A legkárosabb paksi átverés: nem igaz, hogy „volt már ilyen” és hogy „megoldjuk erőből”
Felrobbantotta a Facebookot az Orbán-kormány volt igazságügyi miniszterének bejegyzése a hétvégén, miszerint ha 1983-ban, a Duna akkori „kiszáradásakor” sikeresen megoldották Paks hűtését, és nem kellett leállítani az energiatermelést, akkor most is így tehetnénk, csak akarat kérdése. Tuzson Bence írásában minden szám stimmel, és mégsem igaz benne semmi. Rövidke bejegyzésének önmagán túlmutató jelentősége van. Egy veterán vízmérnök tapasztalatai segítségével elemezzük a negyvenhárom évvel ezelőtti esetet, melyet összevetve a mai krízissel pontosan az ellenkező következtetésre juthatunk, mint a magyar jogrendszer működéséért áprilisig felelős politikus.
Az ellenzéki Fidesz eddigi történetének egyik legsikeresebb facebookos tartalmát élesítette Tuzson Bence volt igazságügyi miniszter július 31-én, nem sokkal este fél tíz után. Az „1983-ban csaknem kiszáradt a Duna. Akkor megoldották” című tartalmon több mint 60 ezer egyedi felhasználó interakciója (tetszésnyilvánítása, hozzászólása, megosztása) látszik – kivételesen a lájkoknál sem a „röhögő fejek” vannak többségben –, elérése egymillió fölötti lehet. Bár Tuzson írását komolyan vehető portálok nem szemlézték, csak a Minden Szó és Orbán Viktor igeforrása, a Vadhajtások, így is messze túljutott a politikai buborékokon, és valószínűleg tömegek agyában ültette el a magot, hogy a mai krízisnek van közvetlen előzménye, sőt sikeres technológiai kezelése is, bármiféle leállás nélkül.
A bejegyzés ugyanis azt állítja, hogy alig avatták fel a paksi atomerőmű első blokkját, amikor „a folyó vízszintje történelmi mélységbe süllyedt”, és veszélybe került az erőmű hűtővízellátása. „A válasz nem sajtótájékoztató és Facebook-kormányzás volt. Harmadfokú készültséget rendeltek el, 556 vízügyi szakembert vezényeltek Paksra, 71 szivattyút, 132 teherautót, darukat és közel két kilométernyi csővezetéket mozgósítottak. Szádfalat építettek, lezárták a hidegvízcsatornát, és negyven szivattyúval emelték át a Duna vizét. Az erőmű működését fenntartották” – írta a volt igazságügyi miniszter.
Tökéletesen szerkesztett virális tartalom, mely ráadásul lefegyverző erejű. Azt sugallja, hogy a kormány felsült egy problémával, amit negyven éve egyszer már sikeresen megoldottak sokkal szerényebb technológiai körülmények között. Felidéz egy régen elfeledett esetet, majd mellékeli a megoldást, amely által a szerző sokkal okosabbnak látszik bárkinél, aki ma döntéshozó Magyarországon. Tuzson afféle sakkmesterként tűnik fel, aki három lépésből kényszerített mattot ad.
Mármint adna,
ha a bejegyzése nem lenne színtiszta szemfényvesztés, végső soron állampolgárok tömegeinek durva megtévesztése egy krízishelyzet közepén.
Negyvenhárom évvel ezelőtt tényleg volt egy válság, de olyan sok a különbség a régmúlt és a ma között, hogy felsorolni is nehéz.
- Akkor egyetlen paksi blokk üzemelt, ma négy.
- Akkor novemberben ütött be a sosem látott kisvíz, most egy extrém hőhullám és egy éveken átnyúló megaaszály közepén.
- Akkor 20 m³/s volt a paksi hűtővízigény, most 100 m³/s.
- Akkor –21 cm volt a vízállás, most –130 cm, és a kettő különbségét nemcsak a radikálisan kevés csapadék, hanem a folyómeder bevágódása növelte ekkorára. (A jelenségről itt írtunk részletesen.)
- Egyszerűen nem is ugyanarról a Duna-mederről beszélünk, mint 1983-ban. Mely mederhez egyébként hozzá sem nyúltak negyven éve, „csupán” az erőműhöz épített mesterséges hidegvíz-csatornához.
Ebből a néhány tényből látszik, hogy alig vethető össze 1983 2026-tal. Itt akár le is zárhatnánk ezt a cikket, hiszen nem szoktunk minden félrevezető Facebook-tartalommal egyenként foglalkozni. A volt miniszter megnyilvánulása azonban messze túlmutat önmagán. Mély és régi kollektív meggyőződésekhez kapcsolódó felfogást mutat, és két olyan állítást szuggerál, amelyek nem segítői, hanem gátjai lesznek annak, hogy a jövőben működő megoldásokat és élhető viszonyokat alakítsunk ki a Kárpát-medencében.
„Volt már ilyen”
Minden egyes hőhullám és kiszáradó vízfelület idején nagy erőkkel tör fel a meggyőződés a közvéleményben, hogy ilyenek régen is voltak. A Válasz Online-on számos klímatörténettel kapcsolatos tartalmat közöltünk már, s ezekből kiviláglik a tudományos egyfajta konszenzus: ilyen sebességű, mértékű és kiterjedésű felmelegedés nemhogy az emberi emlékezet, de a közelmúlt földtörténetének mércéjével is példátlan.
„1983-ban csaknem kiszáradt a Duna”, írja a fent idézett bejegyzés első mondata, azt sugallva, hogy a helyzet nemhogy ilyen, de még rosszabb is volt, mint ma. Ez nem igaz. A paksi vízmércén 1983. november 25-én –21 cm volt a vízállás, ami 48 cm-rel alacsonyabb volt az addigi legalacsonyabb mért vízállásnál (+27 cm, 1972). Ez nem azt jelenti, hogy a Duna medre a kiszáradás közelében volt, és nem csak azért, mert a magyar vízmércék „0 pontja” önkényesen kijelölt viszonyítási szint. A főmederben végig elegendő víz maradt ahhoz, hogy 20–25 m³/s hűtővizet biztosítsanak az egy szem erőműblokknak.
Az igazi kihívás 1983-ban nem is a Dunával volt, hanem a belőle leágazó paksi hűtővíz-csatornával, amelyet eredeti kialakításakor nem mélyítettek le eléggé.
Oda kellett átszivattyúzni a Duna-vizet, hogy az erőmű biztonságos maradjon.
Olyan dunai helyzetet, mint most, nem ismerünk sem az emberi feljegyzésekből, sem a természet archívumaiból. Nagyon alacsony vízszintek, hónapokig tartó aszályok és hőhullámok külön-külön persze mindig is voltak. De összetett extrém eseményként, melynek fő okozója az emberi kibocsátás és tájátalakítás, egészen újszerű, ami most történik. Az új helyzetben pedig nem pánikolni kell vagy önbecspásként eltorzított analógiákat keresni, hanem teljesen más, sokszor járatlan alkalmazkodási módszereket.
„Megoldjuk erőből”
Bármilyen természeti bajunk van, erőből, technológiával kell megoldani – ez a másik jellemző reakció, melyre az exminiszteri bejegyzés felcsatlakozik. „556 vízügyi szakembert vezényeltek Paksra, 71 szivattyút, 132 teherautót, darukat és közel két kilométernyi csővezetéket mozgósítottak” – idézi a mozgósított bámulatos technológiai potenciált, és ebben meglepően pontos. Tóth Ferenc, az Országos Vízügyi Főigazgatóság nyugállományú referense hosszú és alapos dolgozatban írta meg az 1983-as védekezés tapasztalatait szakértői szemmel, és az ő írásában pontosan ugyanezeket a számokat találtuk.
Negyven éve egy nagyon jól körülhatárolt mérnöki probléma megoldására kellett mozgósítani tudást, embert, gépet. A baj nem az volt, hogy a Dunában nem volt elég víz, hanem hogy a rendkívül alacsony vízszint már kevés volt a paksi atomerőmű hidegvíz-csatornájához – amit később, pont ennek a krízisnek a hatására le is mélyítettek.
1983-ban a csatornában ideiglenes szádfalas elzárást építettek, a zárás mögött mesterségesen magasabb vízszintet hoztak létre, és a Dunához telepített dízelszivattyúk folyamatosan átemelték a vizet az erőmű felőli oldalra. Eközben rengeteg baj adódott. Ahogy a Tóth Ferenc-dolgozat írja, az iszapos-homokos altalaj megsüllyedt, a szivattyúk elmozdultak, a csővezetékek befeszültek. Igazi küzdelem volt az elemekkel és az emberi erő korlátaival a fagyos-sáros november közepette.
A 2026-os válságban ezzel szemben nem egyetlen mérnöki problémára keresik a választ, és az egész helyzet sokkal összetettebb: a rekordalacsony vízállás mellett probléma a hűtővíz mennyisége (kevés), a vízhőmérséklet (meleg) és a teljes ökológiai környezet (extrém nappali hőmérsékletek). Hiába vannak a szakembereknek szivattyús úszóművei és korszerűbb gépei, ha nincs elég hozam és a víz túl meleg is, nem lehet erőből és technikából megoldani az atomerőmű élővízre tervezett hűtését.
A normális vízállás és hőmérséklet visszaállásáig nincs más út, csak az alkalmazkodás, a fogyasztáscsökkentés és az önkorlátozás.
Olyan polikrízisben, amilyet kénytelenek vagyunk most átélni, ezek nem az állampolgárok elleni támadások vagy szabadságmegvonások, hanem a létbiztonságot szolgáló lépések.
Emellett persze folyamatosan mérlegelni kell a technológiai megoldásokat. A paksi szakaszon is szóba jöhet mobil terelőművek, nagy merülésű uszályok vagy más eszközök bevetése. Ezek néhány decimétert emelik a vízszintet, de önmagukban nem jelentenek teljes megoldást. Romániában is azt látjuk, hogy rendkívüli mérnöki beavatkozással próbálják biztosítani, hogy elegendő hűtővíz jusson a cernavodăi atomerőműhöz: a haditengerészet irányított robbantással eltávolított egy sziklazátonyt a Dunában, Izvoarele térségében. A cél nem az volt, hogy több víz kerüljön a Dunába – ez nyilván lehetetlen –, hanem hogy az alacsony vízállás mellett a meglévő vízhozamot kedvezőbb mederbe tereljék. Ez részleges, de nem végleges enyhüléshez segítette az ottani szakembereket; a cernavodăi 1-es blokk továbbra is leállított állapotban marad, ott is muszáj tartani az energiatakarékosságot.
×××
Középtávú csapadék-előrejelzések szerint hetekig nincs, vagy nagyon kicsi remény van a lekapcsolt paksi erőműblokkok újraindítására. Ha ez megtörtént és visszaállt a nyugalmi állapot, akkor meg kell tervezni a hosszú távú alkalmazkodás stratégiáját. Szinte biztos, hogy a megoldás a Dunától mindinkább független hűtési rendszerek kiépítése, megújulók és új energiatárolási rendszerek bevezetése lesz.
A 2026-os válság egyértelművé teszi, hogy nem egy-egy mérnöki kérdés megválaszolása jelenti a megoldást. Nem arról van szó, hogy fáj a fejünk, beveszünk egy tablettát, és a baj elmúlik. Társadalmi és gazdasági kihívások sorával állunk szemben: fogyasztási szokások, várostervezés, közlekedés, mezőgazdaság, politikai ösztönzők terén egyaránt. Lesz megoldás, de új utakon. Egy azonban biztos: úgy nem fogunk kiutat találni, ha közben már az alapokról és múltról is hazudunk magunknak.
Nyitókép: kétezer méter összhosszúságú beépített csőrendszer az 1983-as védekezésnél (forrás: hidrologia.hu)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
