A pozsonyi csatától a kettős honfoglalásig: őstörténeti csúcs Langó Péterrel és Igaz Leventével [HetiVálasz 54]
2021 első HetiVálasz-adásában a magyar őstörténet vitás kérdéseit beszéljük át Langó Péter régésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének egyetemi docensével és Igaz Levente történész, történelemtanár, hagyományőrzővel. Kiinulópontunk a nagy felzúdulást keltett pozsonyi csata-film, mégsem „műelemzés” lesz ez. Szkíta–hun–magyar rokonság, kettős honfoglalás, Kurultáj, hagyományőrzős viták – 65 perc tabuk nélkül a legkorábbi magyar történelemről, tudományos alapokon.
Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, a legegyszerűbb, ha felkeresik Lybsin-oldalunkat. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on (más néven Apple Podcasts), TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Néhány idézet a műsorból:
Itt van négy kultúra a Kárpát-medence környékéről: a Kr. e. 9. századtól feltűnő szkíták, a Kr. u. 300-as évek végén megjelenő hunok, az 500 körül bejövő avarok és rá 4-500 évvel a honfoglaló magyarok. Ránézésre mindegyik hasonlóan íjfeszítő, lovat használó, nomadizáló kultúra. Mit mond a régészet: van köze ezeknek egymáshoz? Állítható – mint ahogy a pozsonyi csata-film állította – rokonság, folytonosság ezek között?
Langó Péter: „Ha nálunk az egyetemen anyagismereti vizsgán egy első- vagy másodéves hallgató nem tudja elkülöníteni az avarkori és a magyar honfoglalás kori emlékeket, akkor valószínűleg megbukik. Nagyon jellegzetesen eltérő és nagyon jól meghatározható emlékcsoportokról van szó. Egy szkíta kori nyílcsúcsot egy 10. századi nyílcsúcstól egy elsőéves egyetemi hallgató is el tud különíteni. Hun és avar kori nyílcsúcsokkal ugyanez a helyzet. […] Ezek között a régészeti kultúrák között tehát nem tudunk folytonosságot kimutatni.”
Igaz Levente: „A tárgyi kultúra nyilvánvalóan nem azonos, de vannak közös pontok. Ilyen az összetett reflexíj, ilyen a ló is maga vagy pedig a jurta, amiről ugyan nem sok emlékünk van, de evidensnek vesszük, hogy volt. A gond az, hogy milyen szinten közelítünk: hogy kit mennyire érdekel a téma, és mit szeretne látni benne. Sokszor összeegyeztethetetlen, amit valaki látni akar és amit a tudomány mond.”
Az az élőkép, amit például a legnagyobb nomád fesztiválon, a Kurultájon láthatunk, mennyire tekinthető történelmileg hitelesnek? Ez tényleg a megelevenedő múlt?
Igaz Levente: „Nem. Ez a képzeletünk szárnyalása. A helyzet az, hogy a nagyközönséget sokkolja az a fajta pontosság, az a fajta szemléletmód, amit egy kutató képvisel. Nekik ez sok. Ha a kérdés az, hogy a 10. századi magyar és a 8. századi avar tárgyi kultúra kicserélhető-e, sokan így felelnek: miért is ne? Ebből lesz az, hogy »hát, az a kaftán jó lesz nekem is«, nem érdekes, hogy teljesen másik korszakból való. […] Kit tekinthetek én egy akármilyen hagyományőrző rendezvényen hitelesnek? Egész egyszerűen azt, aki vállaltan utánanéz vagy megkérdez valakit, hogy az adott tárgy, ami rajta van, illik-e az általa képviselt korszakhoz. […] Ma már van olyan lovas hagyományőrzés – most nem a huszárokra gondolok – , ami történelmi, és ami jól használja például 10. századi eszközöket. Ez 30-40 ember az országban, nem több.”
Langó Péter: „A tudományos igényű hagyományőrzésnek komoly eredményei vannak. Voltak olyanok, akik bejöttek hozzám egy honfoglalás kori lelettel kapcsolatban, elmondtam nekik, hogy itt állok egy dilemma előtt, nem tudom egy tegez egybetartozó elemeit összerakni. Nos, amiről én fél évig gondolkodtam, ők öt perc alatt összerakták. Mert van gyakorlati tudásuk, ami nagyon fontos.”
A magyar korai történet egyik legnagyobb kérdése, hogy miért nem vesztette el a nyelvét a minden kutatás szerint nem túl nagy számú honfoglaló magyarság, miért nem szlávosodott el, ahogy például a bolgárok. Erre próbált megoldást találni a László Gyula-féle kettős honfoglalás elmélet is. Honnan kaphatott utánpótlást a magyarul beszélő honfoglaló népesség?
Langó Péter: „Nem akarok belemenni nyelvészkedésbe, mert nem vagyok nyelvész. De régészeti anyagokból is ki lehet indulni. A nemrég elhunyt Svetlana Rjabceva az egyik legjelentősebb moldáv régész, aki a magyar korai történettel foglalkozott, és ő kimutatta, hogy Moldávia területén a 10. századi magyarsággal kapcsolatba hozható emlékanyag nem szűnik meg a 9. század végén. […] Ha ehhez hozzákapcsoljuk, amit Gáll Erwin, Révész László és Horváth Ciprián régészek írtak le a Dunántúl egy jelentős részének, a Felvidék és Erdély egy részének feltételezett benépesítéséről, akkor elképzelhető, hogy volt egy 895-ös első honfoglalás, és később egy második érkezés is, ami pedig a 10. század közepén jelenik meg. Ez utóbbinál a Dnyeszter folyó mentéről, a Rjabceva áltaél meghatározott területről érkezhettek honfoglaló csoportok, akik azokon a területeken telepedtek meg, ahol korábban nem volt magyar szálláshely, így magyar jellegű lelet sem. Mindez persze csak ötlet, egy elmélet, de lehet mellette érvelni.”
Mennyire lehetünk ma optimisták a magyar őstörténet kutatásával?
Igaz Levente: „A munkát folytatni kell. Akár tanárként, akár hagyományőrzőként tekintem magamat – a kettő váltakozik –, nem lehet megállni, azok a pofonok, amiket kapunk, inkább erőt adnak. Sajnos a Pozsonyi csata c. film nem segít nekünk. Sőt: rosszabbul sült el, mint gondoltuk.”
Langó Péter: „A honfoglalás korának régészeti kutatása virágzásnak indult az elmúlt évtizedekben. A Szegedi Tudományegyetem a Nemzeti Múzeummal és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózattal közösen már a 13. kötetnél tart honfoglalás kori leletek kiadásában. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedig Türk Attila vezetésével olyan kutatási irány indult el, ami a fiatalokat is bekapcsolja és ami a korai szállásterületek, pl. Etelköz régészeti leletanyagának feltérképezésére irányul. Én inkább ezeket a sikereket szeretném előtérbe helyezni.”
Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar
