Világhírű építész alkotása rejtőzik egy csendes budai utcában

·2022.07.28

Kevesen tudják, hogy Josef Hoffmann, a bécsi szecesszió egyik leghíresebb mestere Budapesten is tervezett egy villát. Pikler Gyula jogászprofesszor nyaralója igazi összművészeti alkotás volt, ráadásul vakmerően modern, provokatív, magyar szemmel idegen ízű alkotás. Az Iparművészeti Múzeum kiállítása teljes képet ad erről az elfelejtett remekműről. Még padlásról-magángyűjteményből előkerült, eddig csak fekete-fehér fotókról ismert eredeti berendezési tárgyakat is láthatunk.

Az osztrák Josef Hoffmann a 20. század egyik legnagyobb építésze volt. Pályája csúcsán, a század első két évtizedében nemzetközi sztárnak számított, alkotásaihoz Bécsben és Brüsszelben, ahol főműve, a világörökségi rangot kapott Stoclet-palota áll, ma is rengetegen zarándokolnak el. Hoffmann volt a művészetet teljesen új alapokra helyező, 1897-ben elindított Wiener Secession mozgalom egyik alapítója, öt évvel később pedig létrehozta a Wiener Werkstätte nevű iparművészeti céget, amely angol mintára arra törekedett, hogy az iparművészetet a magas művészettel egyenrangúvá tegye. A Wiener Werkstätte központi eszménye a Gesamtkunstwerk, vagyis az összművészeti alkotás: a legapróbb részletekig gondosan megtervezett házakat és enteriőröket terveztek, amelyekben minden elemre kiemelt figyelmet fordítottak a kilincsektől a párnahuzatokig, és a berendezés összes darabja a modern formatervezés és az iparművészet legmagasabb szintjét képviselte.

Azt, hogy Hoffmann Budapestre is tervezett egy Gesamtkunstweknek számító villát teljes berendezéssel együtt, nagyon kevesen tudják. A Szilágyi Erzsébet fasorral párhuzamos Trombitás út csendes, zöld budai utca szép századeleji villákkal. A 19-es számú házról azonban nem sokan gondolnák, hogy pont ez a környék legértékesebb épülete, sőt egész Budapesten egyedülálló alkotás. A kert mélyén megbújó, a nagy fák miatt nyáron egyáltalán nem is fotózható villa vakolathiányos falaival, barkácsolt emeleti terasztetőjével elég jellegtelennek tűnik. Még arra is gyanakodhatnánk, hogy eredetileg díszesebb ház volt, amit utólag leegyszerűsítettek, de nem ez a helyzet: a 20. század eleji modern építészet más remekműveihez hasonlóan ez az épület is pont azért bizonyult annyira sérülékenynek, mert szándékosan nagyon egyszerű, letisztult szépsége csak tökéletes állapotban lenne érzékelhető. Archív fényképet kell elővenni, hogy lássuk, a Pikler-villa tényleg milyen gondosan megkomponált alkotás volt.

A házról készült másik külső fotón közelebbről látszik az épület és a kert (fotó: MAK – Museum für angewandte Kunst, Bécs)

Nagyon hiányzik a házhoz stílusában illő kerítés a vakolt téglapillérek között rombuszmintás, fehér lécbetétekkel és magán az épületen is látszik néhány kisebb, előnytelen változás, eltűnt például a fából készült oldalsó erkély, de a villa alapvetően megvan, csak hámló falakkal, itt-ott átalakított nyílászárókkal nem érvényesül az eredeti tervezői szándék. Az épület átadása idején kiugrott az utcasorból magas minőségével és provokatív idegenségével. Nem véletlenül adta az Iparművészeti Múzeum mostani kiállításának azt a címet, hogy „Egy kis Bécs Budán” – a Pikler-villa egy darabka bécsi szecesszió, annak is a késői, modernbe hajló változata Budapesten, ahol ez a stílus csak nagyon ritkán jelent meg.

A közvélekedés Bécset és Budapestet monarchiás ikervárosoknak tartja, és az általános városképre ez nagyjából igaz is. A 20. század elején azonban a két város fejlődése már eléggé elvált egymástól, és a modernebb bécsi irányzatok Budapesten jó ideig nem találtak követőre. A szecessziónak Magyarországon egészen más irányzata terjedt el, mint az osztrákoknál, részben a magyaros-népies irány, részben Lechner nyomán a keleties ihletésű nemzeti stíluskeresés, de még franciás Art Nouveau-val is inkább találkozunk a budapesti utcákon, mint a Hoffmann és társai által követett bécsi iránnyal. A földrajzi közelség és az élénk gazdasági-kulturális kapcsolatok fényében meglepő, hogy az első világháború előtt Budapesten mindössze egyetlen Hoffmann-ház épült, pedig jómódú megrendelők az akkori Magyarországon is lehettek volna. Meglepő, de nem véletlen. A hazai elit ugyanis ebben a korszakban már hangsúlyosan a magyar építészetet és a művészetet akarta támogatni, Bécsből rendelni tervet némiképp hazafiatlan gesztusnak számított, a bécsi modern, avantgarde irányzatok pedig az itthoni, konzervatívabb ízlésű közegben nem voltak közkedveltek.

„Ilyen ellenséges atmoszférában bécsi építésztől, mesterektől rendelni egy villát annak teljes berendezésével együtt felérhetett kisebbfajta hazaárulással, de legalábbis megbotránkoztató volt. A megrendelő – kiváltképp, ha közismert személyiség volt – rosszallást hívhatott ki vele maga ellen” – állapította meg a házról szóló 1982-es tanulmányában a korszak kutatója, Sármány Ilona. Az addigra teljesen elfelejtett épület neki köszönhetően vált ismertté a nemzetközi tudományos közegben, ugyanis Hoffmann osztrák monográfusa, Eduard Sekler a magyar kutató segítségével azonosította az addig csak a bécsi Iparművészeti Múzeum fekete-fehér fényképeiből és korabeli publikációkból ismert villát (Hoffmann a világháború után, 1922-ben még egy házat tervezett Budapestre, de a Tapolcsányi utca 3. szám alatti villa kevésbé érdekes.)

A villa lehangoló állapotban van, de még eredeti nyílászárói és rácsai is jórészt megvannak (fotó: Polinszky Tibor – Budapest 100)

Egyáltalán nem lehet tudni, hogy Josef Hoffmann milyen körülmények között kapta a megbízást Pikler Gyula jogászprofesszortól a Trombitás úti nyaraló megtervezésére, de a megbízó személye kulcsfontosságú a történetben. Piklerhez nagyon is illett egy ilyen racionális, nyugatias, következetesen modern ház. Az egyetemi tanár Pikler tevékenysége évek óta közéleti viták és botrányok centrumában állt, mivel a korabeli magyar közegben sokakat megbotránkoztató tudományos nézeteket és „kozmopolita” szemléletet képviselt. Pikler 1897-ben jelentetett meg egy átfogó jogelméleti művet A jog keletkezéséről címmel, amiben összefoglalta nézeteit, de a közvélemény persze nem ebből értesült a merész ideáiról, hanem egy uszító ujságcikkből: 1901 áprilisában az egyetem diákjai közül juttatott el egy csoport a Hazánk című laphoz „vádiratot” a tanárról, aki állítólag elképesztő kijelentéseket tett az előadásain. „Az én célom az, hogy az önök szívéből az ilyen kicsinyes fogalmakat, mint a haza, nemzet kiirtsam” – hangzott el a névtelen feljelentők szerint az órán, de Pikler sok mást is mondott, például, hogy a magyar nemesség nem ősei érdemeinek és harci tetteinek köszönheti társadalmi pozícióját, hanem sikeres vagyonszerzésnek, hogy az emberi pszichét fiziológiai, idegi folyamatok határozzák meg, hogy az emberi társadalom nem erkölcsi alapon szerveződik, hanem az önérdek a mozgatórugója, hogy a vallás korlátolt ostobaság, a szegénykonyhák pedig feleslegesek, és jómódú ember inkább vegyen adakozás helyett magának keleti szőnyeget vagy menjen fürdőzni.

A cikk nyomán elszabadult a pokol. Az egyetemen Pikler hívei aláírásokat gyűjtöttek a megtámadott tanár mellett, ellenfelei, a konzervatív-vallásos diákok viszont mozgalmat szerveztek, hogy megakadályozzák az órái megtartását. A történetet részletesen feldolgozó tanulmányból kiderül, hogy mindez végül verekedésbe torkollott, amit párbajok és kitiltások követtek. Az Országgyűlésben Wlassics Gyula kultuszminiszter Zichy Aladár katolikus néppárti képviselő interpellációjára megvédte a tanszabadságot, amely szellemi szabadság nélkül mit sem ér, maga Pikler pedig részletesen válaszolt a Hazánkban a vádakra (a nemzetre, a vallásra és a szegénykonyhára vonatkozó részt koholmánynak nevezte, a másik két kérdésben viszont azt mondta, egyszerűen a modern tudományos álláspontot képviselte).

Pikler Gyula dolgozószobája a villa emeletén (fotó: MAK – Museum für angewandte Kunst, Bécs)

Mindez csak a nyitány volt, mert a következő évtizedben Pikler tevékenységét mindvégig heves viták övezték. A jogtudós az önálló tudományként addig nem létező szociológia hazai megalapítója lett, aki korszak modern pozitivista-racionális eszméit próbálta meghonosítani Magyarországon a társadalomtudományok területén. A konzervatív körök ezt ateista-kozmopolita mételynek tartottak. Ezekben a szellemi vitákban már észrevehetjük a jelenkor konfliktusainak a gyökereit, és ha hozzávesszük, hogy Pikler alapította meg 1908-ban a szabadgondolkodó egyetemi hallgatókat tömörítő Galilei Kört, és a kibontakozó polgári radikális mozgalom vezéralakjai, Jászi Oszkár és Somló Bódog az ő tanítványai voltak – akkor mindjárt érthetővé válik, hogyan illeszkedik ebbe az életpályába egy radikálisan modern, bécsi stílusú villa, amit nem átallott neves külföldi építésszel megterveztetni. A Pikler-villa modernségét éppen a díszítés szinte teljes hiánya adja, abban az időben Magyarországon még szinte elképzelhetetlen volt az olyan ház, amin nincs semmilyen ornamentika, tisztán érvényesül a tömegformák, a vakolt felületekbe mélyített, tagolt nyílászárók és a fából készült elemek harmonikus összhatása. Hoffmann megelőzte a korát, a Pikler-villa a hagyományos, magastetős házforma ellenére sok tekintetben már előremutat az egy évtizeddel későbbi Bauhaus felé.

Az épületet Hoffmann egy tanítványával, Karl Bräuerrel együtt tervezte, és van olyan korabeli publikáció, ami átépítésnek mondja, de a magyar kutatók szerint ez nem valószínű. A házat mindenesetre teljes berendezésével együtt „szállította le” a Wiener Werkstätte, részben létező bútorokat, berendezési tárgyakat felhasználva, részben viszont kifejezetten ide tervezett elemekkel. A bécsi Iparművészeti Múzeumban fennmaradtak például a Pikler-villához tervezett díszpárnák mintarajzai, és a belsőről készült képeken meg is jelennek az elkészült párnák.

A tervek arról is tanúskodnak, hogy a villa sokkal színesebb volt, mint ahogy az archív fotók alapján gondolnánk. Ezt egy visszaemlékezés is megerősíti. Sármány Ilona 1982-ben még beszélt az egyik utolsó élő lakóval, Weidinger Máriával, aki látta a berendezést, tőle tudta meg, hogy a női szalont kék szobának nevezték, mivel színvilágában ez volt az uralkodó: a bútorok nefelejtskékek voltak, a fali sablonfestés mintája kék, a parkettet kékesszürke szőnyeg borította, és az ágytámlák magasságában sima, négyzetes osztású kék színű faburkolat futott körbe. A Bécsben fennmaradt párnatervek közül is kék színű az a kettő, aminek kivitelezett darabjai felfedezhetők a fenti fotón.

Az egykori színességre kézzelfogható bizonyíték is fennmaradt. A belső terek hangulatát a falakat borító egyszerű, de elegáns sablonfestések határozták meg. A hall oldalfalának és a lépcsőháznak madaras festése volt, aranyszínű indamotívumok között kék-arany madarak énekeltek. A festést a Wiener Werkstätte grafikusa, Carl Otto Czeschka tervezte, de nem ebbe a házba, mert 1906-ban már alkalmazták egy híres bécsi villa, dr. Hermann Wittgenstein házának gyerekszobájában. Csodák csodájára a madaras festés a budapesti Pikler-villában fennmaradt: bár a ház belső terét a szocializmusban hat kisebb lakásra osztották, és ezért a belső terek nagyrészt elpusztultak, az emeletre vezető falépcsőre az új beosztásban is szükség volt, ezért az épen maradt. A lépcsőházban pedig szerencsére nem festetett 70 év alatt az IKV és utóbb a lakók sem, így a madaras festés eredeti színeiben pompázik a falon.

A madaras festés másolata az Iparművészeti Múzeum kiállításán (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az Iparművészeti Múzeum erre az elfelejtett budapesti Hoffmann-műre szeretné felhívni a figyelmet a Ráth György-villában látható kiállításán. Horányi Éva kurátor a bécsi partnerintézmény segítségével és saját kutatásai nyomán minden eddiginél teljesebb képet tudott rajzolni a villáról, és sok izgalmas, Budapesten eddig nem látott tárgyhoz is hozzájutott. Bécsben június közepén zárt be a Hoffmann munkásságát feldolgozó nagy életműkiállítás, innen érkezett hozzánk több műtárgy, többek közt a Pikler-villa zöldesszürke, borostyánmintás hálószobai tapétájának egy fennmaradt mintadarabja és az említett párnatervek is.

Még izgalmasabb az, ami Budapesten került elő. A Gesamtkunstwerk „természetesen” megsemmisült a 20. század viszontagságai során, noha egészen 1952-ig szinte teljes épségben fennmaradt. Pikler a házat 1907 és 1909 között építtette, ez az időszak Hoffmann pályájának csúcsponja volt, amikor a Stoclet-palotán is dolgozott. Ez volt a legaktívabb periódus a megbízó életében is, amikor a Galilei Kör alapításával és a Huszadik Század című úttörő társadalomtudományi folyóirat szerkesztőjeként a legtöbb konfliktust vállalta. Az eredeti tervek sajnos nem maradtak fenn, de Hoffmann a budapesti házat a fontosabb munkái között tarthatta számon, mert két rangos nemzetközi lapban is publikálta. A Deutsche Kunst und Dekoration című darmstadti iparművészeti folyóirat 1909/1910-es évfolyamában és a bécsi Das Interieur 1911-es számában fotósorozatok jelentek meg az épületről és a belső terekről. Ezek ugyanazok a képek, amelyeket a bécsi Iparművészeti Múzeum archívuma is megőrzött, és a fürdőszobák meg a vendégszoba kivételével az összes helyiség eredeti megjelenéséről pontos képet adnak.

Eredeti borostyán mintájú tapéta mintadarabja a bécsi MAK textilarchívumából, ilyen borította a Pikler-villa hálószobájának falát (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Jellemző, hogy magyar újság nem foglalkozott a házzal, pedig Hoffmann egyetlen hazai munkája annak idején is feltűnést kelthetett volna. Ehhez képest egyedül a Kertészeti Lapokban jelent meg egy cikk és néhány fotó a magyar kerttervező, Bogyay Gyula tollából. A leírásból kiderül, hogy Hoffmann a kert tervezésében is szerepet vállalt, legalábbis az alapokat az építész fektette le, bár a részleteket Bogyay dolgozta ki.

„Az épületnél jellemző, hogy kidomborodik művészi tervezőjének ízlése, ki minden vonalában és részében, még a kerti bútoroknál is egyenes és szögletesen old meg mindent” – írta Bogyay. A fehér színű, geometrikus mintájú padokat minden bizonnyal tényleg a Wiener Werkstätte tervezte, mert bekerültek a külföldi publikációkba is. Ugyanaz a téglalapba foglalt rombuszdísz jelenik meg rajtuk, ami a Pikler-villa meghatározó motívuma volt, és felbukkant a kerítésen, a bútorokon, a terasztető rácsán és az épületben máig meglévő, eredeti ajtókon is.

A Gesamtkunstwerk természetesen kiterjedt a kertre, amit teraszosan képeztek ki, és az épülethez igazodó, geometrikus formát kapott, szabályos, egyenes sétányokkal. Még az intimebb hangulatú, kisebb hátsó kert is ezt az elrendezést követte, ami a kert történetét feldolgozó Alföldy Gábor szerint valójában erősen korlátozta a használhatóságát. A tágas előkert tulajdonképpen nem igazán volt alkalmas időtöltésre, inkább dramaturgiailag készítette elő a megérkezést a házba. Mindez illett a korszakban megjelenő, építészeti kertnek nevezett stílushoz, de annak fényében elég meglepő, hogy a Pikler-házaspár számára a Trombitás úti ház nyári nyaralóként (nem állandó lakásként) szolgált, ahol pont a kert lehetett a legfontosabb tartózkodási hely.

Bogyay leírásából kiderül, hogy azért igyekeztek oldani a szigoron színes virágtelepítésekkel, a fakerítésre futtatott futórózsákkal és a lépcsők oldalában elhelyezett, beépített virágvályúkkal, így „a nyári évadban megkapóan kedves” volt az összhatás.

A budapesti Pikler-villa egyik kerti padja (fotó: MAK – Museum für angewandte Kunst, Bécs)

Az archív fotókról régóta ismertek voltak a villa bútorai és más berendezési tárgyai. Ezek többnyire egyszerű, nyaralóhoz illó, de nagyon jó minőségű Wiener Werkstätte holmik voltak. Horányi Évának köszönhető, hogy sikerült felkutatni minden olyan darabot, ami ezek közül Budapesten maradt, és igazolhatóan a villához köthető. Olyan tárgyak ezek, amiket soha nem láthatott eddig a nagyközönség. Egészen borzongató élmény a fekete-fehér fotókat böngészni, és darabról darabra felfedezni, beazonosítani az előkerült darabok helyét a képeken. Az egykori enteriőr töredékei különböző helyekre kerültek a berendezés szétszóródása után, ilyen módon hetven éve nem látta őket senki együtt, és könnyen lehet, hogy többet nem is fogja (a tárgyak ugyanis mind magántulajdonban vannak).

A házon még építés közben 1908-ban végzett egy kisebb, csak az alagsort érintő átalakítást érintő átalakítást Pikler, de alighogy elkészült, 1910 őszén már el is adta. Ennek sem lehet tudni az okát, a nagy gonddal összeállított, nyilvánvalóan a megrendelő egyéniségét tükröző alkotás gyors feladása különös gesztus. A villa eladása mindenesetre egybeesett azzal, hogy Pikler visszavonult a közélettől, és a következő éveket nagyrészt külföldön, Bécsben és Svájcban töltötte. Sármány Ilona tanulmányában idézi Weidinger Máriát, a vevő, Weidinger Miksa gabonakereskedő és tőzsdetanácsos unokáját, aki azt mesélte, a családi hagyomány szerint a házat áron alul vették, és az eladására a személyét ért heves támadások kényszerítették rá Piklert.

Weidinger szintén végeztetett a házon egy kisebb átalakítást, és mivel nagyobb családja volt, a villa pedig eredetileg egy gyermektelen házaspár nyaralójának épült, az eredetileg házmesteri lakásnak szánt alagsort is a lakáshoz kapcsolta. A házmester számára a kert utca felüli oldalán építettek egy kisebb, romantikus házikót, ami már nem létezik. Ebből mindenesetre arra következtethetünk, hogy az új tulajdonos személyes ízlése konzervatívabb volt, de a berendezéshez sem ő, sem 1922-ben bekövetkezett halála után az örökösei nem nagyon nyúltak. A villát végül 1952-ben államosították, a családi hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt, szinte mindent hátrahagyva kellett elköltözniük.

A fennmaradt berendezési tárgyak közül a csúcsdarab egy fantasztikus csillár, amit kristálygolyókból és opálüveg gömbökből állítottak össze. A villában több ehhez hasonló volt, az előkerült műtárgy az archív fotók tanúsága szerint a hallt díszítette. A csillárok nem kifejezetten a villába készültek, hanem ekkoriban a Wiener Werkstätte legsikeresebb termékei közé tartoztak. A bécsi archívumban fennmaradt Josef Hoffmann eredeti, sajátkezű tervrajza, így ezt a típust egyértelműen hozzá köthetjük.

Előkerült még egy csinos, ernyős asztali lámpa a dolgozószoba íróasztaláról, két színes mázas kerámiafigura, amelyeket Michael Powolny tervezett a Wiener Werkstätte számára, és eredetileg a szalonban voltak, egy alpakka konyhai készlet (amely természetesen nem látható fotókon, hiszen a konyha szekrényében lehetett), valamint egy komplett használatieszköz-készlet, fehérre festett, perforált fémlemezből készült tárgyak: gyümölcsöstál, kosárka, kosár, palackalátét, ecet- és olajtartó kosár, ernyőtartó és papírkosár. Ezek szintén jellegzetes, jól ismert Wiener Werkstätte dizájntárgyak, 1904 és 1906 között tervezte őket Hoffmann és a műhely híres iparművésze, Koloman Moser. A fehérre festett, kissé ütött-kopott cinktárgyak konkrétan egy padláson vészelték át az elmúlt évtizedeket.

A Pikler-villa hivatalosan műemlék, állami tulajdonban van, de jelenlegi állapota teljesen méltatlan a jelentőségéhez. Josef Hoffmann minden alkotása kiemelt figyelmet élvez a világban, csak a vasfüggöny és a szocializmus máig tartó hatása magyarázza, hogy a valaha az életmű jegyzett darabjának tartott, egyáltalán nem másodrangú budapesti épület ilyen sorsra jutott. A villa akár egy olyan típusú helyreállítást is megérdemelne, mint amit a közelmúltban a Magyar Építészeti Múzeum kiállítóhelyévé alakított, Bajza utcai Walter Rózsi-villa kapott, ráadásul itt az enteriőr is hitelesen helyreállítható lenne. De ha ez a jelenlegi helyzetben nem is lehetséges, a kiállítás arra mindenképpen jó, hogy felhívja a figyelmet: ezzel az adóssággal egyszer foglalkozni kell.


Köszönjük Horányi Éva, az Iparművészeti Múzeum főmuzeológusa, a Ráth György-villában látható Egy kis Bécs Budán kiállítás kurátora segítségét a cikk elkészítéséhez.


Nyitókép: a Trombitás úti Pikler-villa 1909-ben (fotó: MAK – Museum für angewandte Kunst, Bécs)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult