Csikorog az EU főtengelye, az újjáéledt német öntudat megijeszti a franciákat
A héten sorozatos magas szintű találkozókkal próbálja enyhíteni a francia és a német kormány a közöttük kialakult feszültséget. Az ukrajnai háború ugyanis fellobbantotta az EU két vezető tagállama közötti feszültséget: geopolitikai, védelmi és energetikai kérdésekben is gyökeresen eltérően gondolkoznak a felek. Nyár végén prágai beszédében Olaf Scholz német kancellár új EU-politikát hirdetett meg, amelynek megvalósulása esetén Franciaországnak jelentősen csökkenne a befolyása, miközben Kelet-Közép-Európa szerepe felértékelődik. Háttér.
„Találkozzunk január 22-én!” – ezzel a vidám felszólítással búcsúzott hétfőn a sajtótól Catherine Colonna francia külügyminiszter, miután német kollégájával, Annalena Baerbockkal tárgyalt Párizsban.
A politikus nem kéthónapos téli szünetét, hanem az Elysée-szerződés aláírásának nagyszabású megünneplését jelentette be. Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság ugyanis 1963. január 22-én kötötte meg azt a keretszerződést, amely nem pusztán a 90 év alatt egymással három véres konfliktust (1870-71, első és második világháború) vívó két európai nagyhatalom végleges kibékülését jelentette. Charles de Gaulle és Konrad Adenauer közösen esztergálták azt a tengelyt, amely mindmáig az Európai Unió legfontosabb alkatrésze. Nem csoda hát, ha kedden a német gazdasági miniszter Robert Habeck látogatott Párizsba, pénteken pedig Elisabeth Borne francia miniszterelnök vizitál Berlinben német kollégájánál, Olaf Scholznál.
Jogos kérdés: ugyan miért érdekes a két nagyhatalom intenzív diplomáciai tangója? Nos, a válasz a klasszikus-vicces sajtómeghatározás („Hír az, amit valaki el akar titkolni; minden más csak hirdetés”) politikai megfelelője.
A baráti találkozókban, hátba veregetésekben és ünnepélyes nyilatkozatokban az az érdekes, amit leplezni igyekeznek: a Németország és Franciaország közötti tartós feszültséget.
A mostani látványos barátkozás lényegében kármentés, miután a számos területen kialakult nézeteltérések miatt hivatalosan „időpont-egyeztetési problémák” miatt az október 26-ára tervezett közös kormányülést januárra tették át. A Politico azt a pikáns értesülést tálalta, miszerint öt német miniszter is azért mondta le a találkozót, mert nem akarták gyerekeik őszi szünetét feláldozni a tanácskozásért. Nehéz eldönteni, francia szempontból mi a megalázóbb: ha a hír igaz, vagy ha nem. A berlini kommunikátorok kínjukban mindenesetre nem tudtak mást kitalálni a nézetkülönbségek elfedésére.
Így is mindössze 24 óráig tartott a kommunikációs ködfüggöny, amit Bruno Le Maire francia gazdasági miniszter oszlatott el annak beismerésével, hogy „nehéz pillanatokat” él át a két ország kapcsolata. Nem sokkal később került sor Emmanuel Macron francia elnök és Scholz kancellár találkozójára, amely betemetés helyett inkább mélyítette az árkokat. Az államigazgatás is megerősíti a konfliktusok tényét. „Egyre nehezebb a németekkel együttműködni, teljesen mást gondolnak stratégiai kérdésekről” – hallhatta a múlt héten a Válasz Online egy magasrangú francia diplomatától.
Az ukrajnai háború ugyanis felerősítette a színfalak mögött régóta meglévő különbségeket, amelyek végső soron minden európai polgár életét befolyásolják. A konfliktus lényege, hogy ki az úr a közös uniós házban. Ötven éven keresztül többé-kevésbé világos volt a szereposztás: az EU a francia öntudatra és a német bűntudatra épült. Bonn, később Berlin elfogadta, hogy a politikai primátus a franciáké, a németek meg finanszírozzák a közös európai békeprojektet – cserébe a többi európai elfelejti a második világháborús rémtetteket. (Vagy legalábbis úgy tesz, mintha elfelejtené.) Az első repedések a gondosan lefektetett alapokon a német újraegyesítéssel jelentek meg. Az NDK megszűnésével Németország ismét Európa szívét domináló nagyhatalom lett, s e tényt a franciák kényszeredett mosollyal vették tudomásul. (Nem véletlen, hogy Mitterrand elnök még akkor is ragaszkodott az NDK önállóságához, amikor már a szovjetek is elengedték a gerontokraták vezette szocialista szörnyállamot.) A 2004-es uniós bővítéssel javarészt a mindig is a német ipar hátsóudvarának és kulturális befolyási övezetének számító közép-európai államok léptek be az EU-ba. Mára még a hagyományosan latin testvérnek számító, 2007-ben csatlakozott Romániának is Németország a legfontosabb kereskedelmi partnere és befektetője, nem Franciaország.
Gerhard Schröder 1998 és 2005 közötti kancellársága idején az addig „Európa beteg emberének” tartott Németország sikerrel reformálta meg magát és lett egyértelműen az EU gazdasági szuperhatalma. Angela Merkel kormányzása és a válságok idején egyértelmű volt már a német dominancia, de a kancellár mindig vigyázott arra, hogy megtegye az udvariassági köröket az éppen aktuális francia elnökkel. Saját közvéleménye azonban már nem volt ilyen elnéző.
A német sajtó egyre gyakrabban emlékeztetett arra, hogy az utolsó egyensúlyban lévő francia költségvetést 1974-ben fogadták el.
Azt sem értették a Rajnán innen, hogyan lehetséges a már amúgy is növekedési gondokkal küszködő francia gazdaságot további pányvázni a kötelező 35 órás munkahéttel vagy a 60 éves nyugdíjkorhatárral. (Amit később Franciaországban jelentős társadalmi elégedetlenség mellett emeltek 62 évre, miközben az Németországban már régen 65 év volt.)
A franciák egyre növekvő idegeskedéssel fogadták az alig titkolt lenézést és időről időre mediterrán partnerekkel összefogva próbáltak lazítani a német nyomásra bevezetett, az ő megítélésük szerint túlságosan merev uniós költségvetési szabályokon. Párizs „cserébe” azt hányta Berlin szemére, hogy álszent módon kihasználja uniós dominanciáját. Védelmét az amerikaiaknak, energiaellátását az oroszoknak szervezi ki, exportsikerei pedig az erős eurón és az olcsó közép-kelet-európai munkaerőn alapulnak. Természetesen e konfliktusok mellett az együttműködés is jellemző volt, ám jelzésértékű, hogy a szálak nemcsak a nagypolitikában, de a társadalomban is szakadozni kezdtek. Franciaországban például 1994-ben első idegen nyelvként a németet még 610 ezren választották, 2021-ben már alig 150 ezren.
A német–francia szívélyesség hamuja alatt izzó parazsat végül az ukrajnai háború lobbantotta lángra. Az orosz agresszió darabjaira törte azt a német külpolitikai doktrínát, amely lényegében Willy Brandt szociáldemokrata kancellár hivatali ideje óta érvényben volt. Az Ostpolitik a Szovjetunióval és a kommunista blokkal, majd Oroszországgal kialakított viszony azon alapult, hogy a szoros gazdasági kapcsolatok garantálják a békét és a gazdasági növekedést mindkét fél számára. Az orosz invázió óta viszont a német politikai elitben kénytelenek voltak elismerni, hogy az általuk gyakran paranoidnak bélyegzett közép-európai (elsősorban lengyel és balti) politikusoknak igazuk volt, amikor a nagy druzsba veszélyeire figyelmeztettek. Kezdeti vonakodás, illetve koalíciós lökdösődés után a Scholz-kabinet többek között tarackokat, légvédelmi eszközöket, páncéltörő gránátokat, rakétavetőket is küldött Ukrajnának.
A hagyományos német pacifizmust ismerve még nagyobb fordulatot jelentett, hogy nem sokkal az invázió kezdete után Olaf Scholz bejelentése szerint 100 milliárd eurót fordítanak a krónikusan alulfinanszírozott Bundeswehr felfegyverzésére. (Ez akkor is az elmúlt harminc év egyik legnagyobb biztonságpolitikai fordulata, ha a tervvel kapcsolatban számos kérdőjel van.) Párizsban a krónikus pénzügyi nehézségek miatt jóval kevesebbet tudnak erre költeni. Ugyanakkor a franciák nem is annyira a tényen, mint az indokláson hökkentek meg. Scholz szerint céljuk, hogy „Európa legjobban felszerelt konvencionális hadereje” legyen a német – miközben erre a címre hagyományosan a franciák tartanak igényt.
Az viszont már francia dühöt váltott ki, hogy a németek nem európai (azaz francia) hadiipari cégekhez fordulnak.
Az elöregedett, különben olasz–brit–német kooperációban gyártott Tornado vadászgépek pótlására nukleáris töltet hordozására is alkalmas amerikai F-35-ösöket vesznek. Nem is keveset, 35 darabot. A franciák azt sérelmezik, hogy ezzel hátrányba hozták a hosszú évek óta húzódó közös európai (német–francia–spanyol) újgenerációs vadászgépprojektet, az FCAS-t.
Az amerikai beszerzés jól jelképezi a német transzatlanti pillanatot: a bajban Berlin egy perc alatt ejti a korábban is legfeljebb félszívvel támogatott, Macron elnöknek oly’ kedves „európai stratégiai autonómiát”. A kezdeményezést a legtöbben ugyanis úgy fordították le, hogy „kevesebb Amerika, több Franciaország” az európai védelmi politikában. Az Oroszországtól tartó országok számára a csillagos-sávos lobogó még mindig sokkal megnyugtatóbb baj esetén, mint a kék-fehér-piros – nem nézik ki a franciákból, hogy orosz fenyegetés esetén elegendő elrettentő erőt tudnak biztosítani. Macron korábban kijelentette, hogy a NATO (azaz az amerikaiak dominálta transzatlanti katonai szövetség) „agyhalott” állapotban van. Berlinből és Közép-Európából február óta visszafordítják a vádat és azt mondják, az „európai stratégiai autonómiának” van vége.
A mostani német–francia konfliktus azonban jóval többről szól, mint fegyverbeszerzésről. A hetvenes években Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter amerikai elnök lengyel származású nemzetbiztonsági főtanácsadója azt mondta: míg Franciaország az európai uniós építkezésben egykori gyarmatbirodalmának elvesztését, addig Németország az általa a második világháborúban elkövetett bűnöket szeretné kompenzálni. Olaf Scholz augusztus 29-i prágai beszéde jelképesen is lezárta ezt az időszakot. A német kancellár öntudatos nagyhatalomhoz illő beszédet mondott, amely számos ponton nyíltan szembement a francia állásponttal. A szónoklat párba állítható a február végivel, amelyben Scholz meghirdette a fegyverkezési programot, s az egyik erős kitétel „Zeitenwände” (korforduló) volt. A prágai beszéd is ezt a logikát követte. Miközben korábban a kancellár szkeptikus volt Georgia, Moldova és Ukrajna EU-tagságával kapcsolatban, most határozottan támogatta azt. Sőt, tovább ment. Habár a franciák régóta inkább a jelenlegi uniós rendszer elmélyítését pártolják a bővítés helyett, Scholz hitet tett a nyugat-balkáni országok gyors uniós integrációja mellett. Mondott ugyan méltató szavakat, de ez senkit nem tévesztett meg: a német álláspont szembe megy az Emmanuel Macron megálmodta Európai Politikai Közösséggel. A francia kezdeményezésre az összes európai államot összegyűjtő konzultációs fórum egyik alig leplezett célja, hogy kívül tartsa az elérhetetlen uniós tagság miatt elégedetlenkedő balkáni államokat.
Prágában Scholz egy szót sem szólt Macron védelemipari kezdeményezéseről. Nincs is nagyon miről, több német–francia projekt egyhelyben toporog, legyen szó a francia Leclerc és a német Leopard harckocsik utódjainak közös fejlesztéséről, az Ukrajnában is bizonyított francia Caesar önjáró lövegek szintén koprodukciós pótlását német kérésre 2045 utánra halasztották – azaz legfeljebb soha napján, kiskedden valósul meg. Helyette olyan, az észak- és közép-európai államokat védelmező rakétavédelmi pajzsról beszélt, amelyben a franciák nem kapnának helyet.
Scholz hitet tett a jogállamiság mellett is, de a beszéd fókusza nem ez volt, mert egy megváltozó Európai Uniót hirdetett meg.
Francia füllel a prágai beszéd kulcseleme az volt, amikor a kancellár (Karl Schlögel német történész híres könyvére utalva) kijelentette, hogy „Európa centruma Kelet felé mozdul.”
Párizsban ezt szinte szakítással felérő üzenetnek fogták fel. Nem csoda hát, ha a franciák azt is zokon vették, hogy Berlin a velük való egyeztetés nélkül jelentette be 200 milliárd eurós gázártámogatási programját, amely a vállalkozások és a lakosság megsegítését célozza. Eközben Franciaország inkább portugál és spanyol mintára az árak maximalizálását támogatja, mondván, a berlini modell versenyelőnyt biztosít a német vállalatoknak a nem annyira gazdag országokban működő versenytársakkal szemben. Itt megismétlődik az uniós költségvetéssel kapcsolatban már jól ismert vita: Németország és más „fukar” államok (Dánia, Hollandia, Svédország) úgy vélik, az összeurópai rezsicsökkentés az energiapazarlást jutalmazná. (A német tervet különben Magyarország is bírálta, az Európai Bizottság pedig vizsgálja, hogy a program nem minősül-e tiltott állami támogatásnak.)
Geopolitika, védelempolitika, energia: túl sok konfliktus ez ahhoz, hogy egy-két nyilatkozattal le lehessen zárni őket. A német–francia tengely még forog, de egyre jobban csikorog – januárban meglátjuk, sikerül-e rendesen megolajozni.
Nyitókép: Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár Berlinben 2022. május 9-én (fotó: AFP/John MacDougall)
