Tényleg itt az új hidegháború? Nos, nem egészen…

·2022.09.14

Sokan beszélnek ma nagy magabiztossággal új hidegháborúról és hatalmi pólusokról. Mi az, amiben hasonló a jelenlegi korszak a bipoláris rendszerhez, és mi az, amiben alapvető eltéréseket látunk? Marsai Viktor a Válasz Online-nak írt vendégcikkében arra jut: a nyugati fölény még mindig tetemes, Kína és Oroszország ezt lényegében sem katonailag, sem gazdaságilag nem ásta alá mindeddig. A Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense reméli, a fejlett világ élni is fog stratégiai mozgásterével.

Az ukrajnai háború kitörésének féléves évfordulója és Mihail Gorbacsov halála szomorú apropót adnak ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: valóban új hidegháborúba sodródott-e a világ? És ha erre nem is tudunk egzakt választ adni (,,nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”), legalább megvizsgáljuk, milyen hasonlóságok és különbségek vannak az 1946/7 és 1991 közti, illetve a jelenlegi nemzetközi rendszerben.

Elöljáróban csak annyit, hogy a szerző nem tekinti magát elsődlegesen hidegháború-kutatónak, de nagyon sokat foglalkozott és foglalkozik ezzel a korszakkal mind kutatásai, mind oktatói tevékenysége kapcsán. Ráadásul ezek a kutatások nem a centrumokhoz, hanem a perifériához (Afrika) kapcsolódnak elsősorban – ami azonban, paradox módon, sok szempontból megkönnyíti a tisztánlátást. Szívesen veszi ezért, ha esetleg mások is csatlakoznak ehhez a közös gondolkozáshoz, és észrevételeikkel, szempontjaikkal vagy cáfolataikkal segítik a diskurzust.

A perspektíváról, barátságokról és érdekekről

A hidegháború történetét és elméletét elsősorban a ,,főszereplők” – vagy magukat annak tekintő – országok kutatói írták meg: angolszászok, nyugat-európaiak, kisebb mértékben szovjetek-oroszok. Ma is alapvetően ezeket olvassuk – vagy legalábbis hivatkozzuk –, amikor a hidegháborúról beszélünk. Ez a perspektíva azonban – mint minden nézőpont – szükségszerűen torzítja a valóságról meglevő percepciót: mivel Európában leereszkedett a vasfüggöny, és mindenki tartott a nukleáris háborútól, az alapvető felfogást a statikusság, a tömbök merevsége, a katonai fenyegetés meghatározó volta adta. Az Elbától és a Lajtától keletre, illetve nyugatra élő szereplők számára a napi tapasztalatot az adta, hogy nincs átjárás a tömbök között, és a másik fegyverkezése egyértelműen ellenem irányul. Az 1970-es évek közepén az enyhülés légköre ugyan halványított a második elemen, de a kishidegháború kirobbanása és a rakétatelepítések újabb hulláma – különösen Európában – hamar visszahozta a paranoiát.

A világ nagy része azonban – a szövetségi és az alatti kapcsolati rendszereket tekintve – a hidegháború alatt sem volt statikus: a ,,harmadik világ” és az el nem kötelezett mozgalom országai előszeretettel használták ki a két szuperhatalom és a mögöttük álló blokkok vetélkedése kínálta lehetőségeket. Az elmúlt másfél évtizednek a hidegháború történetével foglalkozó ,,újabb” kutatásai épp arra irányulnak, hogy bemutassák:

olyan országok, mint Etiópia vagy Indonézia miként használták ki a nagyok versenyét néha olyan pofátlan cinizmussal, hogy attól még Moszkvában és Washingtonban is elállt a sokat látott politikusok lélegzete. Itt ugyanis nem működött a jaltai rendszer, hanem – leegyszerűsítve – az húzatta a zenét, aki fizetett.

És ha a következő este más fizetett többet, akkor az Internacionálé helyett a Beatles szólt. Részben ezért nyerte meg a Nyugat a hidegháborút: olyan gazdasági dominanciával rendelkezett – és ezt csak tovább erősítette a korszak második felében –, amellyel a szovjet érdekszféra nem vetélkedhetett.

Ebből a szempontból a jelenlegi nemzetközi rendszer nagyon hasonlít a harminc (inkább negyven) évvel ezelőttire. A nyugati (amerikai) hegemónia egyértelműen megszűnt: országok tucatjai már nem fognak csak azért megszavazni valamit az ENSZ Közgyűlésben vagy elrendelni szankciókat Oroszországgal szemben, mert Washington azt szeretné. A nagy szövetségi tömbökön (NATO, EU) kívüli államok kalkulálnak és számolgatnak: mibe fog ez nekünk kerülni, és ki fizeti a cechet? Megéri a pillanatnyi előny a stratégiai érdekekkel szemben vagy sem? Mondanunk sem kell: ezek a számítások gyakran hibásak. De ami még fontosabb: az irányaik nagyon gyorsan változnak.

Ezt érdemes szem előtt tartani, amikor a sajtó manapság a Wagner-csoport mali térhódításáról vagy az ENSZ Közgyűlés szavazásának eredményéről értekezik. Nem azért, mert a világban ne lehetne érzékelni egy markáns Nyugat(Amerika)-ellenességet. Hanem azért, mert ezt nem érdemes túlbecsülni. Az ego, a sértődöttség és az egyéni érzelmek persze a politikában is határoznak meg folyamatokat, valószínűleg sokkal jobban, mint azt a szakemberek az elmúlt évtizedekben feltételezték. De épp az elmúlt évek nagy globális válságai (COVID-19, energetikai és élelmezési krízis) mutatták meg, hogy a harmadik világban végső soron az számít, hogy honnan érkezik a segítség: kiváltja-e valaki a kieső ukrán gabonaimportot, vagy honnan jön a több és olcsóbb vakcina. Az Öböl-menti gazdag monarchiák például nem siettek csatlakozni az Oroszország elleni szankciókhoz, de ez nem jelenti azt, hogy felmondták volna nyugati fegyverüzleteiket. Etiópia az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában ellene szavazott az orosz tagság felfüggesztésének, mert Moszkva komoly katonai és diplomáciai támogatásban részesítette a tigráji felkelők ellen harcoló Addisz-Abebát: de ez nem gátolta meg abban a kelet-afrikai állam vezetését, hogy tavaly jórészt nyugati vállalatok bevonásával privatizálja telekommunikációs szektorát, megtörve azon az eddigi kínai monopóliumot. Szudán ugyanakkor – amely a terrorizmust támogató országok listájáról való küzdelmes lekerülés után tojástáncot jár a nyugati tőke becsábításáért – csak tartózkodott, pedig látszólag óriási szerelem van Kartúm és Moszkva között, és az oroszok épp tengerészeti bázis létrehozásán gondolkodnak a Vörös-tengeren.

Kormánypárti tüntetők a lázadó Tigráji Népi Felszabadítási Front elleni tiltakozáson Addisz-Abebában 2021. november 7-én. (fotó: MTI/EPA)

Kétségtelenül érvényes tehát a ,,West and the Rest” kifejezés – de csak ha jól értelmezzük. A West minden belső vitája ellenére ugyanis még mindig komoly kohéziót mutat – miközben a Rest esetében ezt nem látjuk, és ez az elmúlt harminc évben sem változott.

Ideológiák és szövetségek

Itt érdemes továbblépni az ideológia és a szövetségek kérdésére. Előbbi ma központi téma a közéleti diskurzusban, hiszen erősen kapcsolódik a virágkorát élő identitáspolitikához, miközben a szövetségeket hajlamosak vagyunk kissé lesajnálóan 20. századi, kiüresedett és talán igazából sosem volt relikviának tekinteni, ami nem fogja túlélni a következő évtizedeket.

Lehet, hogy így lesz – de lehet, hogy nem. E sorok szerzője utóbbira voksol. Az ugyanis, hogy az országoknak egyéni érdekeik vannak, még nem jelenti, hogy ne lehetnének egy szövetség részei, és a stratégiai előnyökért cserébe ne áldozhatnának fel bizonyos parciális hasznokat. Sőt, látszólagos stratégiai területeket is, ha ezzel olyan veszteséget kerülnek el, amely túl nagy ár lenne a számukra. A szerző nem szeretne bemenni abba a vitába, hogy a hidegháborús Nyugat-Európa Amerika ,,gyarmata” volt-e vagy sem: azért, mert még ha erre teljes meggyőződéssel igennel is felelünk, ettől a brit, holland vagy olasz átlagpolgárok még nem kapnának sírógörcsöt, különösen, ha összevetik az életszínvonalukat kelet-közép-európai barátaikéval. Vagy azt, miként reagált a helyi politika az 1968-as megmozdulásokra és miként Moszkva az 1956-os budapesti forradalomra.

A legnagyobb különbség a hidegháborús és a mostani nemzetközi rendszer között, hogy a hidegháború alatt jól megkülönböztethetően egymásnak feszült két szövetségi rendszer, a NATO (és csatolmányai, például Japán vagy Ausztrália) és a Varsói Szerződés (és csatolmányai, mint például Kuba). Mindehhez ráadásul tartozott két markánsan körülhatárolható – bár ellentmondásoktól sem mentes – ideológia. Ennek a jelentőségét nem érdemes lebecsülnünk.

A hidegháborúban mind a nyugati, mind a keleti tömb belement olyan (fegyveres) kalandokba, amelyekhez nemhogy gazdasági, de sokszor érdemi politikai érdekei sem fűződtek.

Moszkvának anyagilag és katonailag is nagyon sokba kerültek az etiópiai vagy angolai intervenció, legyen szó a szomálik elleni hadműveletekről vagy a nyomott áron eladott kőolajról. Nem véletlen, hogy állandó viták zajlottak a Kremlben az idealisták és a gazdasági realisták között, hogy az 1980-as évek egyre rosszabb gazdasági körülményei között minek fecsérelik az erőforrásokat harmadlagos geostratégiai jelentőségű játékosokra. Mégis mentek a rubelmilliárdok, és a döntő faktor a gyenge politikai érvek mellett egyértelműen az ideológiai együttállás és szövetség voltak.

A posztbipoláris korszakban – a rövidéletű Pax Americát leszámítva – valóban tanúi lehetünk a globális játékossá váló Kína mellett a néhány esetben regionális, sőt interkontinentális (India, Brazília) hatalmi központok felemelkedésének. Ezek a puszta statisztikák alapján egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, és a nyugati szereplők relatív súlya folyamatosan és feltartóztathatatlanul csökken a nemzetközi rendszerben. Egy dologban azonban 1991 óta nincs változás – sőt, gyakran inkább romlást látunk: abban, ahogy ezek a feltörekvő hatalmi központok egymáshoz viszonyulnak. A 2000-es évek elejének nagy kísérletei (Nyugaton mumusai), mint a BRICS-országok kooperációja vagy az esetenként a NATO ,,keleti ellenpólusaként” aposztrofált Sanghaji Együttműködési Szervezet – klasszikusokat idézve – ,,papírtigrisek” maradtak, és nemhogy megerősödtek volna, de esetenként teljesen kiüresedtek. Ezen hatalmak jelentős része ugyanis legalább akkora gyanakvással tekintett és tekint regionális vetélytársára, mint a nyugati szereplőkre. A Rest-ből nem lett definiálható, ütőképes, egységes entitás – sőt, a Rest egy részéből sem. A Nyugaton zajló politikai, gazdasági és identitásviták valóban már-már szétszakítani látszanak a fennálló kereteket: de itt legalább vannak keretek, amelyeket szét lehet szakítani. A Rest esetében még erről sincs szó: pillanatnyi és eseti partnerségeket látunk, amelyek törékenyek, illékonyak és komoly érdekellentétekkel terheltek, gondoljunk csak a kínai–indiai határmenti összecsapásokra vagy az orosz–kínai rivalizálásra Közép-Ázsiában. Ebben nagy szerepet játszik, hogy nem látunk olyan ideológiát, amely egységbe forrasztaná ezeket a hatalmi központokat.

Az egyetlen kézzelfogható elem, amely egyes szereplők esetében megragadható, a kétségkívül nagyon erős Nyugat-ellenesség, vagy legalábbis a Nyugattal szembeni rivalizálás. Ezt nem érdemes lebecsülni – de túlértékelni sem. A hidegháború végi Kelet-Közép-Európában valóban soha nem látott és meglehetősen naiv magasságokban szárnyalt a nyugati országokba, intézményekbe, politikai irányokba és gazdasági segítségbe vetett bizalom, ami azóta jócskán megkopott. Ám – ahogy a közvélemény-kutatások is mutatják – az elégedetlenség és pufogás ellenére a régióban élőknek eszük ágában sincs kilépni az EU-ból vagy a NATO-ból. A harmadik világban ez a kérdés pedig eleve árnyaltabban merült fel: ők a gyarmati örökség és a dekolonizációs folyamatot kísérő szuperhatalmi vetélkedés árnyékában elve jóval kevesebb bizalommal figyelték az egyes tömböket, mint a kelet-közép-európai szereplők az 1990-es években. Ami azt is jelentette, hogy jóval kisebb csalódás érte őket – ha érte egyáltalán.

Azok az érthetetlen katonák – az erőkivetítő képességről

Biztonságpolitikát végzett kutatóként nem tudom megtagadni magamat, hogy ne értekezzek kicsit egy látszatra szűkebb szakpolitikai kérdésről: a katonai erőkivetítő képességről. Ebből a szempontból egyértelmű a hidegháborús párhuzam: ahogy a 20. században a Szovjetunió, úgy a 2020-as években egyelőre Kína és Oroszország sem képes érdemi katonai erőkivetítő képességet felmutatni, ami akárcsak megközelítené a hasonló nyugati (na jó, amerikai) képességeket. A hidegháború során a Szovjetunió és általában a keleti blokk legnagyobb kihívása az volt, hogy miként képes válaszolni az amerikai flotta- és légifölényre. A stratégiai válasz a nukleáris képességek és a hozzájuk tartozó ballisztikus hordozóeszközök kifejlesztése volt, ami valóban meghozta a paritást a felek között, ami lényegében mind a mai napig fennáll.

Csakhogy a nukleáris robbanófejekkel van egy súlyos probléma: nagyon kevés dologra lehet használni őket. Ez a korlát már látszott a 20. és fennmaradt a 21. században is. A regionális konfliktusokban, vagy állam alatti szereplőkkel szemben ugyanis jórészt használhatatlanok. Ha valaki nem gondolkodik totális háborúban (és pusztulásban), akkor ezek a fegyverek a silókban maradnak. És azok a hagyományos eszközök fogják eldönteni a konfrontációkat, amelyek az elmúlt száz év nagy haditechnikai vívmányai: a vadászrepülőgépek, a harckocsik és a repülőgép-hordozók – kiegészítve a precíziós fegyverekkel.

„Kína és Oroszország sem képes érdemi katonai erőkivetítő képességet felmutatni, ami akárcsak megközelítené a hasonló nyugati képességeket.” Amerikai AH–64 Apache harci helikopter egy észtországi NATO-hadgyakorlaton 2016 júniusában (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Hogy a Szovjetunió ,,globális katonai hatalom” volt a hidegháború alatt, legfeljebb Európában hitték el a szereplők. Moszkva ugyanis alig rendelkezett olyan flotta- és légiképességekkel, amelyekkel a világ más pontjain érdemben felléphetett. Az, hogy valahová érkeztek szovjet fegyverszállítmányok meg néhány ,,tanácsadó”, senkit ne tévesszenek meg: ezek meg sem közelítették azokat a képességeket, amelyeket Washington tudott megmozgatni. Mindennek jó szimbóluma Vietnam és a Szovjetunió ,,Vietnamja”, Afganisztán. Előbbit az USA tizenháromezer kilométerre vívta saját határaitól, míg utóbbit Moszkva közvetlenül a szomszédban. Paradox módon az erőkivetítő képesség terén is akkorra sikerült legalább minimális változást elérni, amikorra a szovjet gazdaság már nem volt képes ezt finanszírozni: az 1970-es évek végére, 80-as évek elejére, ami olyan kalandokban mutatkozott meg, mint az angolai vagy etióp konfliktusokba irányuló légihíd. De még ezek is inkább csak azt mutatták, hogy a Szovjetunió végre kialakított ilyen képességeket – azt nem, hogy ezzel akárcsak megközelítette volna az Egyesült Államokét.

Ma ugyanez látszik. Miközben az Egyesült Államok százezres katonai kontingenst is képes volt megmozgatni afganisztáni műveletéhez, Oroszország külföldi szerepvállalása legnagyobb hasonló közelmúltbéli kalandja, Szíria esetében sem lépte túl a dandár-méretet (kb. 4 000 fő), Kína pedig egyelőre nem is próbálkozott hasonló vállalkozással. Itt érdemes megemlíteni ugyanakkor, hogy a sokak által már nem számolt Franciaország is ugyanakkora erőt mozgat a száheli katonai műveleteiben, (jelenleg nagyjából 4 200 fő), mint a korábban említett orosz kontingens.

A kínai flottaépítési program valóban impozáns, de itt is elsősorban a stratégiai jelentőségű hajóegységekre érdemes koncentrálni: a jelenleg elkészült, egyrészt technikai gyerekbetegségekkel, másrészt elavultsággal küzdő három kínai hordozóval szemben tizenegy amerikai áll szolgálatban és három épül, kiegészítve nyolc nagy partraszálló-hajóval, amelyek az ötödik generációs F-35-ös vadászgépeikkel teljes jogú ellenfelei a kínai egységeknek – sőt, valójában a haditechnika újabb korszakát képviselik. Ez azt jelenti, hogy

Peking képes lehet pillanatnyi erőegyensúlyt, kis szerencsével erőfölényt kialakítani a Tajvani-szorosban, de ez azonnal elvész, amint ennél messzebb merészkedik – vagy amint az amerikai flotta érdemben átcsoportosítja erőit.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy a jelenleg külföldön állomásozó közel kétszázezer amerikai (és további 10 000 fölötti létszámú európai) katonával szemben Kínának mindössze két nagy külföldi katonai bázisa van Dzsibutiban és Kambodzsában, néhány ezer fővel, amihez 2 200 kéksisakos békefenntartót adhatunk még hozzá. Nem túl impozáns létszám. Megint csak összehasonlításképpen: Párizsnak csak Afrikában van négy nagyobb támaszpontja.

Mindez nem csak játék a számokkal és a ,,100 000 tonnányi demokráciákkal” (ennyit nyomnak az új generációs Gerald R. Ford osztályú amerikai hordozók). A következő részben látni fogjuk, hogy Kína nagy előnye gazdasági térnyerése és azon államok nagy száma, amelyek többet kereskednek vele, mint az Egyesült Államokkal. Ha azonban eldurvul a helyzet, az amerikai flotta jelenleg különösebb erőfeszítések nélkül elzárhatja a kelet-ázsiai szuperhatalmat kereskedelmi partnereitől, és hagyományos fegyverekkel Peking ez ellen nem sok mindent tud tenni.

A Carl Vinson amerikai repülőgép-hordozó a Filippínó-tengeren tartott japán–amerikai közös tengeri hadgyakorlaton 2017. április 22-én (fotó: MTI/EPA/Amerikai haditengerészet/Z. A. Landers)

A globalizáció paradoxona és a delinking

A 2020-as évek gazdasági rendszerei kapcsán egyértelmű elmozdulást látunk a hidegháborús modelltól. A Nyugat relatív súlya láthatóan csökkent, és Kína a makrogazdasági mutatókban egyre inkább felzárkózik Amerika mögé, ami a Szovjetuniónak sohasem sikerült. Az is világosan látszik, hogy a kínai külkereskedelemtől való függőség is számottevően növekedett, és a 2008/9-es évektől meredeken emelkedett azon szereplők száma, akik külkereskedelmét a kínai, nem pedig az amerikai irány határozta meg. A kapitalista világgazdaság jóval komplexebb és összefonódottabb lett, mint a hidegháború alatt, és a ,,lekapcsolódás” (delinking) erről – amivel a szocialista blokk próbálkozott – még reménytelenebb. Ugyanakkor az egyes szereplők lekapcsolása is: ezt jól mutatják az Oroszországgal szembeni szankciók, amelyek a nyugati várakozásokkal ellentétben nem 15, hanem várhatóan csak 6 százalékkal fogják csökkenteni az ország idei évi gazdasági teljesítményét, jórészt azért, mert a Rest – na meg az energiaár-robbanás – elegendő súllyal bír ahhoz, hogy részben kompenzálja a kiesést. Ez azért is fontos eredmény Kína és Oroszország számára, mert, amint korábban említettük, az ideiglenes partnerségeket a harmadik világ részéről jórészt már nem az ideológia, hanem a gazdasági haszon-veszteség kalkuláció határozza meg. Ez ugyanakkor továbbra is lehetőség a Nyugat számára: a világ tíz legnagyobb gazdaságából – amely a világ össz-GDP-jének 68 százalékát adja – nyolc a nyugati érdekszférába tartozó szereplő. Ráadásul a kínai 18,5 százalékos és az indiai 3,2 százalékos részesedés úgy áll szemben a nyugati nyolcak 46 százalékával, hogy India legalábbis billegő hatalom.

Mindez azt jelenti, hogy továbbra is irtózatos tőke koncentrálódik a fejlett világban, ami komoly stratégiai mozgásteret biztosít a számára. Reméljük, élni is fog vele.


Nyitókép: a berlini Brandenburgi kapu 1968 júniusában (fotó: AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Világmagyarázat