„Mondja meg a NATO-nak, hogy zárják le az eget Ukrajna fölött!” – kollégánk 5 napja a háborúban

Három éj egy átmeneti szálláson légiriadókkal, erőszakoló csecsenekről mesélő menekült és tíz napja szolgálatban lévő vagonfelügyelő a lvivi pályaudvaron, a Nyugat-Ukrajnát 1945 óta ért legsúlyosabb harci cselekmény áldozatának temetése és félkatonai szerelésbe bújt kárpátaljai kormányzó. Munkatársunk öt napra visszatért a háborús Ukrajnába. Riport Ungvárról és Lvivből öt felvonásban.

1. Kormányzó, pisztollyal – Ungvár

Ha valaki nem tudná, melyik országba jött, Ungváron, a csehszlovák birodalmi öntudatnak emléket állító kárpátaljai megyeházán azonnal zsilipelhet. A roppant épületbe egyrészt csak jónéhány homokzsákakadályt megkerülve tud bejutni, s bent is gépkarabélyos őrök figyelnek a frissen emelt erődítések mögül. Másrészt az első emeleti folyosón azonnal látja, mi a dresscode: a megye eddigi kormányzóinak a naiv festészetbe hajló portrétára mind öltönyös alakokat mutat. Mielőtt szégyenkezni tudnék a farmer-bakancs kombóm miatt, ukrán zászlóval díszített softshell felsős férfi fogad pisztollyal az oldalán: Viktor Mikita, Kárpátalja megye kormányzója. Elnézést kér, hogy megvárakoztatott, épp Volodimir Zelenszkijjel konzultált. Szerinte a főparancsnok derűlátó ember, aki az orosz agresszió február 24-i kezdte óta egész Ukrajnát maga mögött tudhatja.

„Hogy az elnök egy komikus volt? Ronald Reagan is az volt.”

Mikita azt mondja, amíg Zelenszkij nem vált vissza államfői viseletre, addig ő is magán hagyja a testőrszettet, már csak azért is, mert az Ukrán Biztonsági Szolgálatnál, az SZBU-nál lehúzott húsz év után csak elő kellett venni a bedobozolt ruhákat meg az ajándékba kapott maroklőfegyvert.

Öltöny helyett testőrszett

Kárpátalja továbbra is Ukrajna egyetlen olyan területe, amit nem ért orosz találat az elmúlt 26 napban, a kormányzó tudomása szerint a megye büszkesége, a munkácsi 128. hegyi rohamdandár éppen Kijevet védi. A menekültellátásban viszont jócskán kiveszik a részüket: Kárpátalján már több mint 500 ezren utaztak át Szlovákiába és Magyarországra. Ungvárra, ami a keletről érkező humanitárius vonatok egyik végállomása, gyakorlatilag kitehetnék a „megtelt!” táblát: szállodaszobák nincsenek már, sok helyi fogadja be honfitársait néhány napra. „Nem látok bele Putyin mentális állapotába, úgyhogy nem tudom, meddig marad támadás nélkül Kárpátalja, bár itt nincs olyan katonai objektum, amit érdemes lenne bombázni. Egy ilyen háborút a 21. században nem indíthat egészséges pszichéjű ember. Szerintem a beosztottjai is átejtették, amikor meggyőzték, hogy jó ötlet Ukrajnát megtámadni” – magyarázza a kormányzó.

Ungvári önkéntesek által készített holmi indul a frontra

Muszáj megkérdeznem a helyi magyarságról, hallottunk ugyanis olyan véleményeket, hogy a magyarországi fegyverszállítás betiltása miatt rajtuk csattanhat az ostor. Mikita azt mondja, a budapesti döntés felsőbb körökre tartozik, annak kommentálása nem az ő dolga, viszont mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a kisebbségi feszültségeknek elejét vegye: „Kárpátalján a multikulturalizmus magától értetődő, nem hiszem, hogy az itteni magyar kisebbségnek aggódnia kéne a magyar kormány döntésének következményeitől.”

