Az ukránokat célozzák, de a magyar lélek egy darabját semmisítik meg az új fekete kampánnyal
A csúcsra járatott ukránellenes fekete kampány új fordulópont, mert teljesen idegen bármilyen magyar reflextől vagy kihasználható történelmi tapasztalattól, amit eddig ismertünk. A túlerővel szembeni helytállás jogosságának vitatása, sőt becsületének megsemmisítése pontosan az ellenkezője annak, amiről a zsigeri történelmi gondolkodásunk és a magyar irodalmi hősképek szólnak. Hogy ennek milyen szavazatszámbeli eredménye lesz, nem tudhatjuk. De a következmény, amivel a most zajló „lélekformálás” jár, súlyosabb lehet bármilyen választási eredménynél.
Régóta zajló vita a magyar közéletben, hogy létezik-e úgynevezett néplélek, és ha igen, vajon mekkora szerepe van Orbán Viktor választási győzelmeiben annak mély ismerete és politikai felhasználása. Ha elkerüljük a csapdát, és nemzeti ezotéria helyett pusztán kulturális és történelmi reflexek összességét értjük rajta, akkor bátran kijelenthető: a néplélek létező és leírható jelenség.
Vegyünk egy kézenfekvő példát, a nyelvet. A magyar nyelv több mint ezer éve létezik társtalanul az európai szláv és germán tengerben, ennek minden következményével, kegyével és kárával. Áldás, amikor a világ civilizált fele 2025 irodalmi Nobel-díjasára figyel, aki első angolul közölt interjújában azt mondja, hogy mindenekfelett az anyanyelve ad neki erőt: „Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy ezt a kis nyelvet használhatom.” (És Krasznahorkai László még visszafogott volt, a magyar atomfizikusként az Egyesült Államokban karriert építő, egyébként irodalomrajongó Teller Ede egyszer odáig merészkedett, hogy különleges gondolkodásra nevelő anyanyelve nélkül legfeljebb „középszintű középiskolai tanár” lehetett volna.) De átok is lehet a megcsontosodott különállástudatból: a folyamatos meg nem értettség érzése, újra és újra megélt frusztráció. Ezek aztán mind kollektív személyiségjegyeket erősítenek, kulturális reflexekké válnak.
A nyelvnél is jobban hatnak a néplélekre a traumák és a kollektív emlékezet. Közhely, hogy a magyar történelmi gondolkodás és irodalmi önkép alapmotívuma a függetlenségért vívott küzdelem: a Rákóczi-szabadságharc, 1848–49 és 1956 is erről szól. De van a magyar tapasztalatnak egy még zsigeribb rétege, ősibb, mint az önrendelkezési jogról szóló, az újkor óta létező gondolkodás. Ez röviden így hangzik:
a túlerővel szembeni ellenállás nem értelmetlen, és politikailag vagy katonailag elbukhat ugyan, de erkölcsileg nem semmisülhet meg.
Ez a tapasztalat az ország méretéből és földrajzi helyzetéből fakad. A birodalmaktól ölelt, huzatos Kárpát-medencében a túlerővel szembeni védekezés nem kivétel, hanem norma. A létezés része. Tatárdúlás, török hódoltság, osztrák és orosz fenyegetés, német megszállás, orosz megszállás – dióhéjban ez az elmúlt bő 780 év magyar történelme. Még csak ismerni sem kell a részletes eseménytörténetet, elég meghallgatni a Himnuszt és a Szózatot, vagy öt percnél többet gondolkodni a falusi főutcák névadóin, hogy sorsuk a közös tudattalanba épüljön, mint kalcium a csontba. A történelmi mintázatban persze ott vannak sikeres és kevésbé sikeres kiegyezések, túlélést biztosító alámerülések és szörnyű megalkuvások, melyek szintén nyomot hagytak a kollektív gondolkodáson, de a meghatározó, karakterformáló élmény mégis az, hogy ha a kicsi és a nagy szembekerül, akkor előbbinek védekeznie kell, nem kaszát-kapát eldobva menekülni.
Gárdonyi Géza úgy álmodta meg 1552. szeptember 9-ét legnagyobb hatású művében, hogy Dobó István várkapitány maga köré gyűjti hadnagyait, vártisztjeit, öt német tűzmesterét, Bálint papját „meg az öreg Ceceyt”, és miután számot vetnek azzal, hogy legfeljebb kétezren néznek szembe a 30 ezres oszmán sereggel, aranyos sisakját levéve azt mondja: „Akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük. […] Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít.” A „felelőtlen romantika” legnagyobb kritikusa, Szekfű Gyula történész erre talán azt mondná, hogy az erkölcsi pátosz semmit se ér, ha a végeredmény politikai kudarc: török győzelem, az ország három részre szakadása. Mégis, ha Gárdonyi úgy írta volna meg a Dobó-monológot, hogy „A töröktől kapott ajánlatokat biztos, ami biztos átnézzük, kisebb erővel megküzdünk, nagyobb erő elől elszaladunk, az ellenséges fortélyt respektáljuk, pénzen és ígéreten elgondolkodunk”, akkor olvasói biztosan a kukába vágták volna, és kötelező olvasmány se lenne az Egri csillagok.
Magyarként a túlerővel szembeni ellenállásra, a Dávid és Góliát típusú helyzetekre rezonálunk. Gárdonyi után idézzünk egy modern magyar dalnokot is, aki sorokba öntötte ezt az érzést: „Ha elérhetetlen, szent a cél // Az elbukás is ünnepély.” Az első Mandiner-díjjal Krasznahorkai Lászlót is lenyomó Kovács Ákos sorai.
Brüsszel nem Moszkva
Orbán Viktor azért tudott ennyiszer győzni, mert alaposan ismeri a néplelket – szól a vissza-visszatérő értelmezés. Kizárólagos magyarázatnak ugyan vékony, de tény, hogy a miniszterelnök azért tudta újra és újra megragadni tömegek fantáziáját, mert
nagyon pontosan, hatalmas energiával játszott rá létező kulturális és történelmi reflexekre. Mindenekelőtt a magyar függetlenségi és sérelmi hagyományra.
Szívós, több száz éves múltú, a Habsburg-ellenes szabadságharcok óta a nyelvbe, az irodalomba, politikai gyakorlatokba épült gondolatokról van szó, melyek lényege, hogy ha egy birodalmi méretű „szomszéd” meg akarja mondani, hogy országként mennyire lehetünk önállóak, mit mondhatunk és tehetünk, akkor ellenállunk. Ha a mai magyar politikai vezetés sikeresen ébreszti fel a veszélyérzetet egy „birodalommal” szemben, akkor nagyon gyorsan képes nyolcvan–húszas arányú, vagyis biztos társadalmi többséget építeni az ellenállás (vagy az azt jelentő politika) mögé.
A függetlenségi és sérelmi hagyomány tipikus orbáni alkalmazása a brüsszelezés. Vegyük az emblematikus szlogenjét, mely – mint látni fogjuk – a legtanulságosabb is: „Brüsszel nem Moszkva!” Ezt a mondást bizonyíthatóan Orbán Viktor használta először. A szlogen értelme, mióta a miniszterelnök 2011 februárjában ezzel nyitotta meg az Országgyűlés tavaszi ülésszakát, hogy az Európai Unió, illetve annak fő intézménye, a belga fővárosban székelő Európai Bizottság nem diktálhat, tarthat eligazításokat szovjet módra, annak a világnak ugyanis vége van. A brüsszelezés lényege, hogy nem kell kimondani az Európai Unió nevét, melyhez a magyar társadalom döntő többsége – beleértve a Fidesz-szavazókat is – minden felmérés szerint tartozni akar. Az Európai Unió bár hanyatlik, de mégis csak jó, a birodalmi-elnyomó-bürokratikus Brüsszel rossz az orbáni képlet szerint.
És hogy honnan lehet tudni, hogy bár használja, alkotója szerint sem stimmel a Brüsszel–Moszkva párhuzam? Onnan, hogy maga Orbán Viktor eredetileg egészen másra találta ki. Nem 2011-ben, hanem 1996-ban: „Úgy tűnik, ha a magyar kormány [a Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-kormányról van szó – a szerk.] aláír egy alapszerződést, akkor azzal elintézettnek véli a magyar kisebbség érdekvédelmét. Erre utal a magyar–szlovák alapszerződés utóélete. […] A mostani kormány lassan érti meg, hogy Brüsszel nem Moszkva. Ezek reflexek. A probléma az, hogy Moszkvában valóban volt eligazítás és elvárás, Brüsszelben pedig nincs.” Ezek Orbán Viktor ellenzéki vezető (ma miniszterelnök) szavai Csermely Péter Demokrata-szerkesztőnek (ma Mediaworks-igazgató). A brüsszelezés tehát a posztkommunista Horn-kurzus heccelésében és maximális nyugatbarátságban fogant. A 2026-os változat már így hangzik: „A putyinozás primitív és komolytalan, Brüsszel azonban kézzelfogható valóság és közvetlen veszélyforrás.”
„Ukrajna az ellenségünk”
A 2011-es változatú brüsszelezés a régi történelmi reflexek és az EU-s intézményrendszerrel vívott valóságos viták miatt válhatott az orbáni hatalomgyakorlás hatékony elemévé. Egyelőre nem tudhatjuk, mekkora választói tábor építhető a képzet köré, miszerint a belga főváros veszélyesebb a negyedik éve jogtalan területszerző „különleges katonai műveletet” folytató, minden jel szerint konkrét háborús bűncselekményeket elkövető Moszkvánál is.
Az utóbbi években a függetlenségi-sérelmi taktikának azonban új, ennél is meglepőbb célpontja lett: Ukrajna. Orbán Viktor és Szijjártó Péter fokozatosan és tudatosan eszkalálták a Kijev ellen használt barátságtalan hangnemet, melynek eddigi tetőpontja – felülmúlva a plakátra tett aranybudikat és a kéregető ukrán elnököt is – a február 7-i szombathelyi kampányrendezvény. Ott a miniszterelnök kijelentette: „Ukrajna az ellenségünk”. A külügyminiszter később megismételte ezt, és a Külgazdasági és Külügyminisztérium hírei közé is felkerült, hogy „Ukrajna jelenleg a mi ellenségünk”.
Ez az állítás persze mind nemzetközi jogi, mind magyar alkotmányjogi értelemben abszurd, hiszen nincs fegyveres konfliktus a két ország között, nem szakadt meg se az oda-vissza irányuló energiaszállítás, se a diplomáciai kapcsolat, se a menekültfogadás. A verbális hadüzenetnek egyetlen értelme van: pofozóbábot és belpolitikai témát adni Orbán Viktornak.
Az abszurditásig fokozott ukránozás sokkal nagyobb újdonság és brutálisabb húzás a magyar politikában, mint elsőre látszik. Hiszen itt a stratégia mégis csak az, hogy
egy jogtalan háborúban a túlerővel szembeni védekezésre kényszerülő országból gyártanak ellenségképet
azért, hogy ellenük fordítva a belföldi közhangulatot megnyerjék a soron következő országgyűlési választást.
Új lélek
Sok alpári köztéri plakátot láttunk az elmúlt évtizedben, de az aranybudis, kéregetős falragaszok ezekhez képest is újfajta szégyenérzetet keltenek. Nem véletlenül. Az ukránellenes fekete kampány teljesen idegen bármilyen magyar reflextől, kihasználható történelmi tapasztalattól, amit eddig ismertünk. A túlerővel szembeni helytállás jogosságának vitatása, sőt becsületének megsemmisítése pontosan az ellenkezője annak, amiről zsigeri történelmi gondolkodásunk és az irodalmi, népmesei hősképeink szólnak. Amelyek miatt Magyarország korábban szolidaritást vállalt az azeriek által fenyegetett örményekkel vagy az oroszok által támadott grúzokkal. Utóbbi idején, 2008-ban mondta az akkor ellenzéki atlantista Orbán Viktor, hogy „amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni”.
Mert a túlerővel szembeni helytállás nem Dobó István, Zrínyi Miklós vagy Szondy György sorsa és „kiváltsága”. A lengyel–magyar barátság ékes példa, hogy a birodalmak közé szorult nemzetek fenyegetettsége, hasonló történelmi tapasztalata összekötő kapocs, megbékélési pont lehet(ne) a politikusok kezében.
Az állításunk nem az, hogy Orbán Viktor választási kampánya kudarcra van ítélve, mert elfelejtette, hogy az önmagában is súlyosan problémás ukránozással kiönti több száz év magyar hősi érzékenységét is, ezért ebből lehetetlen „nyolcvan–húszas” témát építeni. Hanem az, hogy a tettes és áldozat végleges összekeverése, a bűnök, felelősségek összeukránozása már nem megy a magyar történelmi és kulturális reflexek összessége, azaz a néplélek régi keretei között. Ehhez a művelethez új, rosszabb lelket kell adni választók tömegeinek.
Miközben tehát az ukránokat célozzák, a magyar lélek egy darabját semmisítik meg az új fekete kampánnyal. E „lélekformálás” következménye pedig súlyosabb lehet bármilyen választási eredménynél.
Nyitókép: mobilplakát a Nemzeti Ellenállás Mozgalom sajtótájékoztatóján a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház előtti téren 2025. november 29-én (fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
