A magyarok ötöde hunnak érezte magát Kádár alatt is – így hat származástudatunkra a politika

·2021.06.11

A „szocialista” Magyarország lakosságának közel húsz százaléka hitt a hun ősökben – idézi fel a meghökkentő tényt emlékezetpolitikáról szóló írásában B. Szabó János hadtörténész. Vendégszerzőnk annak a folyamatnak a kezdeteit vizsgálja, amelynek végén a Magyarságkutató Intézet révén állami politika rangjára emelkedett a magyarság hun származása. Kritikájából jut a „hivatalos” tudománynak és a kultúrpolitikának is: nem a Kásler Miklós miniszter alapította intézet kezdeményezte ugyanis a rendszerváltás idején a viszonylag jól működő vidéki könyvterjesztés módszeres felszámolását – ami miatt az ország jó része szinte egycsapásra értelmes könyvek nélkül maradt. S nem a Magyarságkutató jelentéktelenítette el a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat működését sem, ami a rendszerváltásig viszonylag sikerrel közvetítette akár az ország élvonalbeli tudósainak tudományát is a vidéki művelődési házakba.

Nemrégiben Gyáni Gábor a Mozgó Világ folyóiratban terjedelmes tanulmányban vette górcső alá, hogy szerinte mi szükség is van a 21. század eleji Magyarországon a „hunokra”. A szerző a magyar nép hun rokonságát felvető új állami „történelempolitika” fejleményeit és tudományos megalapozottságát igyekszik körüljárni írásában, ami jelen formájában egy, a világ dolgairól gondolkodó, véleményt formáló régivágású értelmiségi feljegyzése, s remélhetőleg az utókor számára is számos tanulságot hordoz majd jelenünkről.

Munkásságának és gondolkodásmódjának ismerőit, barátait és ellenségeit így aligha lepte meg a szöveg. Akinek az értelmiségi berkeken túl számottevő újdonsággal szolgálhatna, azaz magyar átlagpolgárnak, annak viszont alighanem meghaladná lehetőségeit az elolvasása. Mivel azonban az általa vizsgált témák körül oly sok a félreértés halmozódott fel az idők folyamán – mindenféle irányból –, jelen írásom ezért a múltba tekintve igyekszik további tisztázó szempontokat felvillantani az általa vizsgált jelenséghez.

Gyáni ugyanis nagymértékben támaszkodik Szűcs Jenőnek, a késő Kádár-kor jeles történészének hasonló stílusú szövegeire, aki már szintén foglalkozott a kérdéskörrel. A nemzettudat középkori gyökerei és formái után kutakodó Szűcs az 1970-es évek elején szaktanulmányt közölt a 1200-as évek neves magyar történetírója, Kézai Simon munkásságáról, aki köztudottan a hun-magyar rokonság első ismert megfogalmazója volt. Szerinte a hunok és a magyarok valójában egy nép két csoportja voltak, akiket pusztán az különböztetett meg, hogy különböző időpontokban érkeztek a Kárpát-medencébe. (Sokak hiedelmével és nem egy manapság elhangzó állítással szemben tehát eszerint a középkori magyar krónikás hagyomány szerint a hunok nem a magyarok „ősei”voltak.) Szűcs úgy látta, hogy a hunhagyomány nem régi magyar örökség, inkább néhány értelmiségi által konstruált múltkép. 

Sokak számára alighanem megdöbbentő módon 1974-ben a történettudomány világán kívülről érkező újságíró, Sebestyén László jelentett meg egy „perlekedő” hangvételű, 170 oldalas vitairatot, amiben Szűcs ellenében kiállt Kézai „igazsága” mellett. Ez tükröződik Szűcs meghökkenésében is: „Lehetséges, hogy a dél-amerikai táptalajból egy évtizede itthon is újra gyökereket eresztgető »sumerológia« mellett … számolnunk kell egy budapesti táptalajból kicsírázó újsütetű »hunnológiával«?” Válaszként megalkotott – de életében meg nem jelentetett – írásában ízekre szedte Sebestyén munkáját, s akkor sorait ezzel zárta: „Befejezésül megismétlem: minthogy a szóban forgó magánkiadványt a vázolt okokból nem tartom vitairatnak, szerzőjét pedig nem vitapartnernek, a pamfletre nem kívánok reflektálni. Egyetlen mozzanat módosíthatja álláspontomat, ha tudniillik a szerző eszméi valamilyen közvetlen vagy közvetetett formában normális publicitást kapnak. Ez esetben reflexióm e feljegyzéssel lesz azonos. Két kérdés most már, amelyek nem rám tartoznak: 1. Kik és milyen indokok alapján látták el e kiadványt a szakmai placet jegyével? 2. Egyedi kuriózumnak tekinthető-e e kiadvány tartalma és szemlélete, vagy valamilyen csoportmentalitás reprezentánsa? Budapest, 1975. október 15.”

Szűcs eme írása nyugodtan tekinthető szimbolikus origónak, szerzője ott volt a „hunnológia” újjászületésének kezdeteinél.

Élesen látta az éledező populáris történelemszemlélet bökkenőit, és mégis pontosan azt tette a fejlemények láttán, amit kortársai és utódai majd félévszázadon át: különféle okokból, de elkerülte a direkt vitát. Tíz évvel később viszont a Valóság című folyóirat hasábjain már közzé tette a maga értelmiségi közege számára a nemzettudat eredetéről és állapotáról alkotott véleményét – Gyáni bőségesen idéz ebből is. Akkor azonban egy reprezentatív felmérésből Szűcs már tudta a választ az egyik korábbi kérdésére: Sebestyén munkája nem kuriózum volt csupán, a „szocialista” Magyarország lakosságának közel húsz százaléka hitt a hun ősökben! S addigra már valószínűleg az sem maradt titok számára – hisz Magyarországon élünk –, hogy ki volt az a két lektor, akik áldásukat adták Sebestyén művének megjelentetésére. Egyikük ugyanis épp Szűcs nagytekintélyű kollégája, Benda Kálmán volt a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből. 

Az azóta eltelt évtizedekben a „hunok szelleme” végképp kiszökött az értelmiség „palackjából”, s néhány tucat ember elképesztően szívós munkájának, no meg az új médiumok lehetőségeinek köszönhetően eljutott a kevésbé iskolázott, kevésbé művelt emberek tömegeihez, akiknek a vitakultúrája, háttérismeretei már egészen más szinten álltak és állnak, mint Szűcs vagy Gyáni reménybeli olvasóié. E tömeg számára a tudománynak sajnálatos módon vajmi kevés mondandója akadt, viszont ez a tömeg már megnyerni érdemes politikai tényezőnek bizonyult. Mindeközben az érintett tudományterületek képviselőinek érzékenységéből és lehetőségeiből ez ügyben elég kevés társadalmi kontaktusra futotta. Hosszasan lehetne tudós kollégáik írásaiban azok után az elbujtatott félmondatok után böngészni, amelyekben megemlítik, hogy kinek miért nem feladata reagálni az éledező popular history egyre szaporodó őstörténeti képzeteire. Mígnem eljutunk a mában a szimbolikus végpontig, Gyáni írásának tárgyáig, a hun-magyar kapcsolatok bizonyításán ügyködő Magyarságkutató Intézetig.

Csakhogy a rendszerváltás után rögvest nem ők kezdeményezték a viszonylag jól működő vidéki könyvterjesztés módszeres felszámolását – ami miatt az ország jó része szinte egycsapásra értelmes könyvek nélkül maradt. S nem ők jelentéktelenítették el a TIT működését sem, ami addig viszonylag sikerrel közvetítette akár az ország élvonalbeli tudósainak tudományát is a vidéki művelődési házakba. (Ez az űr azonban ott nem maradt sokáig betöltetlen.)

Kontaktusok híján pedig nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a természettudósok által dominált Magyar Tudományos Akadémia – egykor volt intézeteivel egyetemben – nemigen ismerte fel, hogy a mai tömegdemokrácia korában hiába sorjáznak a sikerek mondjuk a matematikában vagy az agykutatásban, ha az átlag állampolgárok tömegei számára a magyar tudományosság egészét még mindig olyan „ósdi” és sokak számára „értelmetlennek” tűnő dolog testesíti meg, mint az őstörténet kutatása.

Még egy évtizeddel ezelőtt sem vált világossá igazából számos döntéshozó számára – amikor pedig már színre léptek olyan politikai erők, amelyek egyértelművé tették, hogy számukra az őstörténet kutatása bizony „történelempolitika” –, hogy ez a téma vált az egész magyar tudományos intézményrendszer Achilles-sarkává.

Egy kis kommunista „történelempolitika”

A téma iránti mai intenzív „politikai” érdeklődés talán sokaknak meglepőnek tűnhet, hisz az elmúlt másfél évszázadban nem minden korszak kezelte kitüntetett figyelemmel ezeket a történeti kérdéseket – például több akkori kutató is úgy látta, hogy 1949 után a magyar őstörténet kérdései nem kerültek be a mindent el- és felemésztő politikai-ideológiai térbe. Szűcs példáján mégis azt kell látnunk: amikor látszólag töretlen volt a hivatalos történettudomány – és vele együtt az MTA Történettudományi Intézet – befolyása, még akkor is előfordulhatott, hogy valaki engedélyt adott Sebestyén Lászlónak, hogy szűk, de mégis törvényes keretek között támadja meg – s minősítse gyakorlatilag haza- és nemzetárulónak – a nagytekintélyű intézmény egyik vezető kutatóját. (Sebestyén szövegének hangneme sajátos módon épp csak a tudományos viták szükségességét és hasznosságát hangsúlyozó lektor, Benda Kálmán számára nem tűnt bántónak.) És ez még csak a kezdet volt. A nyolcvanas évek elején hasonló partizánakciónak köszönhetően látott napvilágot a Magvetőnél Mahmúd Terdzsümán, egy bécsi zsidó származású renegát tolmács oszmán krónikája, A magyarok története (Tarih-i Üngürüsz) a középkori magyar történelemről, benne látszólag sok-sok új őstörténeti részlettel. Mindezt jelentős akadémiai szereplők ellenkezése dacára sikerült tető alá hozni, ami a pártállamban elképzelhetetlen lett volna magasrangú befolyásos pártfogó nélkül. Hogy hogyan is ment végbe ennek a félig-meddig rejtett „ellen-történelempoltikának” a fogantatása és milyen valós célokat szolgált akkoriban, ennek feltárásával még mindig adós a tudományunk, pedig a mából nézve ez sem lenne éppen érdektelen.

Ezzel ellentétben a Kádár-éra 1956 utáni felvállalt, nyilvános „antinacionalista” történelempolitikájának egyes fejezetei, mint a Molnár Erik által gerjesztett nemzet-vita, vagy a valójában szintén ide csatolható Mohács-vita részletei ma már jóval közismertebbek. Tulajdonképpen ebben a konstans politikai célzatú szellemi térben kaptak helyet Szűcs kutatásai is: a Valóságban megjelent írásának első verziója például a pártközpont által megrendelt belső bizalmas kutatás során készült el. Az 1960-as és 1970-es években még a nyilvánvaló nacionalistáknak is bele kellett írni a szövegeikbe, hogy ők tulajdonképpen a „történettudomány nacionalista maradványai ellen küzdenek” – így vagy úgy. Csak míg Szűcs mindezt magas tudományos színvonalon, a nemzetközi mezőnyben is rangos kutatóként tette – így az átlagpolgár számára fogyaszthatatlan volt a munkája –, sokkal több hasznot hajtott a hatalomnak például Nemeskürty István, akinek a történelmi elit bűneit ostorozó, így az egységes nemzet gondolatát megkérdőjelező munkáit falták az emberek, s hatásuk máig kitapintható a történeti tudatban. (Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről. 1526–1541 [1966], Requiem egy hadseregért [1972], Krónika Dózsa György tetteiről. Híradás a Mohács előtti időkről [1974]; Elfelejtett évtized. 1542–1552. Tíz esztendő magyar krónikája [1974]) A Kádár-rezsim azonban fennállása során mindvégig egyfajta értelmiség-centrikus hatalmi politikát (is) folytatott, így Szűcsről még akkor sem volt hajlandó lemondani, amikor az 1980-as évekre a neves történész már csatlakozott a demokratikus ellenzék szellemi köréhez: a szamizdatban kiadott Bibó-emlékkönyvbe írt, Európa régióról szóló tanulmányáért Kossuth-díjat kapott.

Az egyedüllét szakmai buktatói

Gyáni egy régebbi írása címében „magányos történetírónak” nevezte Szűcsöt, ami jó tükrözi tragédiáját: rendre olyan témákhoz nyúlt, amelyeket nem műveltek hazai kortársai. A magyar nemzettudat gyökerei kapcsán például azzal a 30-40 évvel korábban alkotó Deér Józseffel kellett vitába szállnia, akit az 1940-es években külföldi emigrációba kényszerített a kommunista hatalomátvétel, és akinek a nevét jobbára le sem írták a kor kutatói. Élő, egységes, vitákat folytató történészi közösség és reális szakmai kontroll nélkül azonban majdhogynem illúzió a tudományos normalitás elérése.

Egyedül, légüres térben mozogva minden sokkal nehezebb, és az eredmény is kétségesebb, még egy olyan látszólag obskúrus téma, mint a magyar hun-hagyomány vizsgálata esetében is.

A normalitásnak ugyanis nem kedvez, ha néhány évtizedenként néhány kutatót – a munkásságával együtt – politikai okokból kiírnak a mezőnyből. Vannak persze, akik szeretik azt hinni és másokkal is elhitetni, hogy ilyesmi csak 1945 után fordulhatott elő, de ez egyszerűen nem igaz. 1919 után például épp úgy partvonalon kívül került Marczali Henrik, a dualizmus korának egyik legkiválóbb történésze, az első izraelita vallású egyetemi tanár, mint a fiatal Fehér Géza, aki jobb híján Bulgária régészetét gazdagította – mígnem a második világháború után kénytelen volt hazatérni, hogy a honfoglaláskori szlávok kutatásának botcsinálta „apostola” váljék belőle.

Dualizmus kori sokszínűség

A dualizmus kora viszont, a Habsburg ármányokat és az államilag irányított kutatási irányokat vizionáló összeesküvés-hívők állításai – és reményei – dacára, ténylegesen sokkal kevesebb hasonló jelenséget tud felmutatni. Bármilyen nagy publicitást is kapott egy feltehetően hamis Trefort-idézet a közelmúltban, jelenlegi tudásunk szerint Trefort Ágoston sehol nem nyilatkozott úgy, mint azt Hary Györgyné, Kosáry Domokos egykori titkárnője állította a miniszterről az 1970-es években: „én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finn-ugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.” Annak a kérdésnek, hogy Európában vagy Ázsiában lehetett-e a magyar őshaza, sokkal erősebb érzelmi és politikai töltete volt 1945 után, miután hazánk szovjet befolyás alá került, s magyar tudósok egy tekintélyes csoportja 1953-ban, Sztálin halála után valóban nyilvános vitában „verte vissza” a kommunista miniszter és hobbi-történész Molnár Erik kísérletét, hogy a magyar őstörténetnek ismét köze legyen az Uráltól és a Volgától keletre fekvő területekhez.

Az 1800-as évek egyes vitái viszont ma már szinte elképzelhetetlenül alacsony színvonalon és a mai fülnek szokatlan, durva stílusban folytak tudományos kérdésekről (is). Nem egy sarkos vélemény, ahogy ma „ismerni véljük” – mint például a „halzsíros” finnugor rokonság elutasítása – valójában nem is az illető tudóstól, ez esetben Vámbérytől, hanem annak egy ma már elfedett, „finnugor-párti” vitapartnere szatirikus, karikaturisztikus elemeket sem nélkülöző írásából származik. De akármilyen volt is a hangnem, a többféle vélemény léte, a vita szükségessége magától értetődő volt.

A politika értelemszerűen ekkoriban sem maradt távol a történeti kérdésektől, de mint azt a millennium is példázza, viszonylag távolságtartó volt. Az szinte köztudomású, hogy az 1895-re tervezett ünnepségsorozatot a nagyberuházások késése miatt a kormánynak egy évvel el kellett halasztani. Az időpont kiválasztása azonban eleve nem nélkülözte a politikai szempontokat.

Az ötlet alighanem a cári Oroszország ezeréves fennállásnak ünnepségeiről származott át hazánkba, amit ott a krónikás hagyomány elbeszélése alapján határoztak meg.

Így elsőként nálunk is az Anonymus művében szereplő 888. év jött szóba, amire a sajtóban már 1875-ben megindított kampány köveztében végül 1882-ben Hegedüs Sándor interpellációja alapján került az ügy az országgyűlés elé. Mire a kormány képviseletében Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszter bejelentette a Tisztelt Háznak, hogy a kormány természetesen foglakozik az üggyel, és a Magyar Tudományos Akadémiát kérte föl a honalapítás évének szigorúan tudományos alapon való meghatározására. Az Akadémia színeiben sorompóba állt négy tudós pedig összességében a 888–900 közötti évek közötti 12 évet jelölte meg válaszként, amire ebben a formában nyilván nem lehetett megemlékezéseket szervezni. Így az ország már jócskán benne járt a megjelölt 12 év 1000. évfordulójában, amikor a kormány végül 1890-ben ténylegesen rászánta magát, hogy – Pauler Gyula verzióját téve a magáévá – megjelölje 1895-ös évet az ünnepségek időpontjaként, ami az időben még ekkor is biztonságos távolságban lévőnek tűnt. Vagyis épp a tudományos élet sokszólamúsága biztosította a kormányzat mozgásterét, azt meg éppenséggel menetközben találták ki, hogy politikai szempontból mindez mégis kinek és mire (lesz) majd jó.

A hun-kérdés és Erdély sorsa

Bár még mindig nem túl közismert, de Lajtai László kutatásainak hála, ma már tudjuk, a késő ókori hunok ügye mégis politikai kérdéssé tudott válni a dualizmus korszakában. No, nem kicsinyes pártpolitikai ügyként, hanem a modernizáció és egy újfajta nemzetépítés, a magyar megmaradás és a Kárpát-medencei szupremáciáért folytatott küzdelem mellékjelenségeként, aminek az egyik „áldozata” épp a krónikák által közvetített hun hagyomány lett.

E korszak egyik szellemi vezéralakja a szepességi szász születésű Hunfalvy Pál, akit több mai tudományág is megalapozó, a modernitást képviselő figurának tekint. Ő azt a nyelvi, kulturális – és nem leszármazási – alapú nemzetfelfogást képviselte, amelyre a Kárpát-medencében kisebbségbe került magyarság esetében az asszimilációs potenciál növelése érdekében nagy szükség volt. Ő volt az, aki meghirdette a nyelv mint történeti forrás primátusát a történettudomány hagyományos forrásaival szemben („a nyelvek az emberi szellem történeteiben a legelső és legnyomósabb tények, azok magok egy történelem”).

Azt is kimondta, hogy egy történeti hagyomány lett légyen az bármennyire is tiszteletreméltó vagy ódon, önmagában nem rendelkezik semmiféle valós bizonyító erővel.

A „hun-kérdés”-t azonban ő is elsősorban politikai, sőt kifejezetten „nemzetpolitikai” szempontból ítélte meg. „Miért is kételkednének ők [a román történészek] az Anonymus hitelessége felől, mikor ez az egyetlen író az összes irodalomban, a ki IX. századbeli oláh fejedelemségekről tud; a ki egyetlen történeti forrás, melyből lehet az oláhok jogát Erdélyre a magyar bitorlók ellen felmutatni!” – írta. Anonymus hitelének tehát mindenképpen vesznie kellett a román területi igényekkel szembeni szellemi harcban – de az csak a székelyek „hunságával” együtt veszhetett. Azzal együtt pedig veszett azt egész Kézai-féle „hun-történet” is, ami megindokolta a székelyek hun eredetét. A középkori magyar történetíráson pedig nem is volt nehéz fogást „találni”, még a kőbalta egyszerűségű pozitivista kritikát sem állta ki sem az évszámok, sem a szereplők nevei tekintetében.

Másrészt pozitív bizonyítékokkal a kor tudományos színvonalán nem lehetett megtámogatni a hun-magyar rokonság tényét. Hunfalvy egyszerűen idegen hatást, egyszerű átvételt feltételezett a hun történet 13. századi felbukkanása mögött – miért is ne lehetett volna így, ha az ő korában épp így működött a modern tudomány. Ha pedig így volt, akkor a hun történetnek semmi köze sincs a valós magyar történelemhez.

Így, ebben a nemzeti-geostratégiai versengésben, merő patriotizmusból sikerült végül eljutni a magyar honfoglalás előtti üres Kárpát-medence gondolatához is – amihez azután hasonló okokból a második világháború után is „visszatalált” még a magyar tudomány –, ami a legalább a relatív elsőség dicsőségét a magyaroknak juttathatja térségben. Magyarország minden népe, „kivétel nélkül, jövevény – írta Hunfalvy 1876-ban. –. De […] a többiek közt a magyarok legrégibb lakosai e honnak.”

A kortársak közül sokan értették és méltányolták tevékenységét: „Az ő kutatásai a magyar állameszme és államjog védelmét, a magyar nemzet és korona ezeréves jogának a rumän támadások ellen megszilárdítását s a rumän álmok és ábrándok lassankénti szétoszlását eszközlik – vélte igen optimistán az erdélyi Jakab Elek. – E törekvést pártolnunk s Hunfalvy tudományát hasznunkra kell fordítanunk. Ő, egyedül, mindnyájunkért, mindnyájunk nevében dolgozik mindnyájunk hálájára méltóan.”

Erdély azonban végül így is elveszett Magyarország számára, s Trianon után száz évvel a múlt hordalékai között már szinte teljesen elfelejtődött az egykori tudományos viták és álláspontok háttere és politikai céljai, lenyomatuk azonban máig itt él velünk. Vagy megkérdőjelezhetetlen tudományos axiómák formájában, vagy éppen a magukat „nemzeti érzésűnek” valló mai magyar állampolgárok gyűlöletének céltábláiként.

A történeti távlat tehát ez esetben is azt mutatja, hogy a politikai érdekek beszüremkedése a történeti kutatásokba hosszútávon is maradandó károkat okozhat, a „technokrata” megközelítés pedig önmagában sem nem elégséges, sem nem célravezető.

„A hun-magyar rokonság tényét lerombolhatta Hunfalvy Pál 1876-os munkája, de azt, hogy e rokonság valamilyen módon a magyar történeti hagyomány része, nem” – állapította meg az irodalmtörténész S. Varga Pál. Tegyük rögtön hozzá, hogy „lerombolnia” sem sikerült teljesen – bár mások már előtte is dolgoztak ezen –, a viták rendületlenül folytatódtak tovább, amíg csak folyhattak, s az 1918 és 1945 között dominánssá vált nézőpont legalább a hagyomány autentikus voltát elfogadta, ha magát a rokonság tényét nem is. Még a viszonylag újsütetű „nagymorva” vagy „dákoromán” értelmiségi kreálmányokkal szemben is nehéz hatékonyan fellépni, oly mély gyökeret eresztettek mára a szomszéd népek történeti tudatában. Nem csodálkozhatunk hát azon – mint azt legutóbb Sudár Balázs is megállapította –, hogy „a hunhagyomány jó néhány évszázada, legkésőbb az 1200-as évek óta részét képezi a magyarság önképének. Úgy is mondhatjuk, hogy a hun elődökre és Attilára való emlékezés a magyar történelemtudat egyik legrégebbi része.” Márpedig egy ilyen 800 évig tartó töretlen „történelmi társbérlet” nyilvánvaló módon maradandó nyomokat hagy a közösség történeti tudatában.

Ez az a közeg, amit egyébként Gyáni is nagyon fontosnak vél: „a dolgot komolyan kell tehát venni, és a történésznek fel kell venni az így elébe dobott kesztyűt. Ha a történész szakít azzal a magabiztos és nem is kellően megalapozott öntudattal, hogy ő vitán felül jobban ismeri a múltat, mint az a valaki, aki átélte (csinálta, elszenvedte és megtapasztalta), akkor aktív módon bekapcsolódhat a történelemírás újabb, immár a kollektív emlékezettel kitágult körébe, hogy maga is hasznot húzzon a helyzetből. De persze csak úgy, hogy tudományos hasznot kíván és tud húzni belőle, és nem úgy, hogy a public history mesteremberévé és/vagy politikai propagandistává és kultusziparossá silányítja magát. Akadnak persze számosan olyanok is, akik mindkét szerepet, olykor a kettőt együtt hajlandók beteljesíteni. A kollektív emlékezet spontán vagy annak tűnő (inkább az utóbbi) képződmény; ezért még a formálására is nyílhat mód. Ez azt követelné, hogy a megszokott történészi szerepből kilépve a historikus kapcsolódik a kollektív memória társadalmi közegéhez, hogy a saját szája íze szerint járuljon hozzá annak befolyásolásához.”

Akár a magyarok hun-hagyománya ügyében is…


Nyitókép-illusztráció: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé