Buszsofőrök, vasutasok, erdészek – családok tízezrei szembesülnek hamarosan rokonuk ügynökmúltjával
Még soha nem került fel annyi állambiztonsági dokumentum az internetre, mint amennyi egy tegnap elfogadott törvénynek köszönhetően az 1956-as forradalom hetvenedik évfordulóján elérhetővé válik. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára (ÁBTL) gőzerővel dolgozik a publikáláson, s Cseh Gergő Bendegúz főigazgató szerint a többtízezer nyilvánossá tett adat megváltoztatja majd az „ügynökkérdésről” alkotott képünket. „Félreértés, hogy az állambiztonság hálózata értelmiségközpontú lett volna. A határsávban kik tudták szemmel tartani az idegeneket, kik figyeltek fel a gyanús mozgásokra? Buszsofőrök, kocsmárosok, vasutasok, vadászok, erdészek. Közülük igen sokat beszervezett az állambiztonság” – hoz példát a szakember az egész társadalmat átfogó rendszerre. A legnagyobb kérdés, hogy miként reagál majd soktízezer magyar család még élő vagy már halott rokonuk érintettségére. E sokk feldolgozáshoz az ÁBTL eszközei elégtelenek. Nagyinterjú.
– Az Országgyűlés tegnap elfogadta az „ügynökakták nyilvánosságáról” szóló törvényt. Mit ismerhet meg a nagyközönség és mikor?
– A törvény két határidőt szab meg: a hatos kartonok és a mágnesszalagok adattartalmának online publikálása várható az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára. A fejlesztés elkészült, az adatbázis megvan, a munka hajrájában vagyunk. Nagy kihívás, hogy a várható érdeklődést miként bírják majd a szerverek, de ennek megoldásán is dolgozunk. Az iratnyilvánosság második fordulójában, jövő februárban pedig a levéltár állományában található, 2026. július 31-ig beérkezett B-dossziékat publikáljuk. Az ezt követően levéltárunkba került B-dossziékat folyamatosan tesszük majd föl az internetre.
– Hatos karton, mágnesszalag, B-dosszié – máris megérkeztünk az állambiztonsági tolvajnyelv dzsungelébe. Vágjunk hát rendet!
– Elöljáróban fontos tisztázni, hogy egyik adatbázis vagy nyilvántartás sem lesz teljes. 1956-ban, illetve 1989-ban sok dossziét pánikszerűen megsemmisítettek, mások meg egyszerűen eltűntek. Ezeken a kampányszerű iratmegsemmisítéseken kívül is rendszeresen zajlott, mondhatni üzemszerű volt a selejtezés a belügyi irattárakban. Mindezért az állambiztonsági dokumentumok teljességének visszaállítása képtelenség – nemcsak nálunk, az összes egykori szocialista országban is. Önöknél jelent meg Tabajdi Gábor cikke, amely bizonyította, hogy az ügynökjelentéseket tartalmazó munkadossziék 60 százalékát már a Kádár-rendszer idején megsemmisítették.
– Készültek az elvtársak a rendszerváltásra?
– Mint minden bürokratikus szervnél, az állambiztonságnál is selejtezték a már szükségtelennek vagy érdektelennek minősített iratokat. A mostani törvény abból indul ki, hogy azzal kell főznünk, ami van:
az iratanyag hiányosságára, szelektálására való tekintet nélkül kell megteremtenünk az aktanyilvánosságot.
De vissza a fogalmakhoz! A hatos karton a hálózat, azaz az állambiztonsággal titokban együttműködő személyek nyilvántartása volt. A kis kartonlapok első oldalán megismerhetjük az illető adatait, foglalkozását, így a személy beazonosítható. A karton hátoldalán pedig a hálózati tevékenységgel kapcsolatos információkat jegyezték föl: a fedőnevet, a beszervezés időpontját, az együttműködés motivációit, itt nevezték meg a hálózati személyt foglalkoztató állambiztonsági szerveket is. A B- (azaz beszervezési) dossziéban pedig a hálózati személynek kiszemeltekkel kapcsolatos információkat, jellemzéseket, beszervezési terveket, környezettanulmányokat helyeztek el.
– Ezekből a dokumentumokból kiderül, hogy valaki hétpróbás gazember vagy együttműködésre kényszerített szerencsétlen volt?
