Négyezer oldalnyi bizonyíték: legendákra épül a németekkel vívott szuverenitásháború

·2019.10.02

A hangos kuruckodás nem kis részben legendákra épül, miközben a sokszor átkozott kilencvenes évek sikere, hogy ma van mozgásterünk Németországgal szemben – állítja a Válasz Online-nak küldött írásában a magyar–német kapcsolatok szakértője, Hettyey András. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusaként oktató vendégszerzőnk cikke a L’Harmattan gondozásában a héten megjelenő, Hegemónia helyett: magyar-német kapcsolatok 1990-2002 című könyvéből szerkesztett bővebb kivonat. A kötet az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával, hároméves kutatómunka eredményeként állt össze három forráscsoportból: a Magyar Nemzeti Levéltár és a Külügyminisztérium részben korábban titkosított, nagyjából 4000 darab Németországgal foglalkozó iratából, diplomatákkal és döntéshozókkal folytatott interjúkból, illetve a vonatkozó magyar és nemzetközi szakirodalom áttekintéséből. Mítoszrombolás a Válasz Online-on hét pontban, Gerhard Schrödert letámadó Orbán Viktorral, a határon túli magyarok ügyét kényesen figyelő német kormánnyal és annak magyarázatával, miért hamis a mai populista európai kormányok szuverenitásháborúja.

  

1. Nemcsak a bal-, de a jobboldali kormányok is mintakövetők voltak a külpolitikájukban

Elterjedt vélekedés, hogy az 1990 utáni baloldali magyar kormányok rendszerint mintakövetőbbek voltak, mint a jobboldaliak, azaz készségese(bbe)n vették át a nyugati politikai-gazdasági mintákat. Legutóbb Csizmadia Ervin is úgy vélekedett A magyar politikai fejlődés logikája című könyvében, hogy az 1990 utáni baloldali kormányok mintakövetők voltak, míg a jobboldali kormányok, különösen az első Orbán-kormány, mintaformáló igénnyel léptek fel a Nyugattal szemben.

Írásunk nem cáfolja azt az elsősorban pártprogramokból, politikusi beszédekből kiolvasható vélekedést, hogy a 2002 előtti baloldal mintakövető volt, csak kiegészíti azzal, hogy az 1990 és 2002 közötti jobboldali kormányok is hasonlóképpen mintakövetők voltak, legalábbis a konkrét külpolitikai lépések terén: az euroatlanti integrációnak nem lévén alternatívája, az Antall- és az Orbán-kormány sem engedhette meg magának a „kuruckodást”, hanem azon dolgozott, hogy az EU és a NATO által támasztott elvárásoknak megfeleljen – természetesen úgy, hogy a magyar érdekek se csorbuljanak. Ugyanakkor a mintakövetés nem jelentette azt, hogy a bal- és jobboldali kormányok ne álltak volna ki a magyar érdekekért! Jól végigkövethető például az iratokban, hogy

Magyarország uniós csatlakozása során a baloldali kormányok ugyanolyan határozottan képviselték a magyar álláspontot, mint jobboldali társaik. Az iratok alapján inkább csak a stílusban érhető tetten a különbség:

az Antall- és Orbán-kormány alatt kicsit rámenősebb volt a magyar diplomácia, Hornék illetve (amennyire ráláttunk) Medgyessyék alatt visszafogottabb. De ez nem jelenti azt, hogy a rámenősség szükségszerűen jobb eredményeket ért volna el, mint az óvatosabb, „diplomatikusabb” fellépés.

2. A német gazdaság nem „tarolta le” Magyarországot 1990 után

Bár a privatizáción keresztül német cégek kétségtelenül előnyös pozíciókat harcoltak ki maguknak, de nem váltak egyeduralkodókká Magyarországon, és hagytak kibontakozni más bel- és külföldi szereplőket is. A magyar kereskedelemben Németország részesedése 1990 után sosem emelkedett 35 százalék felé (összehasonlításképp: 1938 után 50 százalék felett volt). Ráadásul a német részesedés 2000 után folyamatosan csökkent: ma már csak 28 százalék. Ugyanez figyelhető meg a befektetéseknél, ahol a német cégek részesedése 2000 óta jelentősen csökkent.

Németország tehát más, külföldi versenytársakat is engedett helyzetbe kerülni a magyar piacon, és nem alakult ki olyan egyoldalú és ránk nézve hátrányos magyar gazdaságpolitikai függőség Németországtól, mint az 1930-as évek végén.

