„Erőnk végén járunk” – Mohács miatt rájuk figyelt az ország, mégis a túlélésért küzdenek az akadémiai történészek
„Ha van két láda rohadt alma, akkor azt nem elkeverjük a többivel, hanem összeöntjük és kidobjuk” – Molnár Antal történész, a tavaly az ELTE-hez csatolt Történettudományi Intézet igazgatója szerint az előző kormányban így vélekedtek az egyetemről és a kutatóműhelyről. Munkatársai hiába folytak a csapból is Mohács 500. évfordulója kapcsán új kutatási eredményeikkel, az előző kormány által létrehozott tudománypolitikai vízfej, a HUN-REN ötmilliárd forinttal tartozik az ELTE-hez kényszerített négy bölcsészeti kutatóközpontnak. A Tisza-kormány egyelőre csak egyeztetett velük, a jövőről nincs döntés. Molnár szerint a legjobb helyük ismét az Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt lenne. A lényeg, hogy ne térjen vissza „a hihetetlen károkat okozó Csák–Hankó-féle működési modell”. Interjú.
– Mohács évfordulója hosszú idő óta az első olyan nemzeti megemlékezés, amelynek irányát történészek, javarészt az ön intézetének munkatársai szabták meg. Mégis van értelme a bölcsészettudományoknak?
– Ezt azért Mohács nélkül is tudtuk, de most megerősödhettünk ebben a hitünkben. Jó régen, még 2018-ban kezdődött a gondolkodás az évfordulóról. Nem akartunk mindent az utolsó pillanatra hagyni, az alapos tudományos munkához ugyanis idő kell. Ráadásul a történészek nem mindig szeretik az évfordulókat, mert kimozdítja őket a komfortzónájukból. Ilyenkor ugyanis a kutatást annak belső logikája helyett – ami minden tudományos munka alapfeltétele – külső elvárások befolyásolják.
– Azért ne sértődjenek meg a történész urak, ha az őket finanszírozó közösség egy félezer éves évfordulón kíváncsi a munkájukra!
– Egyetértek, éppen ezért kezdtük meg a felkészülést már nyolc évvel ezelőtt. Fodor Pál jeles turkológus, a Történettudományi Intézet korábbi igazgatója vezetésével akkor indult a Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és emlékezet elnevezésű program. A munka során a kollégák többek között a csata addig nagyjából ismertnek gondolt előzményeivel, nemzetközi összefüggéseivel kezdtek foglalkozni és meglepő konklúzióra jutottak.
– Mit tart a legfontosabb eredménynek, amely idővel majd a közoktatás tankönyveiben is megjelenik?
– Teljesen új szemmel nézünk a Jagelló-korra, amelyet ma már nem a Mátyás utáni hanyatlás időszakának, illetve a mohácsi katasztrófa fő felelősének tartunk. A másik nagy eredmény a mohácsi csata résztvevőinek életrajzi lexikona. Rendkívül aprólékos munkával a keresztény sereg harcosainak egy százalékát, azaz mintegy 250-300 embert azonosítani tudtunk, és elkészültek az életrajzaik. Így végre az ország védelméért harcolók és életüket áldozók legalább egy részét megismerhetjük.
– Korábban a pozsonyi csatától az ötvenhatos forradalom évfordulójáig gyakran emlékezetpolitikai kóklerek, vagy maguknak hősi múltat hazudó háryjánosok uralták a közbeszédet. Ez most miért alakult másként?
– Három szerencsés momentum találkozott. A korábbi kutatásokon alapuló szisztematikus, nyolc éven át tartó munka meghozta gyümölcsét: egész egyszerűen a mi kollégáink jelenítették meg a nyilvánosságban a legfontosabb és legérdekesebb információkat. Érdemes lenne így gondolkodni a jövőben, hogy mást ne mondjak, Szent István halálának ezredik évfordulójára, 2038-ra a szakmának már most készülnie kellene. Másfelől a koraújkor szerencsés korszak, mert az őstörténettel, vagy a huszadik századdal kapcsolatos ádáz emlékezetpolitikai viták erre az időszakra kevéssé jellemzőek. A harmadik elem: április 12-e után változott a múlttal való szembenézés szerkezete. Eltűntek a korábban érzékelhető kormányzati elvárások, illetve a közmédiába már nem a politikai agendával rendelkező kutatókat hívták be. Nem titok, hogy a mi kollégáinkat korábban alig invitálták.
A Magyarságkutató Intézethez hasonló emlékezetpolitikai intézmények emberei szerepeltek a képernyőn és a rádióban, pedig tudományos felkészültségük nem említhető egy lapon a mi kutatóinkéval.
– A kormányváltás tehát emlékezetpolitikai fordulatot hozott, de vajon a tudományszervezésben is változás jön? A HUN-REN Kutatási Hálózatból tavaly az ELTE-hez csatol négy bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóközpont főigazgatója július 30-án közös nyilatkozatban követelt a HUN-REN-től 4,9 milliárd forintot. Ennek hiányában ön tud majd fizetést adni kollégáinak?
– A megalázóan alacsony fizetést jelen tudásunk szerint november 30-ig igen, de utána nem tudom, mi lesz. A fő problémát az jelenti, hogy amikor 2025-ben átkerült az ELTE-hez a négy központ, a 2026. évi alapköltségvetést áttették ugyan az egyetemhez, de az akkori kormányzat által a HUN-REN számára biztosított összegből a nekünk járó pénzt már nem adták át. Úgy gondolom, ennek az összegnek a visszatartása az előző kormány szándékát fejezi ki: a bölcsészet- és társadalomtudományokkal foglalkozó kutatóközpontokat ugyanis nemes egyszerűséggel meg akarták szüntetni.
– A HUN-REN-nek miért kellene átadnia majd’ ötmilliárd forintot, ha egyszer önök már az ELTE-hez tartoznak?
– Azért, mert amikor ezt az összeget kiszámolták, még a kutatási hálózat részei voltunk. Soha nem született szakmailag megindokolt döntés arról, hogy a summát ne kapjuk meg. Különben máig nem tudjuk, miért kellett az egykor az MTA-hoz tartozó egységes kutatóhálózatot szétválasztani természet- és élettudományi, illetve humán- és társadalomtudományi blokkra.
– Lehet, hogy azért kerültek büntetésbe, mert nem járultak hozzá kellő mértékben a nemzetgazdasághoz…
– A HUN-REN átvilágítása annak idején semmilyen érdemi kifogást nem emelt munkánk ellen. Könnyen belátható, hogy egy számítástechnikai vagy energiatudományi kutatóintézet piaci együttműködési lehetőségei, haszontermelő képessége nagyságrendekkel jobb nálunk. Ugyan melyik multicég finanszírozna a nemzeti múlttal kapcsolatos tudományos munkát? Ettől még Moháccsal, vagy éppen Trianonnal, az Árpád-házzal kapcsolatos kutatásaink fontosak a nemzeti önismeret szempontjából, elég utalnom a Mohács 500-zal kapcsolatos érdeklődésre. Kötetek, konferenciák, cikkek, médiaszereplések, nemzetközi együttműködések százai tanúskodnak erről az intenzív munkáról. Visszatérve vesszőfutásunkra, informálisan több helyről visszajött az a legfelsőbb politikai szándék, amely szerint a választások után megszüntetnének minket. Az uniós infrastrukturális pályázatokból lényegében kizártak minket. 2026-ra valóban megkaptuk a költségvetésünket, de 2027-re teljes volt a pénzügyi bizonytalanság, és megüzenték: semmilyen korrekcióra nem számíthatunk – ami egyenlő lett volna a halálos ítéletünkkel.
E terv része volt a 4,9 milliárd visszatartása.
Hogy érzékeltessem, a humán területnek mit jelent ez az összeg: nálunk egy tudományos fokozattal, nyelvvizsgával rendelkező munkatárs bruttó 400 ezer, egy 50 év körüli tapasztalt, szakmájában számontartott kutató bruttó 500 ezer forintot, egy nyugdíj előtt álló kutatóprofesszor pedig bruttó 650 ezer forintot keres. Ezek az anyagi panaszok megszűntek a HUN-REN hálózatában maradt természettudományos kollégáknál, működési feltételeik biztosítottak. A mieink nem. Visszahallottam, hogy velünk és az ELTE-vel kapcsolatban az volt a mondás: „ha van két láda rohadt alma, akkor azt nem elkeverjük a többivel, hanem összeöntjük és kidobjuk.” Az ELTE-t és minket is utált a politika, ezért tereltek össze minket. Két bántalmazott felet kényszerítettek együttélésre, hogy marják egymást – ehhez képest az együttműködés viszonylag jól alakult.
– Már hónapok óta vége a régi világnak, az új kormányzat „párbeszédet”, „közös gondolkodást” hirdetett a tudományos világban is, Magyar Péter miniszterelnök pedig elment az MTA 200. születésnapjára. A szép szavakat követték tettek?
– Még nem, aminek vannak érthető okai, hiszen számos területen az új kormánynak sok tüzet kell egyszerre oltania. Kutatói közösségünk azonban ereje végét járja. Hogy szakmaszeretetből, rendkívüli nyomás alatt, éhbérért éveken keresztül elvégzi valaki a feladatát, nem azt jelenti, hogy erre hosszútávon is képes. Mindenki várta a változást, helyzetünk rendeződésére számított, mind anyagi, mind tudományirányítási szempontból. Utóbbira a legalkalmasabbnak a Magyar Tudományos Akadémiát látjuk.
– Az a fránya nosztalgia!
– Szó sincs erről, a 2018 előtti struktúra visszaállítása lehetetlen. Ezzel együtt az MTA lehet az a megfelelő márka és háttér, amely a leginkább alkalmas a tudományos potenciálunk kibontására.
– És ehhez mit szól a kormány? Ha jól értjük, a kistafírozott természettudósok nem ragaszkodnak az akadémiai visszarendeződéshez, az előző kabinet által kinevezett HUN-REN felsővezetők pedig nem akarnak távozni.
– Számunkra a legkedvezőbb és meggyőződésem szerint az állam számára is leghasznosabb megoldás az lenne, ha minél előbb visszatérhetnénk az MTA alá – miután megkaptuk a HUN-REN által visszatartott forrásokat. Nekünk az utóbbi most a legsürgetőbb, mert a fuldoklónak is az az első számú célja, hogy a feje a víz fölé kerüljön.
– A HUN-REN nyáron kifejezte szándékát az önök által hiányolt összeg átutalására. Nem értjük a problémát.
– Mi sem. HUN-REN részéről nem szándéknyilatkozatokra, sajtóközleményekre van szükség, hanem tettekre, mert jelenleg érzékelhetően a kivárására játszanak.
– Arra utal, hogy a HUN-REN szeretné magának megtartani a pénzt?
– Amit biztosan állíthatok: csak azután fejezték ki szándékukat az összeg átadására, hogy a négy főigazgató megírta a nyílt levelet. Megint megpróbálnak minket szembeállítani a természettudósokkal, akikkel azt érzékeltetik, hogy mi a nekik járó pénzre ácsingózunk. Erről szó sincs, ez nem pluszforrásigény, hiszen az állam által számunkra rendelkezésre bocsátott összeg, amelyet tisztán politikai döntéssel tartottak vissza.
– A HUN-REN még az előző kormányzat által kinevezett vezetőivel, Gulyás Balázzsal és Jakab Rolanddal megoldható ez a probléma?
– Jó kérdés. 2023-as kinevezésekor Gulyás Balázzsal kapcsolatban nagy várakozások voltak az őt ismerő természettudósok részéről – ezek az emberek aztán kivétel nélkül csalódtak benne. Gulyás Balázs és Jakab Roland is fenntartás nélkül kiszolgálták az előző kormány katasztrofális tudománypolitikáját. Asszisztáltak az eddig tárgyalt helyzet kialakulásához, bármilyen értelmes kommunikáció nélkül. Ők most olyan helyzetben vannak, hogy elveszítették a kutatóközösség bizalmát és az új kabinet sem tekint rájuk partnerként. Érthetetlen számomra, hogy ilyen légüres térbe kerülve miért nem mondanak le. A lemondás nem a gyengeség, hanem a belátás jele lenne.
– Miért beszél a természettudósok nevében? Ők köszönik szépen jól vannak, pénzüket megkapták, az MTA-hoz nem feltétlenül akarnak visszakerülni, a neves idegtudós Gulyás Balázs számukra megfelelő ember – a bölcsészek meg így jártak.
– Ezt senkitől sem hallottam még. A természettudós kollégák ugyanúgy megszenvedik a kommunikáció hiányát, a centralizációt, a HUN-REN elképesztően felduzzasztott bürokráciáját, a felelősség kerülését és az apparátus állandó fluktuációját.
Gulyásék lemondásának legnagyobb akadálya saját havi tízmilliós fizetésük – és ezt mindenki pontosan tudja róluk.
Akárhogy is alakulnak a dolgok, mindenképpen a kutatóközpontok autonómiáját megőrző rendszer szükséges. Az MTA megfelelő gazdája lehetne az egész hálózatnak, de az intézményi autonómiába bele kell férnie a szervezeti sokszínűségnek. Egyes természettudományi intézetek ugyanis szorosan együttműködnek piaci szereplőkkel, márpedig ezt nehéz besorolni egy merev állami-költségvetési logikába. Fontos lenne, hogy a politika megértse: a diverzifikáció nem jelent széttöredezettséget. Lehet úgy fenntartani a kutatási hálózat egységét, felszabadítani a magyarországi kutatás-fejlesztésben lévő erőt, hogy nem mindenkit kényszerítünk ugyanabba a zubbonyba. A diverzifikálás azért is fontos, mert az egyneműsített értékelési rendszert mi is megszenvedtük: ugyanazokkal a mérőszámokkal mérték a mi munkánkat és a természettudós kollégákét. Hiába folyunk mi a csapból is, például a Mohács-kutatás „ipari innovációs koefficiense” nyilván nulla. Az MTA felügyelete alatt kialakíthatónak látom ezt a tudományos ágakra szabott értékelési rendszert és a működési modellek diverzifikációját. A lényeg, hogy kerüljük el a centralizált, paternalista, a magyar tudománynak hihetetlen károkat okozó Csák–Hankó-féle működési modellt.
– Ezeket azért mondja most el a sajtónak, mert az új kormány éppen úgy nem hallgatja meg önöket, mint az előző?
– Egyáltalán nem ez a helyzet. Rendszeresek az egyeztetések, szoknunk is kell ezt az érzést. Meghallgatják a véleményünket, de nem tudjuk, hogy ez miként jelenik majd meg a döntésekben. A nyilvánossághoz pedig azért fordulok, hogy a minket finanszírozó állampolgárok érzékeljék, milyen körülmények között végeztük el például a Moháccsal kapcsolatos munkát.
Fotók: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
