Gyermeteg tabló, kínos történelemhamisítás – három történész sarkos véleménye a Citadella új kiállításáról
Ha nem dolgozzák át, hosszú időre torzíthatja magyarok és külföldi turisták történelemképét is az új Citadella A Szabadság Bástyája című kiállítása. A Válasz Online három neves történészt, B. Szabó Jánost, Hermann Róbertet és Hatos Pált kérte fel, hogy véleményezzék a tárlatot, amelynek forgatókönyvét Köbli Norbert jegyzi. Értékelésük egybehangzó: látványos, ám tárgyi tévedésekkel teli alkotás született, amely alapvetően félrevezető képet mutat a magyarság múltjáról, és a történettudomány elmúlt fél évszázadának kutatási eredményeiből szinte semmit nem tartalmaz. Az 1950-es évek mondanivalója ez a 21. század technológiájával elmesélve. Jó lenne, ha nem maradna így évtizedekre.
Ennek a látványos, hazafias panoptikum jellegű kiállításnak a történelemszemlélete külön elemzést igényelne, mert tökéletesen összegzi a NER múltfelfogását, írtuk cikkünkben két nappal a választás előtt. Írásunkban részletesen bemutattuk, hogyan alakították át a Citadellát az egykori erőd durva átszabásával.
Abban a cikkben építészetről, műemlékvédelemről és a radikális átalakítás mögötti ideológiai mozgatórugókról volt szó, de A Szabadság Bástyája című történelmi kiállítás valóban külön elemzést érdemel. A kiemelt helyszín miatt ugyanis a Magyarországra látogató turisták közül valószínűleg többen fogják ebből megismerni a történelmünket, mint mondjuk a Nemzeti Múzeum kiállításából. Még ennél is fontosabb, hogy minden bizonnyal rengeteg magyar diákcsoport keresi majd fel, ezért ez a tárlat jelentősen befolyásolhatja a következő nemzedékek történelemszemléletét. Legalább annyira, ha nem jobban, mint ami a tankönyvekben szerepel.
A Szabadság Bástyája kiállítással az ország kirakatába tettek valamit, aminek a megalkotásában a történész szakma valódi tudományos eredményekkel bíró képviselői nem vettek részt. A stáblista szerint a forgatókönyvet az MCC Story Lab vezetője, Köbli Norbert jegyzi; a szövegkönyvet ő írta a Kommentár folyóirat szerkesztőbizottsági tagjával, a Tranzit fesztiválok szervezőjével, Hegedűs Zoltánnal, a történész kurátor pedig a beruházó Várkapitányság előző vezetője, Fodor Gergely volt.
Úgy gondoltuk, ha már nem kértek fel erre a feladatra élvonalbeli történész kutatókat, legalább utólag jó lenne, ha véleményeznék az elkészült művet. A Válasz Online felkérésére B. Szabó János, Hermann Róbert és Hatos Pál írtak egy-egy esszét a kiállításról. Ezt a három szöveget közöljük most. Noha eltérő nézőpontokból elemezték a kiállítás egyes egységeit, értékelésük egybehangzó.
Tárgyi tévedésekkel teli, korszerűtlen és tendenciózus tárlat született, amely hamis képet mutat a magyarság múltjáról.
Noha annak nincs realitása, hogy egy vélhetően rendkívül drága, sokszáz milliós költségvetésű kiállítást az átadása után azonnal lebontsanak, egyértelmű, hogy az ebben a formában súlyos károkat okoz az országimázsnak, és kimondottan ártalmas lehet pedagógiai szempontból is, ha bekerül az osztálykirándulások programjába. Legalább azon változtatni kellene, amin lehet: egyes tablószövegeken és az azoknál is silányabb hangzóanyagokon. A három neves történész írását abban a reményben közöljük, hogy lesz erre fogadókészség.
Technikai megjegyzés: a gondolatébresztő, tartalmas szövegek terjedelme miatt érdemes ehhez a cikkhez többször visszatérni, és külön-külön elolvasni az írásokat.
Zsuppán András
×××
B. Szabó János: Apám meséi újratöltve
Négyéves koromban „nyaraltam” először Budapesten: a szüleimmel végigjártuk a várost, a híres tereket, a nagy történeti múzeumokat, s végül megnéztük az „osztrák zsarnokság” monumentumát, a Citadellát is. Apám, aki az 1950-es években esztergályostanoncként a budapesti inasiskolában tanulhatott utoljára történelmet, végigmesélte nekem ezeket a napokat. A következő években már láttam a Tenkes kapitányát és a Kőszívű ember fiait a televízióban, a nagymamámmal felolvastattam magamnak Gárdonyitól az Egri csillagokat – nagyon izgattak a könyv remek illusztrációi. A kedvenc unokatesómmal Lengyel Dénes mondás könyvét is felolvastattam – így nagyjából, mire első osztályos lettem, Attilából és a hun rokonainkról is képbe kerültem.
Ahogy most történészként végigjártam a Citadellában a választások előtt napokkal megnyitott kiállítást, döbbenetes tapasztalatban volt részem: egykori önmagam,
egy hatéves, első osztályos gyerek történelemképét láttam viszont darabról darabra
a hipermodern technikai eszközökkel telezsúfolt, ki tudja hány millióból (milliárdból?) elkészített, „élménydúsra” dizájnolt 21. századi kiállításban. Ennyit és nem többet ad a tárlat, beleértve azokat az audioguide szövegeket is, amelyekből a külföldiek tájékozódni fognak – hiszen a sokszor térdmagasságban elhelyezett, eleve apróbb betűvel szedett angol tablószövegeket nyilván nem olvasásra szánták.
Mellbevágó élmény volt most ezt, 2026-ban, a maga pőre valójában megnézi és meghallgatni.
A kiállítás az ágyúbástya első és második szintjén a honfoglalástól a szovjet csapatok 1991-es kivonulásáig meséli el a magyarság és Magyarország történetét a „szuverenitás” védelmének jegyében: a gyanútlan magyar és külföldi látogató a kezdet kezdetén megtudhatja, hogy a Gellért-hegy mindig nagyon fontos hely volt a történelmünkben, az ország birtoklásának kulcsa (ez már első lépésként is valótlanság), ezért álltak itt az országfoglaló zsarnoki, idegen hatalmak építményei. Ilyen elnyomó építmény – legalábbis a kiállítás alkotói szerint – az erődítmény is, amit most értő műemlékrombolással a szabadság emlékművévé szabtak át.
A kiállítás első nagy egységében (amely a teljes első szintet és a második szint elejét foglalja el) az egyes történeti témák bemutatását lehetőség szerint egy-egy jól ismert, historizáló képzőművészeti alkotás köré rendezték. Így szorult be Szent István szobra, Dzsingisz kán óriásira méretezett feje, de még Rákóczi lovas szobra is a nem túl tágas ágyúkazamatákba. A jól ismert történeti festmények pedig szó szerint megelevenednek, mint Harry Potter világában a „Reggeli próféta” illusztrációi – az unalomig ismert ábrázolásokat ugyanis megfilmesítették.
A Feszty-körkép párducos Árpádja és népe a szemünk láttára érkezik a Kárpátok szent bércére – hogy a medencét természetesen üresen találja: az újraforgatott jelenetben már kiküszöbölték az eredeti sajnálatos „hibáit”, így a már politikailag nem célszerű részleteket, mint például az itt talált népek legyőzésének, megalázásának, nőik elrablásának stb. bemutatását ebben a polkorrekt verzióban egyszerűen el lehetett hagyni. Dugovics Titusz pedig – akiről a kiállítás készítői is tudják és ki is írták, hogy nem ő volt – a szemünk láttára rántja le vár fokáról a törököt a félholdas zászlóval; az egri nők is egyre csak öntik az öntenivalót a tar fejű pogányra; Zrínyi Ilona pedig szó szerint farkasszemet néz a Munkácsot ostromló parókás Caraffa tábornokkal.
Elképesztő technikai bravúrok születtek egy teljesen értelmetlen cél érdekében: égjen be az új generációk retinájába is az, ahogyan 1850-ben, 1860-ban vagy 1896-ban a magyar történelem egy-egy kiválasztott pillanatát ábrázolták – bár ezeken a festményeken jószerével egyetlen hiteles részlet sem akad. Aztán ezek köré az alkotások köré építették a szabadságharcok, elnyomattatások, felkelések történetét – a magyar nemzet „történetét”, ahogy
a forgatókönyvírók által alapul vett klasszikusok, mint például Mód Aladár elképzelte és megírta már 1951-ben.
Amit látunk, annak jószerével semmiféle kontextusa nincs, sem térben, sem szellemi értelemben: például a térképeken Európa mint olyan egyáltalán nem szerepel. Ezeken eleve csak a Kárpát-medencét magába foglaló történeti magyar állam kontúrja látható, legtöbbször még a szomszédságot sem sikerül tisztességgel feltüntetni: úgy tűnik, hogy már őseink is olyan államban éltek, ami szinte csak „önmagával” volt határos, valahol a Hold túlsó oldalán. Hogy van valami a Kápát-medencén kívül is a világban a sötétségen és a vérszomjas orkokon (tatárok, törökök, Habsburgok, szovjetek) kívül, az egyedül tán csak a kereszténység kapcsán vetődik fel – VALAHONNAN jönniük kellett, akik e hitre térítették a magyarságot, illetve aztán VALAHOL messze csak megszületnek a reformáció különféle irányzatai, hogy elmondhassuk, a tordai országgyűlés törvényei a világon egyedülálló vallási békét teremtettek. (És hogy megint tódítsunk egy kicsit magunknak és a világnak, hiszen a katolikus egyházat valójában mégiscsak sokféleképpen üldözték a 16. századi Erdélyi Fejedelemségben – és a túl messzire merészkedő reformátorokra is büntetés várt.)
A korszellem sajátos kivetülésének kell tartanunk, hogy milyen szerepet tulajdonít a kiállítás ebben a folyamatos küzdelemben a nőknek – akik köré megdöbbentő leleményességgel sikerült a kiállítás első felét majdnem teljesen egészében felépíteni. Az eleje persze nehezen ment, mert kissé kevés az „alkalmas” női főszereplő. Emese – sajátosan kiforgatott – álmával indít a tárlat, az álom itt nem pusztán Álmos leszármazottainak jövőjét jósolja, hanem magát a nemzet sorsát. Margit királylányról megtudjuk, hogy a születése és Istennek való felajánlása után vonultak ki a tatárok az országból – ami legalábbis félreérthető kontextust teremt az eseményeknek. Mohács kapcsán végre aztán feltűnhet Kanizsai Dorottya – akiről valójában nem tudható, hogy kit és hol temetett el. És innentől kezdve a nőké főszerep.
Székely Bertalan egri nőket ábrázoló festménye köré felépül a honvédő végvári körkép – amiből csak az nem derül ki, hogy a konzekvensen Királyi Magyarországnak nevezett területen a Habsburg-ház bizony nem idegen hódító volt, s nem magától épült ki az a sokat emlegetett 2000 kilométer hosszú végvárvonal sem, amit jól-rosszul, de mégiscsak a szomszédos osztrák és cseh tartományok és a Német-római Birodalom anyagi hozzájárulása tartott fenn, s bizony a Habsburgok itáliai mérnökei terveztek – a kor legkorszerűbb know-how-ját használva. Ahogy az sem derül ki, hogy Eger hős védőinek kb. fele bizony Ferdinánd magyar király katonája volt, élükön Bornemissza Gergellyel, s nem magától került ide akkoriban Jurisics Miklós vagy Zrínyi Miklós sem. Utóbbi bizony nem csupán „várkapitányként”, hanem a Habsburgok királyi tárnokmestereként és dunántúli kerületi főkapitányaként zárkózott be 1566-ban abba a várba.
Ki lepődne meg ezek után, hogy Habsburg Ferdinánd magyar király neve fel sem bukkan a kiállításon. S azon se csodálkozzék senki, hogy látjuk ugyan a Budát visszafoglaló keresztény vezérek csoportképét megmoccani Benczúr Gyula festményén, de az ugyan ki nem derül, hogy valójában ki és miért verte ki innen a törököt, mert ha netán „mi” lettünk volna azok, akkor mit keres a képen az a sok parókás, tollas kalpagos „nímöt”?
Hiába tette azután a Habsburg Birodalom hadserege világhíressé a 18-19. században az utóbb „hungarikummá” avanzsált magyar huszárságot, hiába látjuk az idős Hadik Andrást az Udvari Haditanács elnökeként a Habsburg-hadak fehér kabátjában forgolódni a portréján – a huszárokat Európa-szerte bevető Habsburg Birodalom a maga történelmi valóságában még itt sem tűnik fel, ahogy a napóleoni-háborúk Európája sem.
A Habsburgokat a kiállítás forgatókönyv- és szövegírói egyszerűen kiírták a közös történetből.
De hogy, hogy nem, a „félig autonóm politikai egységnek” nevezett Erdélyi Fejedelemség is hasonlóképpen járt, mert ott meg a fejedelemséget létrehozó és uraló Oszmán Birodalmat sikerült kisatírozni az összképből – ennek összes velejárójával együtt. Így kapunk azután egészen sajátos képet a főcím szerint „két tűz közé” szorult fejedelemasszony, Zrínyi Ilona életéről – amire ismét egy ismert történeti festmény ad alkalmat az alkotóknak. Az összképből nem maradhat ki az egészen jelentéktelen történti szerepet játszó első férje, a fiatalon elhunyt I. Rákóczi Ferenc, és a sokkal sikeresebb második férj, az országot immár négy részre szakító és a Felföldet is török fennhatóság alá juttató Thököly Imre, aki csak úgy volt „szövetségese” a szultánnak, mint a kisegér az oroszlánnak. Sajnos mégsem derül ki, hogy a török oldalán végsőkig kitartó Thököly felesége a szultán akaratából létrejött Orta Madzsar fejedelemség utolsó váraként védelmezte oly hősiesen Munkácsot, méghozzá jóval az UTÁN, hogy Petneházy 15 ezer egykori kuruccal Buda visszafoglalásában jeleskedett. Újra és újra kitűnik hát, hogy a tér és az idő – meg tulajdonképpen maga a történelem az ő bonyolultságával – a megcélzott „igaz magyar nemzettudat” kialakításának legfőbb akadálya.
A tárgyalt korszak végén – Mátyás „erősen központosított” állama meg az Erdélyi Fejedelemség után – Rákóczi teljesen és csakis kizárólag magyar államszervezete válik e sajátos nemzeti út csúcspontjává – nyilván, mert ez volt maga a megtestesült „szuverenista” álom. Nem véletlenül szenteltek külön tablót a hadseregszervezésnek is, hiszen hazai módi szerint készült az egyenruha. Csak egy apróságot felejtenek el megemlíteni a feliratok és a hangszórók: ebben az államban úgy – akkor és oda – grasszált a császár hada, amikor és ahogy akart, és sajnálatos módon ez a magyar módi szerint öltöztetett hadsereg – a fejedelem minden igyekezete dacára – az összes fontos csatáját elvesztette. Nem kell hozzá álmoskönyvet olvasni: az erőforrások, a hatékonyság és a teljesítmény ilyen mértékű hiányának a nyolcéves szabadságharc bukásához kellett vezetnie.
Ha a kiállítás szöveges anyaga összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik is,
az audioguide szövegek még ehhez képest is lebutítottak és hazugok.
E hangzó szövegek szerint a Gellért-hegy lett „a magyarság szent hegye, a nemzet szíve”. Közvetlenül Emesétől tudhatjuk meg, hogy „hívtak már minket szkítának, szittyának, türknek és hunnak, mi magunkat magyaroknak nevezzük” – nagy kár, hogy ez sem pont így volt. Majd meghallgathatjuk a vérszerződés kapcsán a törzsfők esküjét – mintha bárki is tudná, hogy melyik törzset ki vezette ekkor.
Egy 300 éves ugrás után ebben a hangzóanyagban is visszaköszön, hogy Béla imái hatására mentek vissza a mongolok 1242-ben Ázsiába – kár, hogy sikerült megfeledkezni arról, hogy ezek a kivonulók hipp-hopp mégiscsak megalapították az egész Kelet-Európát uraló nagyhatalmat, az Arany Hordát. A következő 200 éves ugrás után ott vagyunk Nándorfehérvár ostrománál, és az audioguide szerint mégiscsak Dugovics Titusz volt az, aki leugrott a török vitézzel együtt a vár fokáról – és Callixtus pápa a győzelem hírére harangoztatott a keresztény világban. (A tablószövegekben legalább leírták, hogy mindez pont nem így volt.) Mátyás a mesék világából lép elénk, s rögvest „erős, igazságos államhatalmat épít, hadi adót szed, sereget szervez – ez lesz a Fekete sereg. Nyilván más király nem szedett adót a középkorban – ő meg annyira „igazságos” volt, hogy időnként évente kétszer is beszedte az adót. Más király, ugye, sereget sem szervezett a középkorban Magyarországon – az övét meg valójában nem hívták „Fekete seregnek”. Az már csak a hab a tortán, hogy a nagy és igazságos király „felismeri: Magyarország küldetése az, hogy megvédje Európát a külső ellenségtől, de a belsőtől is”. Vajon kire gondolhatott ezen a ponton a költő?
A mohácsi csata után az ország fogja magát és csak úgy „három részre szakad”. Egy újabb ugrással azt is megtudjuk, hogy „Buda bevétele (1541) után Szulejmán sógora, Ahmed pasa Eger ellen indul (1552)” – hogy mi is van a Magyar Királyságban, kinek a tisztje Egerben Dobó, ki küld oda katonákat, nem derül ki. Még fel sem ocsúdunk, már meg is tudjuk, hogy Erdély immár önálló és vallásbékében él. (Ugye csak Szent László csontjait szórják ki a szélbe Váradon – és nem a törökök.) Az oszmánok kellőképpen gonoszra vannak föstve: „a törökök százötven éven át megszállva tartják a középső országrészt, amely elnéptelenedik, amolyan senki földjévé válik. Akit nem hurcolnak el rabszolgának, azt adókkal nyomorgatják. Az ellenszegülőket karóba húzzák” – így szabad a pálya még gonoszabb Habsburgok előtt. A főgonosz, Lipót „osztrák uralkodó” (valójában persze nálunk mégiscsak magyar király) „szlovákokat, szerbeket, románokat és legnagyobb számban németeket telepít a középső, elnéptelenedett országrészbe.” Hogy akkor a mai Magyarországra mégis hogy kerültek magyarok – hiszen mi élünk ott, az akkor elnéptelenedett országrészben – megfejtendő rejtély. Hogy hogyan is kerül az osztrák uralkodó hatalmába az országunk, még inkább az.
Ennek a korszaknak a főhőse II. Rákóczi Ferenc, akiben egyszer csak „felhorgad … a nemzeti érzés, és híres szülei-nagyszülei nyomdokain fellázad a császári önkény ellen”. És meg is érkeztünk az 1960-es évek elejére: „katonáit, a kurucokat a nép soraiból toborozza”. A Tenkes kapitányában mindenképp… A „vitézlő rendről” meg, ugye, úgysem hallott senki, és a készítők szerint maradjon is ez így. Innen igazán könnyű átkötni a történetet a huszárokhoz, hiszen „hősiesen küzdenek a magyar szabadságért Rákóczi oldalán, később a 48-49-es szabadságharc csatáiban” és persze a közbülső 150 év szinte összes európai hadszínterén, csak sajnálatos módon a Habsburgok lobogói alatt. Erről azonban szó se essék, ahogy semmi másról sem, ami e gyermeteg történelmi tablót összezavarhatná.
*
Hermann Róbert: Olajnyomat és díszmű
A 19-20. század fordulójának kedvelt képtípusai közé tartoztak az olajnyomatok, amelyek többnyire allegorikus formában hirdették a magyar nemzet nagyságát, dicsőségét, esetleg – a kibocsátás idejére – jobbra fordult balsorsát. Számos színes, noha nem különösképpen kvalitásos, de legalább feledhető alkotás született ilyen módon, s került a falusi kocsmák és tisztaszobák falára, de akár hivatalnokok vagy kispolgárok lakásába is. Árpád apánk, Szent István, Mátyás király, az erdélyi fejedelmek, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Deák békésen megfért egymással és a magyar történelem akkori végpontját reprezentáló I. Ferenc Józseffel.
A Citadella új kiállítása mintha egy ilyen végtelenített olajnyomat lenne – nincsenek árnyalatok, csak fehér és fekete, piros-fehér-zöld meg fekete-sárga vagy vörös.
Nincs önreflexió, csak egy heroikus és egyben áldozati narratíva.
Már a narráció bevezető mondatai hallatán is zavar fogja el a történetileg némileg jártas hallgatót. „A magyarság szent hegye, a nemzet szíve, a szabad Magyarország grandiózus szimbóluma. Szimbólum ez a hegy, mert aki uralja, az az egész országot uralja.” Mikor volt a Gellérthegy a magyarság szent hegye és mitől lett volna az? Ha a hegy birtoklása az ország fölötti uralmat jelentette, akkor miért a Várhegyre épült a budai vár és nem ide? Miért csak az 1850-es években került ide erődítmény, korábban miért csak kápolna, szerény muszlim imahely, majd csillagvizsgáló állt itt? Maga a kiállítás végigrohan a magyar történelem egészén, de olyan tempóban és részletességgel, hogy leginkább Karinthy Frigyesnek H. G. Wells „A világtörténet alapvonalai” című művéről írt tartalmi összefoglalója jut eszünkbe: „VILÁGTÖRTÉNELEM Mr. H. G. Wells mesejátéka. Ázalék átalakul emberré, de nem derül ki, hogy így jobb-e neki, vagy rosszabb. (Még nincs befejezve, folytatása következik.)”
A kiállítás úgy libben át a 18. századon (de voltaképpen a török kiűzésén is), mint Éva a tátongó mélységen a londoni színben. A negatívan beállított betelepítéseken kívül csak a sikeres magyar exportcikk, a huszárság jelenik meg átkötésként, olyan túlzásokkal, mint hogy a Franciaországban huszárezredet szervező Bercsényi László gróf a francia lovasság újjászervezője lett volna, vagy hogy Viktor Emánuel az 1859- évi hadjárat után magyar huszárezredet állított volna fel. Nincs újjáépítés, felvilágosodás, Mária Terézia-féle úrbérrendelet vagy II. József-féle modernizációs kísérlet sem.
A 19. századi részt látva nagyjából
egy dualizmuskori iskolai tankönyv vagy ismeretterjesztő díszmű szemlélete köszön vissza.
Az alkotók nem bíbelődtek a részletekkel, a reformkorról a búgó hangú Emesétől a következőket halljuk: „Magyarországon a német lesz a hivatalos nyelv. II. József császár nyelvrendelete olyan zsigeri ellenállásba ütközik, hogy azt halálos ágyán kénytelen visszavonni. Mégis a hatására előbb a magyar nyelv, aztán a magyar gondolkodás is megújul. A reformkor idején írók, költők, államférfiak új, lelkes generációja indul harcba a hazáért és a haladásért. Egy olyan nemzedék, amely a magyar szabadságot immár nemzetállami keretek közt kívánja kivívni és biztosítani.”
Nem tudjuk meg, hogy a német államnyelvi státusza mettől meddig tartott (1784-1790); hogy a nyelvújító mozgalom már az 1770-es években megindult; s hogy nem a nyelvrendelet, hanem a rendeleti kormányzás és a szerencsétlen török háború vezetett a rendeletek visszavonásához.
Nem derül ki, hogy az említett a nemzetállami keretek a Habsburg Birodalom mint nagyobb egység keretein belül voltak értelmezendők – a reformkor magyar politikusai közül senki nem kívánta kiszakítani Magyarországot (és Erdélyt) a védőernyőt is jelentő birodalomból. A reformkorról szóló tablószöveg továbbra is Széchenyi 1825-ös, a Magyar Tudós Társaság alapítására vonatkozó beszédéhez köti a reformkor kezdetét, holott – nagyjából az 1970-es évek óta – a magyar történetírás közös álláspontja szerint a kezdet 1830. Általában Széchenyi sokkal hangsúlyosabban szerepel, mint a korszak más szereplői, noha a reform irányát az 1832-1836. évi országgyűléstől nem ő határozta meg.
Kossuthról csak egy nyúlfarknyi életrajz szerepel meg később hangsúlyosan a Deáknak küldött Cassandra-levél – holott, ha valakinek az életpályája beleillene a szabadság(harcos) narratívába, az egyértelműen ő. Láthatunk egy térképet a magyarországi és erdélyi közép- és felsőoktatási intézményekről, csak éppen azt nem tudjuk meg, hogy ezekből sok volt-e vagy kevés. Ugyanakkor a kiállítás éppen csak megemlíti 1815-ben a Gellért-hegyen felépült csillagvizsgálót – pedig a helyszín miatt talán érdemes lett volna részletesen is bemutatni ezt a maga idejében korszerű tudományos létesítményt, akár azt is közölve, hogy I. Ferenc király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király jelenlétében avatták fel.
Nem jár jobban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc sem. Megtudhatjuk, hogy „miután Párizs, Milánó és Berlin után Bécsben is kitör a forradalom, a pest-budai ifjak, élükön Petőfi Sándorral, a lánglelkű költővel utcára vonulnak, és nálunk is polgári, liberális átalakulást követelnek.”
Csak az a fránya kronológia ne volna:
a berlini forradalom a bécsivel egy napon tört ki, győzni meg 18-án győzött; a milánói viszont öt nappal a bécsi és három nappal a pesti után.
„Kossuth Lajos, a radikálisok vezére ekkor már Bécsben van, a császári helytartóval tárgyal” – Kossuth radikalizmusa legalább is kétségbevonható (például a márciusi ifjakéhoz képest). Csakhogy nem ő tárgyalt Bécsben István főherceggel, a királyi (nem pedig császári) helytartóval (aki „mellesleg” nádor is volt), hanem a magyar országgyűlés küldöttsége, élén Batthyány Lajossal. Megtudjuk, hogy puskalövés nélkül győz a forradalom, „de a Habsburgok titkon már a válaszcsapást szervezik”. A Batthyány-kormányt ábrázoló tablón sikerült Esterházy Pált király személye körüli miniszternek nevezni, holott Hajnal István vagy hetven éve megírta, hogy Esterházyt mind a magyar, mind az osztrák kormány külügyminiszternek nevezte.
Aztán mindjárt jön az ármány: a trónra lépő Ferenc József „ráveszi a szomszédos népeket, horvátokat, szerbeket, románokat, hogy támadjanak Magyarországra”. Már megint az a fránya kronológia: a szerbek 1848 május-júniusában, a horvátok szeptemberben, a románok októberben támadtak, amikor Ferenc József még csak nagyreményű trónörökös volt; egyébként meg, nem kellett ehhez császári biztatás, „uszultak azok maguktól is”, ahogy Déry Tibor írja a „Kyvagiokén”-ben.
A kiállítási tablószöveg valamivel pontosabb, mint ami elhangzik, bár Jellačić serege itt 35 ezer főből áll a tényleges 48 ezer helyett. Csakhogy e szöveg szerint is a pákozdi csata idején a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány gyakorolta a végrehajtó hatalmat a lemondott Batthyány-kormány helyett, ami szintén téves, hiszen Batthyány csak október 2-án mondott le, s az országgyűlés csak október 8-án választotta meg Kossuthot az OHB elnökévé.
Megtudjuk, hogy „hiába a hősies ellenállás, hiába a győztes csaták, amikor az Orosz Birodalom is ellenünk fordul, Görgey Artúr, a honvédsereg fővezére feladja a kilátástalan, többfrontos háborút, és leteszi a fegyvert.” (Ez továbbra is Világosnál történik, holott a fegyverletétel Világostól négy falura, Szőllősnél ment végbe.) Ezután arról értesülünk, hogy a cár büntetlenséget ígért a magyaroknak, ami nettó tévedés – a cár csak kegyelmet kért a megtévedteknek, de ígérni már csak azért sem ígérhetett semmit, mert nem lépett érintkezésbe a magyar kormánnyal és a hadsereggel.
A kiállításban életnagyságú animációkon jelennek meg a korszak jeles figurái, 1848-49-ből Görgei Artúr, Klapka György, Józef Bem, Gábor Áron és Lebstück Mária.
Az életrajzok hol elnagyoltak, hol pontatlanok,
Klapka például a szabadságharc veresége után nem Svájcba, hanem a német területeken keresztül Angliába emigrált; Lebstück Mária nem vett részt a branyiszkói, a hatvani és a komáromi összecsapásokban, s nem sebesült meg Buda bevételénél. Hogy miért éppen ők kerültek ki, azt persze nehéz lenne megindokolni.
Kissé nagyvonalú a megtorlás tárgyalása is: „Több mint száz embert végeznek ki, köztük az aradi tizenhármakat, és Batthyány Lajost, a miniszterelnököt. Petőfi a segesvári csatában hősi halált hal, Kossuth emigrál, Széchenyi öngyilkos lesz”. Petőfi, ugyebár, nem a megtorlás, hanem a fegyveres küzdelem áldozata – Széchenyi meg több mint tíz évvel Haynau rémuralmát követően lőtte főbe magát Döblingben. A kiállításnak a megtorlást összefoglaló felirata valamivel pontosabb, bár itt is akadna javítanivaló – a forgatókönyvíró egy 33 évvel ezelőtt a Pannon Enciklopédiában megjelent szövegemet kivonatolta, amit azóta jelentős mértékben pontosítottam. Ugyanakkor az aradi vértanúkat megszemélyesítő arc nélküli sziluettek egy részére (például Láhner György) sikerült felírni a vértanúk fiktív utolsó szavait, amelyeknek semmi közük a ténylegesen elhangzottakhoz.
„Az életben maradtak nem tehetnek mást, mint követik Deák Ferenc tanácsát, és passzív ellenállásba kezdenek” – folytatódik a szöveg. Kár, hogy a magyar történetírás immáron vagy harminc éve tisztázta, hogy a passzív ellenállás egy nemzeti mítosz, amit Deák soha nem hirdetett meg.
Innen végre rákanyarodunk a Gellért-hegyre. Ferenc József „hogy féken tartsa a renitens magyarokat, erődítményt építtet a Gellért-hegy – németül Blocksberg – tetejére. Így jön létre, mintegy elrettentésül, a Citadella. (…) Az ifjú császár hatvan ágyút telepít ide, hogy majd azokkal löveti a várost, ha megint kitörne a forradalom.” Miután az ágyúállások többsége nem Pest felé nézett, legfeljebb mandinerben lövethették volna hatékonyan Pestet. Az erődítmény elsősorban nem a két főváros megfélemlítését szolgálta (a budai Vár lövegei 1849 májusában elég jó hatásfokkal lőtték szét Pestet és bombázták a budai polgárvárost), hanem azt, hogy biztosítsák a fővárost egy nyugati irányú támadás ellen; illetve, hogy a hegy ne szolgálhasson ágyúállásként a Vár esetleges ostromlóinak, ahogy ez 1849-ben történt. Erre a tényre már Zsuppán András is felhívta a figyelmet a Citadella építészeti átalakításáról szóló cikkében.
A kiegyezéshez vezető folyamat sincs túlbonyolítva. „A Habsburg Birodalom meggyengül a Poroszország ellen vívott háborúban, Ferenc Józsefnek pénz kell, ezért tárgyalásokba kezd Deák Ferenccel, a passzív ellenállás vezetőjével. A császár vállalja, hogy engedményeket tesz, a magyarok pedig vállalják, hogy őt királlyá koronázzák.” Nincs szó az önkényuralom 1859-1860. évi megingásáról, az 1860-1865 közötti megegyezési tervekről, s elsikkad a tény, hogy Ferenc József a kiegyezést tető alá hozó országgyűlést egy évvel a porosz-osztrák háború előtt már összehívta.
Összességében azt mondhatjuk, hogy
ezért a kiállításért kár volt szétbarmolni a magyarországi hadi építészet egyik legkiemelkedőbb emlékét.
Az alkotók a Citadella kissé egyoldalú építéstörténetét leszámítva, nemigen reflektáltak sem a szűkebb, sem a tágabb helyszínre. Kaptunk egy kétségkívül látványos, szakmailag azonban erősen megkérdőjelezhető tartalmú kiállítást, amely nem tesz fel kérdéseket, sőt láthatólag óvakodik attól, hogy a látogató ilyeneket fogalmazzon meg magában.
*
Hatos Pál: Romlott áru vonzó csomagolásban
Ötezer forintot fizettem azért a belátásért, hogy egy történelmi emlékmű sikerét elsősorban nem az üzenete, vagy ennek az üzenetnek az ordító perverzitása – mint esetünkben – határozza meg, hanem azoknak szerencsés körülményeknek és professzionális manipulációknak az összjátéka, amelybe csomagolják. Hiába is mondanám, hogy A Szabadság Bástyája kiállítás nem a szabadságról szól. Hanem a hatalomról, s annak öntetszelgő nárcizmusáról. Ám a csomagolás jól sikerült, nehéz észrevenni, hogy romlott árut kapunk.
Miért? Először is a hely elbűvölő. Van-e szerencsésebb helyszín bármilyen „magyarságmustrára”, mint a történelmi emlékezettel bőven megáldott/megvert Gellért-hegy szépen parkosított, szinte bukolikus szépségű teteje, amelyről letekintve, s elmerülve a Duna két partján elterülő város megunhatatlan látképében, nehéz szabadulnom attól az érzéstől, hogy szülővárosom turistaként is első lenne az általam ajánlott bármilyen bakancslistán? S ha felfelé fordítom a tekintetem, a kék ég magasába karcsún belenövő Szabadság-szobor drága bronzba öntött örök női szépsége arra a boldog-boldogtalan belátásra emlékeztet: a szépség mindig erősebb az erkölcsnél.
Másrészt akadhat-e egyáltalán olyan morális érv, amely az 1947-ben eredetileg Felszabadulási emlékmű néven átadott szobor (pontosabban szoborcsoport) elsöprő művészeti hatását ellensúlyozni lenne képes? Amely géppisztolyos szovjet katonával vagy méltatlan politikai eszközzé alacsonyított kereszttel terhelten is Budapest és az ország legszebb politikai emlékműve – talán a Hősök tere szintén ellentmondásos üzenetet hordozó szoborcsarnokát leszámítva? Mégpedig olyan emlékmű, amelynek eltörölhetetlen monumentalitását nem is a szobrász, Kisfaludi Strobl Zsigmond, hanem a megrendelő, a véreskezű szovjet marsall, Vorosilov, Sztálin budapesti helytartója adta meg, amikor a szobor magasságát 8-10 méterről csaknem 35 méterre emelte, s aki végig figyelemmel kísérte az elpusztult ország elpusztult fővárosának ezt a még békeidőkben is hatalmas léptékű felékítését?
A csili-vili módon újracsomagolt, ám műemléki-örökségvédelmi szempontból jóvátehetetlenül megcsonkított, ugyanakkor paradox módon mégis felszabadított Citadellán pontosan e setting következtében boldogan özönlő turistákat láttam, fiatalokat és időseket, s persze szépen megtervezett, s hasznosan útbaigazító táblákat, egy fancy és drága kávézót. Igen, el kell ismerni, a mindezeket megejtő keretbe foglaló
építészeti merénylet sokkal vagányabban sikerült,
mint a letűnt rezsim által elkövetett és irtóztató mennyiségű pénzt felemésztő architektúrai bűnök a Várban. Míg a Citadella feldarabolását kétségkívül egy építészetileg értékelhető, sőt nagyszabású, bár erősen vitatható koncepció vezérelte, addig a Vár hivalkodásában is unalmas neobarokkját vasbetonba öntő kivagyiság elborzasztóan szemlélteti a nagyravágyó hatalom morális és intellektuális kicsinységét. Szivarszobák és omló perzsaszőnyegek méregdrága amoralitása rejtőzik a vári építkezések, a Rogán-minisztérium historizáló fedősztorija mögött.
Hasonlóképp A Szabadság Bástyájának keresztelt történelmi kiállítás se az, aminek elsőre mutatja magát. Ötlettelen és giccses happy endre hajazó történetet hordoz, s a sors iróniája, hogy megnyitása másnapján a happy end teljesen más formában következett be.
A Szabadság Bástyája annak a programnak az egyenesági leszármazottja, amelyet Orbán Viktor beköszöntő miniszterelnöki beszédében 2010-ben így fogalmazott meg: „Le fogjuk győzni a »merjünk kicsik lenni« szemléletét!” Ekkor hirdette meg a miniszterelnök a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amely aztán másfél évtizeden keresztül egyre paranoiásabb és mindinkább konteós módon képzelte el és erőltette rá a nemzet polgáraira a magyar történelem nagyszerűségének megkérdőjelezhetetlen narratíváját. Egy olyan mitológiát, amelynek mélyén az émelyítő dicsekvés mögött mégiscsak a kicsiség és kicsinyesség legyőzhetetlen frusztráltsága rejtőzött, s amelynek minden megnyilvánulásában ott lapult a vádló düh és neheztelés. S amelyben a magyarság megosztó felfogása párosult az önsajnálat nárcisztikusan kritikátlan érzetével:
„mi magyarok” még a saját bűneinknek is csak áldozatai voltunk.
E nevetséges és a történeti önreflexiót elutasító különcködésnek illusztratív megnyilvánulása volt a rezsim történelmi kinyilatkoztatásokkal megbízott udvaroncának, Schmidt Máriának az első világháború lezárásának centenáriumán tett tragikomikusan öntelt kijelentése: „…az, hogy ki nyerte meg az első világháborút, és ki nyerte meg a második világháborút, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek”.
Annak a bizarr szellemiségnek, amely ezeket a nyilatkozatokat áthatja, lett e kiállítás a hű leképezése: hatásos és hatásvadász módon összetákolt históriai mitológia, tele a hollywoodi stúdiókra hajazó giccses kellékekkel és profi audiovizualitással, élén a nép-nemzethy kifutóról népművészeti ruhába öltöztetetten leakasztott, búgó hangú Emesével, a magyarok mondai ősanyjával. Persze Emese legendás jellege nem derül ki a gyanútlan hallgató számára, ő akár meg lehet győződve arról, hogy Emese tényleg létezett, s tényleg azt álmodta, amit, s nem évszázadokkal később adta a szájába a III. Béla király névtelen krónikása az uralkodó saját jelenének szóló politikai mondanivalóját. S aki – újabb ravasz csavar! – a NER-es 21. századi forgatókönyvíró cukormázba mártott cselekményesítése szerint megálmodta nem csupán az Árpád-ház, hanem a szabadságszerető, de nem kevésbé uralkodásra termett magyarok egész évezredes történetét. Azokét a magyarokét, akiket – talán ebben összegezhetjük a kiállítás összeállítóinak a legfőbb üzenetét – sokáig aljas módon ütöttek el egykori nagyhatalmi állásuktól a közelebbről meg nem határozott gonoszok. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott a kiállítás megnyitóján: „ide mindig mások építettek – és leginkább ellenünk”.
A drága kelléktár tehát Emese álmával indul, s aztán folytatódik többi monumentális papírmaséval, turulmadarakkal vagy MI-generált történelmi gagyival, amelyben
igaz és hamis, tényszerű és mondai, áporodott múltbéli toposzok, és ma is vérző sebként viselt önsajnálkozás gátlástalan módon keveredik.
S mindez elfed inkább, mint kitakar.
Elfedi, hogy a magyarok története – akár a többi népé –, megrajzolható, akár meg is festhető valamilyen nemzeti látószögből, de csak akkor, ha a nemzetben nem a homályos ragyogású és baljós árnyékú törzsi bálványt látjuk, hanem az esendő emberek által ránk hagyott, esendő sorsú nyelvi és kulturális közösséget. Amelynek részesei vagyunk, de amely nincs a birtokunkban. Amelynek történetei sohasem lesznek a megtörténtek egyszer s mindenkorra leszögezhető egyetlen igazságává. Itt azonban nincs választás, nincs kérdőjel. Hanem csupán fényes papírba csomagolt konzervigazságok. Vagy inkább féligazságok.
Mit kezdjünk például a szedte-vette Habsburgokkal, akik – ebben elég általános az egyetértés a történész kutatók között – a 18. században oly sokat tettek az elnéptelenedett ország regenerációjáért, például a német és más nemzetiségű telepesek által történt újratelepítésével, de ahelyett, hogy ennek a komplex történelmi eseménynek kapnánk meg valamilyen nyitott végű interpretációját, meg kell elégednünk az ítélettel: a 18. századi újrabenépesülés – a kiállítás elbeszélése szerint – leginkább a 20. században bekövetkezett trianoni katasztrófa egyik előidézőjeként jelenik meg.
Gondoljunk csak bele, főként azok, akiknek vannak egykori „migráns” ősei Svábföldről, Morvaországból, Alsó-Ausztriából, a Balkánról, mit is jelent ez a magyarázat? Nem kevesebbet, mint a vélt etnikai „tisztaság” felmagasztalását, amely
szükségszerűen jár a ma élő magyar polgárok egy nagyon jelentékeny arányának megbélyegzésével.
Abszolút kisebbségben vannak ugyanis a magyarok között, akik Csaba királyfi csillagösvényén érkeztek volna meg magyarságukba.
Mit kezdjünk aztán azzal a kiállításrendezői fogással, amely az 1848-49-es szabadságharcban azt tartja lényegesnek, hogy nemzetiségi „szomszédaink” „ránk”, magyarokra támadtak? Hogy 1848-1849 története nem csupán szabadságharc pátosza felől elmesélhető, hanem sajnos polgárháború is volt a nemzet életében, az nem is merül fel ebben az alapvetően kirekesztő narratívában, ahol a nem magyar etnikumok tulajdonképpen a magyarok nagylelkűségének elárulói.
Az árulás mítosza határozza meg a modernebb korok történetének struktúráját is,
a huszadik századi rész különösen tömény történelemhamisítás,
ahol az első világháborús részvétel bonyolult geopolitikai okait – s a „kutyaszerbiázó” háborús lelkesedést, sőt gyakran a lincshangulatot – nemes egyszerűséggel elfelejtik megemlíteni, s az elemzés hiányát azzal oldják fel, hogy az osztrák-magyar hadüzenet után „dőltek a dominók”. A sors gonosz istennői – ne legyenek kétségeink: őket egytől egyig nyugaton kell keresni – tehát a magyarok ellen törtek, pedig – így a kiállítás narratívája – Tisza István volt „a Monarchia miniszterelnökei közül az egyetlen”, aki ellenezte a háborúba lépést. (Kár, hogy nem tudhatjuk meg, csupán két hétig tartott az ellenkezése, utána a leglelkesebb háborúpárti politikusa lett a hanyatló dualista birodalomnak, olyannyira, hogy később a különbéke tárgyalások egyik legfőbb kerékkötője volt.)
De mégis minket büntettek meg a győzők Trianonban. Szinte úgy tűnik, minket egyedül. „Nincs a teremtésben más vesztes, mint én” – énekli Bánk bán az összeomlás himnuszát Erkel operájának híres áriában, s A Szabadság Bástyájának alkotói hasonlóképp traumatizálják az együttérző látogatót, igen, szinte úgy tűnik, hogy az első világháborúnak nem lett más vesztese, csak az ártatlan, lefokozott, megcsonkított magyar nemzet.
Az értelmetlenül mészárszékre vitt magyar katonák százezreiről nem esik szó,
ahogy a hátország – nők, gyerekek, idősek, ellátatlanok – iszonyatos szenvedéseiről sem, ahogy a dualizmus agóniája sem kerül szóba, még kevésbé az, hogy a magyar politikának egészen az 1918 őszi összeomlásig gyarmatosító törekvései voltak a Balkánon. A konok Tisza István élete utolsó pillanatáig éretlennek tartotta a törzsgyökeres magyar földművesek millióit arra, hogy választójoguk, beleszólásuk legyen az ország dolgaiba. „Hiába küzdöttek, véreztek, haltak volna meg a hazáért azok, akiknek hősi tetteit mindannyian olyan meghatott lelkesültséggel ünnepeljük, ha avatatlanokra bíznók azt a magyar hazát, amelyet vérük hullásával ők mentettek meg a mi számunkra. Ha velük szemben érzett hálánkat akarjuk kifejezésre juttatni, úgy elsősorban attól óvakodjunk, hogy az általuk megmentett haza sorsát az általános szavazatjog könnyelmű kísérletével kockára tegyük.” Így.
A népszerető nagyurat aztán megölte a népharag. Temetésén, 1918 nyirkos novemberében Geszten egy fiatal parasztgyerek elvágta a harang kötelét, hogy ne szóljon lelkéért vigasztalás. Ám 1918-1919 haragos forradalmai néhány elítélő mondattal elintéztetnek, a magyar hadsereget lefegyverző pacifista Károlyi Mihály Kun Bélának adta át a hatalmat stb. – persze honnan is tudnánk meg azt, hogy Károlyi négy hónapon keresztül próbálkozott hadseregszervezéssel. A fehérterror szóba sem kerül, Trianon és menekültjei annál inkább – az viszont egyáltalán nem, hogy a zsidókat az egyetemről kiszorítani szándékozó numerus clausus törvény 1920 nyarán az antiszemita törvényhozás úttörő lépése volt egész Európát tekintve.
A történelemhamisítás természetesen megnyilvánul abban a megfogalmazásban is, hogy „belesodródtunk” a második világháborúba is, amelynek során – legalábbis a kiállítás képei és szövegei szerint – a magyarok igazából mentették a zsidókat. A magyar Világ Igazait egyenként felsorolják, s még azt is megtudhatjuk, hogy a magyarok bátran ellenálltak a németeknek, s ezért cserébe a bevonuló szovjet hadsereg elpusztította az országot, megágyazott a kommunista diktatúrának.
A Horthy-rendszer szociális deficitjéről, a három millió koldus országáról, az igazságtalan tulajdonviszonyokról, a „puszták népéről” éppúgy nem hallhatunk, mint a harmincas évektől kibontakozó rasszista jellegű jogfosztásról, az egymást követő zsidótörvényekről, sem arról, hogy a magyar állam előbb állampolgári, majd legelemibb jogaitól, végül szabadságától és életététől is megfosztotta s halálba küldte saját állampolgárainak százezreit, mert nem volt szerencséjük „kereszténynek” születni.
A Dunába lövésekről, Radnóti Miklós és Szerb Antal magyar gyilkosairól egyetlen szó nem esik.
Ehhez képest a Rákosi- és a Kádár-korszak interpretációja már kevésbé pártos – igaz 1956, vagy akár a rendszerváltás kapcsán is eléggé egyoldalúan a pesti srácok nyomulnak előtérbe, s ezért egész egyszerűen elsikkad 1956 forradalmának sokszínű és sok ellentmondást is felszínre hozó demokratikus hagyománya, ahogyan a rendszerváltás körüli idők ellentmondásai sem kerülnek elő.
Így persze – kijutva a virtuális történelmi időutazásból – mégiscsak a csonkaság érzete kerít hatalmába minket, amelyet bizarr módon igazol vissza a megnyitón zárt ajtók mögött, válogatott hallgatóság előtt mondott megnyitó beszéd kiábrándítóan cinikus konklúziója: „Erről a magaslatról könnyű belátni, hogy Magyarországnak egyetlen célja lehet: kimaradni.”
Azóta nagyot fordult az ország története, újfent bebizonyítva, hogy a történelem furcsa mesterség, esendő, nem a múlt teljességét hordozza, hanem a jelen gondjainak és reményeinek történelmét.
Mindent el lehet mesélni máshogy is – bár nem akárhogyan.
Mert, ahogy két oly különböző sorsú író, Elias Canetti és Wass Albert egymásról nem tudva egyaránt megírta, ami elmúlt, még nem a múlté.
Remélhetőleg lesz egyszer olyan kiállítás e magaslaton is, ahol a szabadság történetét nem az elvesztett nagyság nosztalgiája hordozza, keretezi majd, hanem az esendősége derűs tudatában lévő önreflexió. Boldogok, akiknek nincs mindig igazuk, s ezt be is tudják ismerni. Miért ne legyünk mi magyarok is ilyenek?
Nyitókép: látogatók a Hét vezér szobrai között (forrás: Várkapitányság)
Ezeket az írásokat nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
