Ami Orbán Viktornak nem jött össze – a Fidesz nélkül fordul jobbra a Néppárt
Bekövetkezni látszik az, amit a magyar kormánypárt korábban követelt: az Európai Néppárt konzervatív fordulatot vesz és a Giorgia Meloni olasz kormányfő vezette pártcsaláddal szövetkezne. Csakhogy az ukrajnai háború az európai pártpolitikát is befolyásolja, ezért esélytelen, hogy az önképe szerint a „béketábort” egyedül képviselő Fidesz a bontakozó európai jobboldali összefogás része legyen. Az új olasz miniszterelnök váratlanul ügyesen manőverezik mind bel-, mind külpolitikai téren, s gyorsan elfelejtette a Róma–Budapest „illiberális tengelyt.” Háttér.
Amikor tavaly ősszel a jobboldali koalíció nyerte az olasz parlamenti választásokat, és Giorgia Meloni, az Olaszország Fivérei párt elnöke lett a kormányfő, a magyar kormány háza táján örömtüzek gyúltak. Orbán Viktor régi tézise volt ugyanis, hogy az általa képviselt elvek európai győzelméhez egy nagy tagállam szükségeltetik, mert azt nem olyan könnyen nyomja le a „brüsszeli elit”. Giorgia Meloni azonban gyorsan elfelejtkezett a magyar miniszterelnökkel készült korábbi közös fotóiról – vagy rutinos politikusként neki is más a kampány és más a kormányzás. Tavaly decemberben például a többi európai uniós állam- és kormányfővel együtt ellenvetés nélkül megszavazta a Magyarországnak járó EU-források felfüggesztését.
Meloni ráadásul ma Kijevbe látogat, hogy támogatásáról biztosítsa a hadban álló Ukrajnát. Nem véletlen, hogy szombati országértékelő beszédében Orbán Viktor kormányfő sajátos zamatú szóval úgy fogalmazott: az európai „béketábor” immár csak Magyarországból (illetve a Vatikánból) áll.
Felfogása szerint tehát a megtámadott felet segítő 26 uniós tagállam és nem a nemzetközi jog szerint is agresszor Oroszország a felelős a háború elhúzódásáért. Másképpen szólva: akkor is mienk a jó irány, ha mindenki szembejön az autópályán.
A szövetségesnek remélt Giorgia Meloni nem állt az uniós főáram elleni „lázadók internacionáléja” élére, és a három nagy uniós alapító tagállam (Franciaország, Németország, Olaszország) vezetői közül a legegyértelműbben állt Ukrajna mellé. Főszereplője azoknak a tárgyalásoknak is, amelyek az egy év múlva esedékes európai parlamenti választás erőviszonyait alapvetően befolyásolnák. A jobbközép Európai Néppárt (EPP; innen lépett ki a Fidesz 2021-ben) folyamatosan tárgyal a Meloni által vezetett (és többek között a lengyel kormánypártot, a PiS-t is soraiban tudó) Európai Konzervatívokkal és Reformistákkal (ECR) a szorosabb politikai együttműködés érdekében. Az európai baloldal természetesen rögvest „szélsőjobboldallal való kokettálást” veti a Néppárt szemére – mintha a néppártiak legalábbis Dzsingisz kánnal állnának össze. A helyzet azonban összetettebb annál, mintsem ideológiai alapú kárálással leírható lenne. Kétségtelen, hogy irányváltás figyelhető meg a legnagyobb európai pártcsaládban. Kilépése előtt a Fidesz sokszor követelte azt a jobboldali fordulatot, amelyet most a Melonival való szövetségkötési tapogatózással, illetve az illegális migráció elleni keményebb fellépés követelésével az EPP-t elnöklő Manfred Weber német politikus levezényelni látszik.
A közeledés egyik kiindulópontját Kijevben érdemes keresnünk: két egymással összefüggő esemény is jelzi, mennyire átrendezte az európai pártpolitikát a háború. A februári Európai Tanács ülésen Meloni külön találkozott két ECR-es közép-európai kollégájával, a cseh Petr Fialával és a lengyel Mateusz Morawieckivel, akik Ukrajna legelszántabb támogatói közé tartoznak, illetve szavuk van a néppárti együttműködés ügyében is. A másik jel éppen az Európai Néppártra vonatkozik: az EPP lemondta egy Nápolyba tervezett júniusi összejövetelét, miután tagpártját, a Forza Italiát vezető Silvio Berlusconi Zelenszkij ukrán elnököt tette felelőssé a háború kitöréséért.
Vajon mi a magyarázata annak, hogy Meloni rövid idő alatt az európai politika egyik fontos szereplőjévé vált? A politikus váratlanul ügyesen manőverezik mind a bel-, mind a külpolitikai fronton. Noha az olasz politikában csak a változás állandó, a kormányra kerülése óta eltelt időszakban nemhogy meg tudta tartani szavazóit, még erősödött is: jelenleg 30 százalékon áll, miközben az establishment-ellenes Öt Csillag Mozgalom 18, a balközép Demokrata Párt pedig mindössze 16 százalékon.
Talán még ennél is figyelemreméltőbb, ahogy Meloni domesztikálta az olasz politika két fenevadát, két koalíciós partnerét. Matteo Salvini Ligája 9, míg Berlusconi Forza Italiája 8 százalék körül áll a felmérésekben. Azaz nincsenek abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezzék Meloni autoritását. A szavazóknak is tetszik az irány; múlt héten a jobboldali koalíció fölényes győzelmet aratott Olaszország két leggazdagabb tartományában, Lombardiában és Lazióban. Előbbiben a szavazatok több mint 55 százalékát, utóbbiban közel a felét szerezték meg. A választók értékelni látszanak Meloni személyiségét, azt, hogy folytatta az előző, technokrata Draghi-kabinet energiaár-növekedést gátló intézkedéseit. (Igaz, a benzinkutasok sztrájkoltak, amiért az új kormány megszüntette az üzemanyagokra nyújtott adókedvezményt.) A választók díjazzák azt is, hogy Meloni fellép az illegális migráció ellen: mandátuma elején nem engedett kikötni Olaszországban egy bevándorlókat szállító hajót, amely végül a franciaországi Toulonban volt kénytelen partra szállni – az eset jelentős feszültséget keltett a francia–olasz viszonyban.
Noha megválasztásakor a nemzetközi sajtó jelentős része a pályáját a posztfasiszta ifjúsági mozgalomban kezdő Meloni kapcsán barna esőt vizionált, sörpuccsra nem került sor. Amint a liberális világlap, a New York Times némi csodálkozással állapította meg: Meloni a vártnál kevésbé ideologikusan kormányoz.
Az Olaszország fizetőképessége miatt aggódó hitelezőket visszafogott költségvetés elfogadásával, a korábban az Európai Unió elleni kirohanásai miatt aggódó brüsszeli bürokratákat pedig nyitottságával nyugtatta meg. Az Egyesült Államok felé is komoly gesztusokat tett, amikor következetesen kitartott Ukrajna támogatása mellett.
Így már érthető, hogy miért kezdett udvarolni az Európai Néppárt Meloninak, illetve az általa vezetett ECR-nek. Az elmúlt hónapokban az EPP soraiból kikerülő Ursula von der Leyen bizottsági elnök, az Európai Parlament szintén néppárti, máltai elnöke, Roberta Metsola és Manfred Weber EPP-vezető többször is tárgyalt négyszemközt Melonival Rómában.
Az európai kérdésekre szakosodott portál, a Politico szerint a cél az, hogy a jövő évi európai parlamenti választások után a jobbközép és a konzervatívok szövetsége megkerülhetetlen legyen a legfontosabb európai pozíciók betöltésénél, illetve meghatározó befolyást szerezzen az Európai Parlamentben. A hovatartozásnak ugyanis fontos szerepe van a meghatározó európai tisztségek elosztásánál: a legtöbb mandátumot szerző pártszövetség soraiból választják például az állam- és kormányfők az Európai Bizottság elnökét. (1999 óta minden európai parlamenti választáson a Néppárt nyerte a legtöbb képviselői helyet.)
Korábban a Néppárt hallani sem akart a tőle jobbra álló, 2009-ben létrejött ECR-rel való szövetségről, amelyben Meloniék és a PiS mellett ott vannak például a Svéd Demokraták, a spanyol Vox és a cseh ODS. Az európai pártszövetségek közötti mostani közeledést elősegíti, hogy több országban már együttműködnek a hatalomban a néppártiak és a konzervatívok, így például Svédországban, Csehországban, Olaszországban. Könnyen lehet, hogy a májusi spanyol választások után is hasonló forgatókönyv valósul meg. Amennyiben a mostani felmérések szerint a győzelemre esélyes (jelenleg 31 százalékon álló) Néppárt egyedül nem tudna kormányt alakítani, összefoghat a jelenleg 15 százalékon álló Voxszal. (Erre már volt is precedens, Kasztília és León tartományban a tavaly áprilisi helyi választások után ilyen koalíció jött létre.)
A néppártiak és a konzervatívok közötti páneurópai összefogás előtt azonban ott tornyosul a lengyel akadály.
Az ECR európai parlamenti frakciójának második legnagyobb nemzeti delegációja a PiS-é (Meloni pártja után), míg a Néppártban a CDU után az ellenzéki PO van hasonló pozícióban. A két lengyel párt egy kanál vízben megfojtaná egymást, hallani sem akarnak egy esetleges házasságról, még ha az érdekalapon köttetik is. Ráadásul idén ősszel parlamenti választás lesz Lengyelországban, ami tovább bonyolítja a helyzetet.
A lengyel problémára a megoldás nem az összeolvadás, hanem a brit torykkal annak idején kialakított modus vivendi lehet – ezt már egy olyan magyar kormányzati forrás mondja lapunknak, aki figyelemmel kíséri az európai pártpolitikai mozgásokat. 2009-ig ugyanis a frakció neve hivatalosan Európai Néppárt – Európai Demokraták volt. Utóbbi a brit konzervatívokat takarta, akik ugyan nem voltak az EPP tagjai, de annak frakciójában ültek, és meglehetős autonómiát élveztek. Távozásuk után alakult meg az ECR, amelynek a brexitig az angol konzervatívok voltak zászlóshajói. A jelenlegi európai közvéleménykutatásokból kiinduló modell szerint az EPP 164, az ECR pedig 74 mandátumot szerezne – a 238 fő persze még mindig messze van a többségtől, de Manfred Weber néppárti vezető az Emmanuel Macron francia elnök pártja dominálta liberális Renew-t is bevonná a „centrális erőtérbe”. Utóbbiak (most még?) azonban hallani sem akarnak az általuk szélsőjobboldalinak tartott ECR-ről, de: láttuk már néhányszor az elvek varjúját a hatalom karóján. Hogy mást ne mondjunk, a Renew-nek mind a mai napig tagja a populistának nevezett Andrej Babiš volt cseh miniszterelnök pártja, az ANO.
A Néppárt jobboldali fordulatát részben a kényszer szülte. Noha a domináns német CDU (s így Manfred Weber) számára az otthoni nagykoalíciós működés miatt egyáltalán nem volt nehéz alkut kötni az Európai Parlamentben a szocialistákkal (most ugyanis lényegében a balközép–jobbközép blokk irányítja a testületet), a megállapodást egyre többen kritizálják. Három éve a Fidesz is erre hivatkozva távozott. Másrészt meg az erőviszonyok kedvezőtlen változása esetén előfordulhat, hogy 2024-ben egy liberális–szocialista–zöld blokknak lesz többsége az Európai Parlamentben. Ennek akar elébe vágni Weber és az EPP Meloni körbezsongásával.
S hogy ebben a történetben hol van a Fidesz? Lényegében sehol. Orbán Viktor pártja, miután halált megvető bátorsággal kiugrott a Néppárt léghajójából, a politikai senkiföldjére zuhant.
Az ECR-rel folytak tapogatózó tárgyalások, de a háború kitörése óta teljesen esélytelen az együttműködés. A még az ECR-től is jobbra álló ID (ahol többek között Salvini pártja, a német AfD és az osztrák FPÖ emberei ülnek) pedig európai téren teljesen súlytalan. „Kozmikus a magányunk, képviselőink lényegében mintha kint sem lennének az Európai Parlamentben” – mondja már idézett forrásunk, utalva arra, hogy a magyar kormánypárt a függetlenek keserű kenyerét eszi. Utóbbiaknak minimális felszólalási ideje van, befolyásos bizottsági pozícióktól, s ezzel a jogalkotás befolyásolásának lehetőségétől elestek. „Ha kizártak volna minket, legalább mondhatnánk, hogy igazunk volt, amikor a jobboldali nyitás szükségességéről beszéltünk. Így még ez az elégtételünk sincs meg” – mondja emberünk.
A jelenlegi súlytalanságon egy módon lehetne változtatni: ha 2024-ben csupa KDNP-jelöltből állna a Fidesz európai parlamenti listája. Így tulajdonképpen a kormánypárt visszazsilipelne a Néppártba, s ezzel együtt az európai politika centrumába. (A kereszténydemokraták mai napig az EPP tagjai.) Más kérdés, hogy ezzel Orbán elismerné: ostobaság volt kilépnie a pártszövetségből. Ezért aztán ez a forgatókönyv kevéssé valószínű.
Nyitókép: Giorgia Meloni olasz miniszterelnök az ismeretlen katona sírjánál Rómában 2022. október 29-én (fotó: AFP/Filippo Monteforte)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