Ráadásul a német kormány a rendszerváltás után kedvezményes hitelekkel segítette a magyar kkv-szektor kialakulását és megerősítését: a rendkívül sikeres és többször meghosszabbított ún. Start hitelkonstrukcióval Bonn végső soron saját kis és közepes vállalatainak potenciális versenytársait fejlesztette Magyarországon – német állami pénzből.

hirdetés

Németország ráadásul az adósságelengedés kérdésében is példamutató volt. Közkedvelt téma felhánytorgatni egyrészt az Antall-kormánynak, hogy nem érte el a külföldi kézben lévő magyar államadósság elengedését, másrészt a hitelezőknek, hogy a lengyel adóssággal ellentétben velünk nem voltak nagyvonalúak. Az már kevésbé ismert, hogy Németország elengedett egymilliárd márkát Magyarországnak, ami az akkori külföldi adósságállományunk mintegy 5 százalékával volt egyenértékű. (Ez az egymilliárd márka nem hiteltartozás volt, hanem az időközben megszűnt NDK által a rendszerváltás előtti utolsó években leszállított, de Magyarország által ki nem fizetett áruk ellenértéke.)

3. A német politika nem kivételezett a magyar baloldallal. A német sajtó már sokkal inkább

Közkedvelt toposz, hogy nyugati országok kormányai, így a német is, rendre a hazai baloldalt részesítette előnyben, de kutatásunkban nem találtuk ennek nyomát. Éppen ellenkezőleg: amikor 1994-95-ben a gazdasági válsággal küzdő Horn-kormány meg akarta úszni a megszorító intézkedések meghozatalát, Bonnhoz fordultak egy kedvezményes kölcsönért. (Bonn 1999-ig a német kormány központja volt – a szerk.) Helmut Kohl kancellár akkor nemet mondott nekik, mert nem látta szavatoltnak a hitel megfelelő felhasználását, és világossá tette, hogy addig nem ad, amíg nem látja a szükséges strukturális reformokat Magyarországon, vagyis nem állítja az MSZP–SZDSZ-kormány fenntartható pályára a költségvetést – ez lett aztán a Bokros-csomag.

Szó sem volt tehát kivételezésről, kedvezményes elbírálásról a Németországban az 1989-es határnyitás miatt kedvelt Horn Gyula által vezetett kormánnyal szemben. Talán megkockáztatható, hogy a népszerűtlen Bokros-csomag nélkül, amelyre részben Bonn szorította rá a szocialista-liberális kormányt, Hornék megnyerhették volna a szoros 1998-as választást.

Ami a német sajtót, különösen a balliberális lapokat illeti, már más a kép, és talán felállítható a tézis:

a mai magyar vezetés Németország- és Európa-képét is jelentősen befolyásolta, hogy már a kezdetektől úgy érezhették, mértékadó német lapok nem viszonyulnak hozzájuk sportszerűen.

A Fidesz a Spiegeltől például már 1998-ban megkapta a populista jelzőt. Természetesen a magyar jelentések rendszeresen foglalkoznak azzal, hogy a magyar gazdaság és politika hogyan jelenik meg a különböző német sajtótermékekben. Nagy vonalakban az állapítható meg, hogy a konzervatív lapok, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung kiegyensúlyozottan, míg baloldali-liberális újságok, mint például a Spiegel hetilap, a magyar jobboldallal szemben elfogultan tudósítottak – de mindezt úgy, hogy a magyar sikereket, a politikai-gazdasági stabilitást vagy a magyarországi német kisebbséggel szembeni jó bánásmódot azért nem mulasztotta el egyik médium sem kiemelni.

Szó sem volt kivételezésről a Németországban az 1989-es határnyitás miatt kedvelt Horn Gyula által vezetett kormánnyal szemben. Fotó: APA/Robert Jager

Bár módszeresen nem olvastuk végig a 90-es évek Magyarországgal foglalkozó német cikkeit, annyi megállapítható, hogy a mérvadó német sajtó két jelenséget aggodalommal figyelt: egyrészt a magyar jobboldali pártokban olykor megfigyelhető irredentizmus, másrészt pedig az antiszemitizmus jeleit. Ennek a két jelenségnek a metszéspontjában feküdt Csurka István, akinek 1992. augusztusi nacionalista hangvételű pamfletje és a határokat megkérdőjelező megszólalásai (például a magyar–ukrán alapszerződés ratifikálásának az elutasítása), különösen a Spiegel hasábjain, talán a jogosnál is nagyobb figyelmet kaptak. Antallék idején a német sajtó jó részében az volt a gyakorlat, hogy a magyar kormányzat egészét, így például Antall miniszterelnököt is, Csurkához való viszonyulásának optikáján, a tőle való elhatárolódáson, vagy éppen el nem határolódáson keresztül ítélték meg.

A kritikából ugyanakkor a Horn-kormánynak is kijutott: ahogy K. Lengyel Zsolt rámutatott, 1994 és 1998 között a német sajtó gyakran tematizálta a magyar gazdasági problémákat is. Az első Orbán-kormány idején különösen a 2002-es választási kampányt kell kiemelni, amikor hazánk megítélése a német sajtóban és politikai körökben komoly csorbát szenvedett.

Ez azért figyelemreméltó, mert

a németországi Magyarország-kép tartós romlására mindössze két példát találtunk: egyrészt az 1995-96-os periódust, vagyis a Bokros-csomag megszületése körüli MSZP–SZDSZ huzavonát; és a 2002-es választás hónapjait.

A bírálatok egyöntetűek voltak – egy berlini jelentés szerint a „választásról kizárólag elmarasztaló írások jelentek meg” –, és azt is ki kell emelni, hogy a kritika szinte kizárólag a Fidesznek és a miniszterelnök személyének szólt. „Ellenség, áruló, tolvaj, zsidó – Magyarország választási lázban” – foglalta össze például a kampányt a Die Welt, míg a Focus „Orbán piszkos módszereiről” írt. Ráadásul kritikus hangok a Fidesszel alapvetően szimpatizáló körökből is hallatszottak. A CDU pártalapítványa, a Konrad Adenauer Alapítvány egyik jelentésében megállapította, hogy a kormány és ellenzék között fontos kérdésekben fenntartott konszenzust 1998 után a Fidesz „felmondta”. A jelentés kitért Kövér László kijelentésére is, aki a választások előtt nem sokkal azt mondta, hogy a szocialisták hazaárulók, bár igazából nincs is hazájuk. Utólag megállapítható, hogy német szemmel nézve az ilyen megszólalások kifejezetten alkalmasak voltak irritáció kiváltására és a magyar politikai rendszer stabilitásába vetett hit aláásására. Magyarországon éppen ezért „nagyon korrektnek” tartották, hogy amikor a két forduló között Helmut Kohl felszólalt egy Fidesz-kampányrendezvényen és világossá tette, hogy Horn Gyulát és Németh Miklóst hazafinak tartja.

hirdetés

A két forduló közötti időszak tovább rontotta a Fidesz és Orbán Viktor megítélését. Egy, a berlini magyar nagykövetségen készült sajtókörkép-jelentés szerint „mindegyik [német sajtóban megjelent] írás megemlíti, hogy Orbánék agresszív, mérgező stílusukkal a két forduló között alkalmazott szélsőjobboldali retorikájukkal mennyire megosztották a magyar társadalmat”, és hogy egy új kormánynak hosszú időbe fog kerülni a társadalmi béke helyreállítása. (Ezek a kritikák feltehetően az olyan jellegű megnyilvánulásokra vonatkozhattak, mint Orbán Viktor két forduló közötti, Testnevelési Főiskolán tartott beszéde, amelyben kijelentette, hogy „Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt”.)

A berlini magyar nagykövetség benyomása az volt, hogy a választások esetenkénti durva hangneme és a külföldi magyar befektetők magyarországi szerepével kapcsolatos kijelentések ártottak Magyarország megítélésének.

4. Stratégiai érdekazonosság – kivéve a külhoni magyarok kérdését

A mai helyzettel részben ellentétben 1990 és 2002 között a két ország fő céljai, érdekei egybeestek. Magyarország számára a NATO- és EU-integráció volt a fő cél, amelyhez Németország segítsége kellett, míg Berlin számára a kelet-közép-európai térség stabilitása volt kulcsfontosságú, mivel polgárháborúk, gazdasági válságok, környezeti katasztrófák és a velük járó menekülthullámok esetén éppen Németország lett volna az első, amelyet elérnek a problémák. A magyar kormányzati stabilitás, a szélsőséges pártok hiánya (kivéve a MIÉP 1998 és 2002 között), a kedvező gazdasági keretfeltételek, a német kisebbséggel való pozitív bánásmód: mindez nagyban elősegítette a német érdekek elérését. „Magyarország olyan kulcsszerepet tölt be a régióban, mint Németország Európában” – mondta Wolfgang Schäuble CDU-frakcióvezető 1993-ban.

Ami a határon túli magyarok ügyét illeti, bizonyos mértékig ez képezte a magyar–német kapcsolatok egyetlen vitás kérdését.

Németország ugyanis elsősorban a régió biztonságpolitikai stabilitásában volt érdekelt, és óvta Budapestet attól, hogy olyképpen szólaljon fel a határon túli magyarokért, ami szerintük veszélyeztette volna ezt.

Ilyen veszélyeztető lépésként értékelték a németek például a magyar kormányok autonómia-követeléseit. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a német fél közömbös lett volna például a szlovák Mečiar-kormány magyarellenes intézkedéseivel kapcsolatban: német diplomaták, politikusok mind Pozsonyra, mind Bukarestre helyeztek nyomást ilyen esetekben, de mindezt Budapest megítélése szerint túl ritkán, diszkréten és visszafogottan tették.

5. Fontos kérdésekben a kétezres évekig nem volt vita

Részben az előző pont magyarázza a magyar külpolitika konfliktuskerülő voltát: Budapest és Bonn/Berlin nagy vonalakban azonos dolgot akart elérni, így nem volt nagy tere a véleménykülönbségeknek. De megkockáztatható a kijelentés: a magyar külpolitika nem is tudott volna markánsan szembe menni Németországgal, olyannyira rá voltunk utalva a jóindulatukra az ország euroatlanti integrációjával kapcsolatban. Ugyanakkor ez a ráutaltság 2002 környékén eltűnt, hiszen addigra hazánk tagja a NATO-nak és az uniós tagsága is gyakorlatilag biztosított. Talán nem véletlen, hogy éppen abban a pillanatban, amikor ily módon tágul Magyarország mozgástere, Budapest az iraki háború margóján él is a lehetősséggel, és 1990 után először markánsan konfrontálódik Berlinnel. (Mint ismert, Németország elutasította az amerikaiak iraki háborúját, míg Magyarország támogatta azt, sőt később csapatokat is küldött.)

Irakba készülő magyar békefenntartók budapesti búcsúztatásukon, 2003. augusztus 4-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Mindez az örökös (és legitim) magyarországi szuverenitás-vitában a következőkre figyelmeztet minket: Magyarország NATO- és EU-tagsága papíron ugyan szuverenitásvesztést jelentett, de meggyőzően lehet úgy érvelni, hogy a csatlakozások valójában szuverenitásnyereséggel jártak együtt. Magyarország a 90-es években tökéletesen szuverén volt: nem volt sem a NATO sem az EU tagja, látszólag tehát önállóan (kül)politizálhatott. A valóságban azonban Budapestnek éppen ekkor volt szűk a mozgástere és nem kockáztathatta meg, hogy szembemenjen meghatározó szövetségeseivel, köztük a németekkel.

Amint Magyarország lemondva szuverenitásának nem csekély részéről csatlakozott a NATO-hoz, az EU-hoz, nagyban kibővült az ország mozgástere

– ahogy azt napjainkban is láthatjuk. Annak a mai széles(ebb) mozgástérnek az alapját, ami ma megtestesül például a globális nyitás politikájában, az 1990 és 2002 közötti kormányok rakták le. Arról nem is beszélve, hogy a NATO- és EU-tagsággal sokrétű beleszólási jogot is nyertünk a minket érintő kérdésekbe, és elhárult a magyar külpolitika másik örök félelme, a „rólunk döntenek, de nélkülünk”-szcenárió. Ez is a szuverenitás bővülésének tézisét erősíti.

6. Orbán Viktor már ’98-ban az egészpályás letámadásban hitt

Az általunk elolvasott több ezer irat két csoportra osztható: 99 százalékuk tárgyilagos, konfliktusmentes témákat tárgyal. Ezeknél természetesen sokkal izgalmasabbak a nyílt vitákról, feszültségekről beszámoló jelentések. Ezekből nincs sok, de az egyik legérdekesebb ezek közül is az Orbán Viktor és Gerhard Schröder első személyes találkozójáról készített jelentés. 1998 őszén Orbán „nullkilométeres” kormányfőként találkozott Európa egyik erős emberével, Schröder német kancellárral. A magyar miniszterelnök a jelentés szerint komoly nyomás alá helyezte német partnerét: elsősorban azzal kapcsolatban akart információt kicsikarni, hogy Magyarország mikor csatlakozhat az unióhoz, kijelentve, hogy a csatlakozás dátumát úgyis mindenki a német kancellártól várja – mintha Schröder ebben a kérdésben egyedül dönthetett volna, felülbírálva akár a többi tagállam kormányát és közvéleményét, a saját szkeptikus közvéleményét, a koalíciós partnerét, a gazdasági érdekvédelmi szervezeteket, a Bizottságot és az Európai Parlamentet – hogy csak pár szereplőt említsünk. Ráadásul a csatlakozási tárgyalások a kérdés időpontjában még érdemben el sem kezdődtek, de már akkor látszódott, hogy a bővítés hosszú folyamat lesz, hiszen azon is múlt a csatlakozás dátuma, hogy a kelet-közép-európai országok mennyire felkészültek.

Ez utóbbi kérdés megítélésénél Orbán nem szenvedett önbizalomhiányban, hiszen azt mondta, hogy hazánk már most jobb állapotban van, mint Spanyolország volt, amikor a 80-as években csatlakozott az EU-hoz és hogy

„ha holnap reggel beléphetnénk az EU-ba, képesek lennénk az acquis [a közösségi joganyag] teljes átvételére, és délre meg is állapodnánk”.

A meglepett német kancellár láthatóan nem volt hozzászokva ehhez a rámenős tárgyalási stílushoz, és nem is vette jó néven: egy jelenlévő magyar diplomata szerint a megbeszélés ettől kezdve kifejezetten fagyos volt, és nem alakult ki Orbán és Schröder között olyan személyes viszony, mint például Antall és Kohl között.

Antall József és Helmut Kohl Bonnban, 1990. június 21-én. Fotó: Antall 25/MTI/Kovács Attila

7. A keleti bővítés elitprojekt volt, és ennek nagyon örülhetünk

Mai elitellenes világunkban elterjedt az a nézet, hogy alapvetően az emberek józan eszére kell hallgatni, amikor politikánkat kialakítjuk. Szerencsére a német politikai elit pont ellenkezőleg tett, amikor elkötelezte magát a keleti bővítés támogatása mellett.

A német lakosság ugyanis meglehetősen ellenezte Kelet-Európa felvételét az Unióba, és csak a gazdasági érdekcsoportok és a politikusok távlatos gondolkodása volt az, ami a vitát eldöntötte.

Eurobarometer-felmérések szerint 2000 körül a német lakosság mindössze egyharmada tartotta jó ötletnek a bővítést, 40 százaléka pedig kifejezetten ellenezte azt. Ezzel a német társadalom a legszkeptikusabbak közé tartozott az Unióban, az osztrákokkal együtt. Igaz, a németek még leginkább Magyarország csatlakozását támogatták a kelet-közép-európai régióból, ugyanis a megkérdezettek fele rendre pozitívan állt a magyar csatlakozáshoz, de ez annyiban nem segített a bővítés pártján álló jobb- és baloldali német politikusoknak, hogy világos volt: egy nagyobb bővítés lesz, aminek pedig számos olyan ország is részese lesz (például Lengyelország), amelynek felvételével nem szimpatizál az átlag német szavazó. Szerencsére ennek ellenére a német jobb- és baloldali pártok egyaránt kiálltak bővítés mellett, és – horribile dictu – olykor érveikkel igyekeztek is meggyőzni a választópolgárokat a szerintük valódi német érdekről, ami a keleti bővítés volt.

Tanulságképpen

A kutatás végén feltehető a kérdés, hogy a jelen politikusai mit tanulhatnak az 1990 és 2002 közötti magyar–német kapcsolatok történetéből. Nos, őszintén szólva nagyon keveset, mivel ez a tizenkét esztendő a magyar külpolitikában az átmenet korszaka volt: Magyarország már nem volt a keleti blokk tagja, de még nem volt az euroatlanti közösség része sem. Mások voltak a játékszabályok, mint ma. Az átmenet idejének legkésőbb 2004 után vége lett, és ma már a magyar lehetőségek, opciók és eszközök sokkal szélesebb tárháza áll a politikusok rendelkezésére. Például

számos fajsúlyos kérdésben képviselhetünk nagyon mást, mint legnagyobb gazdasági partnerünk és befektetőnk, Németország.

Mint említettük, éppen ennek a megnövekedett mozgástérnek az előkészítése az 1990 és 2002 közötti kormányok legfőbb érdeme. Éppen ezért egy dolgot tanulságként ki kell emelni: a rendszerváltás utáni húsz esztendőt ma meglehetősen differenciálatlan módon egyre többen kárhoztatják, felmutatva – részben joggal – az 1990 és 2010 közötti megoldatlan gazdasági problémákat, politikai anomáliákat, szociális gondokat. Mindezeket nem vitatva azonban a fentiekből is kiderül, hogy a külpolitika terén az 1990 utáni esztendők kifejezetten sikeresnek mondhatók, hiszen az egymást váltó kormányok olyan kedvező pozíciókat harcoltak ki hazánknak, amilyennel a 20. században sohasem rendelkezett, és amelyekből jelenleg – és remélhetően sokáig – sokrétűen tud profitálni.

 

Nyitókép: NurPhoto/Emmanuele Contini

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat