Így (nem) tüntették el dicső csatánkat a tankönyvekből – válasz a Magyarságkutatónak

·2021.07.29

Nem valamiféle nemzetellenes összeesküvés okozta, hogy a 19. század végén, a 20. század kezdetén kevés szó esett a pozsonyi csatáról, hanem éppenséggel a legszorosabban vett nemzeti elkötelezettség – fogalmaz B. Szabó János hadtörténész. Vendégszerzőnk egyúttal rámutat: a Magyarságkutató Intézet úgy kiált elhallgatást, hogy nem veszi észre: a magyar diadalt hozó 907-es ütközet helyszínét az adott korban a ma már Tatabánya részét képező Bánhidára tették, tehát olykor az nem pozsonyiként szerepel az általuk vizsgált tankönyvben. Az állami magyarságkutatók megállapításaival szemben valójában nem a dualizmus korában, hanem csak a kommunista diktatúra elején, 1949 és 1959 között tűnt el a magyar diadal a gimnáziumi tankönyvekből.

Július a pozsonyi csata hónapja az évforduló miatt, amely bár a tavalyihoz képest idén talán kevésbé produkált bombasztikus megemlékezéseket, két igen figyelemre méltó, parallel írás megjelent azért a Magyar Nemzetben és a Magyarságkutató Intézet honlapján Horváth-Lugossy Gábor főigazgató és Illik Péter történész tollából.

Virtigli netfilológusoknak és kremlinológiai hajlamokkal megáldott kortörténészeknek való feladat lenne kideríteni, eredetileg vajon miért nem ugyanaz a szöveg jelent meg e két helyen, s kezdetben miért jegyezte a rövidebb változatot az intézmény honlapján csupán a főigazgató úr. (Azóta mintha az ottani szöveg is kiegészült volna és mindkét szerző neve is olvasható már.) Még izgalmasabb ezeknél, hogy a Magyarságkutató Intézet szerint a „pozsonyi csatát” nem az 1945 utáni kommunista rezsim alatt sikkasztották el a magyar történelemből: „A szocializmus tankönyvei nem eltüntették, sokkal inkább véglegesítették a pozsonyi csata eltűnését, mivel az már említésszerűen sem kerül elő egy tankönyvben sem. A finnugor nyelvrokonság elmélete szintén ekkor válik teljesen kizárólagossá.”

Tekintsünk most el a nehezen értelmezhető utolsó mondattól, hiszen a szerzőpáros által ismertetett vizsgálat témája nem a finnugor nyelvrokonság volt, hanem az 1830 és 1867 között megjelent középiskolai történelemtankönyvek.

Elgondolkodtató, de nem túl meglepő, hogy a nemzeti büszkeség zenitjén, a reformkorban nem bukkant fel ez a diadalmas hadi esemény a tankönyvekben – ugyanis teljes egészében hiányzott az akkor még igencsak tisztelt középkori magyar krónikás hagyományból.

A vizsgált időszak végén a magyar történettudományban azonban már erősen tartotta állásait a „pozsonyi csata”: például Szabó Károly, a kor kiváló tudósa 1869-ben megjelent összefoglaló munkájában (A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig) már teljes természetességgel írt róla három oldalon keresztül – így aligha véletlen, hogy ott találjuk az eseményt ezen évtized tankönyveiben is. Egyszer majd talán érdemes lenne bekukkantani a korszak történeti összefoglaló műveibe – amit Illik Péter, mint elmélyült historiográfiai kutató nyilván meg is fog tenni –, hogy mikor és miként zajlott időközben a fordulat az akkor ismert egyetlen forrás, Aventinus a „pozsonyi csatáról” szóló szövegének megítélésében.

A Horváth-Lugossy–Illik szerzőpáros cikkében azonban gyorsan túllendülnek a dualizmus időszakán, és a komplett 20. századnak is csak nyúlfarknyi említés jut: „A Horthy-korszak hazai középiskolai tankönyveiben ugyanez a helyzet, elvétve feltűnik a pozsonyi csata megnevezése. Helyette viszont egy röpke pillanatra egy másik, szintén elfeledett csata is bekerült a kánonba. Takáts György a 907. esztendőről így ír: »Árpád halála évében (907) a bajorok óriási sereggel támadtak a mieinkre, de Bánhida határában (Komárom m.) iszonyú vereséget szenvedtek. Ez a győzelem mintegy a magyarság ittmaradhatását biztosítá.«”

Másik, szintén elfeledett csata? Itt azért álljunk meg egy pillanatra.

Lehet, hogy a szerzők ritkán vonatoznak, vagy autóznak az M1-es autópályán Tatabányánál, ahol a hegy ormán ott ágaskodik a millennium alkalmából felállított óriási turulszobor, amivel már 1896-ban épp ennek a „futólag” kanonizálódott bánhidai győzelemnek állítottak elég szembeszökő emléket. (Kevésbé ismert a magyarok bejövetelét megfestő Feszty Árpád által az 1896. évben készített bánhidai csatakép, ami eredetileg a vármegyeháza nagytermét díszítette, ma pedig a komáromi Duna-menti Múzeum állandó kiállításának leglátványosabb darabja.)

Mindenesetre még a gyanútlan olvasóban is csak-csak felvetődik a kérdés: hogyan is kerülhet a képbe a „pozsonyi csata” helyett egy egészen másik ütközet a történelemkönyvekben.

Esetleg valami csak mocorgott Bánhida körül már a dualizmus korában is, ha már ekkora emlékművet emeltek ott? (Pedig akkor még állíthattak volna épp egy óriási turult Pozsonynál is a 907-es csata emlékére.)

Feszty Árpád: A bánhidai csata (forrás: Wikimedia)

A magyarázat persze nem „titkos”, legfeljebb a Magyarságkutató Intézet munkatársai számára maradhatott homályban. A megfejtés: korántsem egy „másik, elfeledett csatáról” van szó, hanem ugyanarról a 907-es ütközetről. Veszprémy László szépen, pontosan meg is írta a pozsonyi csatáról 2007-ben megjelentett gyűjteményes kötetben, amelyet 2015 óta bárki tanulmányozhat az interneten is. A kor egyik legjelesebb történésze, Pauler Gyula – akinek a honfoglalás a 895-ös dátumát „köszönhetjük” – ismerte ugyan és el is fogadta a korabeli munkákban fennmaradt igencsak rövidke 907-es bajor veszteséglistákat, de mint jó magyar hazafi és képzett tudós, nem bízott az esemény után 600 évvel alkotó bajor humanista, Aventinus utólag rekonstruált történetében, amely a 19. században egyetlen forrása volt a csata „pozsonyi” lokalizációjának. (Hogy majd 1920 táján előkerül még egy eredeti, korabeli forrás, amelyet Aventinus is felhasználhatott egykor, mert ebben is az általa megadott helynév szerepel, azt akkor még senki nem tudhatta.) Pauler, mint kellően „nemzeti érzésű” történetíró, inkább a hazai történetírói hagyományra alapozta a maga rekonstrukcióját, abban pedig a honfoglalás döntő katonai eseménye, a morva Szvatopluk legyőzése volt Bánhidánál. „Gyerekjáték” volt hozzápasszintania az évszámot és a bajor veszteséglistákat, így azonban előállt az a faramuci helyzet, hogy a történeti rekonstrukciókba a 907. évnél vagy pozsonyi vagy bánhidai csata kerülhetett. A tankönyvíróknak választaniuk kellett, hogy ha írnak róla, akkor melyik lokalizáció alapján nevezik meg az eseményt. Az óvatosabbak közül volt, aki egyszerűen elkerülte a hely pontos megnevezését: Jászay Rezső az első világháború alatt, vagy Ember István 1926-ban.

Az állami gimnáziumi tankönyveknek a 20. század elejére ugyanis kialakult egy sajátos keretrendszere, amiben a szorosan vett honfoglalás kora csak 900-ig tartott. 1920 előtt még szórványosan említették a csak a magyar krónikás hagyományban található csatákat is, mint például Zalán legyőzését Tiszaalpárnál Anonymus nyomán. Trianon után viszont ezek eltűntek és megszaporodtak az Anonymus hitelét kétségbe vonó kritikai fejtegetések a tankönyvekben. (Ettől valószínűleg nem függetlenül, elkezdték tárgyalni azt is, hogyan és miként kerültek a különféle nemzetiségek a történeti Magyarországra.)

Ami ez után következett, azt a „kalandozások koraként” tüntették fel: általában négy-öt katonai eseményt neveztek meg és fejtettek ki néhány mondatban.

A korszak kezdetén a 899. évi brentai csatát, Berengár itáliai király legyőzését, a 907-es pozsonyi – vagy mint Andor József első világháború előtti középiskolai tankönyvében a 907-es bánhidai –, s ehhez kapcsolva a 910-es első augsburgi győztes csatákat, valamint a korszak lezárását jelző 933-as és 955-es merseburgi és augsburgi vereségeket. (Akadt olyan szerző, aki didaktikusan külön-külön alfejezet szentelt ezeknek a sikereknek és kudarcoknak.) Viszont nem volt mit tenni, nem volt olyan szerző, aki „honfiúi buzgalmában” ne arra futtatta volna ki a történet ívét, hogy a 955-ös augsburgi vereség valóban radikálisan véget vetett az addig szokásos nyugati hadjáratoknak, így szükségessé vált az Árpádok új politikája, a keresztény állam megalapítása.

Az első „törést” ezen a hosszú távú és szilárd didaktikai szerkezeten 1945-ben Kosáry Domokos vadonatúj középiskolai tankönyve okozta, amelyben ugyan még mindig külön alfejezet foglakozott a kalandozás sikereivel, felsorolva az európai tájakat, ahová a magyar harcosok eljutottak, röviden szólva a harcmodorukról és az a hadjáratok új „marxista” szemléletben vélelmezett társadalmi hátteréről, de már csak a 899-es brentai csatát nevesítette a hadiesemények közül. Kosáry szövegén jó kitapintható az egyik későbbi kommunista „főtörténész”, Molnár Erik korai műveinek hatása, amelyeket még 1942-43-ban jelentetett meg Szentmiklósy Lajos álnéven, s amelyeket, úgy tűnik, titokban – mint valami borzongató, tiltott gyümölcsöt – szinte az egész akkori magyar történészelit kézbe vett. 1949-ben Hahn István tankönyvében aztán a „kalandozások” címszó alatt már mindent kiszorított az új rezsim ál-„társadalomtörténeti” blablája és a szlávok felsőbbrendűségéről szóló hozsanna – így a fejezet címének megfelelő tartalomnak már csak a szöveg végén, az apróbetűs részben jutott hely. Az összes hadiesemény közül pedig csak a korszakzáró augsburgi vereséget nevesítette a szerző.

Így előállt az az abszurd színjáték, hogy a tankönyvekben a „honfoglalás” fejezetet jó időre elnyomta a magyarok és szlávok kitalált viszonyait ecsetelő rész, a „honfoglalás” merőben békés tevékenységként lett feltüntetve – hogyan is győzhették volna le Árpádék a békés és fejlettebb szlávokat? –, a „kalandozás” fejezetet pedig kitöltötte a honfoglaló pásztortársadalom „válságáról” szóló fejtegetés. Ebben ugyan meglepő módon több szerző is nagy elismeréssel nyilatkozott a kor magyar harcosainak képességeiről és sikereiről – amire azonban valamiért nem „emlékszik” a mai internetes kommentelők zöme –, de már nem említettek egyetlen konkrét sikeres katonai eseményt sem. (Talán épp ezért nem emlékeznek: ha nincs győztes csata, nincs a „nép” számára kézzel fogható siker sem.) Mígnem aztán a Makkai László által írt tankönyvbe (1959) szépen vissza nem került szinte szó szerint minden a „kalandozás” fejezetbe, ami Kosáry neve alatt már megjelent 1945-ben – kivéve a 899-es brentai győzelmet. Ezután az összképen már csak néhány finomítás történt a gimnáziumi könyvekben a rendszerváltásig: az 1979-es Gyapay-Ritók féle könyvbe például már valahogy „belecsempésződött” a 910-es augsburgi magyar győzelem leírása Liduprand eredeti történeti munkájából – a konkrét esemény megnevezése nélkül.

Amit manapság sokan már-már „nemzetellenes” bűncselekményként aposztrofálnak, jelesül, hogy a „pozsonyi csata” nem kapott nagyobb teret a magyar történeti tudatban, azt nem valamiféle összeesküvés okozta a 19. század végén, a 20. század kezdetén, hanem éppenséggel a legszorosabban vett nemzeti elkötelezettség.

A 907. évi  csatáról tudtak, tanultak is a diákok, de mivel a helye teljesen bizonytalannak tűnt, voltak, akik inkább a magyar hagyomány adata – a ma már Tatabányához tartozó Bánhida – mellett tették le a voksukat.

Bármennyire is meglepő hát a végkövetkeztetés, úgy tűnik, nem árt árnyalni, vagy kiegészíteni a Horváth-Lugossy–Illik szerzőpáros megállapításait. Ugyanis – bár a pozsonyi csata megnevezésen valóban vacilláltak már korábban is az egyes szerzők – az elnevezés mögött ténylegesen meghúzódó eseménynek (a magyarok 907-ben valahol súlyos vereséget mértek a bajorokra) hosszú ideig állandó helye volt az állami gimnáziumi tankönyvekben. A csaták – és messze nem csak a győztes, de még a vesztes ütközetek is – pedig az ő konklúziójuk dacára, valójában mégiscsak a fokozatosan szovjetizálódó, a Moszkva felől fúvó szelekhez igazított új narratívában szorultak háttérbe, vagy maradtak ki végleg, hogy 1949 és 1959 között legyen elég hely az „új idők új dalainak”. Az 1956-os forradalom után ugyan volt némi visszarendeződés a „sztálinista” túlzásokhoz képest, de a régi, dús eseménytörténeti elbeszélés sosem jutott több olyan dominanciához a történelemkönyvekben, mint 1945 előtt – hiszen a modern történettudomány elvárásainak megfelelően már annyi minden mást is bele kellett tömni a diákok fejébe.


Nyitókép: a Turul emlékmű Tatabányán 2018. szeptember 13-án. (Fotó: MTI/Bodnár Boglárka)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé