miatt keveseket érdekelt, hogy a gazdaság felhevülésével viszont, járulékos költségként, az infláció is folyamatosan növekedni kezdett. És
mivel nem volt szerencsénk, a kockázatból valóság lett, amikor váratlanul szembejött velünk a covid, aztán az ukrajnai háború. E két, tőlünk független csapás egész Európában nálunk lőtte fel összehasonlíthatatlanul a legmagasabbra a pénzromlást: Magyarországon 2023 elején valamivel 25 százalék felett tetőzött az infláció.
Mivel az ilyen mértékű pénzromlással szemben nincsen hatékony védelem, a magyar lakosság a jövedelmének, vásárlóerejének és megtakarításainak egy látható részét elveszítette, ami pedig azóta is nagyon hiányzik a fogyasztásból. Enélkül pedig egyelőre komoly kihívás a növekedés helyreállítása.
– Inkább okozza a bajainkat tehát egy kockázatos húzás besülése, mint az, hogy mára lényegében kézivezérelt az ország?
– Nem emlékszem az elmúlt 35 évben olyan időszakra, amikor ne lehetett volna valamiért kritizálni a hazai gazdaságpolitikát, ennek ellenére mindig tudtunk menni Európával. Nem éllovasként, de tudtunk. A két hullámban jött inflációs cunami volt az, ami teljesen kihúzta a lábunk alól a talajt.
– Az érdemi növekedés hatodik éve tapasztalt hiánya egyfajta tökéletes magyar vihar okozata? Infláció, növekvő központosítás, befagyasztott EU-s pénzek.
– Mondhatjuk. Mostanra világos, hogy az EU-s pénzek elengedését a kormány kisebbik rosszként árazta be. Az infláció és a külső sokkok adottak, a magyar gazdaság versenyképességi problémái pedig a 90-es évek óta megoldatlanok. A Fidesz-kormány közben ennek a demográfiai vetületével („ha fogyunk, nem tudunk növekedni”) próbált valamit kezdeni.
– Kérdés, mi ösztönzi jobban „a vágyott gyermekek megszületését”: a kedvezményes hitel vagy a normális oktatás.
– Bárhol, ahol jóléti társadalom alakul ki, paradox módon az emberek egyre kevésbé hajlandóak gyereket vállalni. Így vesz minden fejlett országban negatív irányt vesz a demográfia. Ez alól csak a multikulturális alapon létrehozott két ország, az Egyesült Államok és Kanada tud kivétel lenni a kontrol alatt tartott és irányított migrációnak köszönhetően. Ennek ellenére nem szabad feladni, és minden kormánynak kutya kötelessége ösztönözni a gyerekvállalást.
hirdetés
– Számít-e a 2022-es választás előtti osztogatásra? Avagy: érhet-e még Fidesz-kétharmadot, ha tömegeknek folyósítanak ingyenpénzt a következő hónapokban?
– Kisebb lehetőség van az osztogatásra, mint négy éve. Egyelőre „az eredmények megvédésével” kampányolnak…
– … felhasználva a Tisza Indexen megjelent állítólagos „belső feljegyzését”. Baj lenne, ha igaz lenne az abban leírt háromsávos – 15, 22 és 33 százalékos – SZJA?
– Szerintem igen. Az elmúlt 15 év legfontosabb gazdaságpolitikai lépésének ugyanis az egykulcsos SZJA bevezetését tartom. A progresszív adózásra közgazdászként mint baloldali demagógiára tekintek. Rettentően igazságtalan, teljesítményellenes, a gazdagok helyett a középosztályt büntető koncepció.
– Hogyhogy?
– A gazdagok – mármint a közmondásosan megkopasztandónak tartott milliárdosok – nem bérből és fizetésből élnek ebben az országban, hanem a cégeiktől kapott osztalékból. Ez után a jelenlegi SZJA-hoz hasonló mértékű, 15 százalékos osztalékadót fizetnek, de ennek megemeléséről nincs szó.
Aki bérből és fizetésből keres jobban, az a tipikus középosztály. Márpedig ők még az egykulcsos rendszerben is relatíve többet adóznak, mint a rosszabbul keresők. Az adójukért cserébe ugyanis az állam által nyújtott közszolgáltatásokat jellemzően sokkal kevésbé veszik igénybe, mint az alacsonyabb jövedelműek:
egészségügyi ellátásért és oktatásért hajlandóak még többet fizetve a versenyszférához fordulni vagy külföldre menni. A közszolgáltatások többi része pedig jövedelemfüggetlen – közvilágításból vagy honvédelemből nem kap senki többet, csak mert több adót fizet. Mindennek a tetején a jobban keresők az áfaköteles fogyasztáson túli megtakarításaikból közvetve vagy közvetlenül finanszírozzák az államháztartás hiányát állampapír-vásárlással, vagy munkahelyet teremtenek cégalapításon vagy részvényvásárláson keresztül. Az állampapírokat 15 százalékos szociális hozzájárulási adó, a részvényeket pedig árfolyamnyereség- és osztalékadó terheli. A jobban keresők tehát arányosan kevesebbet kapnak a pénzükért, ám a több adóval több hasznot hajtanak a gazdaságnak.
– A sávos SZJA axiómájának – „akinek többje van, adjon is vissza többet!” – igazságtartalmával azért nehéz vitatkozni.
– Ki ebben hisz, ki abban. Az Orbán-kormány a fogyasztást adóztatja jobban, a korábbi baloldal pedig a jövedelmekkel tette ezt. Ez két külön iskola, ettől függetlenül a sávos SZJA-t nettó politikai populizmusnak tartom, mert nem foglalkozik a gazdasági tényekkel.
– Emeljenek inkább osztalékadót?
– Mértéktelenül azt sem lehet, mert az meg a vállalati szektorba való befektetést tenné kevésbé vonzóvá. Általánosságban is igaz: minél jobban szorongatjuk a magasabb jövedelműeket, annál nagyobb a veszélye, hogy elveszítjük őket. Ma már szabad elhagyni az országot…
– Mivel kampányoljon akkor egy választási győzelemre hajtó párt?
– Adóemeléssel biztosan ne.
– És a „hazahozom az EU-s pénzt” mondással?
– Nem hiszem, hogy csodafegyver lenne. Ráadásul ellenpontozni lehet: „Megállítottuk a migrációt, ezért nem adnak nekünk pénzt!”
– A magyar embereknek fontosabb az ígéret, hogy Ali nem jön át Röszkénél, mint az, hogy ne gyulladjon ki a MÁV-mozdony?
– 2026-ban kiderül, kik vannak többségben.
– Tavaly jelent meg az első világháborúról szóló kétkötetes A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Tranonig című műve. Lát párhuzamokat 2025-tel?
– Csakúgy, mint a két világháborúk és a hidegháború idején, felsorakoztak egymással szemben a demokráciák és az autokráciák. Tovább folytatódik e két világ birkózása. A kérdés az, tényleg kétpólusú világról beszélhetünk-e. Szerintem nem.
– Miért?
– Ahogy az elmúlt két és fél évszázadban soha, úgy most sem beszélhetünk multipoláris világrendről, csak annyi mondható el, hogy az angolszászok által dominált Nyugat – 1763 és 1914 között a Brit Birodalom, majd az Egyesült Államok – ismét kapott egy kihívót az önkényuralmi világból. Ahogy korábban a Német Birodalom, aztán a náci Németország majd a Szovjetunió, úgy most Kína próbálkozik megtörni ezt a hegemóniát. De ahogy az előzőek, ugyanúgy az utóbbi is alkalmatlan a célja elérésére. Ugyanis
a demokrácia összehasonlíthatatlanul sikeresebb és versenyképesebb társadalomirányító erő, mint bármilyen önkényuralmi rendszer.
– Nem azzal indokolta Európa gazdasági lemaradását, hogy a huszonhét felé tartó akarat szükségképpen hatékonytalanabb, mint a központilag vezetett Kína?
– Az európai népek akarata világos: nem akarnak a világ csúcsán lenni. A második világháború után úgy döntöttünk, nem a vezetői, hanem az utasai leszünk az unipoláris világrendnek. Vezessen Amerika! Alighanem az átlag szovjet sem akart bevonódni a kubai rakétaválságba vagy bevonulni Afganisztánba – csak őket nem kellett megkérdezni.
– Amerika elsősége tehát azért nem kérdéses, mert demokrácia?
– Pontosan. A legelső polgári forradalom – épp 250 éve kezdődött – az övék volt: az amerikai kolóniák megszabadultak a brit uralkodótól. Saját kezükbe vették az életüket, és másfél évszázad alatt – az első világháború végére – a világ szuperhatalma lettek, amit a második világháború és a hidegháború tovább erősített. Ilyen teljesítményt még csak hasonlót sem tud felmutatni senki. Amerika vezette világrend a miénk, és ebben nem látok semmilyen változást. Hogy vannak kihívók – az persze természetes. Az pedig, hogy Donald Trump néha kérdésessé teszi a 2028-as elnökválasztás utáni távozását, a show része.
– Vagyis Kína csak az éppen aktuális rivális, semmi több?
– Igen, mert Amerikáé a dollár és az angol nyelv. Egyik sem helyettesíthető. Az Egyesült Államok és legközelebbi szövetségesei – Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, az Egyesült Királyság, az Európai Unió, Izrael, Japán és Dél-Korea – nemcsak a világ leggazdagabb országai a legharcedzettebb és legerősebb hadseregekkel, de övék a világ első és második számú tartalékdevizája, a világ legnagyobb tőzsdéi, bankjai, befektetési alapjai és nyugdíjpénztárai. Ezért az Egyesült Államok és szövetségesei bárkit gazdasági szankciók és büntetővámok alá vethetnek, miközben ilyen képességgel a rivális tömb – Kína, Oroszország, Irán és Észak Korea – egyáltalán nem rendelkezik.
A dedollariációs folyamatról beszélni a mai keretek között olyan, mint a Patyomkin-falvakat komolyan venni.
Az, hogy a dollár a világ devizaforgalmának most éppen nem 75 százalékát teszi ki, csak mondjuk 67-et, inkább szezonális hullámzásnak tekintem. A tartalékdeviza egyik fő ismérve, hogy mögötte áll a világ legnagyobb adósságállománya, a másik pedig az, hogy megkérdőjelezhetetlen hit és bizalom övezi e hatalmas adósságállomány visszafizetését. Ezen két ismérvnél fogva még az euró sem alternatívája a dollárnak, nemhogy bármely más valuta.
– És az amerikai államadósság?
– Ez az egyetlen, ami Amerika elsőségét valóban veszélyezteti. Nem feltétlenül csak egy hitelválságra gondolok, hanem sokkal inkább arra az elméletre, amely szerint egy nagyhatalom hanyatlása akkor kezdődik el, amikor az adósságszolgálati kiadásai meghaladják a védelmi költéseit. Ez az Egyesült Államok esetében tavaly bekövetkezett.
– Meggyőzően érvel a Nyugat elsősége mellett, a magyar politikai kommunikáció ezzel szemben, az ország NATO- és EU-tagsága dacára, inkább a Nyugat alkonyára fogad. Miért?
– Külföldi barátaim sokszor felteszik a kérdést: „Ti miért vagytok ilyen furcsák?” A legjobb válasz, amit adni tudok, ugyancsak az első világháborúig nyúlik vissza. Mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik nemcsak a háborút vesztették el, hanem az országuk nagy részét, majd Európa rossz oldalán, a bolsevik féltekén találtuk magunkat. Ezek a veszteségek most érthetők igazán, amikor látjuk, hogy Ukrajna az utolsó négyzetméteréért is hajlandó elképesztő véráldozatot hozni.
– Komolyan a 105 éves traumánk lenne az oka annak, hogy a két szövetséget, amelyhez önként csatlakoztunk, ott hátráltatjuk, ahol tudjuk? Önfelmentés-gyanús.
– Pedig a puszta tény, hogy Magyarországon stabil kormánypolitikát lehet ezzel csinálni, azt jelzi, hogy a magyar lélekben jelen van a Nyugat-szkepszis. A lengyel lélekben nincs tapasztalat „a Nyugat árulásáról”; abban az Oroszországgal szembeni, bármi áron való ellentartás van benne. Muszáj számolni a történelmi determinációkkal.
– Csakhogy a Nyugathoz tartózás szebbik oldalát legalább az ország EU-tagsága óta tapasztaljuk. Oroszországgal kapcsolatban viszont semmilyen pozitív tapasztalatunk nincs, mégis rájuk fogadunk. A megtámadott nép ellenében ráadásul – pedig megtámadott nép aztán voltunk sokszor.
– Nehezen tudnám cáfolni; inkább arra igyekszem magyarázatot találni, miért lehet egyáltalán fogékonyság oroszpárti gondolkodásra idehaza. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy a magyar lakosság jelentős része képes legyen egy ismételten brutálisan imperialista Oroszországgal kapcsolatban bármilyen szintű szimpátiát érezni vagy megértést tanúsítani. Megdöbbenten állok a jelenség előtt. Főleg azért, mert Oroszország számára mi nem a barátai vagyunk: nincsen semmi a két nemzet történetében, ami a legkisebb mértékig is összekötne minket, nincs cirill ábécénk, nem vagyunk se szlávok, se ortodoxok, a több tízmilliónyi orosz/szovjet áldozattal járó két világháborúban „a gyilkosok” voltunk, 1956-ban pedig valóban megmutattuk, mit is gondolunk róluk.
Moszkva számára mi most csak egy szembejött lehetőség vagyunk.
– Lehet a harmadik világháború előszobája az orosz–ukrán háború?
– Az már eldőlt, hogy ha újra meg is ütköznek egymással a nagyhatalmak, annak nem Ukrajna lesz a terepe – nem ott csap össze az orosz meg az amerikai katona. Hogy első világháborús példát mondjak: az 1911-es második marokkói válságban már álltak szemben egymással francia és német hadihajók, mégsem abból robbant ki a világháború. Ukrajnából nem lesz harmadik világháború. Nagyobb kockázat, ha mondjuk az oroszok a – Kalinyingrád és Belarusz közötti – Suwałki-folyosónál letesztelik, létezik-e a NATO. Vagy Tajvan. Esetleg a sarkkör.
– A milánói Unicredit Group és a bécsi Raiffeisen Bank International korábbi ügyvezető igazgatójaként 2001 és 2019 között aktívan részt vett az orosz és az ukrán tőkepiacok fejlesztésében. Hatnak a szankciók?
– Nagyon is. Magyarországon az elmúlt 15 évben 13 százalékos volt a legmagasabb alapkamat,
az is csak viszonylag rövid ideig, a legnagyobb válság közepén – és nagyon megszenvedtük. Oroszországban júliusban vitték le 20-ról 18 százalékra. Egészséges gazdaság, amelyik ilyen kamatkörnyezetben működik éveken át?
– Nyilván nem, de mindenkit az érdekel, hogy ez mikor állítja meg a harckocsijaikat.
– A szankciók elsősorban azért vannak, hogy a nyugati szövetségeseknek ne a saját gyerekeit kelljen a frontra küldeni Ukrajna megsegítésére. Már az első világháborúban is a szankciók – akkoriban a tengeri blokád – játszottak kiemelt szerepet Németország és a központi hatalmak legyőzésében: a német hadsereg 1918 novemberében a franciaországi Sedannál meg a belgiumi Monsnál harcolt, miközben a Monarchia mélyen bent volt északolasz területeken. Aztán egyik napról a másikra összeomlottunk, mert a hátország nem bírta tovább. Oroszország persze közel sincs akkora nyomás alatt, mint a mi voltunk 1918-ban, amikor egyszerre négy fronton kellett harcolnunk a világ ellen, ezért jobban fel is tudja fogni a szankciós ütéseket. De az alapkamat sokat elárul. Ráadásul az igazán durva lépésről – a teljes orosz bankrendszer izolálásáról és a másodlagos szankciókról – mostanáig sem döntöttek a nyugati szövetségesek. Márpedig efelé mutatna minden, hiszen
Alaszka végre mindenkinek világossá tette: Oroszország egyáltalán nem érdekelt a békében. Putyin ugyanis történelmi küldetéstudattal rendelkező vezető, aki számára ez a háború nem holmi gazdasági előnyökről szól, hanem új határokról.
Meg arról, ki dominálja Európát a jövőben. Ezt a nyugat-európaiak értik, ezért támogatják Ukrajnát és kezdtek el maguk is fegyverkezni. Viszont ugyanez az, amiért Trump elnök lehetetlen feladatra vállalkozott: ami működött thai–kambodzsai, kongó–ruandai, indiai–pakisztáni vagy azeri–örmény relációkban – üzleti előnyökért megállapodni a békéről –, az Oroszország esetében nem működik. Az invázió ugyanis a Szovjetunió határainak visszaállítására indult el, így a Krím elfoglalását követően előbb-utóbb meg kellett, hogy történjen. Nem a NATO keleti bővítéséről szólt tehát, és nem is az orosz kisebbségek védelméről. Abból is látszik, hogy ezek csak fedősztorik, hogy a finn és a svéd NATO-csatlakozást – amellyel NATO-beltenger lett a Balti, és keletkezett 1340 kilométernyi NATO–orosz határ – Moszkva szó nélkül tudomásul vette. Attól tartok, béke csak akkor lesz, ha Ukrajna elesik, vagy ha Oroszországot gazdaságilag vagy katonailag megállítják, esetleg meghátrálásra kényszerítik a szövetségesek.
– Kuratóriumi elnöke a 20 éves Budapesti Olimpiáért Mozgalomnak (BOM). Nem unja?
– Már csak azért sem, mert Karácsony Gergely főpolgármester, Gyulay Zsolt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) és Szabó László, a Magyar Paralimpai Bizottság (MPB) vezetésével a főváros tavaly ősszel belépett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a hivatalos tájékozódási és egyeztetési folyamatába. Ennek eredményeképpen 2026. szeptember 30-ig a főváros, a MOB és az MPB közösen elkészítik a megvalósíthatósági jelentést arról, hogyan is nézne ki gazdaságilag és technikailag az az olimpia és paralimpia, amit Magyarország a képességeihez mérten meg tudna rendezni – legkorábban 2036-ban. Ez az anyag aztán alapját képezheti az ügyről szóló társadalmi párbeszédnek. Hogy mindenkinek egyértelmű és tiszta képe legyen arról, miről szólna egy ilyen történelmi vállalkozás. Ezután, társadalmi és politikai támogatottsággal felvértezve már csak az a kérdés, hogy a NOB mikor hívja meg Budapestet a célzott párbeszéd folyamatába. Ott ugyanis már konkrét évszámról folyik az egyeztetés.
– Ugye megérti, ha a vizes meg az atlétikai vb-k egekbe emelkedő költségeit látva szkeptikusak vagyunk akármilyen párbeszéddel kapcsolatban? Ki garantálja például, hogy a költségek tolerálható harátokon belül maradnak?
– Nem az a lényeg, ki mennyit mond most, és ahhoz képest mi lesz 12 év múlva. Ezt bárki beláthatja, aki újított már fel lakást.
– Csakhogy ott látszik, mibe fektet be a tulajdonos. Amit aztán használ is, vagy jóval drágábban eladja.
– Mi is a saját környezetünket fejlesztjük az olimpiával úgy, ahogyan arra „békeidőben” képtelenek lennénk. Két példa: az athéni reptér megépítéséről már 1975-ben döntés született, a vonatkozó tervpályázatot 1991-ben kiírták, de maga az építkezés az olimpiának köszönhetően kezdődhetett meg. A másik a londoni olimpia, amit leginkább a londoniak elleneztek a feltételezett tömegközlekedési káosz miatt – aztán amikor kiderült, hogy minden működött, utólag mindenki úgy emlékezett, hogy az esemény támogatója volt. Az olimpiának és a paralimpiának köszönhetően nálunk is sok olyan országos és fővárosi infrastruktúra fejlesztés készülhetne el, amelyek szükségességét mindenki érzi, de a politikai útvesztők miatt nem valósulnak meg. Nem azért képviselem kitartóan az olimpia ügyét, mert az tenne önmagában boldoggá, ha Budapesten láthatnék két hét alatt egyszerre harmincvalahány világbajnokságot, hanem mert látom, hogy a fejlesztések terén ez képes olyan gordiuszi csomókat átvágni, amelyeket amúgy képtelenség lenne. A cél az ország fejlesztése – a sport „csak kifogás”.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
