„Volt találat” – 10 ezer lépés az ukrajnai halálzónában
Aktív harci cselekményt dokumentálni Ukrajnában jó ideje konkrét életveszéllyel jár. A halálzónában folyamatos a drónok fenyegetése. A Válasz Online munkatársa szerencsére épségben visszatért az orosz határ közelében húzódó Szumi megyei frontvonalról, ahol egy havas erdő mélyén tevékenykedő ukrán tüzéregységhez gyalogolt ki – drónhálókon át, vadászpuskák védelmében, január végi mínuszokban. Bónuszként láthatta, amint a nyugati sajtóban eddig sosem fotózott haditechnika egy orosz gyalogsági rajt iktat ki. Exkluzív riport az orosz betörés ellen egyre fáradtabban, de továbbra is hősiesen védekező országból, amely Orbán Viktor szerint „az ellenségünk”.
A találkozóhely koordinátáit előző este kapjuk meg. Értjük, biztonsági előírás, de azért frusztráló.
Benzinkút. Megint. Ebből tudjuk, hogy tovább már csak katonai járművel mehetünk. Főleg, ha az ablakok pozdorjalapokkal takartak. Mint itt, a város szétlőtt repterétől nem messze. A falemezek a becsapódó lövedékek repeszeit fogják meg. Elvileg. Ha valami nagyobbat lőnének ide a 30 kilométerre lévő orosz határ túloldaláról – akkor úgyis mindegy.
Kik lehetnek az ukrán 71. légideszant dandár katonái? Nem a tankoló terepszínű pickupok utasai, az biztos. Nekik sürgősebb feladatuk van, mint újságírókkal találkozni. Bár, meglehet, más miatt ilyen sietősek. A hideg szó szerint csontig hatoló. Süt a nap, de mínusz 10 van. Gyenge szél is fúj, hogy igazán érezzük. Hetek óta a kijevi ostromállapotról szól minden, de sokkal itt sem jobb a helyzet. Merthogy az északkelet-ukrajnai Szumiban nem csak a hideg miatt van ostromállapot.
A 2022. február 24-én Ukrajnára rontó orosz csapatok egyik támadási iránya ez a térség volt. Az eredetileg negyedmilliós megyeszékhelyt elkerülve a H-07-es főúton haladtak délnyugat – Kijev – felé. Már a 180 kilométerre fekvő Priluki előtt jártak, amikor az ukránoknak sikerült megállítani a menetoszlopot, az agresszort pedig április 8-ára az egész megyéből kiszorították. Szumiról újra 2024 augusztusában halott a világ. Az ukrán hadsereg innen kezdte meg a meglepetésszerű kurszki támadást. Csakhogy a Szudzsa környékét 2025 tavaszára visszafoglaló oroszok nem álltak meg a határon:
Szumi megye északi részéből bő 200 négyzetkilométert szálltak meg. Nem sok, de arra pont elég, hogy a tüzérségük belőhesse a várost. Az ukrán hadsereget pedig újabb frontszakaszon kössék le.
A 71. légideszant dandár katonáit például. Azokat a tüzéreket, akiket a Donbaszból vezényeltek át ide. És akiknek a munkáját most dokumentálhatjuk.
Időben érkeznek a megbeszélt helyre. Kérik, hogy vegyük fel a védőfelszerelést. Később nem lesz rá alkalom. A reggeli rutinjukat intéző helyiek közt autózva szinte szégyenszámba megy a dolog. Más egy négy éve folyamatosan lőtt város még megmaradt lakosságának veszélyérzete. Sokkal lehet a miénk alatt. Szumi első blikkre nemigen különbözik a Dnyepertől keletre fekvő ukrajnai városoktól. Templom, városmag pár régi épülettel, liftnélküli, 60-as évekbeli ötemeletes hruscsovkák meg magasabb lakótelepek, az elmúlt évtizedben dekommunizált emlékművek, holodomor-park. Széles utakon ZiU trolibuszok, kijjebb felhagyott gyártelepek.
A várostól északra minden megváltozik. Az ellenőrzőpontot a front felé elhagyva behajtunk az út fölé feszített drónháló-folyosóba. Ez az elmúlt év háborús innovációja, a civil és katonai járművek elleni tolerálhatatlan mennyiségű drónbecsapódást védi ki. (Riportkészítésünk után két nappal orosz Lancet támadódrón akadt fenn rajta a Donbaszban – szürreális látvány.) A hálófolyosó egyszersmind jelzi: hivatalosan is beértünk az ember- és járművadász FPV-drónok hatótávjába. Drámaibb nevén a killzone-ba. A korábbi 5-10 kilométeres hatósugár már a háborús időszámítás szerinti régmúlt: az elektronikai zavarásra immúnis optikai szálas irányítású drónok mára legalább 15 kilométert tudnak.
A hálófolyosóban, immár potenciális célpontként, az orosz határ felé haladunk. Pár kilométer is rengetegnek hat. Abban reménykedünk, nincs a közvetlen életveszélyt jelentő távolságon belül a tüzérek pozíciója. Ennél nagyobbat talán csak a meteorológia tévedett. Sűrű felhőzetet jósoltak, ehhez képest kék ég és szikrázó napsütés van. Minden drónpilóta álma… A folyosónak középületeknél, buszmegállóknál, kereszteződéseknél függönyszerű kijáratai vannak. A falu közepén, egy tűzcsapásban megsemmisült boltnál térünk ki belőle a letakarítatlan havas utcába. A különbség azonnal szembetűnő.
Kiégett katonai jármű középen, árokba borult kisbusz – lengyel rendszámmal – baloldalt. Azt halljuk, elég hamar letakarítják a roncsokat. Sejthetjük hát, hogy frissen eltalált járműveket kerülgetünk.
A szlalom után nem sokkal faluszéli erdős részen parkolunk le. A növényzet szerencsére örökzöld – télen is elrejt. Persze sokáig úgysincs rá szükség, mert a tüzéreknek most már itt kell lenniük! Hiszen halljuk is az ágyúdörgést.
„Akkor most autót váltunk!” – tájékoztatnak minket meg a velünk tartó fiatal katonai sajtóst, Ilját. Az erdőbe ásott fedezékekből terjedő baritonok gazdái azonban nem kamuflázsos tüzérek, hanem vadászpuskával felszerelt gyalogos drónvadászok. A fronthoz ennyire közel minden mozgást ők biztosítanak. Új harceljárás. Mivel az optikai szálas FPV-ket a radarok nem észlelik, rádiójel hiányában pedig az elektronikai felderítés sem, ezért az emberi szem – de még inkább: a fül – maradt az egyetlen, amivel észlelhetők. Shotgunos kísérőinket arra képezték ki, hogy a sörétes tölténnyel földre vigyék a drónt. Ha úgy találják el, hogy berobban a hasán hordozott töltet – az kevésbé szerencsés.
A váltás-terepjáróba szállunk. Mi hátul, a vadászok elöl. Ölükben puskával az eget kémlelik. Végtelennek tűnő zötykölődés megint, aztán parkolás. A járművet faágakkal álcázzák. Kell is, gondoljuk, hiszen ez most már tényleg a pozíció közvetlen környéke. Mégsem: „Itt már nem biztonságos autóval. Úgyhogy gyalogolni kell!” Engedelmeskedünk, mi egyebet tehetnénk? Egyes oszlopba fejlődünk, a sort a két vadász nyitja és zárja.
Az erdő csodálatos kirándulóterep lehetne. Így viszont, hogy bármikor fölénk szállhat egy orosz kvadrokopter, kevésbé idilli. Ha ez megtörténne, be kell húzódni a legközelebbi fa mögé, és mozdulatlanul maradni.
A drónkamerák látószöge korlátozott, és a felbontásuk sem túl jó, így biztosan csak a mozgást érzékelik.
Miközben ágyúszótól kísérve tapossuk a havat, reménykedünk, hogy nem most kell alkalmazni e frissen elsajátított tudást. Kétszer tévedünk el, pedig vezetőnk, az Odin hívójelű vadász kezében ott a katonai térkép. Felvetődik, hogy próbáljunk átmenni az oroszok ellen kihúzott pengedróton. Inkább kerülünk. Oldalt néha megszűnik a növényzet. Még jobban szem előtt vagyunk. Az egyik mezőn a drónok optikai kábelein csillan a napfény. Az üvegszál ökörnyál módjára teríti be növényzetet. Máshol a fákra tekeredik. Ökológiai katasztrófa, de most van még ennél nagyobb gond is épp elég.
Csaknem 50 perc fagyott hóban gyaloglás után téli kamuflázsos katona tűnik fel. Közeledünk. Pár perc még, és végre megjelenik a 71-esek tüzéralakulatának parancsnoka, Szokol. A hívőjele sólymot jelent, de repülés helyett társaival egy büdös fedezékben kuksol naphosszat. Inkább a büdös, persze – meg a Starlink-wifi –, mint a kinti életveszély. A föld alatti helyiséget csak tűzparancsra hagyják el. Külön fedezékből viszik a lőszert a harmadik álca alá. A löveghez. Amit, ha jól keresgéltünk, ukrán fotósokon kívül más még nem látott: egy 40-es években gyártott amerikai M114-es vontatott tarack. Íme a történelmi felvétel:
A vasmatuzsálem portugál vagy görög katonai hozzájárulás részeként került ide. Mindkét hadsereg rendszerben tartja még, de az egzisztenciális fenyegetést egyik országban sem növelte az átadás. Szokolt és csapatát sem az életkor nem érdekli, sem az, hogy kitől kapták. „Itt dolgozunk ezzel a löveggel. Öreg technika, de pontos. Működik. Öten kellünk hozzá. A nulláról három hónap beletanulni, de ha valaki egyszer már tüzér, nagy különbséget nem fog tapasztalni a hasonló szovjet típusokhoz képest. A lőszer kaliberén kívül. Ez 155 milliméteres – 43-46 kiló –, a szovjet tarackoké 122-es. De betölteni is ugyanúgy kell.”
Mielőtt igazán felháborodhatnánk, hogy egy feladat nélküli 80 éves tarackért tettük kockára az életünket, rádióhívás érkezik. Az ukrán felderítő drónok ellenséges mozgást észleltek, tűzcsapást kell vezetni rájuk. Illetve kellene, ha nem jönne újabb jelzés, hogy orosz drónokat láttak a közelünkben. A fenyegetés komoly, az egyik szomszédos lőállást két nappal korábban eltalálták. „Ha egyszer hallottad a hangjukat, soha nem fogod összetéveszteni semmivel” – mondja Szokol. A lőszertároló fedezékébe parancsolnak minket. Két perc kuksolás a muníciót cipelő tüzérrel, Bilijjel, aztán kezdődhet a munka. A felderítő drónok képe alapján Szokolék a dandárjuk irányító törzsétől kapják a pontos koordinátákat. Ezek alapján kell beállítani az M114-es csövének emelkedési szögét – és ekkor dől el, mennyi álcát kell lehordani a technikáról. A maximális lőtávolság 14,6 kilométer, de az ágyúcső állásából arra következtetünk, hogy közelebbi célpontokra vadásznak. Igazunk van: 6-8 kilométer az ellenség első vonala.
Ötöt lőnek. A töltések között Szokol az új koordinátákat jegyzeteli. Azt mondja, az első csak afféle belövés. A találatot nemcsak a széljárás, de a hőmérséklet is befolyásolja. A lövedék és a lőpor is másképp viselkedik.
– Végül volt találat?
– Volt. Megkaphatják a drónfelvételt.
Szavatartó alakulat, a törzs elküldi.
A felvételen jól látszik, hogy a cél egy rohamozó orosz gyalogsági raj kiiktatása volt a lukacsosra lőtt nyílt mezőn. Tőlünk pár kilométerre.
Feladat-végrehajtás után kávé a hálóhelyül szolgáló fedezékben. A kályha melegétől bepárásodik a fényképezőgép. Oldalt ebédhez szánt csirkecombok, a joghurtfóliákon a felirat ellentmond a rövidtávú realitásnak: „Vsze bude Ukrajina” – minden Ukrajna lesz. Valóban?
„Sok függ a stratégiai partnereinktől, adnak-e elég fegyvert. Mindenkinek hálásak vagyunk, aki segít. Még mindig több fegyvert kapunk külföldről, mint amennyit előállítunk. Csak közben egyre kevesebb jön külföldről. Több a jó ötletünk, mint amennyit meg tudunk valósítani. Minél több és minél hatásosabb lőszert szeretnénk! – hangzik a tüzérválasz. – Mindegyikünk volt már mindenhol. Nincs két egyforma szakasz. De a háború mindenhol háború. Nekünk már az is sokat segít, ha valaki elmondja, mi folyik itt” – mutatnak ránk. Kissé megolvad az addig fagyos-hivatalos hangulat.
Ez már nem az a szakasza a háborúnak, amikor a kincstári szöveget kell felmondani. A katonák őszinték. Szokoltól Odin veszi át a szót. Arról mesél, hogyan lett drónvadász: „2022-ben kerültem a tüzérséghez. Az elején a belarusz határhoz kerültünk, az év végén pedig, amikor megkaptuk az első amerikai lövegeket, a donecki frontra. 2023 nyarán a zaporizzsjai ellentámadásban vetettek be minket, majd vissza Doneckbe a 2024-es harkivi orosz támadásig. Megint vissza Doneckbe. Ott Kurahove orosz elfoglalása alatt megsemmisült az egységünk. Akik túlélték – mint én is –, közülük sokan kórházba kerültek. A mi autónkat drón találta el, a sofőr meghalt. Megsérültem. Aztán visszaengedtek, mert meggyógyultam. Nagyjából. Egy magánklinikán kezeltek, 800 dollárért. Mert az állami katonai egészségügy nem meggyógyít, csak összerak. Sokan tele vagyunk fémmel. Ha úgy gondolják, nem biztonságos kioperálni a repeszeket, bennünk hagyják. 2025 elején ismét Doneck megyébe kerültem, Velika Novoszilkához. A város eleste után kerültünk ide, Szumiba.”
Látják magukat otthon? Sóhajtanak.
„Nagyon nehéz kérdés. Abszolút a kimerítésre játszó felőrlő háború ez. Nincs átlagos munkanap. Ha lőni kell, lövünk, ha az oroszok aktívabbak, nekünk is több a feladatunk”
– mondja Szokol. Bilij cigarettát szorongatva megvallja, 2024-ben volt utoljára otthon. Azt nem tudni, ki dönt a szabadságokról – a dandárt év elején szervezték át, úgyhogy pláne átláthatatlan minden –, de menne már a családhoz haza, Poltava megyébe. Az emberhiány miatt egyelőre nem teheti. Az egyetlen kivétel a 2018 óta szolgáló nagyszakállú Krivij Rih-i, Szamszon: „Nekem tetszik itt, nem sietek haza.”
Csoportkép, búcsúzunk. A pozíció felé még fegyelmezett gyalog-alakzatunk visszafelé szét-széttöredezik. Legalább a faluig szeretnénk visszajutni. Minél előbb. Eltévedések nélkül fél óra. Lesöpörjük az álcát a terepjáróról, aztán a drónháló-folyosóig megint az eget kémleljük. Szerencsénk van, elérjük a korridort Szumiba. A halálzónát elhagyva, a 71-esektől búcsúzva Harkiv felé indulunk.
Eltart még egy ideig, mire feldolgozzuk a látottakat. Hátráltat ebben a rádöbbenés: ők négy éve csinálják azt, amiből nekünk öt óra is sok volt.
⁕
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Nyitókép: az ukrán 71. önálló légideszant dandár katonája M114-es tarackkal tüzel a szumi fronton 2026. január 26-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