2. Wifi a légóban – Lviv

A Csernovoji Kalinyi sugárúton épült Avalon-toronyház Lviv egyik legmodernebb épülete. A lakások még nem keltek el mind, a földszinten március elején nyílt volna a felső tízezer számára magánklinika. A recepción azonban most anamnézis helyett útlevelet kérnek – már attól, akinek van még. A leendő rendelőket ugyanis a fenntartó menekültcsaládoknak ajánlotta fel. Tizenkét helyiségben összesen vagy kilencvenen alszanak. Két vécé jut rájuk. A gépházban az egyik vízcsőre zuhanyrózsát eszkábáltak, tisztálkodni egy raklapra állva lehet. Az ide érkezők nem panaszkodnak. A magánklinikához ugyanis orvost és pszichológust is felvettek már, akik most az elit problémái helyett az itt lakók elmúlt hetekben megélt traumáit próbálják kezelni. A folyosón gyerekrajzok, a Szumiból érkezett Bohdan Orlové felér egy geopolitikai elemzéssel. Lvivi tartózkodásunk alatt ez a bázisunk, három éjszakát töltünk itt. A nappalok vidámak, az adományként érkező alapanyagokból egy zaporizzsjai női szakasz főzi a menüt. Éjjel azonban minden megváltozik.

Riadó! – nyit be a szobákba Szása, az éjjeli ügyeletet adó harkivi srác. Elalvás előtt elmagyarázta a teendőket is: öltözzünk melegen, a dolgaink pedig legyenek összekészítve a kezünk ügyében, mert sok idő nincs ilyenkor. A Lvivre kiadott riasztás miatt az első éjszakán hajnali 3 körül szólalnak meg a szirénák. Álmos gyerekek támolyognak ki szüleikkel a szobákból, teremgarázson átsietve érünk a légóhelyiségbe.

Ez már a 21. század háborúja: wifi is van az óvóhelyen. Kell is, mert a riadókról a Trihova nevű applikáción keresztül értesítik a lakosságot. Ugyanitt tudják meg azt is, mikor fújják le a riadót.

Nincs szerencsénk: több mint két órát kuporgunk, az emberek a telefonjukat szorongatva várják a szabadulást. A várakozás közben bosszúról van szó meg arról, hogy melyik országok vannak a NATO-ban. Vagy húsz perc után lecseng a kezdeti gyerekzsivaj, kókadnak a fejek, a gyerekek még neonfényben is visszaalszanak. Egyikük sír csak, az anyukája idegesen csitítja – az mégsem lehet, hogy pont az ő kisfia zavarja fel a többieket. Hajnali 5 óra után pittyeg az app, a másik két éjjel megússzuk kevesebbel.

Éjjel az óvóhelyen

Az épület magas, könnyű célpont lehet, de erős a szerkezete, és tényleg könnyű lejutni a biztonságos földalatti szintekre. Még tartalékrendszerek is vannak, ha a közművek elszállnának. Tarasz Polpanok, a szállás vezetője azt mondja, a legtöbben 1-2 éjszakát töltenek itt, mások viszont akár 5-6 napot, mert pótolni kell a papírjaikat. Van, aki pszichikailag nem stabil, és olyanok is, akik meggondolják magukat, és maradnak Lvivben. Ilyenkor más szállást keresnek nekik. A legdurvább esete egy 15 éves lány volt, aki az öccsével és a kisgyerekével érkezett hozzájuk; Csehországba akart menni. Azonnal értesítette a gyerekvédelmet. Máskor mentőt kellett hívni, mert egy anyuka a két gyerekével annyira kiszáradtan érkezett, hogy enni sem tudtak. Azt mondták, másfél napig utaztak egy szendviccsel, víz nélkül.

Polpanok amúgy tősgyökeres lvivi, nem is hazudtolja meg a hely szellemét: „A városunk állni fog, ha valami csoda folytán az oroszok eljutnak idáig, visszaverjük őket, mert minden ablakban lesz valaki, aki lőni fog rájuk. A nagyszüleim is lviviek, tudjuk, mit jelent a harcolni.”

3. 1945–2022

Lviv Nyugat-Ukrajna legnagyobb városa, az ország közép-európaiságának – a borzalmakat is ideértve – szimbolikus helyszíne. Legalább öt nyelven van saját neve, a háború előtt 720 ezer lakosa volt. Pontos kimutatás még nincs arról, hányan hagyták el az elmúlt egy hónapban, de a városháza azt biztosan tudja, hogy egyszerre 200 ezer belső menekült tartózkodhat itt. Naponta legalább 10 ezren, de van, hogy 40 ezren jönnek. Lviv ugyanis vasúti csomópont – a Monarchia keleti nagyvárosa volt, a pályaudvar vasszerkezetén még ma is látszanak a „Ganz” feliratok –, a Lengyelországba, Szlovákiába és Magyarországra menekülőknek mind át kell itt haladniuk. Semmi túlzás nincs abban, hogy

az egykori Galícia e századfordulós art nouveau épületében ma a szemünk előtt sűrűsödik a történelem. És a menekülttömeg is.

A háború első napjaihoz képest enyhült valamelyest a káosz, de a pályaudvaron így sem lehet egy tűt leejteni. Az előcsarnokban idegesen várakozó tömeg a vágányokhoz vezető aluljáró felé kezd feltorlódni, a peronlépcsők előtt pedig már százméteres sor áll. A szokásjogon kívül másból nem nagyon tudják, mikor érkeznek vonatok, az ott töltött fél nap nagyjából egyórás átlagos követési időt mutatott. Pedig az ukrán állami vasút mindent belead: nem ritka, hogy 20-30 vagonból álló szerelvények futnak be a pályaudvarra. Ilyenkor felengednek annyi embert, amennyi megtölti a vonatot, az aluljáróban várakozó tömeg pedig araszol előre néhány tízmétert. Akkora a terheltség, hogy a Lengyelországba tartó járatokat már az eredetileg elővárosi közlekedésre tervezett (s emiatt nagyon kényelmetlen) szovjet elektricskákkal kell kiszolgálni. Ezekhez a muzeális vonatokhoz állnak a legnagyobb sorok, hiszen eleve a lengyelekhez mennek a legtöbben. Lvivből már csak 2 óra vonatozás a határ, ezért a útlevél-ellenőrzést is itt végzik, a következő procedúra pedig már a biztonságos lengyel oldalon, Przemyślben vár rájuk.

Jelenetek egy pályaudvarról. 2022-ben

A helyi önkéntesek itt is kitesznek magukért, a hatalmas várótermekben étellel-itallal várják a menekülőket, de a földre puzzle-ként kirakott matracerdőn csecsemőiket ringató édesanyák látványa ezzel együtt is megrázó. Annyian vannak, hogy külön várótermet kellett rendszeresíteni a kisgyerekes és az óvodás-iskolás gyerekes anyukáknak. Az utóbbiban játéksarok is van, a széksorok közötti fogócska enyhít valamit a szülők kedélyén.

Ilyen jeleneteket ezen a pályaudvaron 1945 óta nem láttak. Akkor azt hihették, többé nem is fognak…

4. Állomási vallomások

„Ahogy ennek vége, jönnénk is vissza a faluba. Még úgy is, hogy nem tudom, lesz-e falunk”

Marija

Demigyivből indultunk március 17-én Szofijával. Ő most tizenhat hónapos. A végsőkig próbáltunk maradni, de amikor a szomszédos falut, Kozarovicsit is szétlőtték, eldöntöttük, hogy elindulunk.

Kozarovicsi a csecsenek kezére került. Vannak ott rokonaink, ők mesélik – mert az ukrán kormány inkább hallgat erről –, hogy a megszálló kadirovisták a falu férfiainak szeme láttára erőszakolták a nőket…

Nem volt humanitárius folyosó, amin kijuthattunk volna. Húszan indultunk útnak, többségben nők és gyerekek. Vishorodon keresztül értünk el Kijevig, előtte egy lebombázott hídon is át kellett jutni. Egy önkéntes ingyen elvitt minket a pályaudvarra, ott meg egyből bemondták, hogy jön a vonat, azzal szálltunk fel, ami épp a kezünkben volt. Összesen 15 óra alatt értünk Lvivbe, de egy percre nem álltunk meg.

A férjemet kétszer operálták, protézisek vannak benne és rossz a szeme. Nem alkalmas katonának. Szörnyű ezt mondani, de ez most a szerencsénk: velünk jöhetett – épp a vonatokra váró sorban foglalja a helyünket. Nem tudom, mikor kerülünk sorra – lehet, hogy itt éjszakázunk a pályaudvaron –, de azt tudjuk, hogy a Lengyelországba tartó vonatok az 5. vágányról indulnak. Azért megyünk oda, mert vannak barátaim. De ahogy ennek vége, jönnénk is vissza a faluba. Még úgy is, hogy nem tudom, lesz-e falunk, mert a mieink felrobbantották a közeli Dnyeper-gátat, hogy a környéket elárasztva állítsák meg a Kijev felé tartó orosz konvojt.

Most vagyok először Lvivben, előtte úgy ismertem, mint turistacélpont. Kedvesek az emberek. Most nem számít, honnan jöttél és milyen nyelven beszélsz – hanem csak az, hogy ember maradj.

„Felmondani? De hát ki mentené akkor az embereket?”

Tetjana

„Az ukrán állami vasútnál dolgozom, providnica, vagyis vagonfelügyelő vagyok. Olekszandrijában lakom, az a Kirovohradi területen van. Ez a vonat, amivel most Lvivben állunk, Odesszából indult, és Ungvárra tart. Menetrend már nincs, nem tudom, hogy ha megérkezünk, melyik viszonylatra osztanak majd be.

Tíz napja megállás nélkül dolgozom, nincs, aki helyettesítsen. Hála az önkénteseknek, van mit ennünk-innunk, beszereznek mindent, ami kell. Nekünk, vasutasoknak most Harkivban, Dnyipróban és a Donbaszban a legdurvább a helyzet, ezeken a területeken a legnehezebb alkalmazottat találni a vonatok üzemeltetésére.

Ahányszor elindulunk, úgy búcsúzunk el a szeretteinktől: nem biztos, hogy viszontlátjuk egymást.

Felmondani? De hát ki mentené akkor az embereket? Nehéz őket látni éhesen, minden holmi nélkül, síró gyerekekkel. De boldog vagyok, hogy tehetünk értük valamit.”

5. Ványecska, Ványecska!

2018-ban, amikor utoljára Lvivben jártam, kemény mínuszok voltak. Ez az első alkalom, hogy napfényben látom a várost. Gyönyörű hely. Operaház, hangulatos helyek, csodálatos építészet, lágy dzsessz és finom kávé a főtér, a Rinok egyik egységében. Soha meg nem mondaná senki – a környék szobrainak legalább a puskagolyók ellen védő körülhegesztésén dolgozó munkásokon kívül –, hogy háború van.

Háborús örökségvédelem a lvivi Rinokon

Pedig pár utcával arrébb menekültek tízezrei érkeznek, a város pedig hazaindulásunk napján megkapta az első rakétatalálatot is. A reptér melletti repülőjavítóra a Fekete-tengerről lőttek ki hat rakétát, ebből kettőt leszedett az ukrán légvédelem, a maradék négy elpusztította az üzemet. A munkát szerencsére már korábban leállították, a támadásnak így nem voltak áldozatai. Nem úgy a 40 kilométerrel arrébb fekvő javorivi kiképzőbázis elleni március 13-i támadásnak: 35 halott és vagy száz sebesült.

Egyikük a 37 éves Ivan Szkripnyik őrnagy, akinek temetésére nem teljesen véletlenül vetődöm el. Előzőleg megtudtam: ha a délelőtti órákban a belvárosi Szent Péter és Pál helyőrségi templom közelében járok, nemigen akad olyan nap, hogy ne búcsúztatnának valakit – pláne Javoriv után nem sokkal. Az őrnagy zárt koporsóját bajtársai viszik a templomba, ahol görögkatolikus szertartás szerint adják meg neki a végtisztességet családja, néhány imára érkező hívő és rengeteg fotóriporter jelenlétében. A szertartás után a halottaskocsiba helyezik a koporsót, az addig is zokogó édesanyánál pedig ekkor törik el végleg a mécses: „Ványecska, Ványecska!” – kiáltja a koporsóra borulva, olyan fájdalommal, amilyet tényleg csak egy fiát elvesztő anya érezhet.
Ivan Szkripnyik őrnagy temetése

Javoriv, ahol Szkripnyik őrnagy is életét vesztette, több szempontból is szimbolikus hely. Egyrészt a legutóbb időkig itt készítették fel nyugati katonák a keleti frontra induló ukrán katonákat – irdatlan területű, több mint 1200 négyzetkilométeres bázis, Európa legnagyobbja –, másrészt Javoriv már tényleg a NATO előszobája: 20 kilométerre fekszik a lengyel határtól. A bázison szolgáló ukrán katonai alakulat sajtótisztjétől, Anton Mironovics ezredestől megtudtuk: mivel egy ekkora területet nem lehet en bloc lebombázni, a kiképzések folytatódnak, az evakuálás nem vetődött fel. Esteledik, nagyon hideg van már, az ezredesen látszik, hogy menne már, de búcsúzásként még annyi odavet: „Ez az első tényleges háborús csapás Nyugat-Ukrajnára. Nem 2014, hanem a második világháború óta. Magyarországról való? Mondja meg a NATO-nak, hogy zárják le az eget Ukrajna fölött! A többit megoldjuk szárazföldön.”

*

Kép: Vörös Szabolcs

*

Köszönjük Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének cikkünk elkészítéséhez nyújtott segítségét!

*

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: riport