Hosszú hányódás után Komáromban született újjá Közép-Európa legjelentősebb szobormásolat-gyűjteménye

·2021.10.29

A Csillagerőd rideg termeiben a világ leghíresebb szobrai sorakoznak – gipszöntvényeken. Október elején megnyílt a Szépművészeti Múzeum szobormásolatainak múzeuma Komáromban, és ezzel újra láthatóvá vált egy impozáns gyűjtemény, amit valaha világszínvonalúnak tartottak, de elég hamar teherré vált a múzeum számára. Aztán évtizedekre eltűnt a raktárak mélyén. Most végre a helyére került.

A Milói Venusnál az ember már elneveti magát. Ott áll a világ talán leghíresebb szobra egy téglaboltozatos folyosón, és az eszünk hiába tudja, hogy nem az eredeti – hogy is került volna az ide, a Louvre-ból Komáromba, egy kopár monarchiás erődbe a kisváros szélén –, a szemünk mégis csak az ikont látja, ami kellő távolságból akár valódi is lehetne. Közelebb lépve aztán az illúzió megrepedezik, mint a darabokból összerakott gipszöntvények finom illesztési vonalai, amiket a régi mesterek nem mindenhol dolgoztak el simára.

Ez a Venus nem csillogó fehér pároszi márványból van, hanem sokkal póriasabb, olcsóbb anyagból: gipszből. Nem a művész vésője faragta ki, hanem öntvény, másolat, utánzat, akárcsak hasonlóan híres társai, a Laokoón-csoport, Praxitelész Hermésze, a Diadumenosz, a Haldokló gall vagy a Prima Porta-i Augustus. Az ókori kultúra számtalan remekművét csodálatos középkori és reneszánsz nyugati alkotások követik: a bambergi lovas, a sienai keresztelőkút, Ghiberti Paradicsom kapuja, Claus Sluter dijoni Mózes-kútja, síremlékek, kapuk, domborművek, díszoszlopok, szobrok sokasága.

A Haldokló gall, Meleagrosz (balra) és a Versailles-i Jupiter gipszmásolata a Csillagerőd Híres művek a hellenisztikus korból és hatásuk című kiállítótermében. Az eredeti szobrok a Capitoliumi Múzeumban, a Vatikánban és a Louvre-ban vannak (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ha mindaz, amit magunk körül látunk, valódi lenne, akkor ezekben a termekben lenne összegyűjtve a szobrászat háromezer éves történelmének legjava, amit az emberiségnek magának kellene vinnie egy másik bolygóra, vagy amit egy James Bond-film főgonosza összegyűjtene a villája pincerendszerében, miután szisztematikusan kifosztotta Európa összes múzeumát. Ha mindez valódi lenne, a világ legnagyszerűbb múzeuma lenne, a nagy betűs Múzeum, akár csak A rózsa neve tökéletes Könyvtára, minden tudás foglalata. De ilyen múzeum sosem volt és sosem lesz, ezeket a szobrokat együtt, egy helyen soha senki nem láthatja.

A komáromi Csillagerődben a századelő művelt nyugati polgárának ideális múzeuma született újjá. A gipszből kiöntött művészettörténeti képeskönyv, amelyen keresztülsétálva minden olyan szobrot láthatunk, amit az akkori tudomány fontosnak ítélt, és amit a korabeli felfogás szerint ismerni illett.

A Szépművészeti Múzeum annak idején azért épült, hogy ilyen ideális múzeum legyen, és a 20. század első évtizedeiben a budapesti hölgyek és urak többé-kevésbé ezzel a gyűjteménnyel találkoztak a földszinti dísztermeiben. Pontosabban ennek a gyűjteménynek egy még bőségesebb változatával, mert a Csillagerődben nemrég megnyílt kiállítóhelyen az egykori kollekciónak kevesebb, mint a fele látható. A Szépművészeti Múzeumot létrehozó nagytudású szakemberek a teljességre törekedtek, legalábbis saját koruk művészettörténeti kánonja szerint, ami természetesen eltért a maitól. Igazán furcsa és felfoghatatlan, hogy az eredetiség hiánya egyáltalán nem zavarta őket.

Ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy rangosnak szánt új múzeumot ne valódi műtárgyakkal rendezzenek be. A legobskúrusabb középkori dél-itáliai szobortöredék is többet ér egy gipsz Donatellónál. Az eredetiség annyira alapvető elvárás egy műalkotással szemben, hogy nem tudjuk (és nem is kell) igazán komolyan venni a gipsz Aphroditékat. A Szépművészeti Múzeum gipszmásolatainak gyűjteménye részben attól is különleges, hogy pont abban az időszakban nyerte el a végleges formáját, amikor ez a gyökeres szemléletváltás a világon mindenhol lezajlott. A gipszekkel teli csarnokok a Millenniumi emlékműre néző palotában szinte már akkor elavultak voltak, amikor berendezték őket, és biztosra vehető, hogy az öntvényeket a 20. század folyamán akkor is kizsuppolják a helyükről, ha a termeket nem tépázza meg a háború. El kellett telnie újabb fél évszázadnak, hogy a kallódó gyűjtemény értékét a művészettörténészek felismerjék, és az időközben műalkotássá öregedett gipszeket saját jogukon is restaurálásra, kiállításra méltó tárgyaknak tekintsék.

A londoni Victoria & Albert Museumban máig megmaradt a két gipszek számára épült terem (a képen a The Weston Cast Court). A Szépművészeti Múzeum földszinti csarnokai eredetileg ehhez hasonlóak voltak (fotó: Wikimedia Commons / Ethan Doyle White)

A budapesti gipszöntvényekhez hasonló másolatgyűjtemények száz évvel ezelőtt gyakoriak voltak a nagy nyugat-európai és különösen az észak-amerikai múzeumokban, valamint a képzőművészeti oktatás intézményeiben. A Metropolitan Museum 1908-ra 2607 öntvényből álló gipszotékát hozott létre, és a 19. század utolsó két évtizedében szinte nem is vett eredeti műtárgyakat, csak öntvényeket, hogy aztán az 1950-es évekre az egész nagy gonddal és anyagi áldozattal összeszedett, de immár kínossá vált gyűjteményt kitelepítse külső raktárakba, a 20. század végén pedig elajándékozza különböző egyetemeknek és művészeti iskoláknak.

Az egykori nagy gipszotékák többsége mára szétszóródott, vagy akár meg is semmisült, bár akad ellenpélda: a londoni Victoria and Albert Museumban megvan a két másolatokkal teli udvar (Cast Courts), Berlinben és Párizsban külön múzeumokat hoztak létre az egykori híres gipszkollekciók megmaradt részének bemutatására. A Szépművészeti Múzeum gipszöntvény kollekciója méretében és minőségében páratlan Közép-Európában, és a komáromi Csillagerődben most ehhez méltó kiállítóhelyet kapott. Csodájára járhat a világ. Már ha értesül róla.

A Csillagerőd felújítása a nagy Liget-projekt leágazása, annak a költségvetéséből valósult meg 2017 és 2019 között. Az új terekkel kibővített épület már két éve készen áll, de csak most októberben nyílt meg a látogatók előtt, mivel eddig tartott a kiállítás elkészítése. Nem csoda, hogy ez időben még többet vett igénybe: 2015-ben kezdődött meg a középkori és reneszánsz alkotások másolatainak elszállítása a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokából, és összesen hat évig tartott a különböző helyeken őrzött gipszek összegyűjtése, restaurálása és a rendkívül látványos komáromi kiállítási installáció felépítése. Bár manapság az állandó kiállításokat is legfeljebb tíz-húsz éves élettartamra tervezik a múzeumokban, ez valójában öröktárlat: a gipszeknek Komárom a végleges otthona, és az sem valószínű, hogy ezt a kiállítást valaha átrendeznék.

A helyszín teljesen esetleges, a gyűjteménynek eddig csak annyi köze volt Komáromhoz, hogy az ókori másolatok egy részét egy másik itteni erődben, az Igmándiban tárolták. A Csillagerőd annak a nagyszabású 19. századi erődrendszernek az egyike eleme, ami teljesen körülölelte a Duna és a Vág találkozásánál fekvő régebbi várost. A mai Magyarország területére két nagyobb – a már régóta múzeumként hasznosított Monostori és az eddig elhagyatott Csillag – és egy kisebb, a továbbra is romos Igmándi erőd esik. A Csillagerőd 1850 és 1870 között épült, a klasszikus erődépítészet legutolsó fázisában, közvetlenül azelőtt, hogy a haditechnika fejlődése az erődöket feleslegessé tette. A Monarchia hadserege ugyan használta, de tényleges katonai szerepe gyakorlatilag soha nem volt, harcokat nem látott. A második világháború időszakában internálótábor lett, aztán a szovjetek vették át, végül 1963-ban végleg átadták polgári hasznosításra: megvette a Komárom és Vidéke ÁFÉSZ, és zöldségraktárat rendeztek be benne. Utoljára káposztasavanyítóként szolgált, majd teljesen elhagyatott lett.

A felújított komáromi Csillagerőd a kései erődépítészet látványos példája. Története során most először látogatható (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az ilyen vaskos, földdel borított kései monarchiás erődök összedőlni gyakorlatilag nem tudnak, de az ezredfordulóra teljesen ellepte az elvadult növényzet, és annyira kieső helyen található a vasútvonal és a Duna mellett, hogy szinte láthatatlanná vált. A Csillagerőd bő másfél évszázados története során soha nem volt látogatható. A Mányi István által jegyzett műemléki felújítás egyrészt a műemlék épület gondos megtisztítását jelentette a belső tereket felszabdaló ezernyi utólagos válaszfaltól és átalakítástól, másrészt egy összetett szigetelési és szárítási feladatot, mert az erőd szinte ázott a vízben, ami a nedvességre érzékeny gipsz számára a legkevésbé sem kedvező környezet (az építészeti felújításról részletesebben ebben a cikkben lehet olvasni).

Az erődöt bővíteni is kellett egy új szárnnyal, mivel az épület belső terei nem voltak alkalmasak a kollekció legnagyobb darabjainak befogadására, valamint a múzeumi funkcióhoz ma már kötelezően társuló egyéb terek is hiányoztak. A Csillagerőd hasznosítható része egy nagy C betűt formáz, körülfutó folyosóról nyíló boltozatos terekkel, amelyek vakolatlan téglafalaikkal ridegen nagyszerű, puritán környezetet adnak a szobroknak. A büfé, a bejárati fogadó- és a konferenciatér a megtartott régi főkapu két oldalán, a falak közötti földtöltés eltávolításával létrehozott új szárnyakba került, amelyekhez egy masztaba formájú, kerámialapokkal burkolt udvari bővítmény kapcsolódik. A koporsófödémes, felülvilágítós toldalék mélyen a földbe vájódik, hogy a Colleoniról elnevezett új csarnokban meglegyen a legnagyobb gipszek számára szükséges belmagasság. A Csillagerőd dongaboltozatos helyiségei 4,5 méter magasak, a két reneszánsz lovasszobor-másolat, a Gattamelata és a Bartolomeo Colleoni-emlékmű viszont talapzattal együtt 8 és 11 méteres: ez tette szükségessé a bővítést.

A Csillagerőd Colleoni Csarnoka a gipszgyűjtemény leglátványosabb darabjaival, a Gattamelata és a Colleoni lovas szoborral, Nicola Pisano sienai szószéke, Ghiberti Paradicsom kapuja, Giovanni di Balduccio Szent Péter vértanú síremléke és Jacopo della Quercia sienai keresztelőkútjának másolatával. A térélmény megidézi a Szépművészeti Múzeum dísztermeinek egykori világát (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az új csarnok meglepően hatásosan idézi meg a Szépművészeti Múzeum klasszikus, felülvilágítós dísztermeit, a Román, a Reneszánsz és a Márvány Csarnokot, ahol egykor a gipszek álltak. Mivel padlószintje jóval mélyebben van az erőd kapujának szintjénél, az előtérbe belépve egy karzaton találjuk magunkat, ahonnan letekintünk a Colleoni Csarnokban felhalmozott, változatos formájú, nagy méretű gipszöntvényekre, a kollekció leglátványosabb darabjaira. A Colleoni-szobrot és a Gattamelatát nem alulról látjuk, mint az utcán állva az eredetit, hanem a talapzat tetejének magasságában oldalról. A Szépművészeti Reneszánsz Csarnoka a körülfutó emeleti galériáknak köszönhetően ugyanilyen le- és rálátást kínált a gipszekre, vagyis

a látogatói élmény a teljesen kortárs építészeti megoldások ellenére hasonló, mint száz évvel ezelőtt.

A Colleoni Csarnokban összegyűjtött darabok azt is érthetővé teszik, hogy miért számítanak ezek az öntvények maguk is műalkotásnak. A másolatokat az egykori gipszöntödék olyan öntőformákkal készítették, amelyek a műalkotásokról a helyszínen levett negatív segítségével hoztak létre. A kontaktmásolatok teljesen hitelesen adják vissza az eredeti műformákat és felületeket: a 3D nyomtatás feltalálása előtt ennél tökéletesebb másolatokat nem lehetett volna készíteni. A híres műalkotások másolását egy 1867-ben megkötött nemzetközi megállapodás tette lehetővé, amely a gipszöntők számára szabad hozzáférést biztosított a leghíresebb gyűjteményekhez. Mivel a világ nagy múzeumai rengeteg öntvényt vásároltak, szakosodott műhelyek jöttek létre, amelyek kialakult repertoárral dolgoztak – ez is meghatározta, hogy New Yorktól Budapestig a nyugati világ nagy közgyűjteményei hasonló kánont tükröztek.

A Szépművészeti Múzeum a legrangosabb itáliai gipszöntödékből vásárolt: Giuseppe Lelli firenzei, Carlo Campi milánói és Michele Gerardi római manufaktúrájából, valamint Németországból a hildesheimi Gebrüder Küsthardt cégtől, a kölni August Gerbertől, a müncheni Joseph Kreittmayrtól és a nürnbergi Joseph Rotermundtól. Sok öntvény érkezett a berlini Kaiser-Friedrich-Museum (ma Bode Museum) saját öntődéjéből, ami a gipszöntvény-készítés fellegvára volt a századelőn, és a leggazdagabb katalógussal rendelkezett.

A gipszöntvények az eredeti műtárgyakról a helyszínen levett öntőformák segítségével készültek, ezért teljesen hiteles másolatoknak tekinthetők. Részlet Giovanni di Balduccio Szent Péter vértanú síremléke másolatáról, a fehér márvány eredeti 1339-ben készült, és a milánói Sant’Eustorgio-bazilikában áll (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az öntvények számozott darabokban, beládázva érkeztek Budapestre, ahol a Szépművészeti Múzeum saját mesterei állították össze a szobrokat, és végezték el a felületek kialakítását, a magyarázó feliratok felfestését. A Szépművészetinek nem volt saját öntődéje, bár sokáig tervezgették a létrehozását. Főként ezzel magyarázható, hogy a magyar anyag nagyon gyér maradt, bár a múzeum eredeti koncepciója szerint az egyetemes és a hazai szobrászat legkiválóbb műalkotásainak másolatai egymás mellett sorakoztak volna. Magyarországon azonban szinte kizárólag egyetlen mester, Reichenberger József foglalkozott gipszöntéssel, aki készített is másolatokat például a brassói Fekete-templom szobrairól vagy a gyulafehérvári székesegyház déli kapujáról. Reichenberger leglátványosabb alkotása, a jáki templom egész kapuépítményének másolata a Szépművészeti egyik belső udvarát díszítette 1908-tól 1987-ig, amikor lebontották. (A gyűjtemény egyik legelső darabja viszont magyar vonatkozású: 1874-ben Carl Radnitzky ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak Mátyás király és Beatrix márványportréinak másolatát. Az eredeti darabok ma a Szépművészeti becses kincsei, de akkoriban Bécsben voltak, csak 1933-ban a monarchiás örökség megosztásakor kerültek Budapestre.)

A gipszöntvények felszínét sokféleképpen kezelték. Egyes másolatok viaszos, törtfehér színű bevonatot kaptak, ami legjobban emlékeztetett a nyers gipszre. A kőemlékek többsége sárgásabb árnyalatú, kőszerű festékréteget kapott, a bronzszobrok pedig a fém fémes csillogását is jól utánzó fekete bevonatot. Érdekes módon nem törekedtek következetességre: a Colleoni-szobor fehér maradt, a Gattamelátát viszont bronzosították, a részben márvány, részben bronz sienai keresztelőkutat teljes felületén kőszerű festéssel látták el. Az antik gyűjteményben találunk példát tudományos rekonstrukciókra” is: Képhiszodotosz görög szobrász Eirénét, a Béke istennőjét ábrázoló bronzszobra például csak római márványmásolatban maradt fenn, de a kölni August Gerber-gipszkópiát a bronzszínűre festették, és eltávolították róla az újkori kiegészítéseket, amelyekkel az eredeti szobrot ellátták. A Szépművészetiben így egy olyan változatot lehetett látni, ami ebben a formában fizikai valójában nem is létezett (tudományos rekonstrukciókra, bronzozásra több más példa is van a gyűjteményben). A felületkezelés leglátványosabb példája Ghiberti Paradicsom kapujának másolata, amelynek másolatán a sárga festés megtévesztően adja vissza az eredeti bronztáblák aranyozását.

A firenzei Battistero Paradicsom kapuja a reneszánsz bronzművesség leghíresebb alkotása. A budapesti másolat hitelesen adja vissza a szobrászati részletek gazdagságát, az illúziót festés teszi tökéletessé (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A Szépművészeti Múzeum épületét kifejezetten úgy tervezték, hogy földszinti csarnokaiban ilyen gipszmásolatokat mutassanak be a látogatóknak. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a művészettörténet átfogó bemutatására törekedtek, és a leghíresebb alkotásokat akarták megmutatni a közönségnek, hanem az is, hogy a múzeumnak gyakorlatilag nem volt az alapítása idején eredeti darabokból álló szobrászati anyaga. Magyarországon kevés ásatás zajlott a 19. században, és nem kerültek elő elsőrangú antik szobrok, a nyugat-európai műtárgypiacról vásárolni pedig sokáig nem tudtak, illetve nem is nagyon próbáltak. (Egészen bizarr módon Trefort Ágoston kultuszminiszter 1884-ben a képtári részt is híres festmények másolataival akarta berendezni, de erről szerencsére lebeszélték.)

Az alapítók motivációját pontosan tükrözi Hampel József régész, az Érem- és Régiségtár őre 1876-ban a görög szobrok másolatainak beszerzését indokoló írása: hogy amiket eredetiben meg nem szerezhetünk többé, azokat legalább gipszbe öntetve a világ minden végéről szerezzük össze”.

Az antik gipszgyűjteményt még a Nemzeti Múzeum kezdte összeállítani 1873-ban, amikor megvásárolta Felice Napoleoni Martinelli Athénban működő római gipszöntő kollekcióját a görögországi ásatásokon frissen előkerült szobrok másolataiból. Ez az anyag előtte a bécsi világkiállításon szerepelt, és óriási szenzációnak számított, hiszen korábban soha nem ismert műalkotásokat mutatott be a közönségnek, ráadásul abban az időben Görögországba utazni keveseknek volt lehetősége. A Martinelli-gyűjteményből megmaradt tárgyak már csak koruk miatt is a mai gipszgyűjtemény legértékesebb darabjai közé tartoznak, bár amikor az antik gipszmásolatokat a Szépművészeti Múzeum megörökölte a Nemzeti Múzeumtól, 1910-ben ötvenkilenc láda szobrot elajándékoztak a kolozsvári Tudományegyetemnek, és helyettük új öntvényeket rendeltek (az Erdélybe került másolatok egy része ma is megvan különböző intézményekben).

A Szépművészeti Múzeum Reneszánsz és Román Csarnoka gipszmásolatokkal berendezve 1913 körül

A Szépművészeti Múzeum a legnagyobb beszerzéseket viszonylag rövid idő alatt, 1904 és 1913 között bonyolította le, ekkor nemcsak az antik gipszmásolatok gyűjteményét újították meg, hanem rengeteg középkori és reneszánsz másolatot is rendeltek az épület megnyitása idején még teljesen üresen álló díszes csarnokokba. Az építészeti koncepció mutatja, hogy a gipszgyűjtemény nem állt volna meg itt: a Barokk Csarnokba kerültek volna az akkor még nem túl régi barokk művek másolatai, de ezeket már nem rendelték meg, a gipszek vásárlását ugyanis az első világháború kitörése előtt leállították. A Szépművészeti 1908-ban megvette Paul Arndt müncheni régész 135 darabos antik márványszobor-gyűjteményét – ez volt az első eset, hogy eredeti műalkotásokat vettek, és hamarosan rádöbbentek, hogy a gipszek gyűjtése egy rangos múzeum számára nem járható út.

Addigra azonban ott volt a hatalmas gyűjtemény: mintegy 580 darab antik és 295 darab középkori és reneszánsz gipszmásolat. A rengeteg öntvény megtöltötte a múzeum földszinti tereit, és igazi keresztté vált a múzeum számára, amitől tulajdonképpen csak most, a komáromi kiállítóhely és a kollekció másik felét befogadó Szabolcs utcai OMRRK (Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ) létrehozásával sikerült megszabadulni.

Hiába nem voltak már menők a gipszek, a múzeum vezetése kénytelen volt kitartani az eredeti koncepció mellett, miközben azt egyre több bírálat érte, többek közt a Nyugat szigorú műkritikusa, Farkas Zoltán részéről. A gipszek egy részét beépítették az épületbe, például a már említett gyulafehérvári kapu és a freibergi dóm Aranykapujának monumentális másolata a Román Csarnok része lett, és máig ott látható, az olümpiai Zeusz-templom oromcsoportja a Hősök terére néző homlokzat timpanonjába került, a Parthenon színezett fríze a Dór Csarnokot, Luca della Robbia Énekeskarzata a Márvány Csarnokot díszítette (utóbbit már 1926-ban lebontották). A gyűjtemény elhelyezése azonban gondokat okozott. Elsőként a legjobban sikerült Reneszánsz Csarnok nyílt meg 1908-ban, közepén Colleoni lovas szobrának monumentális másolatával, ezt a Michelangelo-terem követte 1913-ban a Mózes-szobor, a Medici-sírok és a Dávid-szobor büsztrészének másolataival. Az antik másolatok a Dór és a Jón Csarnokba kerültek, de az 1913-ban megnyílt első kiállítás annyira rosszul sikerült, hogy néhány hónap után bezárták, és csak 1920-1923-ban nyitott meg újra. A leghosszabb ideig a Román Csarnok berendezése tartott, mivel itt raktárszerűen zsúfolt állapotok uralkodtak, és félig-meddig műhelyként szolgált a gipszeken dolgozó mesterek számára. A végleges elrendezésű kiállítás csak 1926 elejére készült el, de a múzeum annyira szenvedett a helyszűkétől, hogy az eredetileg középkori műveknek szánt térből nem vitték el a reneszánsz Gattamelatát, mert nem volt hova.

A behavazott Colleoni-szobor a Reneszánsz Csarnokban és a Michelangelo-terem takarítása 1945 telén

Mire az évtizedekkel korábban megálmodott koncepció megvalósult, az egész reménytelenül elavult volt. Farkas Zoltán 1934-ben már azt követelte Petrovics Elek igazgatótól, hogy legyen bátor, és távolítsa el az öntvényeket a múzeumból. Ebben az európai értelemben is nagyjelentőségű intézményben semmi helye sincsen a gipszeknek. Legfeljebb azoknak kegyelmeznénk meg, amelyek magyar szobrokat, műemlékeket ismertetnek. De a többit, melyek tisztára csak oktatási célokat szolgálnak, máshova kell átvinni, mert itt csak rontják a színvonalat” – írta alig nyolc évvel a kiállítások megnyitása után.

Igaza volt, de ez a radikális lépés annyi erőfeszítés után még túl korai lett volna. A gipszmásolatok kiállítása azonban így is csak bő húsz évig létezett. A legtöbben úgy tudják, hogy sorsát az 1945-ös ostrom pecsételte meg, amikor a múzeum vezetése az eredeti műalkotásokat biztonságba helyezte, a gipszeket azonban nem mozgatta meg. A csarnokok üvegtetői betörtek, sok öntvény megsérült, a behavazott szobrokról készült fényképek ikonikussá váltak. Valójában azonban a háború után egy-két évvel a Szépművészeti még mindig gipszekkel nyitott újra, és csak 1951-52-ben pakolták be a gyűjteményt a raktárrá alakuló Román Csarnokba, amit ezzel el is vesztett kiállítótérként a múzeum fél évszázadra. Az utolsó kiállítást 1953-ban rendezte a gipszekből Szilágyi János György művészettörténész a Parthenon építésének 2400 éves évfordulójára.

A Csillagerőd C alakú épületének boltozott körfolyosója, amiről a kiállítótermek nyílnak (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az elmúlt hetven évben a gipszek ugyan eltűntek a látogatók szeme elől, de az intézmény számára óriási gondot jelentett a tárolásuk. Megsemmisíteni soha nem akarták őket, de hiába született ezernyi ötlet, hogy kapjanak valahol egy önálló kiállítóhelyet, erre nem jutott forrás. A Colleoni-szobrot 1952-ben olyan gondosan bontották szét, hogy a hatalmas talapzat minden párkányából és tagozatából eltettek egy darabot, hogy rekonstruálható legyen, bár magát a talapzatot nem őrizték meg. A Román Csarnokban felhalmozott gipszek azonban megakadályozták az épület felújításának befejezését, és ezen az sem változtatott, hogy a gyűjteményből az 1970-es évektől elkezdtek egyes egységeket ide-oda kihelyezni és elajándékozni. Az antik gipszekből 120 darabot Tatára vittek, ahol a volt zsinagóga épületében létrehozták a görög-római szobormásolatok kiállítását. Több mint 300 darab az Igmándi erődbe került, ahol borzasztó körülmények között, nyirkos, földpadlós szobákban összedobálva tárolták őket. 1985-re a teljes antik anyag elkerült a Szépművészetiből.

A középkori és reneszánsz gyűjtemény lassabban fogyott: 1976-ban Melocco Miklós kimentette és restaurálta a Michelangelo utáni öntvényeket, amelyekből a kecskeméti zsinagóga épületében rendeztek be kiállítást. Kerültek darabok a madarasi és a kalocsai művelődési házba, a Vakok Intézetébe, a Képzőművészeti Főiskolára, a Magyar Nemzeti Galériába, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre és a Debreceni Egyetem Élettani Intézetébe – de a Román Csarnok még így is teli volt gipszekkel, amikor végre megkezdődhetett 2015 februárjában a nagy kipakolás. A gipszek sorsának megoldása, vagyis a komáromi kiállítóhely és az OMRRK felépítése tulajdonképpen előfeltétele volt annak, hogy a Szépművészeti Múzeum visszanyerje az egyik legszebb csarnokát.

A gipszek kipakolása a Román Csarnokból 2015 februárjában, a Gattamelata még az eredeti helyén áll (fotó: Szépművészeti Múzeum)

Komáromban most a szétszóródott gyűjtemény jelentős része egyesült. Ide kerültek a Román Csarnokban őrzött gipszek mellett a 2017-ben bezárt tatai kiállítóhely szobrai, az Igmándi erődben tárolt öntvények, valamint a Kalocsáról visszaszerzett darabok (Kecskemétről azonban semmit nem sikerült elhozni). Voltak teljesen szétszóródott alkotások, a paviai Certosa Giovanni Antonio Amadeo reneszánsz szobrász által készített díszes márvány ajtókeretének másolata például a szétbontás után nagyrészt a Román Csarnokban maradt, de a tetejét díszítő női büszt Kalocsára került, a párkány egyik darabja pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre. A most újra összerakott kapuzaton a felületek eltérő állapota mutatja a szétszóródást, mert a büszt Kalocsán sárgás viaszos bevonatot kapott, a domborműről hiányzik az eredeti kőszerű festés, és voltak kisebb hiányok is, amiket teljesen újonnan kellett pótolni.

A kiegészítések léptéke jóval nagyobb a Colleoni-szobor talapzata esetében, aminek rekonstrukciója a komáromi kiállítás leglátványosabb eredménye, hiszen az eredeti lovas szobor mellett a monumentális talapzatból csak a jellegadó darabok maradtak meg, az építmény nagy részét újonnan készítették el, és a 1,5 tonnás szerkezet modern acélvázas tartószerkezetet kapott. Olyan látvány ez, amit 1952 óta senki nem láthatott, és tulajdonképpen hasonló élmény az antik kollekció újjászületése is, ami legalább felerészben újra összeállt Komáromban.

A gipszek hosszú hányattatás után azt a célt szolgálják, amire igazán alkalmasak: a közművelődést és a művészettörténeti oktatást, miközben izgalmas módon megőrizték a századelő művelt európai polgárságának kánonját is. Sem a Szépművészeti Múzeumban, sem a sittlerakóban nem lettek volna a megfelelő helyen, és jó, hogy végül sem ez, sem az nem lett a végső állomásuk. Sok évtizedes adósságot sikerült végre az elhelyezésükkel törleszteni.


Nyitókép: A Diadumenosz gipszmásolata a Csillagerőd „Héroszok, istenek: A fiatal férfi klasszikus görög ideálja” című kiállítóterében (Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult