Cikluskorlátozás helyett: miért lenne jó Magyarországnak az új-zélandi választási rendszer?
Már azelőtt az Alaptörvénybe írja a parlamenti képviselők mandátumkorlátozását a kétharmados Tisza-többség, hogy körvonalazódna, milyen lesz az új választási rendszer. Kérdés, hogy ha úgyis alkotmányozási folyamat és választási reform indul, miért van most szükség a választójog efféle korlátozására – de ha már így alakult, érdemes elkezdeni a gondolkozást az új rendszerről, a külföldi modellekről, amelyekből meríthetünk. Ezek között van egy, amelyik teljes arányosságával cikluskorlát nélkül is növelné a pluralizmust és óvna a túlhatalomtól – miközben az egyéni kerületek megtartásával Magyarország politikai hagyományaihoz is illeszkedne, és még egyszerű is. Javaslat.
Magyar Péter miniszterelnök szombaton benyújtotta a parlamentnek az Alaptörvény 17. módosításáról szóló törvényjavaslatot. Indoklása szerint a módosításra azért van szükség, mert a Fidesztől örökölt Alaptörvény addig sem maradhat változatlan, amíg „Magyarországnak a jogállamiság értékeit híven tükröző és ténylegesen garantáló alkotmánya születik”. Vagyis egy sor olyan „sürgető” módosításra van szükség „haladéktalanul”, amelyek nem várhatnak az új alkotmány elfogadásáig.
A módosítás sok elemére rá is húzható ez az indoklás – elég a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság helyzetének „rendezésére” vagy a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal felállítására gondolni. Van azonban egy olyan eleme is a módosításnak, amely elsőre egyáltalán nem tűnik sürgetőnek. Így hangzik: „Az országgyűlési képviselők választásán nem választható, aki országgyűlési képviselői megbízatást összesen legalább tizenkét évig már betöltött.”
Jogkorlátozás nyomós ok nélkül
Mivel 2030-ig nem rendeznek általános országgyűlési választást, új alkotmány viszont lesz, ennek a módosításnak csak akkor lesz biztosan kézzel fogható hatása a jelöltállításra, ha a következő négy évben lesznek időközi választások egyéni körzetekben. Ezek ritkák, jellemzően halálesetek után történnek vagy akkor, ha a képviselő más pozíciót vállal (például EU-biztos, polgármester). Ez most változhat, ha az elszámoltatás utoléri a Fidesz egyéni képviselőit, de mivel ilyen csak tíz van, és közülük csak nyolcat érint a limit, a módosítás a mostani Országgyűlés összetételére még nem lesz tektonikus hatással.
Ez a két ciklusos kormányfői korlátozásra is igaz, de az legalább a Tisza-kampány szimbolikus ígérete volt. A képviselői korlát viszont – bár Magyar Péter két 2024-es kampányeseményen is bedobta az ötletet – nem volt a kampány hangsúlyos eleme, a pártprogramba nem került be.
Egy képviseleti demokráciában a kormánypártok olyan jogszabályt is alkothatnak, amely nem volt a programjukban, főleg, hogy a konkrét esetben érveket is lehet találni mellette. Például, hogy mivel „rendszerváltás” van, cezúrára van szükség a politikai elitben. (Maga a törvényjavaslat nem hoz fel ilyen érvet.) Csakhogy a képviselői cikluskorlátozás egy alapjog korlátozása. Nemcsak a választhatóságuktól megfosztott volt és jelenlegi képviselők passzív választójogáé.
Hanem minden polgár aktív választójogáé is, akik negyedszer is meg akarnak választani egy kedvelt egyéni képviselőt lakhelyükön.
Az alapjogok korlátozását alaposan meg kell indokolni.
Az Alaptörvény 17. módosítása ezt így teszi: „A megbízatás időbeli korlátozása hozzájárul ahhoz, hogy a politikai döntéshozatalban szélesebb körben jelenjenek meg új társadalmi tapasztalatok és szemléletmódok, így erősödjön a képviseleti rendszer demokratikus, plurális karaktere. Emellett a szabályozás alkalmas arra is, hogy mérsékelje a hosszú idő alatt kialakuló, megmerevedő politikai struktúrák fennmaradását, és hogy elősegítse a közéleti intézményrendszer és a demokratikus párbeszéd folyamatos megújulását.”
A bírálók – például a TASZ – szerint ezek méltányolandó célok, de egyrészt ezek más, enyhébb eszközökkel is elérhetők, másrészt nincs olyan jogállamisági sérelem, aminek azonnali orvoslása így érhető el (mely ugye az egész alaptörvény-módosítás deklarált célja). Sőt: a jogállamokban a képviselők korlátok nélküli újraválaszthatósága az általános megoldás.
Ahol létezik cikluslimit
Kivételek azért vannak. Az Egyesült Államok tizenhat tagállamában például létezik az állami törvényhozásban korlátozás (jellemzően 6 és 12 év között), de a Kongresszusban nem, mert bár az 1990-es évek elején sok állam polgárai népszavazáson foglaltak állást a szövetségi törvényhozók mandátumlimitjéről, a Legfelsőbb Bíróság 1995-ben szűk többséggel elkaszálta ezeket a törekvéseket. Többek között arra hivatkozva, hogy a képviselők kiválasztásának joga az embereket illeti meg, nem az államokat. Másik példa Mexikó, ahol az alsóházi képviselőknél és a szenátoroknál is egymást követő 12 év a limit, de például
2018 előtt egyáltalán nem voltak egymás után kétszer megválaszthatók a törvényhozók, ahogy az elnök ma sem az (a „no reelección” a mexikói forradalom egyik alapelve volt).
Bolívia egyetlen közvetlen újraválasztást engedélyez, Costa Rica egyet sem, de egy ciklus szünet után újra lehet próbálkozni. A Fülöp-szigeteken a Marcos-diktatúra bukását követő 1987-es alkotmány hasonló logikájú szabályt vezetett be: a képviselők három, a szenátorok két egymást követő ciklust tölthetnek ki, utána kötelező a szünet. A politikai dinasztiák ezt ott úgy hidalják át, hogy addig családtagok melegítik a törvényhozási széket.
Ami a felsorolt példákat összeköti, hogy egyik sem európai ország és mind elnöki köztársaság. Nem pedig parlamenti demokrácia, ahol a hatalomkoncentráció ellen maga a parlamentáris logika nyújt ellensúlyt: a kormány bármikor leváltható, ha elveszíti a többség támogatását. Erre lehet mondani, hogy szép ideál, de a gyakorlatban, főleg Magyarországon a parlamenti demokrácia nem így működött. A frakciófegyelem, a pártlistás helyek feletti kontroll miatt a képviselő újraválasztása legalább annyira a pártvezetéstől függ, mint a választóktól – nem a pártoknak volt miniszterelnöke, hanem fordítva, ezért indokolt a cikluslimit.
Ez akkor lehet megfontolandó érv, ha a majdani új rendszerben nem lesznek egyéni kerületek, csak pártlisták.
Ilyenkor úgymond nem a választójogot korlátozza a cikluslimit, hanem a pártok jelölését szorítja korlátok közé.
Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ilyen lesz az új választási rendszer, ráadásul a tisztán listás rendszerben is elképzelhető, hogy nem zárt, hanem nyílt vagy félnyílt lista van, ahol a listán belül is kiválaszthatja vagy rangsorolhatja a választó a szimpatikus jelölteket. Ilyen van sok más ország mellett Hollandiában, Lengyelországban és Csehországban is.
Gombhoz a kabátot vagy kabáthoz a gombot?
Itt már vakon tapogatózunk, hiszen fogalmunk sincs, milyen lesz az új választási rendszer Magyarországon. Ha fel is tesszük, hogy a mandátumkorlát az új alkotmányba is bekerül, akkor is könnyen tűnhet úgy a helyzet, hogy egy részletszabályt alkottunk meg először, mielőtt a nagy egészet akár tervezni is elkezdtük volna. Az új kormányzat részéről kevés konkrét fogódzót kaptunk, hogy milyen szisztémát képzel el.
Melléthei-Barna Márton, a Tisza frakcióvezető-helyettese úgy nyilatkozott, hogy „A győzteskompenzációt szeretnénk eltörölni, és szeretnénk egy arányosabb választási rendszert létrehozni.” Görög Márta még igazságügyi miniszterjelöltként „a jelenleginél átláthatóbb, tisztességesebb és arányosabb választási rendszer megalkotásáról” beszélt. Maga Magyar Péter pedig „a korábbinál demokratikusabb, igazságosabb, arányosabb választási rendszert” ígért június elején, amelynek kialakításához a parlamenti, a parlamenten kívüli pártok és „a magyar emberek” véleményét is kikérik.
Hogy ez mennyire tágan értelmezhető, jelzi, hogy Magyar ugyanebben a válaszában arra is rámutatott, hogy a Tisza idei eredményével az Egyesült Királyságban 90 százalékuk lenne a parlamentben, Franciaországban a nemzetgyűlésben pedig talán 95 is, de elismerte, hogy „van pár uniós tagállam”, például Németország, ahol arányosabb a rendszer.
Sőt azt a klasszikus érvet is előhozta, hogy az arányos rendszerek miatt „elég sok országban van kormányválság, és a győzteskompenzáció a kormányzati stabilitást szolgálja”.
Konkrétum kettő hangzott el: Magyar szerint nem „ildomos” a körzethatárokat folyamatosan átrajzolni, a másik pedig a „győzteskompenzáció” eltörlése. De utóbbi esetben sem egyértelmű, hogy miről is van szó: a töredékszavazatok jelenlegi, vitatott számítási módjának átalakításáról, vagy általában arról az elvről, hogy a győztes párt több mandátumot kap az összesből, mint amennyi a rá leadott szavazatok aránya. Bárhogyan is: ezek alapján a jelenlegi rendszer finomhangolása éppúgy elképzelhető, mint egy átfogó reform.
Milyen a jó választási rendszer?
A gondolkozás mindenesetre elkezdődött. A kormányváltás óta eltelt hónapokban több cikk is javasolt különböző választási rendszereket (például a Portfolio felületén), indult civil kezdeményezés Igazságos választást! címmel, és nemrég konferenciát is rendeztek az MTA-n a választási reformról, olyan szakértők részvételével, mint Szabó Andrea politológus és lapunk korábbi állandó szakértője, László Róbert. Ha a Tisza betartja ígéretét a társadalmi egyeztetésre, még sok ilyen beszélgetés lesz a következő években.
Tökéletes választási rendszer nincs.
És ami egy országban működik, nem biztos, hogy egy más méretű, államszerkezetű, hagyományú országban is működne. Ám egy tőlünk földrajzilag és politikai kultúrájában is távoli országban mégis találhatunk egy olyan rendszert, amely nem annyira ismert, mint az alternatívák, például a tisztán listás megoldás, de kis átalakítással jól működhetne mifelénk is. Három okból is.
1) Adresszálná az alapvető reformigényt, hogy legyen arányos a rendszer. Ezzel szembe lehet állítani a stabilitás, a kormányozhatóság szempontját – de Magyarország megoldandó problémája immár zsinórban az ötödik kétharmados ciklusban nem ez, hanem az ellenkezője. Vagyis olyan megoldásra van társadalmi igény, amely meggátolja a túlhatalmat, hogy a választók közel vagy alig több mint felével alkotmányozó többséget lehet elérni. Amely konszenzusosabbá, civilizáltabbá, kompromisszumkészebbé teheti a politikai versenyt.
És amely jobban leképezi a társadalom sokszínűségét, növeli a pluralizmust. Utóbbi a 12 éves limit melletti egyik fő érv – ezt a teljesen arányos képviselet jogkorlátozás nélkül teljesíthetné.
2) Mindezt úgy, hogy a tisztán listás rendszerekkel szemben megőrzi a területi képviselet elvét, az egyéni kerületeket. Bár ezt a cinikus hangok fikciónak tekintik, mondván, a frakciófegyelem felülírja a lokális érdeket, egy helyi képviselő csökkenti a távolságot a nép és a hatalom között, és a területi elv nemcsak a modern parlamentarizmus történetének, hanem a magyar országgyűlési hagyománynak is szerves része.
3) A fenti két szempontot úgy ötvözi ez a rendszer, hogy a választópolgár szempontjából nem jelent radikális változást. Ahogy 1990 óta mindig, most is két szavazólapot kapna, egy egyénit és egy listásat, ugyanúgy két ikszet kellene behúzni. Nem kellene megtanulni egy új rendszert, például egyéni jelöltek rangsorolását vagy a pártlistán belüli válogatást, és nem kellene visszahozni a második fordulót sem.
Hogy ne áruljunk zsákbamacskát: ez a rendszer az új-zélandi. Németországban hasonlót alkalmaznak, de a föderatív államberendezkedés és nagy népesség miatt bonyolultabban, mert tartományonként állítanak listát, ráadásul van felsőház, más logikával. Számunkra az 5 milliós, nem föderatív Új-Zéland egyetlen országos pártlistája és unikamerális parlamentje közelebbi modell. A rendszer neve vegyes arányos képviselet (mixed member proportional system, MMP), és Új-Zéland 1993-ban fogadta el népszavazás útján, miután 1978-ban és 1981-ben is a kevesebb szavazatot kapó nagy párt szerzett mandátumtöbbséget.
Középfölde választ
Új-Zélandon a parlament 120 képviselőjét két csatornán választják meg: 71-et egyéni kerületekben, egy fordulóban, ahol elég a relatív többség is (first past the post) – ahogy nálunk. A maradék 49-et pártlistáról nyerik el. A különbség az utóbbiak elosztásában van: nem a leadott listás szavazatok (+ töredékszavazatok) arányában osztják ki a második kalapot, mint mi, hanem az egyéni kerületek kompenzációjaként: úgy kerekítik ki belőle a végső mandátumszámot, hogy a parlament aránya egy az egyben tükrözze a listás eredményt.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy például 2023-ban a jobbközép Nemzeti Párt megnyerte az egyéni körzetek közel kétharmadát, de pártlistán csak 38 százalékot ért el. A balközép Munkáspárt csak a körzetek egynegyedében nyert, de pártlistán 27 százalékot szerzett. Hogy a frakciók végső mérete tükrözze a valódi pártpreferenciákat, a nyertes Nemzeti Párt csak öt listás helyet kapott, a vesztes Munkáspárt 17-et.
Ha az idei magyar választáson leadott szavazatokat így osztották volna ki a 199 fős parlamentben, a Tisza Pártnak 113 mandátuma lenne (96 egyéni + 17 listás), a Fidesz–KDNP-nek 74 (10 egyéni + 64 listás), a Mi Hazánknak 12 (0 egyéni + 12 listás). Vagyis a Tiszának „csak” 57 százalékos többsége lenne, minimálisan túllépve 56 százalékos belföldi listás szavazatarányukon. Nem a mostani kétharmadot „sajnáljuk” a Tiszától, hiszen kétharmados rendszert kell lebontania – a cél, hogy többé ne álljon elő ilyen helyzet.
Új-Zélandon a 71 egyéni körzetből hetet a maori kisebbségnek tartanak fenn. Ez nálunk értelemszerűen nem szükséges, bár azon el lehetne gondolkodni, hogy a most levélszavazásra jogosultak (az állandó anyaországi lakcímmel nem rendelkezők, jellemzően a határon túli magyarok) szavazati jogát inkább ilyen, egy vagy több nekik fenntartott egyéni kerületben gyakorolják, ne a listás szavazatarányt torzítsák. (Ilyenre is van példa, a külföldön élő olaszok egyéni képviselőket küldenek a parlamentbe.)
Finomhangolások és dilemmák
Fontos különbség az is, hogy Új-Zélandon egy átlagos választókerület választóinak száma 50 ezer fő körül alakul, míg nálunk a 106-os felosztás 75 ezer fő körüli, gyakran fél megyényi kerületeket eredményez. Ha Magyarországon is emberibb léptékű, 50 ezres körzeteket akarnánk, akkor fel kellene emelnünk a számukat 150 körülire (például 149 hazai + 1 külhoni). Ehhez jönne 100 listás hely (az új-zélandi arányokat követve) és alakulna ki egy, a mostaninál nagyobb, de a korábbi 386-osnál jóval kisebb, 250 fős Országgyűlés.
Új-Zélandon van 5 százalékos bejutási küszöb, mint nálunk – mi is megtarthatnánk egyrészt a folytonosság miatt, másrészt hogy legalább ennyit feláldozzunk a stabilitás oltárán az arányosságból.
Vannak országok, például Hollandia, ahol nincs küszöb, pontosabban a küszöb az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatarány. Ott legutóbb 15 párt került az alsóházba, a felük 1 és 4 közötti képviselővel. Köztük van marxista-leninista gyökerű baloldali, nyugdíjas- és teokratikus kálvinista párt. Sokak szerint ez az igazi pluralizmus, de a legtöbb ország nem véletlenül alkalmaz valamilyen küszöböt.
Kritikaként felmerülhet az új-zélandi és német típusú megoldással szemben az egyéni körzetek egyfordulós lebonyolítása, hiszen így relatív többséggel lehet mandátumot szerezni. Ez azért nem kardinális probléma, mert a parlamentet végső soron nem torzítja – nem a helyi győzteseken múlik, ki alakít kormányt. (Azért ezekben az országokban is előfordul taktikai szavazás: nagyobb pártok hívei listán gyakran azért szavaznak kisebb szövetségesekre, hogy átlépjék a küszöböt, és legyen egy potenciális koalíciós partnerük.)
Van még egy anomália az új-zélandi–német típusú rendszerekben. Mi van, ha egy párt olyan sok egyénit nyer, hogy több helyhez jut, mint amennyi a listás eredménye alapján járna neki? Ezt háromféleképp lehet feloldani. Az egyik, hogy a többi párt extra kiegyenlítő mandátumokat kap, amíg helyre nem áll a teljes arányosság – ezt csinálta Németország sokáig, csakhogy így a Bundestag 2021-ben 598-ról 736 fősre hízott. A második a 2023-as német reform útja: a körzeti győzelem csak akkor ér mandátumot, ha a párt listás eredménye „fedezi” – a legszűkebben nyerő jelöltek nem jutnak be, körzetük képviselő nélkül marad. A 2025-ös választáson 23 választókerület járt így, ami heves vitákat szült.
A harmadik megoldás, amit Új-Zéland választ: a győztes megtartja a többletmandátumokat, és ennyivel megnő a parlament létszáma – 2023-ban két ilyen „túllógó” mandátum keletkezett. Ez a legegyszerűbb, még ha némi torzítást is visz a rendszerbe – de hát tökéletes megoldás nincs.
Miért jobb ez más arányos rendszereknél?
Hogy a tisztán listás rendszerekhez képest mit tud a bemutatott szisztéma, tudjuk (területi képviselet). De van egy alternatív javaslat, amelyet többen felvetettek az elmúlt hetekben – például Puzsér Róbert. Ez az egyetlen átruházható szavazat (Single Transferable Vote, STV). Ilyen van Írországban, Máltán és az ausztrál Szenátusban. Az STV lényege, hogy a választó nem pártlistára szavaz, hanem a körzete egyéni jelöltjeit rangsorolja számokkal. Nincs elveszett szavazat, és taktikázni sem kell, mert ha valaki kedvence nem nyer, voksa „továbbcsorog” második számú választottjára és így tovább. Nem kell a „kisebbik rosszra” szavazni.
Hátránya, hogy több mandátumos választókerületekre van hozzá szükség, hogy arányosan adja vissza a pártpreferenciákat. Írországban 3–5 fős körzetek vannak, de a teljes arányosság 10–12 fős körzetekkel lenne visszaadható. Ha a körzeteket például a megyékkel azonosítanánk úgy, hogy a legkisebbek is adjanak legalább 5 képviselőt, már 300+ fős parlamentről beszélnénk.
Az STV másik hátránya a szavazókat érő mentális terhelés:
nem elég, hogy az ikszelés helyett új módszert, a rangsorolást kellene megszokniuk, de a szavazólapok is hosszúak lennének: egy ötfős körzetben például öt jelöltállító párt esetén 25 jelölt körzetenként, de 9–10 fős körzetekben már sok tucat jelöltet kellene áttekinteni.
Bármilyen választási rendszer mellett döntünk végül, néhány kérdés ettől függetlenül megkerülhetetlen. Például mit érdemes mindenképp megőrizni a mostaniból? Ilyen lehet a robusztus szavazóköri ellenőrzési rendszer vagy a papíralapú szavazás, amely garantálja az ellenőrizhetőséget, az újraszámlálás lehetőségét, és kizárja az elektronikus csalás kockázatát. Szintén rendszertől függetlenül át kell gondolni olyan dilemmákat, hogy érdemes-e 16 évre leszállítani a szavazókort, ahogy azt a fiatalok megnövekedett politikai aktivitása indokolná például Szabó Andrea szerint. Vagy hogy a jelöltállításnál megmaradjon-e a visszaélésekre lehetőséget adó aláírásgyűjtés, vagy térjünk át a tisztább és egyszerűbb kaució módszerére.
Ezek fontos részletkérdések – ahogy az is, hogy érdemes-e felülről korlátozni cikluslimittel a választók döntését. Ha eldőlne például, hogy az új-zélandi mintát követjük (vagy bármely mást), már lehetne értelmes vitát folytatni a képviselői mandátumkorlátozásról is. Az egyéni körzeteknél például nehezen lehetne megérvelni a választójog ilyetén korlátozását, míg a pártlistáknál már lehetne érveket találni rá. De akkor legalább tudnánk, miről beszélünk.
Nyitókép: Magyar Péter leadja szavazatát az országgyűlési választáson a budapesti Hegyvidéki Mesevár Óvodában kialakított szavazókörben 2026. április 12-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
