Bejutottunk a világhírű építész egyetlen budapesti házába – ez az utolsó pillanat, amikor még megmenthető lenne
A Trombitás úti Pikler-villát Josef Hoffmann, a bécsi szecesszió egyik leghíresebb mestere tervezte. Gyakorlatilag ez az egyetlen olyan lakóház Budapesten, amely valóban világhírű külföldi építész alkotása, és berendezésével együtt valaha európai rangú összművészeti alkotás volt. A válságos állapotú, tönkretett villát az elmúlt hetekben kiürítette az állam, de még nincs eladva. Most fotókon is megmutatjuk az állapotát, és amellett érvelünk, hogy azonnal cselekedni kell: a Magyar Építészeti Múzeum kaphatná meg az épületet, amely a főváros kivételes kulturális látnivalója lehetne, a 20. század eleji közép-európai polgári életmód bemutatóhelyeként.
A látvány minden túlzás nélkül irtózatos. Ahogy az emeleti teraszon állunk Torma Tamással, az Egy hely építészeti vlog szerzőjével, a lábunk alatt elszáradt vadgesztenye és avar borítja vastag szőnyegként a köveket. Több éve nem söpörhettek itt össze, talán azóta, hogy félbeszakadt az a felújítás, amit az emeleti lakás utolsó bérlője kezdeményezett, de nem nagyon jutott tovább az ajtók festékének lekaparásánál. Meg a teraszra néző homlokzat megcsinálásánál – ahol vakolat helyett polisztirolból próbálták meg kihúzni az ablakok finom art deco keretezését. Ennyit ért a műemléki védelem a Trombitás úti Pikler-villa esetében, ami akkor is gyászos eredmény lenne, ha egyszerűen csak egy százéves budai házról lenne szó.
De ez a tönkretett, lelakott, szétvert ház sokkal több, mint egy átlagos régi budai villa. A tervezője világhírű építész volt, Josef Hoffmann, a 20. század eleji bécsi szecesszió egyik legnagyobb alkotója, a Wiener Werkstätte nevű legendás iparművészeti cég alapítója. Hoffmann olyan nagy név az európai dizájn és a korai modern építészet történetében, mint Frank Lloyd Wright vagy Charles Rennie Mackintosh. Minden megmaradt műve tőlünk nyugatra szigorú védelem alatt áll, leghíresebb alkotását, a brüsszeli Stoclet-palotát pedig 2009-ben világörökséggé nyilvánították. Egy Hoffmann-ház önmagában is jelentős érték, ráadásul a Pikler-villa az osztrák művész legjobb, legsikeresebb alkotói korszakában született, ugyanazokban az években, amikor a Stoclet-palotán dolgozott.
A Trombitás úti ház azonban ennél is több:
a fővárosban egy kézen meg lehet számolni a világhírű külföldi építészek munkáit, és ezek között a Pikler-villa az egyetlen lakóház.
Elsőre ez különösnek tűnhet, hiszen Budapest az építészetéről híres, de valójában a neves külföldi alkotók alig kaptak megrendeléseket abban a korszakban, amikor a város a fénykorát élte. Legkésőbb az 1880-as évektől kezdve a hazafias lázban élő közvélemény minden nagyobb köz- és magánmegrendelésnél elvárta, hogy a munkát magyarok kapják. Így aztán, ha listát csinálunk Budapest azon épületeiről, amelyek valóban világhírű alkotók művei, a felsorolás meglepően rövid lesz: 1) a Trombitás úti Pikler-villa (Josef Hoffmann), 2) a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga (Otto Wagner), és 3) a Nyugati-pályaudvar vasszerkezete (Gustave Eiffel cége) – nagyjából itt véget is ér. Találunk még néhány közepesen jó nevet, mint a Magyar Tudományos Akadémia palotáját jegyző Friedrich August Stüler, a Dohány utcai neológ Nagyzsinagógát tervező Ludwig Förster vagy a Vígszínházat építő bécsi Fellner és Helmer páros, de ezek már csak keveseket hoznak lázba.
A Pikler-villa hazai viszonyok között tehát egyedülálló, páratlan érték. A tragédiája az, hogy jelentőségét nagyon későn ismerték fel. Az épület keletkezésének történetét, az építtető Pikler Gyula jogászprofesszor körüli közéleti vitákat, valamint a ház egykori képét részletesen bemutattuk négy évvel ezelőtt, az Iparművészeti Múzeum Egy kis Bécs Budapesten című időszaki kiállítása kapcsán.
Horányi Éva művészettörténész, a tárlat kurátora akkor minden fellelhető berendezési tárgyat, fényképet és információt összegyűjtött, többek között olyan különleges Wiener Werkstätte darabokat is, amelyek egy padlásról kerültek elő, és magántulajdonban lappangtak. A Pikler-villa ugyanis Hoffmann többi művéhez hasonlóan összművészeti alkotás, Gesamtkunstwerk volt: a házat és az enteriőröket a legapróbb részletekig gondosan megtervezték, minden elemre kiemelt figyelmet fordítottak a kilincsektől a párnahuzatokig, és
a berendezés összes darabja a modern formatervezés és az iparművészet legmagasabb szintjét képviselte.
Hoffmann műve a korabeli Budapesten radikálisan újszerűnek és merésznek számított, mivel akkoriban Magyarországon még szinte elképzelhetetlen volt az olyan ház, amin nincs semmilyen ornamentika, tisztán érvényesül a tömegformák, a vakolt felületekbe mélyített, tagolt nyílászárók és a fából készült elemek harmonikus összhatása. A már-már minimalista, de kiváló minőségű anyagokból készült bútorok, a levegős, kevés tárggyal berendezett enteriőrök szintén teljesen szokatlanok lehettek. A Pikler-villa egy darabka modern Bécs volt Budapesten; éppen ez adja az értékét, és nemzetközi szinten is értelmezhető jelentőségét.
A sorsa egyszerűen azért alakult rosszul, mert a vasfüggöny leereszkedésével Magyarország hosszú időre kiesett az európai vérkeringésből, a házat még Hoffmann osztrák kutatói is csak a korabeli lapokban megjelent publikációkból és a bécsi Iparművészeti Múzeumban őrzött archív fényképekből ismerték. Csak 1982-ben azonosította Sármány Ilona művészettörténész Hoffmann osztrák monográfusa, Eduard Sekler segítségel, és vált ismertté az épület a nemzetközi tudományos közegben. Addigra a Gesamtkunstwerk megsemmisült, mivel a villát 1952-ben elvették utolsó tulajdonosaitól, a Weidinger családtól, és az államosítás után hat szükséglakásra osztották.
Noha a Pikler-villát időközben műemlékké nyilvánították, az elmúlt évtizedekben sem történt vele semmi. 2004-ben a kerületi ingatlankezelő vállalattól a Kincstári Vagyoni Igazatóság kapta meg, és máig állami tulajdonban van. A bérlők szerencsére nem vehették meg a lakásokat (ezzel végleg rögzült volna a szétszabdalt állapot), és a vagyonkezelő MNV Zrt. fokozatosan elkezdte kiüríteni, ez azonban évekig tartott. Amikor a kiállítás kapcsán írtunk róla, még lakott volt, így bemenni sem tudtunk, az utcáról pedig gyakorlatilag egyáltalán nem látszik a tágas kert mélyén rejtőző ház. Most viszont bejutottunk annak köszönhetően, hogy Torma Tamás, az Egy hely építészeti vlog szerzője egy epizódott forgatott a villában, és meghívást küldött egy bejárásra.
A Pikler-villa jelenleg teljesen üres, az utolsó bérlők az elmúlt hetekben hagyták el. A házban, ahol soha semmilyen műemléki kutatás nem folyt, sőt, karbantartás sem nagyon, és aminek az állapota mostanra tényleg válságosra fordult, tulajdonképpen
elsőként nézhettünk szét azzal a szemmel, hogy mi maradt Josef Hoffmann egykori remekművéből.
És a ránézésre rendkívül lehangoló látvány ellenére kijelenthető: egész sok minden.
Kívülről nézve az épület gyakorlatilag megvan, noha látszik, hogy az államosítás óta semmilyen felújítást nem kapott, ezért elsőre az összhatás nem is emlékeztet az archív fotókon látható hófehér, szigorú, végtelenül elegáns villára. Ha azonban jobban megnézzük, látszik, hogy érdemben nem építették át, kizárólag buherálásokat végeztek rajta az új vezetékek behúzásával meg a homlokzatra kivezetett csövekkel. Eredeti a legtöbb nyílászáró, megvan a rombuszmintás rács az alagsori lakrész homlokzati ablakán és a szintén rombuszmintás lécezett előtető is a terasz fölött.
Mindössze néhány kisebb részlet tűnt el, például a fából ácsolt emeleti erkélyek meg az épület összképéhez szorosan hozzátartozó, falazott pilléres, fehér léckerítés, a ház védjegyének számító rombuszmintás betétekkel. Természetesen minden omlik, a vakolat nagy része hiányzik, az egykor szintén gondosan megtervezett, geometrikus szerkezetű, teraszos kertet benőtte a bozót, a ház azonban minden további nélkül helyreállítható.
A hátsó front mindig is egyszerűbb volt. Pikler professzor és a felesége az épületet nyaralónak használták, és a gyermektelen házaspár minden bizonnyal kényelmesen elfért benne, de amikor a beköltözésük után alig egy évvel eladták – ismeretlen okokból – Weidinger Miksa gabonakereskedőnek, a nagyobb család számára egy kicsit bővíteni kellett. 1911-ben az új tulajdonos Pollák Manó építész tervei szerint zárt, üvegezett verandával bővítette ki a villát hátrafelé; ez a hangulatos kis toldalék is fennmaradt.
Elölről a bejárathoz meredek lépcső vezet fel, a kétszárnyú faajtó fölső, üvegezett részén szintén rombuszmintás rácsokat láthatunk. A látvány elsőre talán riasztó, de valójában inkább jó, hogy több mint hetven évig semmire nem volt pénz, és minden ilyen részlet eredeti.
Belül természetesen sokkal rosszabb a helyzet, és nemcsak azért, mert egyes helyiségekben komoly statikai problémákra utaló dúcolást, a mennyezeten tátongó lyukat találunk. A hat utólagosan kialakított lakásból valójában kettőt tudtunk megnézni, mert a többi le volt zárva, de azért az így is egyértelmű, hogy a bérlők sok átalakítást végeztek, ahogy az anyagi lehetőségeik engedték, modern burkolatokat építettek be, közfalakat helyeztek át.
Sajnos, a Pikler-villa eredeti tervei nem kerültek elő, és Hoffmann a korabeli, német lapokban közölt publikációkban sem közölt alaprajzot, így a villa pontos beosztását csak alapos épületfeltárás után lehetne rekonstruálni. A bécsi Iparművészeti Múzeumban őrzött fényképekről viszont kiderül a legfontosabb helyiségek funkciója, és Sármány Ilona tanulmányában ezeket azonosította a ház meglévő szobáival, így a legfontosabb terekről mégis csak képet alkothatunk. A kutató annak idején még tudott beszélni özvegy Sebő Zsigmondné Weidinger Máriával, aki emlékezett a villa államosítás előtti állapotára, és tudott mesélni például a falak, bútorok színéről (a fekete-fehér fotókon ez nem látszik). Összességében olyan sok információ van az épületről, hogy
a legfontosabb enteriőrök mind hitelesen rekonstruálhatók lennének, maga a ház pedig szintén sok eredeti részletet megőrzött.
A legfontosabb ezek közül a bejárat utáni kis előtérből nyíló hall, ahonnan falépcső vezet fel az emeletre. Ebben a térben függött az a csodálatos Wiener Werkstätte csillár, amelyet a kiállításon is bemutattak, ez különböző hosszúságú láncokon lógó 4-4 tejüvegbúrából és kisebb, csiszolt ólomkristály gömbökből áll. A ház négyszintes, de az alagsorban csak kiszolgáló helyiségek, valamint házmesterlakás, a tetőtérben két cselédszoba volt. Minden értékesebb lakótér a földszinten és az emeleten kapott helyett, a földszinten a hallból jobbra nyílt a szalon, abból az ebédlő, balra a ház asszonyának nefelejtskék színvilágú szobája (a kék szoba). Az emeleten a legnagyobb helyiség a férfi dolgozószoba volt, ehhez kapcsolódott a hálószoba.
A villa feldarabolása után a hallra és a lépcsőházra továbbra is szükség volt az emeleti lakások megközelítéséhez, így ezekhez nem nyúltak, sőt a lépcsőteret ki sem festették. Itt maradt fenn a legizgalmasabb eredeti díszítés: egy megejtően bájos, indás-madaras sablonnal készült, sötétkék-ezüst színvilágú díszítőfestés. A sablont a Wiener Werkstätte egyik vezető tervezője, Carl Otto Czeschka alkotta meg, és még egy alkalmazása ismert: dr. Hermann Wittgenstein bécsi lakásában díszítették vele 1906-ban a gyerekszoba falát. Ha minden igaz, ott már nincs meg, a Trombitás úton viszont igen.
Nem ez volt az egyetlen festett tér, hasonló sablonos díszítőfestés minden lényegesebb szobában volt, a legtöbb helyen színes, geometrikus minták, az ebédlőben fehér-fekete-kék gyümölcs- és virágkosarak, az emeleti hálóban sötét- és világoszöld borostyánlevelek alkották a dekorációt (az utóbbi nem festés volt, hanem tapéta). Sok helyen a falak mintáját ismételte a függönyöké és az ágytakaróké is, ami az egyes szobáknak jellegzetes arculatot adott. Jelenleg az épület általunk bejárt részében más festés a felszínen nem látszik, de egyáltalán nem lenne meglepő, ha a későbbi átfestések alatt sok helyen megmaradt volna az eredeti réteg.
Az emeleten egyértelműen azonosítani lehet az egykori úri dolgozószobát és a belőle nyíló hálószobát, ezeket nem szabdalták fel, megvannak az eredeti ablak- és redőnytokok, belső ajtók. Az ajtók sok helyen lekaparva, leszedve állnak.
Egy pont ugyanonnak készült képpáron megmutatjuk, hogy a villa központi emeleti helyisége milyen jól felismerhető ma is:
A Pikler-villa romos állapota ellenére óriási lehetőség Budapest számára. Gondos kutatómunkával, a meglévő értékes elemek restaurálásával és a hiányzó bútorok pótlásával a hoffmanni Gesamtkunstwerk helyreállítható lenne. Ez egyáltalán nem vad elképzelés, a világban számos példát találni arra, hogy hasonló állapotból visszahoztak kiemelkedő minőségű lakóházakat ugyanebből a korszakból. Hogy csak a hozzánk legközelebb eső példákat említsük: Mies van der Rohe 1930-ban elkészült, nagyszerű modern villája Brnóban, a Villa Tugendhat 2012-ben nyílt meg újra rekonstruált enteriőrökkel (a szocializmusban többek között gyermekek fizikoterápiás központja volt); Prágában Adolf Loos Villa Müllerjét az ezredfordulón állították helyre az utolsó lámpaernyőig rekonstruálva a belső tereket; Bécsben ugyanez a munka a közelmúltban fejeződött be Josef Frank Villa Beerjével.
Budapest a Pikler-villa rekonstrukciójával mutathatná be, hogy a 20. század elején a modern mozgalom Magyországon is hozott létre ugyanolyan rangos összművészeti alkotásokat, mint Közép-Európa más országaiban,
és nálunk is létezett olyan polgárság, ami nyitott volt a friss szellemi áramlatokra. Ehhez elképzelni sem lehet jobb nevet Josef Hoffmannál, az pedig külön izgalmas lehetne, hogy Budapesten nem egy klasszikus, 1930-as évekbeli modern villát, hanem egy kissé korábbi, a szecesszió és a modern határmezsgyéjén megszületett alkotást láthatunk.
Ezt nyilvánvalóan a Magyar Építészeti Múzeum égisze alatt lehetne megcsinálni, annál is inkább, mert a múzeum elvégezte már egy remek modern villa rekonstrukcióját: a Fischer József tervezte Walter Rózsi-villáét a Bajza utcában. Az a villa azonban nemcsak más stíluskorszakban született, hanem történeténél fogva sem volt alkalmas a teljes enteriőr rekonstrukciójára: sosem volt az épület színvonalához illő bútorzata, nem volt összművészeti alkotás. Időszaki kiállítótérnek kiválóan megfelel, a múzeum használja is, de remekül kiegészíthetné egy önmaga múzeumaként újjászületett Pikler-villa a Trombitás úton. Nem mellesleg Budapest elsőrangú kulturális látnivalóval is gazdagodna.
Ez a lehetőség még megvan, de pillanatokon belül elveszhet. Tavaly megjelent egy írás, ami felhívta a figyelmet a villa eladásának veszélyére, hivatkozva egy 2024 őszén közzétett ingatlanajánlóra, amelyben az MNV többek közt a társasházzá alakítást javasolta a leendő vevőnek. Kérdésünkre az állami cég most csak annyit válaszolt: az ingatlan hasznosítási koncepciója jelenleg kidolgozás alatt van, így nem tudnak érdemi tájékoztatást adni.
Az MNV Zrt. működési logikájából gyakorlatilag törvényszerűen következik a kiürített villa eladása, és ez nem is azon múlik, milyen kormány van hatalmon:
határozott kultúrpolitikai döntés nélkül nem történhet más, mint hogy a villát meghirdetik eladásra.
Jobb esetben megveszi valaki, aki kívülről rendesen helyreállítja, de ennél többet a műemléki védelem nem garantál. Márpedig Budapest egyetlen világhírű építész által tervezett lakóháza többet érdemel – és sokkal többet jelenthetne a város számára.
Nyitókép: a bejárati ajtó belülről, az előtérből (fotó: Ruszthi Zsolt / Egy hely)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
