Ha az egész Liget-projekt ilyen lenne, mindenki szeretné
A Válasz Online lehetőséget kapott, hogy belülről is megnézzük a szigorúan őrzött helyet, ahol az ország legértékesebb műtárgyait őrzik és restaurálják. Kevés jobb dolog történt mostanában Budapesten, mint a Szabolcs utcai OMRRK (Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ) átadása. A Liget-projekt oldalága mintaszerűen mutatja meg, milyen ma egy jól sikerült kulturális fejlesztés: korszerű és fenntartható, miközben gondosan bánik az örökségi értékekkel, új zöldterületeket nyit meg az emberek előtt, és katalizátora lehet egy rozsdaövezeti zóna megújulásának. Nem véletlen, hogy nem váltott ki olyan indulatos vitákat, mint a városligeti építkezések.
1893 áprilisában Bródy Zsigmond, a német nyelvű Neues Pester Journal főszerkesztője és tulajdonosa bejelentette, hogy nagyvonalú alapítványt tesz a pesti izraeli hitközség részére: 250 ezer forintot adományoz egy gyermekkórház létesítésére. Bródy Zsigmond a millenniumi korszak ismert közszereplője volt, újságíró, irodalmár, mecénás, később főrendiházi tag. A német kultúrában otthonosan mozgó, liberális zsidó magyar polgár és hazafi volt; ezek az identitások a boldog békeidők Budapestjén gond nélkül megfértek egymás mellett. (Érdekesség, hogy testvérének dédunokája az dalszerző-előadó Bródy János.)
A 250 ezres összeg nagyon jelentősnek számított, majdnem teljesen fedezte egy modern, pavilonos rendszerű közkórház felépítését. Bródy januárban elvesztette feleségét, Adélt, aki negyvenöt évesen halt meg, hosszas szenvedés után, és a megrendült özvegy azt akarta, hogy az új kórház örökre megőrizze az emlékét. Az intézmény fenntartását a hitközségre bízta, amelynek oszlopos tagja volt, de kikötötte, hogy felekezeti különbség nélkül minden beteg gyereket lássanak el, mert a kórházat az egész fővárosnak szánta. Ezzel magyarázható, hogy az avatáson három évvel később a fél kormány részt vett, az élen Bánffy Dezső miniszterelnökkel, ott volt Ráth Károly főpolgármester, valamint a korabeli egyetemi orvoselit is ifj. Bókay János és Hőgyes Endre vezetésével.
Százhúsz évvel később az egykori Bródy Adél Gyermekkórház Szabolcs utcai telkén helyezték el az OMRRK-t, vagyis az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központot, amit hivatalosan 2019 tavaszán adott át a miniszterelnök, de az intézmény valójában csak tavaly kezdett el üzemszerűen működni. És még mindig nincs is teljesen kész: egyrészt évekig tart a műtárgyak beköltöztetése, másrészt nem nyíltak meg a látogathatók számára is nyitott tanulmánytárak, és az olümpiai Zeusz-templom oromcsoportjának gipszmásolata is hiányzik még a bejárat előtti üvegkalickából, amit az épület fő díszének szánnak.
A Válasz Online most lehetőséget kapott, hogy belülről is megnézzük a szigorúan védett helyet, ahol az ország legértékesebb műkincseinek jelentős részét őrzik és gondozzák. Az OMRRK a Liget-projekt része, de sokkal kevesebb ellenérzést váltott ki, mint a városligeti építkezések vagy akár a parkfelújítás. Ennek nem(csak) az az oka, hogy kevésbé van szem előtt, és valószínűleg a budapestiek közül is kevesen tudják, merre keressék, hanem az is, hogy ez egy valóban mintaszerű rozsdaövezeti kulturális fejlesztés. Legfeljebb amiatt lehet aggódni, hogy zárvány marad, ha a közvetlen környezete rossz irányba fejlődik – amire van az esély, mert az első jelek nem túl biztatóak.
Az OMRRK az ország egyik legszigorúbban őrzött objektuma, mivel felbecsülhetetlen értékű kincseket őriz. Ha teljesen megtelnek a földalatti raktárak, 350 ezer műtárgy kerül ide, két intézményből: az összevont Szépművészeti Múzeumból és Nemzeti Galériából, illetve a Néprajzi Múzeumból (a belső megoszlás nagyjából úgy néz ki, hogy 200 ezer darab lesz a Néprajzi részlegében, 150 ezer a másikban, a két épületrész belül teljesen elkülönül).
Az új épületet Vasáros Zsolt irodája (Narmer Építészeti Stúdió) tervezte, és ami a föld fölött látszik belőle – bár az se kicsi – valójában csak a jéghegy csúcsa, mert a föld alatt négy raktári szint rejtőzik körülbelül 20 ezer négyzetméteres kiterjedésben. A tervezés során nemcsak a speciális biztonsági és műtárgyvédelmi követelményeknek (állandó, épületrészenként is eltérő klíma és páratartalom, zsilipelő terek, ahol a tárgyakat néhány óráig várakoztatják) kellett megfelelni, hanem a nagyon sajátos funkcióból fakadó elvárásoknak is. A Szépművészeti-Nemzeti Galéria gyűjteményéből ide átszállítandó 13 ezer festmény között például egészen hatalmas vásznak is vannak. Bár az óriási képek egy részét felcsavarva tárolják (ezeknek is speciális raktárra van szükségük), a kerettel együtt érkező nagy méretű képek miatt a festményraktár kétszintes belmagasságú. A képeket kihúzható rácsokon tárolják, bár akad olyan 220 kg súlyú festmény, amit semmilyen szerkezet nem bír el felakasztva. Az épületben több nagy méretű műtárgylift készült, de van külön képlift is.
Az OMRRK belülről szigorúan funkcionális létesítmény, nyersbeton falak, öntött padló, modern műhelyek és irodák jellemzik. Az első és a második emeleten vannak a műtermi szintek, amiket úgy alakítottak ki, hogy a tömör földszinti tömb fölött az épület három, világítóudvarokkal elválasztott „fésűfogra” és egy szélesebb negyedik szárnyra oszlik. A három párhuzamos szárny második emeleti részére kerültek a természetes fényben fürdő, felülvilágítós festményrestaurátor műtermek, amelyeknek elsősorban a tájolása biztosítja, hogy a fény szűrt legyen, de a tervezők olyan apróságokra is figyeltek, hogy a homlokzatok külső színezése ne verje vissza az ablakokon át élesen a fényt – ezért lett a ház végül sötétszürke, antracitszürke ablakbetétekkel, bár az eredeti terveken még élénkebb színek látszottak (az ablakokat árnyékoló szerkezetekkel el is lehet sötétíteni, ha a restaurátoroknak erre van szükségük).
Nemcsak a munkaterek minősége összehasonlíthatatlan azzal, ahogy a restaurátorok eddig dolgoztak, hanem a technológiai szint is: az OMRRK-ban van külön kémiai, műszeres kémiai, radiográfiai és optikaimikroszkóp laboratórium, festménylakkozó és dublírozó műhely, fotódiagnosztikai labor – és az egyik folyosó sarkában olyan nyílt zuhany, amivel gyorsan lemoshatja magáról a szakember a ráömlött vegyszert, ha baleset történne, bár ezt remélhetőleg soha nem kell majd élesben használni.
A restaurátorok a Szépművészeti Múzeum második emeletén az egykori kiállítóterekből leválasztgatott, szűkös műhelyekből költöztek ide, egyenesen a 21. századba. Az OMRRK felépítése nélkül nem lehetett volna helyreállítani a múzeum történelmi kiállítótereit, ahova 2019 őszén beköltözhetett a Régi Magyar Gyűjtemény új állandó kiállítása. Az új raktárak elsősorban a Nemzeti Galéria vári épületének fellélegzését segítik, mivel itt elképesztő zsúfoltságban, pincében-padláson tárolták a műtárgyakat, erre teljesen alkalmatlan vagy évtizedekkel ezelőtt megtelt terekben (akárcsak a Néprajzi Múzeum gyűjteményeit a Kossuth téri Igazságügyi Palotában.)
Természetesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az OMRRK felépítése valójában két kormányzati presztízsprojektnek készítette elő az utat: a Steindl Imre Program hamarosan induló harmadik ütemének (a Kúria visszaköltöztetése a Kossuth Lajos térre) és a Budavári Palota tervezett rekonstrukciójának. Ezeket valóban nem lehetne megvalósítani a rengeteg műtárgy átszállítása nélkül, ettől azonban még igaz, hogy a tárgyak és a velük dolgozó restaurátorok sokkal jobb körülmények közé kerültek. És sejthető az is, hogy elég nehéz lett volna forrást szerezni az egyébként nagyon hasznos fejlesztésre, ha a kormánynak nincsenek nagyralátó tervei a Várral és a Kossuth térrel.
A palota jövőjével kapcsolatban egyébként fontos információ, hogy a Nemzeti Galéria raktári anyagának átköltöztetése az OMRRK-ba még várhatóan két évet vesz igénybe: valószínűleg nem véletlen, hogy a Nemzeti Hauszmann Program eddig bejelentett fejlesztései látványosan kerülgetik a volt Királyi Palotát, amihez addig nem nagyon lehet hozzáférni, míg ez be nem fejeződik.
*
De térjünk vissza az OMRRK-hoz, mert eddig csak arról volt szó, hogy miért hasznos, de sokkal érdekesebb az, hogy miért szerethető.
Bródy Zsigmond egykori gyermekkórháza a néhány évvel korábban elkészült Pesti Izraelita Hitközségi Kórház mellett épült fel a Szabolcs utca és a Vágány utca között, akkoriban a város peremén. Az épületek tervezője mindkét szomszédos kórházi tömbben a pesti zsidó hitközség sokat foglalkoztatott építésze, Freund Vilmos volt, akit kórházspecialistaként tartottak számon (bár tervezett pazar bérpalotákat is az Andrássy úton). A vörös-sárga téglás, szigorú megjelenésű kórházi pavilonokat tágas kertben helyezték el, ahogy az akkoriban szokás volt (például a Szent János, a Szent István és a Szent László Kórháznál is), mivel az orvoslásban fontosnak tartották a napfény és a friss levegő gyógyító hatását.
A két kórházat a hitközség később össze is vonta, és egészen az 1948-as államosításig működtette. Utána Szabolcs utcai kórházként várta a betegeket egészen 2007-ig, amikor a Horváth Ágnes-féle egészségügyi átszervezés keretében bezárták. Addigra a Freund-féle pavilonokat emeletráépítések és toldalékok sokaságával csúfították el, és műszakilag is leromlottak. Ezt az állapotot a régi izraelita kórházi részen most is látni lehet, mert ott tizenhárom éve nem nagyon történt semmi.
Az egykori Bródy Adél Gyermekkórházat 2013-ban vonták be a Liget-projektbe. Mivel az épületek semmilyen védelem alatt nem álltak, és elég siralmasan is festettek, nem lett volna meglepő, ha a területen mindent lebontanak – de szerencsére Vasáros Zsolték nem így tekintettek a helyszínre. A telken álló szocializmus kori épületeket valóban eltüntették, hogy helyet csináljanak az új központi tömbnek és a mélygarázsnak, viszont a két megmaradt Freund-épület olyan gonddal állították helyre, mintha műemlékek lennének.
Ezek és a megtartott, ősfás park teszik igazán vonzóvá az OMRRK-t.
A két épület közül az egykori kórházi főépület alkalmasnak bizonyult a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) elhelyezésére, és a Szépművészeti főépületének kikönnyítése jegyében ide került át a múzeum archívuma, irattára és fotótára is, valamint a legjelentősebb magyar avantgárd és kortárs művészeti archívum, az 1979-ben alapított Artpool.
A ház belsejében semmilyen értékesebb tér nem maradt fenn, kívülről viszont minden későbbi toldalékot eltávolítottak róla, és lebontották az utólagos emeletráépítést is, ami teljesen elrontotta az eredeti arányokat. Az épület két kortárs kiegészítést kapott: egy könnyed nyersbeton-üveg fogadóteret, ugyanis a kórháznak semmilyen előcsarnoka nem volt, a betegek valaha egyenesen a lépcsőházba léptek be, valamint két nyitott loggiát a rövidebb oldalhomlokzatok előtt. A loggiák helyén régen öntöttvas erkélyek álltak, de ezeknek nyoma sem maradt, és a tervezők nem akarták fotók alapján újraalkotni őket, viszont úgy gondolták, hogy a szigorú, minimalista modern konstrukciók képesek pótolni a hiányukat, és jól illenek a Freund-féle ház eredendően viszonylag egyszerű stílusához.
Sokkal izgalmasabb a másik, kis épület a kert közepén, amit imaháznak és felvételi épületnek is szoktak nevezni. Mindkettő helytálló, mert eredetileg ez volt a kórház utcára nyíló felvételi épülete, bár a téri helyzet annyira megváltozott, hogy ezt ma már nehéz megérteni: a 20. század közepéig az északi homlokzata előtt egy utca futott, amit azonban idővel beolvasztottak a kórházi tömbbe. Sőt nem is utca volt ez, hanem tér, Bókay térnek nevezték, bár valódi tér talán sose volt, mert az 1944-es légi felvételeken itt mezők látszanak.
A felvételi épület mindenesetre eredetileg észak felé fordult díszes kő portikuszos kapuval, közepén pedig egy kiemelkedő, két emelet magas térben valóságos magánszentélyt alakítottak ki Bródy Adél tiszteletére. Itt helyezték el az asszony carrarai márványból készült ülőszobrát, a kor egyik leghíresebb osztrák szobrásza, Viktor Tilgner utolsó alkotását.
1932-ben a hitközség átépíttette a felvételi épületet, és a középső részből ténylegesen zsidó imaházat csináltak, a szobrot pedig kivitték a kertbe a ház elé. Az utolsó fennmaradt fénykép itt ábrázolja, de nem lehet tudni, hogy mi lett a sorsa, a legvalószínűbb, hogy elpusztult a háborúban, amikor a környéken komoly harcok dúltak, és a felvételi épület is romba dőlt.
Az 1948-as államosítás után a kis házzal borzalmasan bántak, belül kibelezték, felszabdalták, sőt egy utólagos födémet is behúztak a középső térbe, kívülről pedig toldalékokkal és visszabontásokkal tették szinte felismerhetetlenné. Utolsó funkciója haemathológia volt.
A rekonstrukció során a felvételi épület esetében a cél az volt, hogy kívülről az eredeti, Freud-féle állapotot állítsák vissza, bár ebből szinte csak az egyszerűbb oldalhomlokzatok maradtak épen. Vasáros Zsolt a bejárásunkon felhívta a figyelmet a bal oldali oldalhomlokzat utolsó ablakára: a többi félköríves nyílást szabályos gyári idomtéglák szegélyezik, ezt viszont durvább, törmelékből kézzel méretre faragott elemek. A nyílást a háború után állíthatták így helyre nagy szeretettel, de szűkös anyagi lehetőségek közt, és a tervezőt pontosan ez győzte meg arról, hogy az egykori felvételi épület-imaház rekonstrukciója ma is egyfajta erkölcsi kötelesség – és tanúságként meg is őrizték a szabálytalan ablakot.
Bent viszont azt megoldást alkalmazták, amit a híres brit építész David Chipperfield tett világszerte ismertté a berlini Neues Museum rekonstrukciójával: a két szint belmagasságú középső teret csak kibontották, de téglafalait teljesen nyersen, vakolatlanul hagyták. A falak magukon viselik a rengeteg átépítés okozta sérüléseket, az eredeti díszítésből szinte semmi nem maradt, csak egy vakolatmedaillon az egyik sarokban. Mivel a környező terek teljesen modern, kortárs belsőépítészeti kialakítást kaptak, egyfajta ház a házban élmény jött létre, az egykori szobortér önálló entitásként úszik az épület közepén, őrizve viharos történelmének nyomait.
Az OMRRK alapvetően zárt funkciókkal működik, de a Bókay-kertnek elnevezett egyhektáros park sötétedésig mindenki előtt nyitva áll. A város ezzel egy nagyon kellemes, új közparkkal gazdagodott, de ahhoz, hogy több legyen eldugott intézményi kertnél, az embereknek is ide kéne találniuk.
Erre azonban egyelőre nincs sok esély, mert az OMRKK elég szerencsétlen helyen van.
Az érzékeny építészeti és tájépítészeti tervezés mindent kihozott a telekből, ami rejtett értékként lappangott benne, de nem változtathatott azon a tényen, hogy az OMRRK egyelőre zárvány a XIII. kerület egy félreeső részén, ahol a madár sem jár. És ez nem is csoda: a Vágány utca felől a vasút hermetikusan elzárja az állatkerttől, a Dózsa György út felől pedig az elhagyatott (illetve részben hajléktalankórházként működő) volt kórházi tömb takarja ki. A Szabolcs utcának ezen a részén nem lakik egy lélek sem, az OMRRK-val szemben egy működő laktanya, a kerületi rendőrség és az 1894-es katonai élelmezési raktárak elhagyatott együttese húzódik.
Észak felé a volt kórházi terület harmadik egységét az OMRRK-val egyidőben megkapta a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság (KEF) nevű obskúrus állami intézmény, ami az itt felhúzott hatalmas új irodaház alapján nem lehet kicsi. A KEF ideköltöztetése sajnos nem volt jó döntés: a zárt állami intézmény elvágta a lehetőségét a közpark folytatásának észak felé, az pedig egyszerűen szégyen, hogy a területükre eső egyetlen történelmi épülettel, az egykori Weiss Alice Gyermekágyas Otthonnal mit műveltek. Miközben az OMRRK megmutatta, hogy gondos kézben mit lehet kihozni egy ilyen épületegyüttesből, a KEF teljesen tönkretette azt a kései Bauhaus stílusú házat, amit (egy korábbi épület átalakításával) az első magyar olimpikon, Hajós Alfréd tervezett 1952-ben. Ez már jóvátehetetlen, alig két barázdált betonpillér maradt az eredeti architektúrából, amit közhelyes, jellegtelen burkolat váltott fel.
Az OMRRK akkor tudna a város szövetébe szervesülni, ha a környéken található két potenciális rozsdaövezeti rehabilitációs terület, a kórház és a katonai raktárak esetében nem a KEF eljárása lesz a minta, hanem olyan értékőrző fejlesztés történik, ami kihozza egészen a Dózsa György útig a parkot. E nélkül az OMRRK egyszeri fecske marad, amit nagyon lehet szeretni, de nem csinál nyarat.
Nyitókép: A Szépművészeti Múzeum szoborraktára az OMRRK-ban; Fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online
