Ez a hőhullám az utolsó figyelmeztetés: törd a betont, tartsd meg a vizet, vess árnyékot!
A Magyarországon most tetőző európai hőhullám nemcsak történelmi hőmérsékleti rekordokat, hanem közszolgáltatások részleges leállását, lokális vízhiányt és sok halálesetet okozott. Vagyis kiderült, hogy sebezhetőbbek vagyunk a felmelegedéssel szemben, mint gondoltuk. Pedig a klímamodellek szerint a most még extrémnek tartott hőség gyakoribbá válhat a jövőben, ezért az alkalmazkodást sürgősen fel kell gyorsítani. Mint az alábbi összeállításból kiderül, mindenekelőtt öt területen: közműbiztonság, passzív hűtés, tájhasználatváltás, vízmegtartás, betontalanítás. Mielőtt ezeket részleteiben tárgyalnánk, Európa eddig utolsó létfenntartási válságán keresztül mutatjuk be, hogy néz ki a sikeres megküzdés egy éghajlatváltozással. A tét, ahogy kétszáz évvel ezelőtt, most is civilizációs léptékű.
Két évszázaddal ezelőtt, 1816-ban rengeteg ember halt meg Európában egy klímaváltozás következtében. A kontinens nagy része felett ijesztően hosszú ideig felhős maradt az ég, Írország síkvidékein, Franciaország keleti tartományaiban, Németországban és Németalföldön folyamatos, ugyanakkor nem különösebben nagy mennyiségű esőktől, jégesőktől szenvedtek. Itt a szokatlan hideg és a napfényhiány tette tönkre a gabona- és burgonyatermést, míg Rigában, Gdańskban és Szentpéterváron pusztító aszály volt, esőért imádkoztak a templomokban. A terméskiesés halálos éhínségeket, járványokat és zavargásokat okozott. Sankt Gallen városának híres lelkésze, Peter Scheitlin feljegyezte, hogy volt olyan anya, aki félig főtt füvet porciózott szét három csontsoványra fogyott fiának vacsorára, egy csipet sóval ízesítve. A gyerekek pedig puszta kézzel ették a gőzölgő füvet. Szerte Európában megtámadtak és kifosztottak gabonakereskedőket, csavargó banditák tartottak rettegésben egész vidékeket.
Egy évvel korábban apokaliptikus földrengés rázta meg az Indonéziához tartozó Sumbawa szigetét. Perzselő tűz és lángoszlopok törtek elő a térség legnagyobb vulkánjából, a Tamborából. Később a kutatók úgy rekonstruálták, hogy több mint 100 km3 törmelék hagyhatta el a kürtőt, a kitöréssel kezdődött hamueső pedig akkora volt, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság egyik, a vulkántól 350 km-re hajózó cirkálóját is beterítette. A természeti katasztrófában mintegy 71 ezer ember vesztette életét.
Csak a 20. század második felében jöttek rá légkörkutatók, hogy a két esemény között összefüggés van. A Tambora miatt ment tönkre a termés Európában, és kezdtek éhezni az emberek. A kitörésnek ugyanis bolygóléptékű következményei lettek: a vulkán 60-80 megatonna kén-dioxidot bocsátott a sztratoszférába, füstfelhőjének legnagyobb magassága elérhette a 43 km-t. A vulkáni aeroszolok elhomályosították a napot, melynek eredménye egy néhány évig tartó globális klímaváltozás lett. 1816-ot és részben 1817-et „nyár nélküli évként” jegyzi a környezettörténet. A Föld átlaghőmérséklete ebben az időszakban 0,4–0,7 Celsius-fokkal csökkent, Európán kívül Észak-Amerikában, Kínában és Indiában is rendkívüli időjárási eseményeket jegyeztek fel.
A Tambora-kitörés és a nyomában bekövetkező éghajlati káosz annyira jelentős, hogy Christian Pfister környezettörténész és Heinz Wanner meteorológus külön fejezetet szentel neki a Klíma és társadalom Európában – Az utolsó ezer év című, magyarul nemrég megjelent könyvében. (A kötetről korábban podcastadást készítettünk a fordító Rácz Lajossal és a lektor Gál Tamással.) A nyár nélküli év következményei az élelmiszerhiányon is messze túlmutatnak. 1816-ban a Genfi-tó mellett próbált nyaralni több arisztokrata és értelmiségi, köztük George Byron és Mary Shelley. A szokatlanul hideg, csapadékos, depresszív idő miatt a házban ragadtak, és Byron javaslatára kísértettörténeteket kezdtek írni. Ebből született a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (Shelley), illetve a Sötétség című vers (Byron).
