A titok feltörése, avagy mit kaphatunk az állambiztonsági iratoktól?
Ha fel akarunk szabadulni a múlt elnyomó hatalma alól, akkor ne a szenzáció, a lelepződés és a lebuktatás szándékával közelítsünk az aktákhoz, inkább annak tudatával, hogy eleink nehéz időkben éltek, számos nemes és nemtelen, okos és bátor, gyenge és bűnös döntést hoztak, ahogy mi magunk is hozunk. Papp István történész egy mezőtúri példán, Maczkó Gábor történetén keresztül mutatja be az ügynökakták tervezett közzétételének emberi dimenzióját.
A méhek szelíden döngték körbe a májusi akácfák pompás fürtjeit. A vályogszobák hűvösében éppen szemináriumi dolgozatot körmöltem, mikor hirtelen abbamaradt a megnyugtató zsongás. Anyu lépett a szobába, leült mellém és megfontoltan így szólt: meghalt Maczkó Gabi bátyád. Néhány perce vitte el a mentő, fűvágás közben esett össze a házuk előtti gyepen, és már nem tudtak rajta segíteni. 70 évet élt, nagyjából annyit, amennyit nálunk szoktak a férfiak.
Villámcsapásszerű halálhíre pillanatok alatt bejárta a Béketelep szunnyadó házait. Egy hét múlva igen sokan gyűltünk össze, hogy utolsó útjára kísérjük az öreg Maczkót. A végső búcsú kirítt a szokásos társadalmi temetések pasla sorából. Érezni lehetett, hogy sokat megélt, mondhatnám népszerű, széles körben ismert és elismert idős ember előtt hajtunk fejet. Vadászok álltak őrt a koporsó négy sarkánál, legszebb tiroli zöld kabátjukat felöltve, vállukon puskával, néma főhajtással hallgatták a gyászbeszédet. Lányai és keresztlányai őszintén siratták Gabi bácsit, a katolikus temető ravatalozójának néma Krisztusa gyengéden nézte a Munkáspárt helyi elnökének díszes helyre állított fényképét. A sírok és bokrok közt ácsorgók a tekintélyes férfira emlékeztek, akinek portáján gondosan ápolt szőlősorok, példásan metszett, fehérre meszelt törzsű gyümölcsfák és szabályos vetemények hosszú barázdái hirdették a gazda szorgalmát és hozzáértését. A kertet szinte mellékesen művelte Gabi bácsi, szenvedélyének tárgyát sokkal
inkább a lovak képezték.
Erről magam is meggyőződtem, amikor egyszer díjugrató versenyt rendeztek az utcánk végében húzódó sportpályán. A váratlan látványosság kicsalta a népet, s a rozzant kerítés mögül mustráltuk a lovakat. Az emberek önkéntelenül is az öreg Maczkó köré gyűltek, aki türelemmel és szeretettel magyarázta a verseny szabályait, értékelve a zsokék felkészültségét. Csak úgy röpködtek ajkáról az ismeretlen, ám gyönyörű szavak: Ez a szegény pára csánkig gázol a porban! Nézd már milyen ügyetlen: teli csűddel rúgatta le az akadályt! Hogy ficánkol az a kesely! Inkább ülne át arra a szegény hókára, akkor nem kéne szorítania a zablát! Az egyik rakoncátlan pej ledobta gyakorlatlan lovasát a hátáról, hangosan püffent szegény fiú. Gúnyos röhögés harsant fel a Kőbányait kortyolgató nézők soraiból, mire az öreg Maczkó egyetlen erélyes pillantással torkukra fagyasztotta a maró kacajt.
Ha ekkoriban megkérdezett volna valaki, kiket tartok kis világomban tekintélyes embernek, alighanem az első három név között említettem volna Maczkó Gáborét. Még a városi újságban is nekrológot szenteltek neki, igaz tévedésből a testvére nevét tüntették fel, de a helyreigazítás talán még jobban aláhúzta a tényt, hogy a közösség fontos tagját veszítettük el. Mégis, ha negyedszázad múltán visszaidézem azt az időt, a szépen rendben tartott porta,
a széles körben osztott tisztelet, a sokak által méltatott szakértelem mögött valahogy ott csillogott a félelem egy apró szikrája.
Gabi bácsit leginkább biciklin ülve látom magam előtt, s ahogy peckesen és büszkén feszített a nyeregben, olyan rendőrösnek tűnt, kicsit tartani lehetett tőle.
Igazából éveken át nem jutott eszembe markáns alakja. Legfeljebb azt konstatáltam, ahogyan a lassacskán pusztuló ház és az elvaduló kert a gondos gazda elvesztéséről tanúskodik. Életem kocsija éleset kanyarodott. Gabi bácsi halála után néhány évvel Budapestre költöztem, és a Történeti Levéltárban kezdtem el dolgozni. Az első hetek lázas izgalmában került kezembe „Szűcs János” beszervezési dossziéja.
Barna-sárgás borítóba burkolt, fekete fonállal átkötött, hat számozott oldalt és egy bevarrt borítékot magában rejtő iratcsomó. Egy ügynök élete? A legkevésbé sem, legfeljebb rögzített pillanatkép 1957 késő őszéről. Nem egyedi példány, sok száz hasonló iratköteg maradt fenn a magyar történelem eme zúzmarás-fagyos korszakából. Szokás mondani, hogy a politikai rendőrség áldatlan tevékenysége nyomán született dokumentumok töredékesek, hiányosak, szelektíven állnak rendelkezésünkre. Ez mélységesen igaz. Ha nem így lenne, nem tudnánk emlékezni. Hiszen az emlékezés mindig a múlt rostálása, válogatása, sosem a teljes idő megragadása. Tudásunk mindig a múltból ered, de szükségképpen töredékes és fogyatékos. Ami egyszer megtörtént, lehetetlen minden részletében újra átélni és elmesélni.
Viszont történészként mélységen hiszek abban, hogy a múlt fennmaradt nyomai segítségével
mégis nagyon sok mindent mégis el lehet mondani, fontos kérdéseket fel lehet tenni.
E szükségszerű korlát tudomásul vételével próbálom meg felidézni azt az időszakot, amikor Maczkó Gábor „Szűcs János”-ként is élte mindennapjait. A dosszié, mely a múlt felidézésében mérőónként siet segítségünkre, utólag összerakott dokumentum. Az 1956-os forradalom sűrű napjaiban hatalmas tömegben égették el, darálták és zúzták le vagy éppen hajították a Duna vizébe a rémült operatív tisztek az ÁVH papírkötegeit. Olyan mértékű iratpusztulás zajlódott le, mint a kelet- és közép-európai diktatúrák közül sehol másutt. Hiszen sehol sem kényszerült szembenézni a spontán népharag kitörésével és következményeivel a politikai rendőrség, csupán Magyarországon. Erről gyakran elfelejtkezünk, s csak az 1989-es iratmegsemmítésről esik szó, arról, hogy mi minden veszett el örökre az Államvédelmi Hatóság története kapcsán, jóval kevesebbet beszélünk.
A politikai rendőrség 1957 tavaszától őszéig tápászkodott fel romjaiból, s lassacskán újjáépítették a megyei kapitányságok által felügyelt hálózatot is. Így történt ez Szolnok megyében is, mely számos kisebb kapitányságra oszlott, többek között a Jászság is két körzetre. Néhány év múltán szűntek meg a kis- és középvárosok állambiztonsági osztályai, de addig még javában léteztek. 1957 októberében látott hozzá a Jászberényben található politikai osztály, hogy régi hálózati személyeit – a mából ügynöknek nevezett informátorokat – újra begyűjtse. Seffer István rendőr hadnagy megvizsgálta a „Szűcs János” fedőnéven nyilvántartott Maczkó Gábor személyét is. Miért éppen rá esett a hatóság választása? A kérdésre felelő válasz a dossziéban lapuló, szálkás, határozott betűkkel papírra vetett önéletrajzban rejlik.
Maczkó Gábor életútja alapján szinte beteljesíteni látszik a politikai rendőrséghez, s még inkább az ügynökökhöz társított előzetes feltételezéseinket. Az 1929-ben született, vagyis a forradalom utáni időkben 28 éves fiatal férfi saját jellemzése szerint „munkáscsaládból” származott, amely megfogalmazás az ideológiai elvárásoknak megfelelő önéletrajzírói gyakorlatról tanúskodik. A minősítést arra alapozta, hogy szülei „gazdasági cseléd”-ként – alighanem valamelyik Mezőtúr környéki uradalomban – „mezőgazdasági munkát” végeztek, ezért munkások. Nem pedig parasztok, tehetjük hozzá, akik mindig második helyre kerültek, még ha „dolgozó parasztok” voltak is, a rendszer hivatalos társadalmi tipológiájában. A család 8 katasztrális holdat kapott az 1945-ös földosztás során, ami lehet, hogy a már meglévő birtokállományt gyarapította. Ha ez mondjuk elérte a 2-3 holdat, akkor a földterület összességében akár 10 holdra is rúghatott, ami megmagyarázza, hogy Maczkóék miért csupán 1950-ben léptek be az egyik tszcs-be, miközben már két éve zajlott a kollektivizálás első hulláma a Nagykunságban.
Magyarországon e tájon indult be leggyorsabban a téeszek szervezése, nem véletlenül nevezték a Mezőtúr-Túrkeve-Kisújszállás-Karcag sort termelőszövetkezeti városoknak, mely hivatalos cím kézzelfogható beruházási előnyökkel járt a tervgazdaság korában. Maczkó Gábor szülei a Sallai Imre Termelőszövetkezeti Csoportot erősítették, de még ez sem jelent túl sokat, hiszen a közös gazdálkodás mértékét, erősségét vagy lazaságát az I-es, II-es vagy III-as fokozat tükrözte. Az életrajzíró feltehetően igyekezett minél elkötelezettebb, rendszerkonform embernek láttatni szüleit, akik saját bevallása szerint már 1945-ben beléptek a Magyar Kommunista Pártba. Mindenesetre az ifjú Maczkó Gábor az új világ kedvezményezettjének tűnt, hiszen
a mindennapos paraszti munka szorításából a tanulás révén kiemelkedhetett.
Előbb szülővárosában végzett mezőgazdasági szakiskolát, majd négy, illetve hat hónapos állattenyésztői tanfolyamot, az utóbbit Debrecenben. A bizonyítványok birtokában a megyei agrár-szakigazgatás szerény helyeire került: Mezőtúr, Tiszafüred, végül Jászapáti tanácsainak mezőgazdasági osztályain foglalkozott állattenyésztési kérdésekkel. A háborús hisztéria által felfokozott tervgazdaság időszakában, a padláslesöprések és kulákperek korszakában.
Még a forradalom előtt vállalta az Államvédelmi Hatóság részére végzendő informátori munkát. Mindezt a minősítés szerint „hazafias” alapon, amely az államvédelmi zsargonban a politikai meggyőződésből vállalt munkát jelentette. Ez minden bizonnyal egybeesett Maczkó Gábor korabeli gondolkodásával. Mivel „állandóan a községeket járja”, ideális utazó ügynöknek bizonyult, hiszen feltűnés nélkül beszélgethetett agronómusokkal, tanácstitkárokkal, morgolódó parasztemberekkel, begyűjtési tisztviselőkkel vagy kuláknak minősített középparasztokkal. Ez az időszak, 1956 második fele különös hónapokat hozott a magyar vidéken. A gyenge szervezettség, a széteső állami- és pártapparátus, s az erősödő, újraéledő paraszti öntudat számos termelőszövetkezetnek vetett véget 1956 kora őszére. Még a forradalom kitörése előtt elkezdődött a bomlás: kivezették a lovakat, hazavitték a boronákat, és kezdték kiporciózni a téeszek vagyonát. Hiszen a tagság nagyon is tisztában volt azzal, hogy korábban kihez tartoztak az állatok és a földművelés eszközei. Ebben a korszakban az állambiztonság megbízható informátorának lenni a hatalom kicsiny, de fontos támaszát jelentette.
Mindezt megerősíti a tartótiszt értékelése is: „Szűcs János” a munkát „szívesen vállalta”, a találkozókra „pontosan eljárt”, írásos jelentéseket hozott, ezzel segítette az ÁVH működését a „mezőgazdaságban lévő ellenséges cselekmények felderítésében”. Szinte ideális, már-már idealizált ügynöki kép, melynek – mondjuk úgy – operatív értékét külön emelte, hogy a falusi-kisvárosi világ mindig is kemény diónak bizonyult a politikai rendőrség számára. Százával maradtak meg a „mezőgazdasági szabotázselhárítás” (a szovjet titkosrendőrségnek tartozunk köszönettel e gyönyörű kifejezésért) informátorainak beszervezési kartonjai és dossziéi, melyek inkább a kudarcról, mintsem a hatékony felderítésről tanúskodnak. Ilyen körülmények közepette
Maczkó Gábor alias „Szűcs János” becses szereplőnek bizonyulhatott a belső elhárítás számára.
Talán ezért is írhatta le a tartótiszt némi szomorúsággal, de mégis bizakodással, hogy mivel a korábbi informátor az MSZMP és a Munkásőrség tagja lett, ezért „ha ellenséges cselekményről szerez tudomást, azt úgyis jelenti”. Az apró közlés újra megerősíti, hogy a politikai rendőrség csupán egy, igaz lényeges szereplő volt a diktatúra alrendszerei közül, de nem önmagában állt. Szerepe a párt, a tanácsi apparátus, a Belügyminisztérium egésze, a vállalatoknál lévő személyzeti osztályok, adott esetben az iskolaigazgatók vagy a népfront-politikát képviselő értelmiségiek cselekedeteivel és gondolkodásával együtt érthető meg. Az állambiztonság, miközben tisztek és ügynökök láncolatát építette ki, maga is egy nagyobb hatalmi lánc erős szemét képezte.
Beszélt-e valaha Maczkó Gábor arról, hogy élete egy szakaszában „Szűcs János” fedőnév alatt segítette és támogatta azt a politikai rendszert, melyben minden jel szerint hitt? Aligha, és őt ismerve biztos vagyok benne, hogy halálosan komolyan gondolta, amit 1957. november 8-án papírra vetett informátori tevékenységéről: „Tudom azt, hogy ez szigorú államtitkot képez és arról senkinek sem beszélhetek.”
Mit gondoltam akkor, amikor anno – immár több mint húsz éve – először olvastam el az öreg Maczkó/„Szűcs János” B-dossziéját? Sem meglepetés, sem megrendülés, sem csodálkozás nem volt bennem. Inkább megerősítés: az a rend, szigorúság és fegyelem, amely egyéniségéből áradt, hibátlan összhangba került az iratokból kirajzolódó képpel. A hálózat szereplőjeként, munkásőrként, netán a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjaként, vagy éppen a mezőtúri városi tanács „állategészségügyi főelőadója”-ként ugyanaz az ember maradt: nem rokonszenves, de hiteles alaknak bizonyult. Mégis örültem, amikor megismerhettem a beszervezési dossziéját, mert szertefoszlott a titok.
Ugyanis éppen abban rejlik a diktatúra hagyatéka, az állambiztonság tovább élő hatalma, ahogyan ezekre az iratokra gondolunk. Különös misztikum veszi körül az „ügynökdossziékat”, mely rejtély voltaképpen a politikai rendőrség önmaga által is gerjesztett és fenntartott különösségéből és kivételességéből táplálkozik. Ha valaki végigtanulmányozza a hálózattal kapcsolatos iratanyagot, akkor megrendítő, frivol, szánalmas, felemelő, kisszerű, érdektelen, unalmas, izgalmas, bátor, megalkuvó emberi történetek sokasága bontakozik ki előttünk. S ez a legfontosabb:
történeti forrásként nézzünk a mindenkori politikai rendőrséghez kapcsolódó dokumentumok sokaságára,
melyből a mögöttünk hagyott század, szüleink, nagyszüleink, az idősebbek esetében saját maguk mindennapjainak megértéséhez jutunk közelebb.
Ne valamiféle „nagy bumm” várakozása motoszkáljon a fejünkben, hiszen ily módon a hajdani elnyomó apparátus gondolkozását visszük tovább. Ha fel akarunk szabadulni a múlt elnyomó hatalma alól, akkor ne a szenzáció, a lelepződés és a lebuktatás szándékával közelítsünk az aktákhoz, inkább annak tudatával, hogy eleink nehéz időkben éltek, számos nemes és nemtelen, okos és bátor, gyenge és bűnös döntést hoztak, ahogy mi magunk is hozunk. Nem vagyunk velük szemben erkölcsi fölényben, csak jóval szerencsésebb korban adatott élnünk.
Nyitókép: a nyitókép Maczkó Gábort ábrázolja a méhesében, az eredeti fénykép a Méhészet című lap 1987 / 6. számában jelent meg az Esélylatolgatás április közepén című riport illusztrációjaként
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
