„Ez vegytiszta tudományellenesség” – Bálint Csanád régész, akadémikus az Árpád-házi kiállítás átírásáról

·2022.02.01

Tudományosan érthetetlen változtatásokat hajtanak végre a Királyok és szentek című kiállításon – mondja a Válasz Online-nak adott nagyinterjúban Bálint Csanád Széchenyi-díjas régész, akadémikus. Az ELKH (azelőtt MTA) Régészeti Intézet korábbi igazgatója is aláírta a minap megjelent nyilatkozatot, mellyel a tudomány legmagasabb szintjéről ítélték el az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára időzített Árpád-koros kiállítás kurátorainak indoklás nélküli leváltását és a koncepció módosítását.

Január közepén a Válasz Online elsőként írta meg, hogy Kásler Miklós miniszter indoklás nélkül, azonnali hatállyal felmentette a márciusban megnyitó nagyszabású nemzetközi Árpád-kori kiállítás kurátorait, és ezt követően a teljes szakmai irányítás a Magyarságkutató Intézet kezébe került. A történtek miatt a kiállítási katalógus eredeti szerzőgárdája szinte egy emberként vonult ki a projektből. Cikkünk megjelenésének hetében közöltük az ügyben érintett 25 történész, régész, levéltáros, muzeológus és más kutató közös közleményét, majd a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya által elfogadott szolidaritási nyilatkozatot is. Utóbbi aláírói közt volt Bálint Csanád régész, professor emeritus, a kora középkori Kárpát-medence elismert kutatója. Mivel kompetenciájába esik a botrány közepette felvetődött több tudományos kérdés, és mert a múzeumi világban von Haus aus otthon van, a kialakult helyzet értékelésére kértük.

Egy kiállítás botránya

Mégis „milyen szerep jut a tudománynak a dilettantizmus tobzódása idején”?

– Meg kell tennünk a magunkét. Akkor is, ha ez ma Magyarországon nagyon nehéz. Szinte reménytelen.

Az idézet az ön által is aláírt január 17-i nyilatkozatból származik, melyet az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya adott ki. Ez talán az első alkalom, hogy a legmagasabb szintről minősítik dilettánsnak a Magyarságkutató Intézet – amúgy diplomás – embereit.

– Mi tagadás, szenvedélyes megfogalmazás lett. Nem függetleníthető a pillanattól, amelyben született: akadémikustársaim és a muzeológusok között óriási felháborodást váltott ki az eljárás, amellyel indoklás nélkül menesztették az Aranybulla-kiállítás kurátorait, és elkezdték cincálni annak kész koncepcióját. Természetesen a Magyarságkutatóban is végzett régészek, történészek dolgoznak – ilyen értelemben nem dilettánsok. Mégis egészen abszurd és módszertanilag csak a dilettánsokhoz mérhető sok következtetésük, például a nyakló nélküli hunozás. Amikor az archeogenetikus a hunok nyelvéről értekezik, azzal csak két baj van: „határsértést” követ el, magyarán olyan tudományterület felett ítélkezik, amely nem sajátja. Másrészt – és talán ez a meredekebb – nem létező dologról beszél. A hunok nyelvét ugyanis, bármilyen fájó, nem ismerjük.

„A politika nyúlt bele a tudományba!” (fotó: Vörös Szabolcs)

A hunokra még visszatérünk, de annyit azért még mondjon a nyilatkozatról: önnek politikai alapú baja van a Magyarságkutatóval?

– Nem. Ebben semmi politika sincs.

És mit válaszol azoknak, akik szerint az MTA-s nyilatkozat politizálás?

– Ne vicceljünk már! A politika nyúlt bele a tudományba! Ez pedig tudományos szempontból elfogadhatatlan.

Nézze meg az aláírók névsorát: ugyanúgy vannak köztük konzervatívok és baloldaliak. Ennél színesebb társaságot ugyanazon ügyért kiállni nem nagyon láttunk az utóbbi időben. Becsüljük meg, óriási érték. A mi nyilatkozatunk a tudományos világ megnyilvánulása.