Ez volt az utolsó klasszikus létfenntartási válság Európában, amikor egy természeti csapás képes volt széles körű krízist előidézni.
Nem azért volt ez máig az utolsó, mert ne történtek volna azóta kisebb-nagyobb kiterjedésű, másmilyen természeti válságok. Hanem a társadalom alkalmazkodóképessége miatt: 1815-ben nem létezett még kiterjedt vasúthálózat, az utak sok helyen rossz minőségűek voltak, a szállítás lassú volt és veszélyes, a gabonafelesleg mozgatása hol nehézkes volt, hol szinte lehetetlen. Nem létezett még egységes, integrált gabonapiac, hiányzott a szervezett tartalékképzés és úgy általában az állami válságkezelés.
A sokkhatások általában nem új trendeket indítanak, hanem meglevőket erősítenek fel. A 19. század eleji társadalmak már korábban rájöttek, hogy fejleszteni kell a mobilitást és a piacokat, 1816-17-es létfenntartási válság viszont óriási erővel hozta lépéskényszerbe őket. A krízis ösztönözte az időjárásnak jobban ellenálló kultúrnövények termesztését, az agrárkutatásokat és a közlekedési modernizációt. A válság felgyorsított és politikai-pénzügyi támogatással tolt meg egy sor folyamatot, melynek végén a vasút és a gőzhajózás összekapcsolta a gabonapiacokat, a mezőgazdaság pedig termelékenyebbé vált. A társadalmak egyre inkább képesek lettek kezelni az időjárás-változások miatt bekövetkező ellátási zavarokat.
Hőkupolák, hőkatedrálisok
Azért idéztünk ennyire hosszan egy történelmi példát, mert a világ, benne Európa és speciálisan a klímaváltozásnak egyik leginkább kitett Kárpát–Balkán régió ismét klímasokkot él át és lépéskényszerben van. Hosszú évek óta kapja a figyelmeztető jeleket, és bár a válság egyelőre nem létfenntartási, de emberi életeket veszélyeztet – nem is keveset – és egzisztenciákat tesz tönkre. Utóbbira egyetlen példa: az ezer lakosra jutó fogyás 2024-ben a hőség és az aszály következményeivel kiemelten sújtott alföldi megyében, Békésben volt a legnagyobb a KSH szerint. Nem túlzás kijelenteni, hogy a mezőgazdasági tevékenység felhagyása és az elvándorlás, valamint a klímaváltozás között összefüggés van.
A 21. században az emberi ipari tevékenység és széndioxid-kibocsátás „a Tambora-vulkán”, melynek következtében nem „nyár nélküli éveket”, hanem egyre hosszabb nyarakat, hőkupolákat, sőt lassan hőkatedrálisokat kapunk a nyakunkba. Ez nem azt jelenti, hogy közben ne lehetnének ellentétes kilengések, például óriás havazások és nagy hidegek – fél éve Magyarországon még egy ilyenben voltunk –, de fő trend a melegedés.
Klímamodellek a legnagyobb valószínűséggel azt mondják, hogy ez folytatódni fog, méghozzá tartósan.
Ha nem kezdünk el települési, állami és kontinensszinten alkalmazkodni, illetve káros tevékenységeket mérsékelni, akkor az ökológiai helyzet minden jel szerint sokkal mélyebb és kiterjedtebb válságokat fog okozni. Magyarországon ezekben a napokban hajszálra voltunk és vagyunk a regionális víziközmű-szolgáltatások összeomlásától, a tartós vízhiánytól és az akadozó áramellátástól.
Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ma már sarlatánokon és ipari lobbik által fizetett szakértőkön kívül senki sem vitatja, hogy a jelenkori felmelegedésben az emberi kibocsátás a kulcstényező. Földtörténetileg interglaciálisban, vagyis egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódusban élünk (ezt onnan tudjuk, hogy kontinentális jégtakaró nincs, sarki jégsapkák viszont vannak), ezért a természetes éghajlatváltozás magától is felmelegedést hozna. Az emberiség viszont rápakol erre – nem egy, hanem rengeteg lapáttal –, a szén-dioxid – és más üvegházhatású gázok – koncentrációja évmilliók óta nem volt olyan magas, mint az utóbbi évszázadokban. Ugyan a Föld éghajlati rendszere összetett, mégis tudományos konszenzus van arról, hogy az üvegházhatású gázok megnövekedett kibocsátása (főleg a szén-dioxid, a metán és a dinitrogén-oxid) és az utóbbi évtizedekben felerősödő éghajlati változások között összefüggés van.
Magunknak fűtjük
A brit és EU-s kutatóintézetek által gyors tudományos jelentések közlésére létrehozott World Weather Attribution (WWA) múlt héten közreadta júniusi hőhullám első elemzését. E szerint a 2026-os hőkupola az 1976-os éghajlaton gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő. A nappali csúcshőmérsékletek idén körülbelül 3,45 Celsius-fokkal, az éjszakai minimumok pedig 2,4 fokkal magasabbak, mint az 1976-osak lettek volna hasonló légköri helyzetben. A klímatudós szerzők nem azt állítják, hogy közvetlenül az ember által kibocsátott üvegházgázok okozták a blokkoló magasnyomás, vagyis lényegében a hőkupola kialakulását. Azt viszont igen, hogy adott légköri helyzet az üvegházgázok miatt ma sokkal magasabb hőmérsékletet eredményez, mint néhány évtizede.
Önmagában tehát a hőkupola nem, a rekordhőség végső soron mégis az ember okozta felmelegedés következménye. Az IPCC és az ENSZ Környezetvédelmi Programja szerint kibocsátáscsökkentéssel jelentősen mérsékelhetnénk a globális felmelegedést.
Volt szó 1,5 Celsius-fokos célról, párizsi vállalásokról – reálisan nézve ezek megbuktak.
A világ összesített széndioxid-kibocsátása továbbra is rekordközeli, holott rég csökkenő pályán kellene lennie, és 2030-ra nagyjából 43 százalékkal alacsonyabbnak kellene lennie a 2019-es szintnél. Ez a mai helyzetet látva irreális. Persze nem kizárt, hogy a nyugati világ kap egy akkora hőségsokkot, amely után az államok és a nagy szervezetek a gazdasági visszaesést is vállalva fogják vissza gyorsan és érdemben a kibocsátást, de ez még most sem tűnik közelinek. Az évek óta tartó geopolitikai krízissorozat (orosz–ukrán háború, iráni háború, kereskedelmi konfliktusok) háttérbe szorította a kibocsátáscsökkentést.
Az alábbiakban olyan alkalmazkodási módszereket veszünk sorra, amelyek Magyarországra koncentrálnak, és adottságnak veszik, hogy egyre melegedő bolygót kell megtartani élhető formában. Jó hír, hogy ez lehetséges.
×××
KÖZMŰBIZTONSÁG
A felmelegedéssel szembeni alkalmazkodás két kulcseleme a víz- és villamosenergia-ellátás biztonsága. Ha e két feltétel kimegy alólunk, az példátlan összeomlásokhoz vezethet. Ebben a pontban leegyszerűsítve közműbiztonságnak nevezzük a víz- és villamosenergia-ellátás elodázhatatlan fejlesztését.
A hőségben csapágyasra járatott klímaberendezések miatt Európában és Magyarországon is csúcsokat dönt az áramfelhasználás. Ellátásbiztonsági okból fel kellett oldani a Paksi Atomerőmű kapacitás-korlátozását, de így is áramkimaradások voltak és valószínűleg lesznek több helyen az országban. Nyugaton is sok helyen kritikus volt a helyzet. Franciaországban, Bretagne régióban egy nagyfeszültségű hálózati transzformátor meghibásodott az extrém hőség miatt, egy időre mintegy 106 000 fogyasztó maradt áram nélkül. Olaszországban több városból jelentettek lokális hálózati problémákat és kimaradásokat.
Stabil villamosenergia-ellátás nélkül a hőhullámok egészségügyi és gazdasági hatásai súlyosabbak lehetnek. Több kritikus rendszer az elektromos hálózattól függ: lakások és középületek légkondicionálása, kórházak, sürgősségi szolgálatok működése, közlekedési rendszerek. Képzeljük el, mi történik, ha 39-41 fokos hőségben egy idősek otthonában vagy betegekkel foglalkozó szociális intézményben hosszabb időre elmegy az áram.
A hőhullámok egyszerre növelik hatalmasra a villamosenergia-igényt, és közben a fent idézett, bretagne-i módon is károsíthatják a hálózati infrastruktúrát. E kettő együtt óriási biztonsági kockázat. A jövőben tehát
nemcsak több termelésre, hanem hőállóságra és rugalmas fogyasztásra is fel kell készíteni a rendszereinket.
Meg kell erősíteni az elosztóhálózatokat, transzformátorokat, sok helyen még a vezetékeket is. A délutáni-esti csúcs mérséklése rendesen bekerült a közbeszédbe Kapitány István felhívása miatt, miszerint a lakosság legyen szíves nem este 6 óra és 9 óra között tölteni a kütyüket és bekapcsolni a légkondicionálást. Ez még most csak kérés, de a jövő hozhat olyan krízist, amikor bizonyos nagyobb fogyasztók lekapcsolásával könnyítenek a rendszeren.
A klímaváltozás miatt nemcsak az áramhálózatok, de egyre több víziközműrendszer is sérülékennyé vált. Az átlagos vízigény néhol kétszeresét meghaladó fogyasztás fizikai és strukturális veszélyt jelent mind a vízbázisokra, a víztermelő kutakra és ivóvízvezeték-hálózatra. „Ha a fogyasztók nem csak a szükséges vízfelhasználásra korlátozzák az igényeiket, abban az esetben a Duna Menti Regionális Vízmű hálózatában a teljes összeomlás is elképzelhető” – szólt a megdöbbentő DMRV-közlemény június 29-én. A következő időszakban egyszerre kell javítani az elöregedett vizes infrastruktúrán, behozni az évek óta halmozódó felújítási elmaradásokat és kezelni az ágazat szabályozási és szerkezeti problémáit.
TÁJHASZNÁLATVÁLTÁS
A táj állapota, vagyis a talaj nedvessége, növényzettel borítottsága és a benne működő élet meghatározza, milyen háttérklímában működnek a települések. A túlszántott, vegyszerezett talaj, a túlnyírt, növényzettől megszabadított táj sokkal gyorsabban melegszik, mint a természetes ökoszisztémák. A száraz talaj erősíti a hőhullámokat, a hőhullám pedig tovább szárítja a talajt; ördögi kör tehát ez.
Magyarország területének körülbelül 45 százaléka szántóföld. Ez durván 4,1 millió hektárt jelent. Hazánk szántóaránya régiós és európai léptékben is kiemelkedően magas. Egyre több kutató beszél arról, hogy ez tarthatatlan, és
nagy léptékben kell területeket kivonni a szántásból.
Egyes számítások szerint fél-egymillió hektáron, zömmel mélyebben fekvő alföldi területeken kell kezdeni a tájhasználatváltást. Ezek a területek zömmel folyóvölgyekben fekszenek, nagyobb vízhozamok esetén áraszthatók, vízmegtartó tájgazdálkodásra állíthatók. (Az elképzelést hamarosan önálló cikkben is bemutatjuk.)
Ezen kívül jól megválasztott területeken segíthet az erdősítés és az agroerdészet, vagyis fák és mezőgazdasági művelés kombinációja. Bármi jó, ami árnyékot ad és segít nedvesíteni. A tájhasználat-váltás a helyi és regionális klímát is képes kedvezően befolyásolni. Nem csodaszer, nem állítja meg a hőhullámokat, hiszen azokat nagyléptékű légköri folyamatok okozzák. Viszont érdemben képes hatni arra, hogy adott térségben a hőség milyen erősen jelentkezik a felszín közelében.
VÍZMEGTARTÁS
A Válasz Online-on sokat cikkeztünk a táji vízmegtartásról: ha víz van a talajban, van párolgás, ha van párolgás, csökken a légköri aszály, ha csökken a légköri aszály, az egész ökoszisztéma kedvezőbb embernek, állatnak, növényzetnek.
A Vízválasztó Mozgalmat vezető Balogh Péter gazdálkodó geográfus szokta mondani, hogy nem klímaváltozás van, hanem klímaváltoztatás. Ugyanis hazánk vizes élőhelyeinek (lápok, nádasok, árterek, vízpartok, sásos területek) mára mintegy 90 százaléka eltűnt: lecsapolták, lebetonozták vagy kiszáradt. Így nem csoda, ha nincs elég pára a levegőben és egyre szárazabb az egész Kárpát-medence. Erről szól az Eltékozolt vizeink című ismeretterjesztő rövidfilm, melyről korábban itt írtunk.
A vízmegtartásnak rengeteg oldala van: vizes élőhelyek (lápok, mocsarak, nádasok) helyreállítása, mederküszöbölések, az egyre ritkább belvízlevezetés megszüntetése, az árterek visszaadása a folyóknak (újra elönthető árterek, mélyártéri tározás), hódtelepítés. A lényeg, hogy lassítsuk a lefolyásokat, minden csepp vizet minél tovább tartsunk a tájban. Ez sok ezer kisebb-nagyobb beavatkozással lehet elérni, melynek legkisebb egysége az esővízgyűjtés. „Hogy hol kezdjük a vízmegtartást? Kérem szépen, a Kossuth utca 22-ben!” – mondta egyik riportunkban Balla Iván, a Tisza-Marosszögi Vízgazdálkodási Társulat igazgatója.
Vagyis bárhol, ahol tetővíz keletkezik vagy csatorna van, ahol le lehet tenni egy gyűjtőedényt. Korábban bemutattunk egy alföldi gazdálkodót, aki a kertjében közel tökéletes vízmegtartó- és öntözőszisztémát alakított ki négy darab egyköbös tartály segítségével. „Nem az a csoda, hogy az én kertemben így van, hanem hogy miért nincs ilyen minden nagyobb alföldi kertben” – kommentálta. Ez tehát a legkisebb a lépték, ahonnan elindulva a táji víztározásig minden hangszeren kell játszani.
PASSZÍV HŰTÉS
A felmelegedés következtében a klimatizált lakás nem luxus, hanem sok esetben szó szerint létszükséglet. Magyarországon összesen körülbelül 515 ezer lakott panellakás van, meghatározó részükben most is működik klímaberendezés, és a következő években az összeset fel kell szerelni ilyennel, különben az év három-négy hónapjában lakhatatlanok lesznek.
Azonban nemcsak a panelekre, hanem minden ingatlanra igaz, hogy fel lehet és kell szerelni passzív hűtéssel (is). A külső zsalugáterek, redőnyök és lamellák a napsugárzást az üveg előtt megállítják, ezért sokkal hatékonyabbak, mint a belső függönyök és spaletták. Kutatások szerint a beltéri hőmérsékletben 5-7 Celsius-fok többlet lehet árnyékolás nélkül. Ha egy homlokzatot lombos fa árnyékol, az tovább csökkenti a besugárzást, amely további 2-5 fok javulást okozhat. Vagyis a jelszó:
árnyékolni, árnyékolni, árnyékolni!
A napsugárzást még azelőtt érdemes felfogni, hogy felmelegítené az épületet vagy a burkolatot. Spanyolországban és Portugáliában már a történelmi belvárosokban is alkalmazzák az árnyékoló vitorlákat; textilmembránokat vagy UV-álló vásznakat. Ezek viszonylag olcsók, cserébe nagy komfortjavulást eredményeznek. Szintén a mediterrán országok használnak mobil pergolákat és árnyékoló sátrakat hőhullámok idején. Érdemes ezeket eltanulni.
Az árnyékolásnak együtt kell járnia a fenti pontokkal: a burkolt felületek csökkentésével, a fák és egyéb zöld felületek telepítésével.
BETONTALANÍTÁS
Az élhető városi klíma egyszeregye így hangzik: a nagy, összefüggő burkolt felületek felerősítik a hőséget, míg a növényzet, a parkok, az áteresztő burkolatok és a víz hűtenek. Nyugat-Európában külön nevet is találtak arra, hogy mit érdemes tenni: depaving („betontalanítás”) vagy de-sealing (a talaj kiszabadítása a burkoltságból). Németországban, Belgiumban, Hollandiában már önkormányzati támogatás is jár azért, hogy a lakók felszedjék a fölösleges térkövet.
Magyarországon naponta 11–13 futballpályányi, azaz 4,5–10 hektárnyi területet vonnak ki a természetes körforgásból beépítés vagy burkolás miatt a Green Policy Center zöldpolitikai műhely által nemrég közzétett adatok szerint. Idehaza a mesterséges felszínborítottság egyébként is magasan az európai átlag felett van, ami klíma és élhetőségi szempontból is rendkívül egészségtelen. Kutatások szerint a nagyléptékű faültetések, parkbővítések és a betonozott felületek feltörése és zöldítése 2–6 Celsius-fokkal is csökkentheti a városi mikroklíma csúcshőmérsékletét.
A címbe emelt „törd a betont” nyilván nem általános cél, hanem annak átgondolására hívja fel a figyelmet, hogy hol burkolunk többet a szükségesnél, és hol lehet visszaadni a helyet a talajnak és a növényzetnek.
×××
Európa utolsó létfenntartási válságának leküzdése két évszázaddal ezelőtt sokkal több volt, mint gazdasági, beruházási vagy közlekedésszervezési probléma. Valójában civilizációs ugrást kellett végrehajtani, hogy az élet biztonságosabb legyen a kontinensen. A 21. századi klímaalkalmazkodás is civilizációs kérdés. Már a közeljövő döntései és nagy lépései alapján eldől, képesek voltunk-e ezt felismerni és cselekedni a saját érdekünkben, ahogy az elődeink tették.
Nyitókép-illusztráció: AFP/Mukesh Gupta
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
