Rácz Lajos: Civilizációs leépülésünk ellenszere a vízkérdés megoldása
Ami a reformkornak a „vízrendezés” volt, napjainknak a „vízvisszatartás” kell, hogy legyen Rácz Lajos környezettörténész szerint. A Szegedi Tudományegyetem professzora lapunknak küldött írásában bemutatja, hogy az 1830-as és az 1840-es évekhez hasonlóan most is jelentős ökológiai nyomás nehezedik a magyar társadalomra, melynek kockázata nem a gyors összeomlás, hanem a lassú hanyatlás. Az egyik fő ellenszer a mélyárteres alföldi vízpótlás, de „nagyságrendjét és jelentőségét tekintve ez feltehetően vetekedne a vasútépítések 19. századi projektjével”.
Ezt a szöveget, amelyben megpróbálom végiggondolni, hogy mit lehet kezdeni a jelenkori klímaváltozás magyarországi táji és társadalmi következményeivel, Borbás Barna Válasz Online-on megjelent „Ez a hőhullám az utolsó figyelmeztetés” című cikke inspirálta. Barna írásának bevezető klímatörténeti példája az 1816-os „nyár nélküli év” volt, amely az európai történelem utolsó hagyományos létfenntartási válságát indította el. Ha a példát a válságot kiváltó éghajlati anomáliaként értelmezzük, a párhuzam indokolt. Mégis nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy 1816-ban a hideg és esős nyár tette tönkre a termést; napjainkban viszont évről évre a forróság és az aszály okoz hasonló következményeket.
Lakatos Mónika meteorológus kollégámmal másfél éve dolgozunk a Magyarország klímatörténete munkacímű monográfián – és már túl vagyunk három leadási határidőn. Félretettem a kéziratot és megnéztem, volt-e a magyar történelemben a maihoz hasonló tartós aszályterhelés. Nyilván minden párhuzam sántít, és nem lehet elvonatkoztatni az adott kor társadalmi viszonyaitól, illetve a gazdasági hálózatok változó természetétől, de találtam egy érdekes hasonlóságot. Ez a reformkor időszaka, amelynek bő két évtizedében hét kifejezetten aszályos nyárról van tudomásunk: 1830, 1834, 1836, 1839, 1841, 1842 és 1846. Ráadásul a többi évszak időjárása sem volt különösebben kiegyensúlyozott. A reformkor idején négy olyan tél is volt, amikor 60 napnál hosszabb ideig maradt befagyva a Duna: 1830, 1836, 1838 és 1841. Két év különösen emlékezetes maradt: 1830 tele, amikor 99 napig maradt a folyó Pest-Budánál „általfagyva” és 1838, amikor a jeges ár elvitte Pest legnagyobb részét. Vagyis
az 1830-as és az 1840-es években is jelentős ökológiai nyomás nehezedett a kortárs magyar társadalomra.
Érdemes ezeket az ökológiai válsághelyzeteket a környezettörténet nézőpontjából megvizsgálni.
A történelem az emberi közösségek kiterjesztett emlékezete, a környezettörténet pedig a 20. század második felében beemelte a történelem cselekvő szereplői közzé a természeti környezetet, elemzési keretként pedig a történeti ökoszisztémát használja. A klímatörténet – amely a környezettörténet egyik kutatási irányzata – segít felmérni, hogy egy tartósan aszályos időszakban hozzávetőlegesen mire lehet számítani a Kárpát-medencében.
A reformkori aszályok nem néhány hetes epizódok voltak, hanem késő tavasztól vagy kora nyártól őszig tartó, többnyire igen meleg és tartósan csapadékszegény időszakok. Az aszály súlyosságának fontos indikátorai voltak a talaj kiszáradása, a porviharok és a talajrepedések. A nyári szárazsággal szemben a tavaszi vetések, a kapásnövények, a rétek és a legelők voltak a legsérülékenyebbek. Számos esetben a takarmányhiány állattartási válsággá súlyosbodott. Az aszály így közvetlen veszélyt jelentett az élelmiszer-biztonságra. A hőség és a vízhiány megnehezítette a mindennapi életet és akadályozta az infrastruktúra működtetését is. Nem véletlen, hogy a természeti környezet „megregulázása” a közbeszéd egyik állandó témája volt.
Ugyanakkor a reformkori magyar társadalomnak ökológiai szempontból volt néhány fontos előnye a mai helyzethez képest, legalábbis ami a nyári aszályokat illeti. Egyrészt a kis jégkorszak idején, amely a 14. századtól a 19/20. század fordulójáig tartó klímaperiódus volt, a telek, illetve a téli félév vált érdemben hidegebbé. A nyarak nem lettek szignifikánsan hűvösebbek, viszont az év egészét tekintve tartósan megnövekedett a csapadék mennyisége; erre jó indikátor a Balaton jelenleginél egy-másfél méterrel magasabb vízállása.
A folyószabályozások korai időszakáról beszélünk, amikor a Tisza-völgyében még legalább 23-25 ezer km2 vízjárta területről tudunk, a folyó lassan, a jelenkori sebességnek hozzávetőlegesen a felével folyt, nem kellett tartani a meder bevágódásától, és az árvizek beszivárgási feltételei is kedvezőek voltak. Mindez egy egységes politikai államtérben történt, amit a 19. században még senki nem nevezett Kárpát-medencének, sokkal inkább Közép-Duna-medencének vagy egyszerűen csak Duna-völgynek, amelyben a Poprád és a Dunajec kivételével minden vízfolyás a Duna vízrendszeréhez tartozott.
Napjainkban viszont a modern kori globális felmelegedés egy felgyorsuló szakaszában élünk. Amennyiben Barnához hasonlóan elfogadjuk Christian Pfister és Heinz Wanner klímatörténeti elemzését, akkor
1988 óta egy korábban soha nem volt klímához kell alkalmazkodnunk, amely az olajfelhasználás radikális növekedésének következtében aktivált egy átbillenési kapcsolót
a Föld éghajlatában. Képszerűen: egy ajtó becsukódott, és csak bő másfél évtizeddel később tudatosult bennünk, hogy nincs kilincs. Ráadásul a huszadik század politikai fejleményei következtében az aszály kezelése, illetve végső soron a vízről való rendelkezés nemzetközi jogi és politikai kérdéssé vált a Duna-völgyben. Gondoljunk Bős-Nagymarosra vagy a Tisza vízrendszerét sújtó ciánkatasztrófára.
Van tehát két korszak, a reformkor és a rendszerváltás(ok) utáni Magyarország, mindkét időszakban jelentős ökológiai nyomás nehezedett/nehezedik a kortárs társadalomra és politikai rendszerre. A reformkori modernizáció tájhasználati stratégiájának a kulcsfogalma a vízrendezés volt, a mienk a vízvisszatartás. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a klíma és annak megváltozása nyilvánvalóan nem önmagában „csinálja” a történelmet, sokkal inkább – John Brooke történész érdekes hasonlatával – olyan, mint a színpad dőlésszöge a színházban: nem írja meg a darabot, de meghatározza, merre könnyű elindulni, és merre gurulnak maguktól a tárgyak.
A 19. századi vízrendezés a gyakorlatban a folyók szabályozását jelentette az árvízveszély csökkentése, a közlekedési feltételek javítása és a termőterület növelése érdekében. Mindhárom célkitűzés mögött erős politikai érdekek és lobbicsoportok álltak.
A 19. század legpusztítóbb árvizei olyan nagyvárosokat sújtottak, mint Pest-Buda 1838-ban vagy Szeged 1879-ben. Ezeknek országos, esetenként nemzetközi visszhangja is volt, választójoggal rendelkező polgárokat érintett, mindez pedig cselekvésre sarkallta a döntéshozókat.
A 19. század második felében épült ki a vasúthálózat, amely a korabeli magyar gazdaságot elképesztő erővel dinamizálta. A vasút jelentőségét és persze a döntéshozók világképét jól példázza, hogy amikor 1859 és 1861 között egy szárazabb időszakban a szükségesnél alacsonyabbra építették a dél-balatoni vasutat, később nem a töltéseket építették át, hanem a Balaton vízszintjét igazították a töltés magasságához.
A harmadik meghatározó érdek a termőterület növelése volt, amit részint az ország lakosságának 19. századi növekedése, részint pedig a Monarchia védett belső piacának szívóhatása ösztönzött. A folyószabályozásokban a 18. században kialakult nagybirtokos réteg, leginkább pedig a Tisza-völgy birtokosai voltak érdekeltek. Amint azt Pinke Zsolt kutatásaiból tudjuk, a projekt piaci alapon nem volt megvalósítható, mivel
a vízszabályozás költsége lényegesen nagyobb volt, mint az így elérhető értéknövekedés. Ilyen módon állami szubvencióra kellett szert tenni,
amit a könnyebb megértés kedvéért nevezhetünk területalapú támogatásnak. Le is csapoltak mindent, amit lehetett – sőt olyat is, amit nem lett volna szabad.
Egy jövőbeli tájhasználati stratégia kidolgozásakor aligha kell számolnunk sem az ország népességének dinamikus növekedésével, sem új vasútvonalak tömeges megépítésével. A 19. századi érdekstruktúrából így lényegében egy szereplő maradt a színen a nagytérségi tájhasználat újragondolását illetően: az agrárgazdálkodók, különösen pedig a nagybirtokon gazdálkodó szereplők. A nagybirtok túlsúlya a magyar birtokszerkezet régi és tartósnak bizonyult mintázata, a birtokkoncentráció ma erőteljesebb, mint 1935-ben volt.
A klímakutatók és ökológusok között nagyobbrészt konszenzus van abban, hogy a klímaváltozás elsősorban a Dunától keletre lévő területeket érinti, a legrosszabb helyzetben pedig a nagy dunai hordalékkúpok, a Homokhátság és a Nyírség vannak. Ezeken a területeken már rövid távon és tartósan is sztyepp klímával kell számolnunk.
Ahhoz, hogy a helyzet ne romoljon tovább, a magasvizek idején vizet kell juttatni a mélyárterekre, hogy javuljanak a talajba szivárgás feltételei.
Több százezer hektárnyi, aszályos időszakokban viszonylag jó termőhelyi adottságokkal rendelkező és magántulajdonban lévő területekről van szó, amelyekről a tulajdonosaik aligha mondanak le önként, a közjó érdekében. Egy ilyen projekt csak akkor működhet, ha világos kormányzati akarat, finanszírozási keret és jogi szabályozás áll mögötte. Ugyanakkor egy megfelelő kompromisszum megkötéséhez minden érintett tulajdonosnak és szakmai közösségnek – adott esetben területi alapon szervezve – részt kell vennie az egyeztetésben. A vállalkozás nagyságrendjét és jelentőségét tekintve ez feltehetően vetekedne a vasútépítések 19. századi projektjével.
A Föld éghajlata melegszik, Európa pedig különösen érintett ebben a folyamatban, leginkább a Kárpát-balkáni régió. Ezek a körülmények nagy valószínűséggel velünk maradnak a következő években is. Az az ajtót, amely 1988-ban becsukódott, nem fog újra kinyílni. Ugyanakkor nem hiszek a civilizációs összeomlásban, a lassú leépülésben viszont igen. Mindig csak egy kicsit lesz rosszabb, de az tartósan. Ezt meg lehet szokni, de talán lehet tenni is ellene.
Nyitókép: Kiszáradt, repedezett talaj Balmazújváros közelében (forrás: MTI/Czeglédi Zsolt)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