– Itt kezdődnek a problémák. Már a kartonok a helyes értelmezéséhez is kell némi előzetes tudás. Például beszervezési alapként leggyakrabban a „hazafiságot” nevezték meg. Pedig egy 1956-os tevékenysége miatt elítélt ember aligha a szocialista államhoz való hűség miatt állt kötélnek. Szinte mindig volt nyomásgyakorlás is, de az állambiztonság önképéhez hozzátartozott a hazafias alapú együttműködés. Probléma továbbá, hogy rengeteg hatos kartonhoz nem tudunk M-, azaz munkadossziét párosítani. Utóbbiban a hálózati személy jelentéseit helyezték el, ebből az iratanyagból lehet mélységében megismerni az informátor egykori működését. Bizonyos jeleket persze a hatos kartonról is leolvashatunk. Ha ugyanis azt látjuk, hogy beszervezése után pár hónappal az illetőt kizárták a hálózatból, akkor valószínűleg szabotálta a munkát, vagy egyenesen megtagadta az együttműködést. Manapság szerencsére nem kerülünk ilyen helyzetbe, de képzeljük el, milyen lelkiállapotban beszélgetett valaki egy őt esetleg zsaroló, fenyegető belügyi tiszttel egy hivatalos helyiségben.
Lehet, hogy megijedt, aláírt, később mégis felmondta az együttműködést.
Ha azonban valaki a hatos karton hátoldalának bejegyzései alapján hosszú éveken keresztül hálózati személy volt, netalán az őt beszervező, belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökség átadta foglalkoztatásra a kémelhárításnak vagy a hírszerzésnek, ott szinte biztosak lehetünk a tartós és az állambiztonság szempontjából sikeres hálózati munkában.
– Nem igazságtalan ez így? A hatos karton révén éppúgy ügynöksár fröccsen a megfélemlített, ám aztán a kapcsolatot a titkosrendőrséggel megszakító emberre, mint a sokáig szorgosan jelentő spiclire. Segítenek majd a nagyközönségnek ügynök és ügynök közötti különbség megértésében?
– A levéltár felelőssége és edukációs kötelessége ennek bemutatása. Nagy energiát fordítunk majd arra, hogy az iratok helyes értelmezéséhez szükséges segítséget megadjuk az érdeklődőknek. Ezért szervezünk majd szakértői rendezvényeket az adatok publikálásakor, illetve online segédanyagokkal is készülünk, munkatársaink pedig a médiában is igyekeznek majd elmondani a tudnivalókat. Erre szükség is lesz, mert különösen érzékeny források a már említett mágnesszalagok. A hetvenes évek elején a Belügyminisztériumban elkezdtek egy számítógépes adatbázist építeni, amelyben a sokféle államigazgatási tartalom mellett volt három állambiztonsági adattár: a G, a H és a K. Az adatokat korabeli adathordozókon, mágnesszalagokon rögzítették. A mi szempontunkból a hálózati személyek adatait tartalmazó H jelű a releváns, ezt fogjuk nyilvánosságra hozni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezt az adattárat nem nyilvántartási céllal hozták létre.
– Mégis mire jó egy nem nyilvántartó adattár?
– A nyilvántartás lényege, hogy mindent megőriz és hitelesen rögzít, még a hibás vagy már nem aktuális adatot is. A mágnesszalag más logikával működött, segédletként használták. Arra szolgált, hogy az egyik titkosszolgálat meg tudja állapítani egy adott emberről, hogy például az állambiztonság egy másik szerve nem foglalkoztatja-e már ügynökként. Tegyük fel, egy III/II-es kémelhárító látókörébe került egy sokat utazó agronómus. Ilyenkor a tiszt a H adattárban nézte meg, hogy más nem szervezte-e már be az illetőt. Mivel ez nem hiteles nyilvántartás volt, sok mindent töröltek belőle, például a már meghalt, hálózatból kizárt ügynökök adatait. A mostani H adattárban 58 ezer név szerepel, miközben vannak információink arról, hogy 1988-ban még több mint 110 ezer embert tartottak nyilván. Takács Tibor kollégám kutatásaiból pedig azt is tudjuk, a Rákosi- és Kádár-korszakban 150 ezernél is több ember volt hosszabb-rövidebb ideig az állambiztonság hálózati személye – azaz a mostani mágnesszalagok a valahai ügynökállomány mindössze egyharmadának adatait rögzítik. Ha már számokról beszélünk:
október végén az 58 ezer mágnesszalag-adat mellett 25 ezer hatos kartont hozunk nyilvánosságra.
A kettő között jelentős az átfedés. Szegényesebb a hálózati személyek beszervezéséről tanúskodó iratállomány. Mindössze kilencezer beszervezési és 14 ezer munkadosszié áll rendelkezésre – miközben elvileg minden, hatos kartonnal rendelkező hálózati személyhez rendeltek ilyen dokumentumokat.
– Talán jobb lenne a nyilvántartásokkal való szöszölés helyett magukat a jelentéseket nyilvánosságra hozni. Egyszer és mindenkorra elejét vennék az iratrejtegetéssel kapcsolatos gyanakvásoknak.
– A leghatározottabban tiltakoznék ilyen megoldás ellen, és nem csak azért, mert ilyet egyetlen más korábbi szocialista ország sem csinált. Miről szólnak az ügynöki jelentések? Az állambiztonság által ellenségesnek gondolt hétköznapi állampolgárok legbelsőbb ügyeiről, családjáról, nézeteiről, viselkedéséről, egészségi állapotáról, esetleges gyengeségeiről. Rengeteg ember élete tönkrement, kirúgták őket munkahelyükről, nem utazhattak külföldre, vagy akár mondvacsinált okokkal büntetőeljárást kezdeményeztek ellenük. A jelentések szűrés nélküli publikálása még egyszer megalázná az egykori áldozatokat. Különben is, a dokumentumokat az egykori áldozatok, leszármazottaik vagy tudományos kutatók megismerhetik a levéltárban, de érzékeny személyes adatoknak nincs helyük az interneten.
– A forradalom hetvenedik évfordulóján családok tízezrei döbbennek majd rá, hogy rokonaik, felmenőik az állambiztonság hálózati személyei voltak. A levéltár miként segít majd feldolgozni ezt a nyomasztó információt?
– Régi dilemmánk ez. Korábban szerveztünk olyan rendezvényeket, ahol érintettek, leszármazottak, mentálhigiénés szakemberek beszélgettek a feldolgozás módozatairól. Erre most is szükség lesz.
– Már csak azért is, mert mostantól az aktanyilvánosság értelmiségi belügy helyett össztársadalmi kérdéssé válik…
– Pontosan! Félreértés, hogy az állambiztonság hálózata értelmiségközpontú lett volna. Az optikai csalódást az okozta, hogy a rendszerváltás óta alapvetően az értelmiség foglalkozott az ország és saját múltjával, ezek az emberek értelemszerűen javarészt saját történeteiket írták meg. A legtöbb ügynök azonban nem író, tudományos kutató, művész vagy egyetemi oktató volt, nagyságrendekkel többeket szerveztek be más társadalmi csoportokból.
Például az egész Varsói Szerződésben kulcskérdés volt a határok őrizete, hiszen szigorú ellenőrzés nélkül szétszaladt volna a nyáj.
Ez nemcsak aktív védelmet jelentett szögesdróttal, aknazárral, hanem a határmenti területek ellenőrzését is, elsősorban Ausztria felé. A határsávban kik tudták szemmel tartani az idegeneket, kik figyeltek fel a gyanús mozgásokra? Buszsofőrök, kocsmárosok, vasutasok, vadászok, erdészek – akik munkájukból adódóan jöttek-mentek, és jelentős helyismerettel bírtak. Közülük sokakat beszerveztek. Másik példa: a fellazítás a Kádár-rendszer örök félelme volt. A hatvanas évektől a nyugati turistákat igyekeztek szemmel tartani, hiszen a Mercedesszel érkező nyugatnémet állampolgároknak már a látványa is sokakat elgondolkoztatott a szocializmus állítólagos felsőbbrendűségéről. Előszeretettel szerveztek be hát a vendégekkel kapcsolatban álló embereket, például pincéreket, taxisofőröket, szállodaportásokat, idegenvezetőket.
– Mit kezdjenek az információval azok, akik megtudják, hogy a családban pátriárkaként tisztelt nagypapa ügynök volt?
– Nehéz kérdés, mi tényleg csak szakmai kérdésekben vagyunk kompetensek. Azt tudjuk megmondani, egy irat miképpen keletkezhetett, mi lehet mögötte, mennyi lehet a valóságtartalma, miként kell értelmezni a szakkifejezéseket, az állambiztonság motivációját.
A traumafeldolgozáshoz azonban nekünk sem képzettségünk, sem kapacitásunk nincs, ez alighanem minden családnál egyéni út lesz.
Ahogy említettem, a kollektív munkához persze próbálunk majd segítséget nyújtani témába vágó rendezvények szervezésével. Az is a levéltár támogató szerepének része, hogy mindenki elmondhatja a saját verzióját: mi vezetett oda, hogy az illető együttműködött az állambiztonsággal? Mit mondott az apa, a nagyapa a fiúnak, az unokának a beszervezésről – már amennyiben beszélt róla? Ha valaki ezt leírja, mi a dokumentumot befogadjuk és odatesszük a közzéteendő irat mellé.
– Kritikus olvasók lesznek? Az ember korlátlanul képes megmagyarázni magának, miért helyes, amit tett – vagy miért nem tehetett másként. És lehet, hogy az állambiztonsági dokumentumok ellentmondanak az áldozati narratívának…
– A levéltár nem értelmezheti a forrásokat. A középkor első levéltárait „hiteleshelynek” nevezték, nekem ez az egyik kedvenc szakkifejezésem. Garantáljuk, hogy az általunk őrzött irat az ÁBTL-be való bekerülését követően nem módosult, nem tűnt el, azaz hitelesen adjuk tovább. Úgy tesszük megismerhetővé, ahogy az bekerült hozzánk, függetlenül attól, hogy mi volt a keletkeztető célja.
– Egy kormányhatározat Rainer M. János vezetésével, szakemberek, így az ÁBTL munkatársai és a nemzetbiztonsági szolgálatok delegáltjaival bizottságot hozott létre, amely a szerveknél őrzött 1990 előtti iratokat tekinti át. Hadd legyünk szkeptikusak: korábban is léteztek ilyen bizottságok, s kudarcukat mutatja, hogy újabb testületre van szükség.
– Nekem is vannak kételyeim. Dolgoztam a mágnesszalagok átadásával foglalkozó testületben, ahol egy idő után betonfalakba ütköztünk, ugyanis a világ összes titkosszolgálata ellenérdekelt a nyilvánosságban.
– Mit kell még védeni sok évtizeddel ezelőtt, egy diktatúrában előállított iratokon?
– Bizonyos érdekek és módszerek rendszereken átívelően élnek, és nem szabad megfelejtkeznünk a személyes érintettségekről sem. A mai szerveknél már nagyon kevesen dolgozhatnak olyanok, akik a karrierjüket a rendszerváltás előtt kezdték. Ám a titkosszolgálati szakma kicsit olyan, mint a vasutas, azaz léteznek dinasztiák. Nyilván senki sem szívesen adja ki egykor a III-as főcsoportfőnökségnél dolgozó apja, nagyapja vagy mentora, jótevője anyagait. A nemzetbiztonsági szolgálatok azért is próbálják mindenáron őrizni a forrásokat, mert technológia ide, mesterséges intelligencia oda, a leghatékonyabb információforrás még mindig az ember. Ha sok személy neve kikerül, a szolgálatok gondolhatják úgy, nehezebb lesz új együttműködőket találni a terrorelhárítás, a kémelhárítás, a hírszerzés vonalán. Felmerülhet ugyanis a megkeresett embereknél, egyszer majd az ő nevük is megjelenik az interneten.
Biztató, hogy a Rainer-bizottság minden fenntartott minősítésű dokumentumot megismerhet.
Az ő majdan nyilvános jelentésükből az ország megismerheti, milyen 1990 előtti iratokat kezelnek még a szolgálatok és mennyit. Ha az elhárítás, a hírszerzés vezetői meg tudják győzni a bizottság tagjait, hogy fenn kell tartani egyes iratok minősítését, akkor erre lesz lehetőség.
– Azaz a szakértők majd lepacsiznak a szolgálatokkal, amit a nemzetbiztonsági érdek szűzies fátylával lepleznek?
– A testület összetétele, kezdve az elnök Rainer M. Jánossal, garancia a hiteles munkára. Ha az általa vezetett bizottság mondja ki, hogy bizonyos iratok visszatartásával a szolgálatok nem egykori vagy mostani politikusokat védenek, hanem a paksi atomerőművet, az ország kritikus infrastruktúráját, tudományos fejlesztéseket, katonai missziókat, külföldi hírszerzési pozíciókat, akkor biztosak lehetünk ennek valódiságában. Amennyiben pedig a bizottság tagjai nem értenek egyet a titkosszolgálatok vezetőivel bizonyos iratok minősítésének fenntartásában, tájékoztatják a kormányt. A szolgálatok ott is elmondhatják ellenérveiket, de a kabinet ezután még mindig dönthet a titkosítás feloldása mellett. Ilyen értelemben a mostani bizottság jogosítványait a korábbiakénál erősebbnek érzem. Nagyon bízom abban, hogy a bizottsági kollégák szaktudása és ravaszsága elegendő lesz az érdemi munkához.
– A minősítés feloldása azt jelenti, korábban ismeretlen dossziék kerülhetnek a levéltárba. Számít atombombákra?
– Az állambiztonsági iratokkal való több évtizedes munka megtanított az óvatosságra, a bombasztikus jelzőket meg nem szeretem. De bízom abban, hogy kapunk majd a titkosszolgálatoktól nyolcvanas évek végéről iratokat, amelyek segítenek jobban megérteni a rendszerváltás folyamatát.
Nyitókép: Cseh Gergő Bendegúz főigazgató az ÁBTL raktárában 2026. szeptember 7-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