Utólag Kásler Miklós minisztériuma és a Magyarságkutató is arra hivatkozik, hogy a fenntartónak igenis lehetnek kérései, elvárásai, főleg egy ilyen drága kiállítással kapcsolatban, így a kurátorok lecserélése vagy a kiállítási koncepció átírása sem rendkívüli. Ön elég régóta van a pályán, sok mindent látott már. Mekkora itt a botrány?

– Nagy. Múzeumban nőttem föl, apám a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója volt, mely nekem első munkahelyem lett. Magam is rendeztem régészeti kiállítást, részt vettem nagyok szervezésében, tudom, hogyan születik egy tárlat. Ennek alapján állíthatom: ilyesmi még soha sem fordult elő.

Mármint a miniszteri belenyúlás?

– A kívülállók kedvéért érdemes elmondani, hogy egy-egy kiállítás elkészülése a filmgyártáshoz hasonlóan hosszú, aprólékos folyamat. Először egy szűkebb szakmai csoport ír egy koncepciót, majd a főnökség és a fenntartó ezt megvitatja, hozzászól. Ezt követi a forgatókönyvírás, mivel minden tárlatnak van saját „szkriptje”. Ebben már pontosan fel vannak sorolva a tárgyak, a tárgyfeliratok, a termek színdinamikája, a világítástechnika, az illusztrációk – vagyis minden, a legapróbb részletekig. Nagy kiállítások esetében a forgatókönyv már egy-másfél évvel a megnyitó előtt kész, lezárul. Fenntartói beavatkozás utána – és pláne három hónappal a finish előtt – szinte példátlan. Másként fogalmazva: vegytiszta tudományellenesség.

A koncepció átírása miatt kikerül a kiállításból többek között a honfoglalás idején helyben talált népességről szóló rész, így a karoling Pannónia is. A Magyarságkutató szerint ez nem tartozik a keresztény Árpád-korhoz. Jogos tehát a korrekció?

– A honfoglalás előzményeinek kiradírozása tudományosan érthetetlen: a Szent István alapította első megyék és egyházmegyék a 100 évvel korábbi Pannónia területén jöttek létre. Gondoljunk bele: a honfoglalók a Dunántúlon még álló templomokat láttak! Szőke Béla Miklós és Ritoók Ágnes régészek a 9. századi frank hercegség központjában (Zalavár) a keleti frank királyság legnagyobb templomát tárták föl, ami körül régészetileg Közép- és Kelet-Európában egyedülálló műhelytevékenység folyt: harangöntés és festett templomi üvegablakok nyomaira is bukkantak. A karoling Pannónia éppenséggel előzménye a keresztény Árpád-kornak.

Gén és történelem

A Magyarságkutató Intézet nyilatkozatai alapján az ügy mélyén tudományos szembenállás van: hogy az MTA-s és ELKH-s „őskövületek” nem hajlandók meghallani az új idők szavát, és – ahogy a Királyok és szentek új kurátora, Makoldi Miklós fogalmazott a Demokratának – „nyitni az új eredmények felé”. Amelyek például az ő archeogenetikai kutatásukból jönnek ki.

– Jónak mondja: huszonkét évvel ezelőtt az MTA SZBK Genetikai Intézet és az akkoriban általam vezetett MTA Régészeti Intézet közösen adott be pályázatot a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program keretében, hogy az archeogenetika intézményes formában is megvethesse a lábát Magyarországon. Mi voltunk az első fecske. E 2000-es pályázat nyomán jöhetett létre a Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriuma. Intenzív munka kezdődött, egy sor honfoglalás kori emberi csonton végeztünk vizsgálatokat, és ez az ELKH fennhatóságával ma kiterjedten folytatódik.

Akkor talán ön tudja a legjobban megítélni: „végre itt az egzakt tudomány a sok bölcsészet között”? Vagy ahogy a Magyarságkutatóban mondják: „olyan eredményeket hoz, amelyek cáfolhatatlanok”?

– A DNS valóban cáfolhatatlan – de történetileg semmit sem jelent. Mondok konkrét példát. A Kölked-feketekapui avar temetőben egy férfi és egy nő különlegesen gazdag sírja került elő. Vida Tivadar kollégám egy előadásában rámutatott: a mellékleteik germán kultúrát mutatnak, az embertani típusuk egyértelműen mongoloid, genetikailag pedig belső-ázsiai eredetűek. Mármost mi számít: a kultúrájuk, amiben éltek és amit a közösségüknek mutattak, vagy a követhetetlenül sok történelmi fordulaton átívelő, sokezer éves DNS-ük?

Miért, melyik vizsgálati módszer az erősebb?

– A példám lényege, hogy egyetlen tudományág sem lehet kizárólagos. Az archeogenetika csupán egy diszciplína a sok közül, amely segít megvilágítani a történelmet.

A gén nem egyenlő a néppel, ahogy a tárgy és a koponyatípus sem. Önmagában egyikből sem lehet történelmet írni.

Emlékezzen arra az időszakra, amikor a nyelvtörténet próbált uralkodó lenni az őstörténet-írásban: a nép és a nyelv azonosságát váltig állítva egyes elméletek nyelvész szerzői kénytelenek voltak az őseinket különböző őshazákba „vándoroltatni”, csak hogy megfeleljenek az előzetesen leírt nyelvtörténeti kritériumoknak.

A Magyarságkutató Intézet régészeti feltárása Abasáron (fotó: MTI/Komka Péter)

Amikor bejelentik, hogy megvan „az Árpád-házi gén”, abból pedig kiolvasható, hogy a dinasztia a mai Afganisztán területén – ami gyökeresen más, mint a sztyeppe világa – alakult ki 4500 évvel ezelőtt, az azért mégis csak szenzációsnak hangzik.

– Ez így, ebben a formában semmit sem jelent, ebből nem lesz történelem. Ez mindössze annyit mond nekünk, hogy az Árpád-ház egyik személyének egyik apai ági genetikai markere egyezést mutat egy távoli régióból vett másik genetikai markerrel. Rendben. De akkor is van 3-3500 év, amíg eljutunk a forrásokból ismert Árpád-házig, és ezeket az évezredeket valahogy el kellene helyezni a dinasztia történelmében. Ehhez semmiféle alapunk sincsen.

Amúgy ön szerint technológiailag a Magyarságkutató archeogenetikai vizsgálatai…

– Kiválóak.

Tényleg?

– Nincs kétségem. Sem a laboratóriumi háttérrel, sem a technikai kompetenciákkal nem lehet probléma. A történeti interpretáció: az a módszertanilag nagyon téves. Sokszor a „Mennyi? – Mi mennyi?” vicc juthat eszünkbe: a minták kiválasztása, hogy mit választanak ki és mit nem – ezek olyan körülmények, amelyek felvetik a prekoncepció gyanúját.

Az „Árpád-házi gén” azonosítását a világ egyik legtekintélyesebb folyóirata, a Nature egyik kiadványában jelentették meg. Mi ez, ha nem a hitelesség garanciája?

– E cikkek valóban Q1 minősítésű, vagyis a legtekintélyesebb szakfolyóiratokban jelennek meg. Csakhogy a lektorok mindig genetikusok, akik azt nézik, hogy az adott eredményre milyen műszerekkel és módszerekkel jutottak. A történeti következtetésekhez nem szólnak hozzá, nem is értenek azokhoz. A saját bőrömön is tapasztaltam ezt. Egyszer írtam egy cikket, melyben azt a problémát mutattam be, hogy történetileg milyen téves konklúziókat lehet levonni szakmailag egyébként rendben levő genetikai kutatásokból. Figyelemfelhívó módszertani írásnak szántam, két vagy három nemzetközi genetikai folyóiratnak is elküldtem. Az egyik lap ezzel a mondattal utasította el: „No discussion, only facts.” Vagyis: csak újabb és újabb adatokat közlünk, ha pedig a tényekkel, adatokkal van bajom, jelezzem, a következtetéseket viszont hagyjam békén.

Az imént levezette, mi mindenre nem alkalmas az archeogenetika. Akkor mire használható, ha nem az őstörténetünk megírására?

– Rengeteg történetileg értékes dologra! Ha lecsillapodnak a kedélyek, elülnek az emlékezetpolitikai hullámok, akkor kiderül, hogy a mikrotörténetekben, temetőelemzésekben óriási lehetősége és jelentősége van az archeogenetikának. Például a közelmúltban egy alföldi gepida temető hat generációját tudták végigkövetni – egyelőre közöletlen – genetikai vizsgálatok segítségével. Tisztázni lehet a családi viszonyokat, rokonsági fokokat, amit eddig a régészek csak találgattak. A mikroközösségek története, a temetők mibenléte rajzolódik ki. Az ethnoszra, egy nép kialakulására viszont nem várhatunk megoldást a genetikától, ahogyan – kizárólagosan – egyik tudományágtól sem. El kell fogadnunk, hogy csakis több módszer, többféle diszciplína segítségével, de nem az egyiknek-másiknak a kedvünk szerinti fölhasználásával nyerhetünk egységes történeti képet. Ez a kép a tudomány fejlődésével mindig módosulni fog, nem lehet örök érvényű megállapításokat tenni, „megfejtéseket” várni.

Hun-magyar rokonság

A fentiek alapján, felteszem, a hun rokonság genetikai igazolhatóságáról sem lesz nagy véleménnyel.

– Szögezzünk le valamit: nincs olyan, hogy „hun gén”. Ahogy „avar gén” vagy „magyar gén” sem létezik. Hun sírt mint olyat sem ismerünk, csak hun korit. Például a „hun” leletekben leggazdagabb kercsi temető késő római, korai bizánci város lakosságához köthető. A „hun” jelző eleve nem ethnoszt jelöl, hanem politikai alakulatot, ami a kelet-európai sztyeppén az 5. században állt fenn. Belső-ázsiai elődeik, a „hiung-nuk” a Kr.e. 2. századtól a Kr.u. 2. századig léteztek, birodalmukba sok más, ismeretlen nevű nép tartozott. Az ázsiai hunok a népnév használatában, a politikai alakulat és ideológia fönnmaradásában egyeznek az európaiakkal, de egyenes folytonosságról nem lehet szó, ahogy más sztyeppeiek esetében sem beszélhetünk ilyesmiről. Az egyes leletek a „hiung-nu” vagy „hun” meghatározást tehát kizárólag a koruk alapján kapják. Birodalmakról beszélünk, amelyeket uralkodó elit vezetett. Elnézést a 20. századi hasonlatért: a szovjet birodalom is katonailag, politikailag volt egyben tartott, de „szovjet ethnosz” nem létezett.

Makoldi Miklós friss interjújában azt mondja, „mind archeogenetikai, mind régészeti, mind nyelvi alapon” azt látják, a hun-magyar rokonság igazolható.

– Ezt képtelen vagyok kommentálni. Csak ismételni tudom: „hun gén” nem létezik, a hunok régészetéről az imént beszéltem, a nyelvüket pedig sajnos nem ismerjük.

„Nincs olyan, hogy »hun gén«.” (fotó: Vörös Szabolcs)

Önnek van bármi elvi ellenvetése a hun-magyar rokonság kutatása ellen? Visszatérő vád az akadémikus világgal szemben, hogy ab ovo ellenáll még a kérdésfeltevésnek is, hogy ezt vizsgálni lehessen.

– Dehogy van ellenvetésem! Csak azzal van bajom, hogy sokszor a nemzetből is kitagadnának, ha kimondom, hogy a szeretve tisztelt mondai és krónikás hagyományunknak nincs pontos történeti vagy régészeti tényekkel alátámasztható alapja.

Az a vád, hogy ignoráljuk a kutatást, egészen konkrétan nem igaz: jól fölkészült középgeneráció intenzíven foglalkozik a hunokkal a Magyar Nemzeti Múzeumban, az ELTE és az ELKH régészeti intézeteiben is.

Nincs pontos történeti vagy régészeti tényekkel alátámasztható alapja – mondja. Miért nincs?

– A tudomány mai állása alapján el kell fogadnunk, hogy nem tudjuk, mi történt a hunokkal Attila bukása után. Szétszéledtek, felszívódtak, beolvadtak… Nyomuk sem maradt. Szoktuk emlegetni, hogy az Árpádok családjában élt az Attila-hagyomány: Salamon király anyja Nordheimi Ottónak „Attila kardját” ajándékozta – ez lehet a bécsi kincstárban őrzött híres szablya. No, de Tormás, Árpád dédunokája 948-ban Konstantinápolyban járva miért nem szólt büszkén erről a hagyományról? És az Anonymus által följegyzett Turul-legenda miért tér el ettől alapvetően? Hogy harmadikként a Hunor és Magor legendáról ne is beszéljünk: egy testvérpár szétválásáról először egy 2. századi görög forrás írt, ugyanazt egy 6. századi bizánci két kelet-európai sztyeppei népről adta elő.

A hun-magyar (vér)rokonság mégis örök sláger. Ön szerint miért?

– „Magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunnia” – fogalmazott Széchenyi István. Ezek vagyunk mi. Álmodozunk, ahogy az összes többi kelet-európai nép is. Szabad, csak éppen a tudományhoz nincsen köze.

Nem kerekebb magyarázat, ha bevalljuk, hogy a keletről származásnak, a közép-európai nyelvi társtalanságnak és a minket körülvevő utódállamokkal szembeni történeti jogi érvelésnek – vagyis: mi voltunk itt előbb – minden korban egyenes következménye lesz a hunok és más nagy íjfeszítő népek felé mutatott érdeklődés?

– Mindez igaz, nagyon is érthető, hogy ilyen nehéz, traumákkal járó történelemmel miért fordulnak sokan „Hunnia álma” felé. Pedig semmi szükség nem lenne rá. Van itt elegendő tényleg dicső történet: István király államalapítása, Károly Róbert gazdaságpolitikája, Mátyás király egész uralkodása – ezek mind olyan pontok, amelyekre bárki lehet büszke. Már amennyiben a történelmet akarjuk büszkeségforrásként használni – más országokban azért ez nem így van. A keletmániát pedig inkább felejtsük el. Örüljünk, hogy eljöttünk onnan.

Ezt hogy érti?

– Eszembe jut egy régi sztori. A valaha élt egyik legnagyobb régész kollégámhoz, Bóna Istvánhoz kötődik. Barátságban voltunk, valamikor a nyolcvanas években elkeveredett Moszkvába egy konferenciára. Hazajötte másnapján felhívtam, kíváncsian kérdeztem: „Milyen volt?” Nem válaszolt, ki akart térni. Telefonon akkoriban nem beszéltünk politikai dolgokról. De én csak erősködtem. Végül röviden ezt mondta: „Éljen Árpád apánk!” Mert, ugye, mindenki tudja, mi lett volna a magyarsággal, ha Kelet-Európában marad. Utólag már csak én teszem hozzá: éljen Árpád dédunokája, Géza és a tanácsadói is! Gondoljunk bele: 972-ben, huszonéves fiatalemberként lett fejedelem, és egy évvel később tizenkét követet küldött II. Ottó német-római császárhoz a quedlinburgi birodalmi gyűlésre. Ezzel a lépéssel dőlt el, hogy a szembenállásnak vége, közeledünk a keresztény Európához.

Vagyis már Géza felismerte a Nyugat jelentőségét. Hogy az „a pálya”, nem pedig a Kelet. Mennyi, de mennyi sztyeppei nép vezetője nem volt erre képes!

Ami konkrétan a hunokat illeti, osztom Hermann Róbert történész gondolatát, amit éppen önöknél fejtett ki egy interjúban: a pár évtizedig fennálló, nyom nélkül elbukó Attila-birodalom semmi ahhoz képest, amit Géza és István összeraktak itt a Kárpát-medencében.

Kettős honfoglalás

Ön László Gyula-tanítvány, igaz?

– Igen. Talán több is voltam, mint a tanítványa, a szüleim révén. Édesanyám bátyja László Gyula évfolyamtársa volt a képzőművészetin, édesapám pedig a közös szakma miatt volt vele barátságban. Az egyetem alatt végig külön figyelemmel kísért. A nála letett huszonvalahány vizsgából talán két alkalommal tudtam elsőre megszerezni az ötöst, egyszer csak harmadjára – ugyanabból a kérdésből… A Régészeti tanszéken nem a jegy számított, hanem a megszerzendő tudás.

Ön mégis vitacikket írt Szabados György, a Magyarságkutatóba tagozott László Gyula Intézet vezetőjével szemben, kifogásolva, hogy a László-féle kettős honfoglalás elmélet bekerült az új állami tankönyvekbe. Közvetve egykori mesterének is nekimegy. Miért?

– Ez teljes félreértés. Nem László Gyulának „mentem neki”, hanem a be nem bizonyított elméletének. Nem is csak publicisztikában foglalkoztam vele: tavaly cikkem jelent meg a Századok folyóiratban, ugyanerről a témáról.

Mi a probléma azzal, hogy a kettős honfoglalás bekerült a tankönyvekbe?

– Ha ez bekerült, akkor miért nem írjuk bele az összes, hipotézisnél is gyengébb képzelgést? Mert a probléma ez: a kettős honfoglalást az égvilágon semmi sem bizonyítja.

Dióhéjban a László Gyula-féle tézis arról szól, hogy a későavar és a honfoglalás kori lelőhelyek területi elterjedése kiegészíti egymást, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy a 670-680-as évek körül – vagyis jóval a 895-től kezdődő „második honfoglalás” előtt – lehetett egy magyar betelepülés. Ezt pedig történeti forrás, például Hitvalló Theophanes bizánci krónikaíró is megerősíti.

– És itt jönnek az ellenvetések: a 8. századi későavar és a 10. századi honfoglalás kori lelőhelyek nem egészítik ki egymást, Kniezsa István kiindulásul használt térképe nem vetíthető 200 évvel korábbi viszonyokra, a tárgyalt bizánci forrásokban szereplő csoport helyes fordításban nem „nép”, hanem „hadsereg”, amely – más, független kútfőkből kiderül – néhány év után továbbköltözött a Balkánra. László Gyula a leletcsoportok közül a griffes-indás övveretekhez kötötte a korai bevándorlási hullámot, az azonban nagyjából 30 évvel későbbi, mint ahogy a professzor gondolta. További probléma, hogy az igencsak jól kutatott Káma-vidékről nem volt elvándorlás a tárgyalt időszakban, az avarkori embertani anyagban pedig nem mutatkozik nyoma bevándorlásnak. Ezen a ponton teszem hozzá, hogy a genetika itt akár szerephez is juthat: tud-e kimutatni 7. századi bevándorlásokat? Ezt érdemes lenne megnézni. Összefoglalva:

mindenképpen tiszteljük László Gyula munkásságát, de a kettős honfoglalás elmélete egyetlen pontjában sem állja meg a helyét. Ezt már 1969-ben, az elmélet első bemutatásén elmondta udvariasan a történész Váczy Péter, az orientalista Czeglédy Károly és a régész Bóna István is.

A kettős honfoglalás különös vonzereje ez lehet: László Gyula legalább próbált valamiféle magyarázatot adni a legnagyobb őstörténeti rejtélyre, jelesül arra, hogy a minden kutatás szerint nem túl nagy számú, fegyverforgató népének nagy részét jó időre Nyugat-Európába „kalandozni” küldő korai magyarság hogyan nem szlávosodott el. Például a bolgárokkal ez megtörtént.

– Valóban ez a kérdések kérdése. Hiszen – ahogy ön is említi – az onogur-bolgárok hatalmi helyzetből olvadtak be. Ez minden további nélkül megtörténhetett volna a magyarsággal is. Szerintem a rejtély kulcsa rövid, és így szól: a presztízs.

Mármint a magyarok presztízse?

– Annak óriási integráló ereje van. Vannak nyomai a korai magyar presztízsnek a nyugati szomszédainknál. Az egyik salzburgi püspök azért rótta meg a papjait, mert azok magyar módra öltözködnek. De beszédes a házasodáspolitika is: az államalapító István felesége, Gizella német-római császári családból származott. Az én szótáramban a büszkeség nemigen szerepel, de ha már ötleteket kéne adnom, hogy mire legyünk büszkék, akkor leginkább arra, hogy „annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán”.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú