Hasznos hülyék lettünk, és még büszkék is vagyunk rá – a Trump–Orbán-találkozó margójára

·2019.05.14

A tegnapi washingtoni Trump–Orbán-találkozóért lelkesedők elfelejtik, hogy az amerikai elnök kereskedelmi háborúval fenyegeti Európát. Amerika, Oroszország és Kína is az EU riválisa, Magyarország mégis a nagyhatalmi triászhoz vonzódik saját szövetségi rendszerével szemben. Egyszer miért nem próbáljuk ki végre, milyen is lehet törleszkedési kényszer nélkül képviselni nemzeti érdekeinket?

Kezdjük a jó hírrel: Orbán Viktor miniszterelnök találkozott Donald Trump elnökkel és valószínűleg amerikai fegyvereket veszünk, illetve energiaügyi megállapodásokat is kötünk Washingtonban. Elhangzottak szép mondatok arról, hogy mindkét kormány fellép az üldözött keresztény közösségekért (nagyon helyesen), valamint arról, hogy országaink kapcsolata kitűnő. Sokan már most szeretnék átszámolni a majdani katonai beszerzéseket lélegeztetőgépekre, de hát nem emlékszünk olyan korszakra, amikor ezt ne tették volna meg. Ha megnézzük, semleges európai államok mennyit költenek haderejükre, s ezt összevetjük a mi huzatos geopolitikai környezetünkkel meg a Magyar Honvédség sok évtizedes elhanyagolásával – s ettől, ugye, nem lett jobb az egészségügyünk –, akkor bizony jogos a fegyverbeszerzés.

A tegnapi washingtoni találkozó lényege azonban – ha jól értettük az itthoni felvezetést – nem az, hogy egy szuperhatalom első embere találkozott szövetségesével, egy uniós tagállam miniszterelnökével. Itt bizony világmegfejtő férfiúk paroláztak – adták értésünkre –, a globális forradalom bajnokai. Dagadó vitorlájú hajójukat irigylik is a brüsszeli tökmagjankók.

Ezzel az értelmezéssel az egyik gond az, hogy nem vesz tudomást a valóságról, azaz – a gyereket vigyék el a képernyő elől – értelmiségi konstrukciónak tűnik. Hiszen Orbán Viktor az Európai Unióból, de még a visegrádi szövetségből sem elsőként találkozott Donald Trumppal, akivel pedig állítólag azóta fűzi össze titkos lelki kapcsolat, amióta 2016 nyarán mondott néhány jó szót az akkor még csak republikánus jelölt politikusról. A magyar kormányfőt megelőzte a lengyel elnök, a cseh, de a szlovák miniszterelnök is a Fehér Házban. A vizit és a köré fújt kommunikációs buborék mindenesetre így is felidézte a korábbi magyar miniszterelnökök washingtoni látogatása körüli hevülést – igaz, 2010 előtt a szocialista világlátás lényege a másokhoz való idomulás volt.

Most viszont átestünk ló túloldalára. A kényszeres öncélúságból levezetett buzgó barátkozás márpedig gyakran éppúgy hátrányos a nemzeti érdekérvényesítés szempontjából, mint a szolgai megfeleléskényszer.

A jelenlegi magyar külpolitika ugyanis leírható azzal, hogy bátran bíráljuk saját európai szövetségi rendszerünket és szinte sportot űzünk a közös uniós külpolitikai döntések blokkolásából, de az EU szétzilálásában érdekelt nagyhatalmaknak bármit örömmel megteszünk.

hirdetés

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy az Egyesült Államok, Kína és Oroszország hasznos hülyéi lettünk – és még büszkék is vagyunk rá. Idehaza felmagasztaljuk Donald Trumpot, s nem akarunk tudomást venni arról, hogy politikája létfontosságú európai és magyar gazdasági érdekeket veszélyeztet. Alig egy hónapja az elnök dühös Twitter-üzenetben fenyegette meg az EU-ból érkező termékeket 11 milliárd dolláros vámkirovással, nyomásgyakorlásként az Airbus és a Boeing közötti konfliktusban. Ha valóban amerikai–európai vámháborúra kerül sor, vajon az miként érintené az exportja háromnegyedét az EU többi tagállamába irányító, a német autógyártó cégek hátországának számító Magyarországot? Az „America First!” doktrínáját hirdető és a hagyományos multilateralizmust elvető trumpista politika kiteljesedése nekünk fájna a legjobban.

Új világrend küszöbén? A Trump-doktrína kritikája – Válasz Online

Fejszével esett neki a nemzetközi rend átalakításának Donald Trump, akinek a nemzetek feletti intézményekkel kapcsolatos kritikáját a magyar kormányfő is osztja. A bökkenő: míg e szervezetek egyes antidemokratikus húzásai valóban vérlázítók, a kétoldalú együttműködésre alapozott új világpolitika igenlésével magunk alatt vágjuk a fát. Mutatjuk, miért. George H. W.

Az Egyesült Államokkal legalább egy katonai szövetségi rendszerben vagyunk, ám Oroszországgal valóságos önsorsrontó rulettet játszunk. Évente többször találkozik Orbán Viktor azzal a Vlagyimir Putyin orosz államfővel, aki alig csinál titkot belőle, hogy finanszírozza az EU-t fellazító szélsőjobb- és szélsőbaloldali pártokat, és legfontosabb célja a NATO egységének széttörése. A menetrendszerű tanácskozásokat magyar szempontból értelmezni nem tudjuk, azok kizárólag az orosz hatalmi törekvések számára fontosak. Vlagyimir Putyin ugyanis megmutathatja országnak-világnak, hogy egy EU-tagállam kormányfőjével akkor találkozik, amikor úgy hozza kedve – kelet-ukrajnai háború ide, uniós szankciók oda.

Az Európai Unió harmadik nagy globális ellenfele Kína, mondani sem kell, hogy hozzájuk is cirmos cicaként simulunk. Kereskedni persze mindenki kereskedik a világ második legerősebb gazdaságával – ebben nem is látunk kivetnivalót. Igaz az is, hogy Kína a gazdasági alapú befolyásolással sem messze csak nálunk próbálkozik – nem véletlen, hogy az Európai Unió tavaly hosszas egyeztetés után úgy döntött, az érzékeny szektorokat célzó külföldi (értsd: kínai) befektetések figyelemmel kísérése érdekében a tagállami kormányokat segítő monitoring- és riasztási rendszert hoz létre.

Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy melyik EU-ország mennyire messze megy el saját vélt vagy valós érdekei érvényesítésében, amikor döntése a többi szövetségest is érinti.

„A magyar–kínai kapcsolat nem az ideológia, hanem a józan ész talaján áll” – fogalmazott korábban Orbán Viktor miniszterelnök. Azonban józan ésszel aligha magyarázható, hogy kínai hitelből, részben kínai vállalkozások bevonásával építjük meg azt a Budapest–Belgrád-vasutat, amelynél a kormányfő saját bevallása szerint sem fontos szempont a megtérülés. Máris más a helyzet, ha kínai fejjel gondolkozunk, az ő józan eszük alapján nekik ez igenis jó üzlet. Ugyan miért ne kötné le Kína felesleges építőipari kapacitásainak egy részét, s miért ne szereznének cégei uniós vasútépítési referenciát, ha egy EU-tagállam hajlandó arra, amire más nem?

hirdetés

A mindig csak egyirányú (az Európai Unióval, de soha nem a konkurens nagyhatalmakkal vívott) szuverenitásháború teoretikusai általában azzal szoktak érvelni, hogy a politika már csak ilyen. Amennyiben olcsó gázt vagy a nagyemberrel közös fotót akarunk, bizony ugrálni kell egy kicsit az ő zenéjére, mielőtt az asztalához ülünk. Ebben az érvelésben az a végtelenül elszomorító, hogy pontosan ugyanezt hallottuk annak idején a szocialistáktól, amikor az orosz energiapolitika feltétel nélküli kiszolgálását kellett megindokolni. (Mondanunk sem kell, a korábban még Vlagyimir Putyin mellkasán pihegő Gyurcsány Ferenc ellenzékben hirtelen atlantista héjává változott.)

Az érvelés másik szépséghibája megint csak az a fránya valóság.

Provinciális gondolkodásmódra vall azt hinni, hogy a bazári hízelkedéstől majd jobban veszik az áruinkat – ha azok jók, elkelnek a retorikai tűzijáték nélkül is. Anekdotikus példa, de kézzelfogható: az üzbegisztáni Urgench városában például anélkül futnak a Škoda modern trolibuszai, hogy a cseh miniszterelnök valaha is feldicsérte volna a sokoldalúan fejlett üzbég demokráciát, finoman ellentétbe állítva az ottani stabilitást az uniós teszetoszasággal. Amiképpen Lengyelország nemzetstratégiai célkitűzéseit sem befolyásolja alapjaiban, hogy évi 17 milliárd köbméteres gázfelhasználásából 11 milliárdot még mindig a Gazprom szolgáltat – ha a lengyelek hazájuk és az EU biztonságára nézve veszélyesnek tartják az orosz politikát, akkor azt ki is mondják és nem fednek el mindent az energiabiztonság leplével.

Az lenne tehát az igazi fordulat a magyar külpolitikában, ha végre törleszkedési kényszer nélkül képviselnénk nemzeti érdekeinket. Egyszer már ki kellene próbálni, milyen érzés.

 

Borítókép: AFP/Brendan Smialowski

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: vélemény