Kevés tényből kibomló, sokágú mítosz: példaértékű lett az Attila-kiállítás
Nehéz politikai-ideológiai környezetben, de végső soron a kurátori koncepciót követve született meg a Nemzeti Múzeum nagyszabású kiállítása a hun királyról. Mítoszépítés helyett mítoszok születését, vándorlását, átalakulását mutatja meg egy olyan történelmi alak kapcsán, akiről szinte csak néhány valós tényt tudunk, de évszázadokon át hozzátartozott a magyarok eredethagyományához. Ebben az értelemben Attila valóban a miénk, még akkor is, ha a hun-magyar rokonságra semmilyen történettudományi bizonyíték nincs. A Nemzeti Múzeumnak az lenne a küldetése, hogy foglalkozzon a magyar identitást meghatározó történelmi témákkal. Ezt eddig nem nagyon tette meg, de talán majd mostantól.
„A kedves olvasó ítéletét azonban senki nem akarja béklyóba verni: ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.”
A 15. századi krónikás, Thuróczy János kommentálta így azt a nyilvánvalóan lehetetlen hagyományt, hogy Csaba hun királyfi Edömén nevű fia visszatért a magyarokkal Pannoniába. Thuróczy is tudott számolni, Attila unokája nem lehetett életben több mint négyszáz évvel később, a honfoglalás idején – ám, ha a kedves olvasó szeretné, hogy ez igaz legyen, gondolja csak így nyugodtan.
Nem véletlen, hogy ez az okosan nagyvonalú mondat megjelenik a Nemzeti Múzeum nagyszabású Attila-kiállításán. Annyi minden van az Attilához köthető sokszínű hagyományban, ami a tudomány szerint nem lehet igaz, vagy legalábbis nem valószínű és nem bizonyítható, mégis sokan hinni szeretnék. A közösségi identitás legmélyebb rétegeit érintik ezek a kérdések – nem árt hozzájuk némi nagyvonalúság és annak belátása, hogy a hűvös ész mellett az érzések is számítanak. Miközben persze a Nemzeti Múzeum a tudományos alapokra épülő hitelességet soha nem adhatja fel.
E kettősség mindenesetre nem tette egyszerűvé az Attila-kiállítás megvalósítását. A tárlat kimondottan nehéz ideológiai-politikai környezetben született. Ahogy azt már a HVG megírta, történtek kísérletek arra, hogy szellemiségét befolyásolják (a láthatáron Schmidt Mária, illetve Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató vezetője bukkant fel), a végeredményen azonban ez nem hagyott nyomokat. Átgondolt, látványos,
a Nemzeti Múzeumhoz méltó kiállítás született, a kurátori koncepció integritása érzékelhetően sehol nem csorbult.
A látogató egyedül arra figyelhet fel, hogy a többitől elkülönülő, névvel aláírt szövegekkel megjelenik néhány helyen Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője – ám mivel a kiállítás fókuszában pont Attila utóélete, a mítoszképzés soha véget nem érő folyamata áll, ez végül is a koncepcióhoz jól illeszkedő hozzátétel.
Thuróczy a hunok és a magyarok azonosságában nem kételkedett, ezt a középkorban magától értetődő ténynek tartották. Krónikájában már akkor ősinek számító hagyományt rögzített, amelynek eredete a múlt homályába vész. Anonymus írta le elsőként a 12. század harmadik harmadában, hogy Árpád fejedelem Attila nemzetségéből származott. Kézai Simon 1283 körül már úgy tudta, a hun és a magyar testvérnép, Árpád fejedelem pedig Attila örököseként vette birtokba a Kárpát-medencét, a honfoglalás ezért valójában visszatérés volt. Az egyre gazdagodó, idővel a népi kultúrába is beépülő hun-magyar eredethagyományt senki nem kérdőjelezte meg egészen a 19. századig, amikor a nyelvészet, a történettudomány és a régészet eredményei nyomán lassanként tarthatatlanná vált.
A két nép között között az archeogenetika mindeddig semmiféle kapcsolatot nem talált, a hunok nyelve gyakorlatilag ismeretlen, régészeti folyamatosság nem mutatható ki az 5. századi nomádok és a 9. századi honfoglaló magyarok között. Mindez persze nem akadályozta Hankó Balázs kulturális minisztert abban, hogy kijelentse: „A bennünk élő hun vérrel az Attila-kiállítást ezennel megnyitom.”
Ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.
Eredetmondaként a hunok emléke hozzátartozik a magyar történelemhez, Attila valóban a miénk, mert az érzelmek és az identitás szintjén közünk van hozzá. Az ókor végén a Kárpát-medencében uralkodó hun királyhoz más a viszonyunk, mint az olaszoknak, németeknek, franciáknak; a kiállítás erőssége, hogy a magyar mellett ezt a nagyon eltérő nyugat-európai hagyományt is bemutatja, amelyben Attila elsősorban rettenetes barbár vezér, földre szállt ördögfajzat, városok elpusztítója, szüzek legyilkolója, a civilizáció ellensége.
Egyedül a magyarok számára pozitív alak, kiválasztott, szakrális fejedelem és a nemzeti nagyság megtestesítője.
Ennek a különbségnek a tudatosítása már önmagában is rendkívül izgalmas. (Hogy a dolgok kissé bonyolultabbak legyenek, egy harmadik hagyomány a germán eposzokban Attilát szigorú, de emberarcú fejedelemként ábrázolta.)
A hun-magyar eredethagyomány még a Nemzeti Múzeum épületében is megjelenik. A főlépcsőházat 1875-ben Lotz Károly freskóciklusával díszítették, amely a magyar történelem dicsőséges eseményeit mutatja be – Attilától a kiegyezésig. A fríz első jelenete a hunok kijövetelét ábrázolja Ázsiából. Maszák Hugó (Vasárnapi Ujság) korabeli megfogalmazása szerint a „kitóduló hun-szittya nép-raj” élén Attila áll, egyik kezében ostor, a másikban a hadisten kardja, „mintha csak vihar vinné a levegőben, ugy tör előre szembeszállani a fél világgal s meghódítani Európát, az egész Nyugatot”. A következő jeleneten már Etelközt látjuk, ahol Előd vezér, az Árpádok ősatyja hallgatja társaival egy táltos regéjét a dicsőséges múltról, „az agg serkenti őket, hogy menjenek visszafoglalni ősi örökjüket”.
Lotz képei az eredeti freskókkal szemben felnagyított másolatban fogadják a látogatót; a múzeum ezúttal önmaga is kiállítási tárgy lesz, hiszen a festmények azonnal „bedobják” a nézőt az Attilához kapcsolódó nemzeti eredetmítosz kellős közepébe. Noha a freskók a középkori krónikás hagyományt tükrözik, a történettudományban ez abban az időben egyre kevésbé volt elfogadott. A közgondolkodásban azonban még erősen tartotta magát, és ahogy a leírás szövege is mutatja, megjelentek benne az Attila-kultuszt máig éltető elemek: az elveszett nagyság érzése, a magyarság egész Kárpát-medencére kiterjedő történelmi örökjogának gondolata és keleti, sztyeppei eredetének hangsúlyozása, ami a magyarokat megkülönbözteti a többi európai néptől.
A kiállítás az eredetmítoszt nem bontja le, de elhelyezi egy szélesebb kritikai kontextusban, ami a történelmi alak bemutatásával kezdődik, és igazán az Attila személyéhez kapcsolódó legendárium bemutatásával teljesedik ki. Az első egység a történelem, a régészeti leletek steril, fehér alapszínű világa, ahonnan egy időkapun léphetünk át az Attila-mitológia sokkal színesebb termeibe, festmények, aranytárgyak, szőttesek, kardok, sőt plakátok és modern filmbejátszások közé.
Érdemes kiemelni, hogy
hosszú idő óta ez a Nemzeti Múzeum első olyan kiállítása, amely valódi nemzetközi kooperációban született, tizenhárom országból és hatvannégy múzeumból vannak benne műtárgyak.
Ezek között akadnak valóban kiemelkedő darabok, például a 4. századi orlati lemezek Üzbegisztánból és a 2013-ban előkerült rülzheimi áldozati együttes tárgyai Németországból. Annak, hogy a Nemzeti Múzeum rangos műtárgyakat kölcsönöz a kiállításaira – hasonlóan a Szépművészetihez – magától értetődőnek kellene lennie, de egyáltalán nem az: az intézmény sok évtizede tartó válsága miatt az elmúlt húsz évben alig volt külföldről is látszó tárlata.
A külföldi kölcsönzésekhez persze nemcsak kiterjedt kapcsolatrendszer, hanem idő is kell: a gyorsan összedobott tárlatoknál ez eleve kizárt. Az Attila-kiállítás e tekintetben szerencsés csillagzat alatt született, mert az ötlete még a Covid előtt megfogalmazódott. Varga Benedek akkori főigazgató főkurátorként végig tudta vinni az előkészítés többéves folyamatát, miközben négy főigazgató váltotta egymást gyors egymásutánban a múzeum élén. A projekthez Demeter Szilárd szerzett kormánytámogatást és pénzt 2024-ben, talán politikai hasznosíthatóságot is remélve, és a finanszírozás mindvégig az általa vezetett Magyar Kultúráért Alapítványnál maradt (a magyar múzeumi szférában szokatlanul nagy, 527 milliós összegről beszélünk).
Bár az európai emlékezetben mély nyomokat hagyott, a történelmi Attiláról alig tudunk valamit. Nincs egyetlen olyan tárgy sem a világon, amely ténylegesen a személyéhez kapcsolódna, és mindössze öt kortárs forrásban említik. Ezek közül három szűkszavú krónika (a Chronica Gallica két változata és ibériai Idacius krónikája), a negyedik Nagy Szent Leó pápa titkára, Aquitaniai Prosper évkönyve, ami részletesebben leírja a hun király 452-es itáliai hadjáratát és később legendássá vált találkozását a pápával. Az ötödik pedig Priszkosz rétor beszámolója – a legfontosabb és a legizgalmasabb szöveg, mivel szerzője személyesen találkozott Attilával: 449-ben egy római követség tagjaként járt a hun király udvarában. Priszkosz utazása ihlette Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét, és az Attilához kapcsolódó legfontosabb toposzok közül kettő a rétor leírásából származik: a hadisten kardjának története és Attila lakomája. Értelemszerűen a másik két nagy toposz – Attila hadjáratai és találkozása a pápával, valamint Attila halála és temetése – nem, hiszen ezek néhány évvel későbbi eseményekhez kapcsolódnak: a kiállítás második blokkja e négy nagy témát járja körül.
Öt forrás, ráadásul csak kettő érdemi hosszúságú, Priszkoszé és Aquitaniai Prosperé, de ez sem jelent többet néhány bekezdésnél – mindössze ennyi a történelmi alak. Vegyük még hozzá Jordanes kicsit későbbi, 6. századi Getica című történelmi munkáját, mivel ez még közvetlen forrásokból dolgozott, és ezzel tényleg a végére értünk a fennmaradt szövegeknek.
És ami fennmaradt, az is hogyan maradt fenn!
Priszkosz rétor eredetileg nyolckötetes történelmi munkája az ókori könyvek nagy részéhez hasonlóan elveszett. Töredékek maradtak belőle, szerencsés módon pont olyan részletek, amelyek a hunokhoz tett utazásáról szólnak, mivel ezeket a későbbi szerzők is nagyon érdekesnek találták. A modern szövegkiadások tizenegy szerző idézeteiből rakosgatják össze a kirakóst; ezek közül a leghosszabb és szövegszerűen hiteles darabokat a Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár megbízásából készült Excerpta (vagyis Kivonatok) című gyűjtemény tartalmazza. Ez a 10. században készült, amikor Priszkosz munkája még minden bizonnyal megvolt. De ne gondoljuk, hogy a Kivonatokból akár csak egyetlen teljes példány létezik. Az idézetgyűjtemény nagy része elveszett, de pont az a két kötet, amely különböző követjárásokról szólt, és a Priszkosz-részleteket tartalmazta, a 16. században, ki tudja milyen úton-módon, eljutott egyetlen példányban Spanyolországba, az Escorial könyvtárába. Ahol aztán, 1671-ben, a kötet elégett.
Élt azonban Velencében egy menekült görög humanista, Andreas Darmarios, aki fontosnak tartotta, hogy minél több Európában lappangó, görög nyelvű kéziratot lemásoljon. Többször Spanyolországba utazott könyvek után kutatva, és segédeivel 1573 és 1575 között több kéziratos másolatot készített az Escorialban akkor még meglévő bizánci eredetiről. Ezek már megmaradtak különböző könyvtárakban.
Ezért és csakis ezért tudunk bármit Priszkosz követjárásáról Attila udvarában, ezért látjuk magunk előtt Gárdonyi szemléletes leírásában Attila hatalmas fapalotáját, a lakomázó vendégeket, ezért tudjuk, hogy Attila mértékletességből csak fakupát használt, miközben vendégeinek arany meg ezüst serlegeket adott. Ezért kerülhetett be a magyar és az egyetemes kultúrába Attila kardja. Mert Priszkosz elmeséli:
„Ez a vallásos tiszteletnek örvendő kard a hadak urának volt szentelve, és éppen ezért a szkíta királyok előtt is tiszteletben állott, de a régi időkben egyszer elvesztették, most viszont egy tehén által bukkantak a nyomára.”
A kiállítás végigköveti ezeknek a motívumoknak a vándorlását, megmutatja, hogyan kapcsolódtak időnként konkrét tárgyakhoz. Például a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, aranydíszes szablyához, amely 1896-ban „lett” Attila kardja, mert a Magyar Nemzeti Múzeum egyik történésze nemzeti felbuzdulásában így azonosította (ennek is van egy kidolgozott elmélete, hogy miért – keressék meg a tárlaton, és másszanak le a nyúlüregbe!). Hogy aztán ez az egyáltalán nem hun, hanem pár száz évvel későbbi kard 1993-ban megjelenjen Szörényi Levente, Nemeskürthy István és Lezsák Sándor Attila – Isten kardja című rockoperájának plakátján. Hiszen akkor már vizuálisan ez volt Attila kardja, függetlenül a valóságtól.
De ha néhány, honvágytól szenvedő, a törökök elől nyugatra költözött görög írástudó nem másol bizánci kéziratokat az Escorial könyvtárában, ez a motívum nem születik meg. És nem tudnánk azt sem, hogy valahol a végtelen Alföldön az 5. század közepén egy marha patája tényleg kifordított a földből egy régi kardot, amit elvittek a nagykirályhoz, és az a hadisten jelének tartva azt, hatalma jelképévé tette. Legalábbis ezt a történetet mesélték az alföldi fapalotában a római követnek, hogy aztán véletlenek sokaságán keresztül az információ ránk maradjon.
A kiállítás nagyon szép eszközzel szemlélteti, hogyan lett a csekély szövegmag egy burjánzó legendárium forrása. A régészeti részből a második blokkba átvezető időkapu előtt egy tárlóban csupán egyetlen rövid szöveget tartalmazó lapot látunk, rajta egy mondat Priszkosztól: „Amikor Ruga meghalt, a hunok királysága Attilára és Bledára szállt”; látjuk azt is, hogyan fest ez a mondat görögül az egyik másolt kéziratban. Mögötte az időkapun átnézve a következő teremben
újabb szövegek sorakoznak, a mennyezetről egyre nagyobb táblák lógnak le, egyre hosszabb latin szövegekkel.
Ahogy a korabeli forrásoktól távolodunk, e szövegek színesebbé válnak. Az első idézet még a szemtanú, Aquitaniai Prosper tényszerű beszámolója arról, hogy Attila 452-ben megtámadta Észak-Itáliát, borzalmas pusztítást művelt, a szenátus pedig követséget küldött hozzá, hogy békéért könyörögjön. E követség tagja volt Leó pápa is, akit Attila nagy tisztelettel fogadott, és a háborút beszüntetve visszatért a Duna túloldalára. Jordanes száz évvel később már több részletet tud, szerinte Attila elbizonytalanodott, hogy továbbmenjen-e Róma felé, emberei is óvták ettől, majd megérkezett hozzá a pápa, és lebeszélte a háború folytatásáról; a krónikás a találkozás pontos helyszínét is megadja a Mincio nevű folyónál. Ez még mindig elég szikár történetírás, de a 13. századi Arany legenda már igazi mese: Attila eljut seregével Rómáig, Leó pápa kimegy elé, a hun király pedig a lábai elé borul, és ígéretet tesz az elvonulásra. Azt is elárulja, hogy miért: az egyházfő jobbján egy fegyverest látott kivont karddal, aki megfenyegette, hogy egész népével együtt elpusztul, ha nem vonul vissza.
Az utolsó szövegtábla után a kiállítás egyik fő attrakciója tárul elénk: a békéscsabai Haan Antal festő közel eredeti nagyságú másolata Raffaello híres vatikáni faliképéről, amely ugyanezt a jelenetet ábrázolta a Medici pápa, X. Leó megbízásából. A másolatot Trefort Ágost közoktatásügyi miniszter megbízásából készítette a Rómában élő magyar művész, mivel ezt a képet Attila miatt magyar vonatkozású műnek tartották. A monumentális alkotás 1883-ban a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítására került, húsz évvel később azonban raktárba helyezték. Az elmúlt 120 évben senki nem láthatta, a mostani tárlatra restaurálták.
A Haan-festmény nemcsak azért kivételes élmény, mert a vatikáni teremben magasan lévő reneszánsz freskónál sokkal jobban meg lehet nézni így a képet. Azt is láthatjuk, hogy a legenda tovább gazdagodott lokális római elemekkel: a háttérben felismerhetők Róma ókori emlékei, Attila rémülten hőköl hátra, mert a pápa feje fölött lát lebegni két kardos férfit, Szent Pétert és Pált, a város patrónusait, a hun lovasok olyan pikkelypáncélt hordanak, mint a barbár harcosok Traianus oszlopának domborművein. A legenda ezzel eljutott a kiforrott, tökéletes változatig,
a szűkszavúan elmondott követjárásból megszületett a nyugati kultúra egyik nevezetes sztorija: Attila és a pápa találkozása Róma kapuja előtt.
A nyers erő és a spirituális hatalom szimbolikus összeütközése, amelyben a fegyveres erőszak meghátrál a szellem ereje előtt, és a civilizáció kardcsapás nélkül győzedelmeskedik a barbárság fölött, mivel a barbár maga ismeri fel, hogy magasabb erkölcsi renddel találkozott. E megrendítő találkozásból ő is szellemileg gazdagabban tér vissza oda, ahonnan jött. A középkor megannyi – a valóságban sokkal kevésbé felemelő – csatájából párolódott le ez a vágyott tanulság, amihez Attila és Leó a nevüket meg az emléküket kölcsönözték. A polgári Magyarország kulturális elitje úgy érezte, Attila utódaiként nekünk magyaroknak is közünk van ehhez a klasszikus történethez, ezért megrendelték a Haan-féle nagyszerű festménymásolatot.
Mindez csak egy a számtalan érdekes motívumvándorlásból, amit a kiállítás bemutat, szórakoztató fürgeséggel ugrálva Paczka Ferenc erotikusan túlfűtött Attila halála című képétől – Haan mellett ez a kiállítás másik képzőművészeti csúcspontja – drMáriás anarchista-kalasnyikovos Attilájáig, Kós Károly Attila temetését ábrázoló, népies szecessziós jelenetekkel díszített paravánjától Kossuth Lajos zsinóros attilájáig (hiszen a hun király neve a 19. századi Magyarországon egy nemzeti érzést kifejező ruhadarab megnevezésévé vált). Még az is kiderül, hogy nem véletlenül neveztek el egy Franciaországban gyártott bozótvágó kistraktort Attiláról.
Van még egy ok, amiért a hun király – vérségi leszármazástól függetlenül – elválaszthatatlanul része a magyarság identitásának: a földrajzi tér, ahol élünk. A mai Magyarország középső területe Attila birodalmának szíve volt. Valahol itt állt fapalotája (amely csak egy volt a sok lakóhelye közül), és itt kellett lennie a sírjának is.
A magyar Alföld teli van az utókor által Attilához kapcsolt kultuszhelyekkel. Nem kellett sok ahhoz, hogy lelkes lokálpatrióták
megtalálni véljék Attila birodalmának központját a széles határban, ahol már egy alacsony domb is jelként emelkedik ki a tájból.
Szentesen például a két világháború között egy helyi múzeumigazgatónak köszönhetően intenzív Attila-kultusz keletkezett, miután a város Dónát nevű negyedében felfedezni vélték a király székhelyét. A kultuszra Drahos István szentesi festő meglepően friss festményvázlata emlékeztet, amely Attila temetését ábrázolja – az alkotás a modern fantasy és az ősmagyar mitológia különös házasításának tűnik. Letagadhatatlan a hasonlóság Makovecz Imre vadabb fantáziájú, mitologikus rajzaival, ami egyben azt is mutatja, hogy Kós mellett a két háború közötti turanizmustól is vezetnek utat a 20. század második felének organikus irányzatához.
Ugyanebben az időszakban a Blaskovich testvérek, János és György kezdtek kutatni saját családjuk birtokán Attila nyomait keresve, miután János 1923-ban Attila városa címen kiadott egy füzetet, amelyben megpróbálta Priszkosz útvonalát a krónikás leírása alapján térképre rajzolni – és véletlenül pont a Tápió vidékére esett az út kiszámolt végállomása. Oda, ahol a földjeik elterültek. A Nemzeti Múzeum régészei a fivérek hívására megástak egy dombot, ami halomsírnak bizonyult, és rátaláltak minden idők egyik legértékesebb hazai régészeti leletére, a tápiószentmártoni szkíta aranyszarvasra. Blaskovichékat senki meg nem győzhette arról, hogy a tárgy nem Attila tarsolyát díszítette. Holott ez képtelenség, hiszen a hun kornál egy évezreddel régebbi.
Az Attila-kultusz máig töretlenül virágzik Tápiószentmártonban, bár a monumentális fapalota, amit 2008-ban Hayde Tibor megálmodott, nem valósult meg; történelmi rekonstrukciónak nyilván nem lehet a tervet nevezni – már csak azért sem, mert fogalmunk sincs, hogy nézett ki Attila fapalotája –, de felismerhetően beleillik az organikus építészet ezredforduló utáni, ikonikus alkotások létrehozására törekvő hullámába. A Kincsem Lovaspark kezelésében álló dombon állítólag a föld mélyéből kisugárzó, mágneses energiák áradnak, amelyek meggyógyítják a beteg szervezetet, „általában a kúraszerű használat látszik szükségesnek, különösen, ha krónikus betegségekről van szó” – javasolják.
Ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetséges, legyen kedve szerint.
Nyitókép: Paczka Ferenc Attila halála című festményének részlete az Attila kiállításon (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
