Egy véletlen hely: óvatosan megtisztogatva született újjá Esterházy Péter rómaifürdői háza
Múlt héten a sajtó is megnézhette Esterházy Péter egykori otthonát, amely a felújítás után irodalmi alkotóházként nyílik meg. Az író műveiben is rendszeresen felbukkanó egykori családi otthon a 20. századi Magyarország amolyan véletlen sűrítménye: egymásra rétegződik benne minden korszak, mint a híres Ottlik-palimpszesztben, amelynek másolata ott látható az emlékszobává vált dolgozószoba falán. A Hetedik Műterem (Szabó Levente, Biri Balázs, Mantuano Eszter, Rátgéber László) által jegyzett felújítás finom kézzel nyúlt a házhoz, hogy ezek a rétegek mind olvashatók maradjanak. Látszólag alig változott valami, miközben a megtisztítás által mégis új minőség keletkezett.
„Apám élete (1956 után) visszatért egy rendesebb kerékvágásba. Egy rendesebbe, de nem rendesbe, nem a rendesbe, miáltal éppen ez a különbség lett a kérdés, az hogy akkor most mi is van evvel a kerékvágással. (…) Ahogy az országnak, neki sem maradt más, csak a jelen, és ehhez a magányhoz semmilyen módon nem volt hozzászokva.”
A Harmonia Caelestisnek ezek a mondatai a Kádár-kor lényegéről szólnak. Az örök(nek) tűnő jelenről, amibe a forradalom és a megtorlás traumája után az ország három hosszú évtizedre került. Lángos és sör a Duna-parton, langyos zsongás, akár pont itt a Rómain, néhány sarokra az Emőd utca 20-tól. Hogy mennyire nem volt rendes ez a kerékvágás, azt Esterházy Péter egy kicsit később tudta meg, amikor apja ügynökmúltjával és eltitkolt, második életével – egyszerre unalmas és rettenetes ügynökéletével – szembesült.
Mindez itt zajlott, e falak között. A házban, amit a bejárat elé frissen kitett tájékoztató tábla meglepő nagyzolással Villa Esterházynak nevez. Nagyon szép ez a „Villa Esterházy”, olyan nagyvonalú, arisztokratikus, nyugati fülnek is jól csengő. „Budapesten, a Villa Esterházy-ban töltöttem két hetet ezen a nyáron” – írhatja majd a magyar irodalom egyik kiváló külföldi fordítója, aki meghívást kap az alkotóházba. Esterházy Péter bizonyára értékelné az egészben, mondhatnánk, hogy megbújó, de annyira nem bujkál, iróniát. A házban ugyanis
nincs semmi nagyvonalú és arisztokratikus, nagyon is hétköznapi hely.
Milyen messze van ez a rómaifürdői nyaraló a megmentését kezdeményező alapítvány által mintának tekintett, Los Angeles-i Thomas Mann-villától, ahol az író amerikai emigrációját töltötte. Az valóban nagyvonalú és pazar, áramvonalasan elegáns, ragyogóan fehér modern villa a pálmafák alatt. Ez egy magyar kertes ház a sok közül, buherált, össze-vissza toldalékokkal, susogó levelű nyárfák árnyékában. Annak a bizonyos rendes(ebb) kerékvágásban leélt időszaknak a helyszíne doktor (gróf) Esterházy Mátyás életében, aztán pedig – és csakis ezért állhat a bejárat előtt a nagyzoló Villa Esterházy tábla – a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének otthona évtizedeken át. A ház, ahol Esterházy Péter szinte minden művét írta.
Esterházy Péter sokaknak hiányzik. A hiányból és a megrendültségből fakadó cselekedni vágyás mind ráömlött erre a kis házra, és megmentette attól a két éve még szinte biztosnak látszó végkimenettől, hogy a környék többi villájához hasonlóan lebontsák, és a helyén egy nagy, rideg társasházat húzzanak fel. Ehelyett arra a – jó – sorsra jutott, hogy kezébe vette a Hetedik Műterem (Szabó Levente és Biri Balázs), az egyik legjobb, elsősorban műemléki munkáiról ismert építészirodája, és
finom kézzel, érzékenyen és átgondoltan felújították.
Ennek eredményét mutatták be a sajtónak múlt héten, és állhattunk pogácsázva azokban a szobákban, ahol Esterházy Péter 2016-ban bekövetkezett haláláig élt.
A ház még szinte teljesen üres, már nem „egy boldog nagycsalád otthona”, ahogy az örökösök által 2024 tavaszán feladott ingatlanhirdetés fogalmazott, de még nem is berendezett, élő alkotóház. Átmeneti pillanatban van két fázis között.
Egy mintaszerű összefogás
Mindezt az említett hirdetés indította el, amelyből hiányzott Esterházy Péter neve, de ami világossá tette, hogy a család feladta az évek óta folytatott küzdelmet, hogy támogatást szerezzen – elsősorban a fővárostól – az épület alkotóházzá alakításához. Esterházy Marcell képzőművész, az író fia a Telexnek adott interjúban részletesen beszélt ezekről a próbálkozásokról, elmondta, hogy végső soron falakba ütköztek, és ezért nem maradt más választásuk, mint hogy meghirdessék. A házból addigra kiköltözött az író özvegye, és a hagyaték két – fizikai és szellemi értelemben is – legsúlyosabb egységének helyet találtak máshol: több mint száz iratdoboz a Berlini Művészeti Akadémia Archívumába került 2021-ben, a 12 ezer kötetes könyvtárat pedig az evangélikus egyház vette át; 2022 elején az Üllői úti országos központban avatták fel a méltó módon elhelyezett Esterházy Péter és Gitta Könyvtárat.
A rengeteg könyv annyira kitöltötte a ház minden zugát, hogy az elszállításával szinte üres is lett, már csak kevés bútort kellett a családnak elvinni. Így lett az Emőd utca 20. 350 millió forintért új gazdára váró, 230 négyzetméteres, kilenc szobás eladó ingatlan „egy fantasztikus hangulatú, zöldellő növényekkel teli, 1188 m2-es saroktelken”. Esterházy Marcell akkor azt mondta, beletörődtek, hogy meg kell válniuk a háztól, és tudják, hogy vevője jó eséllyel le fogja bontani az épületet.
Mégsem így lett: azonnal mozgalom indult el a villa megmentésére, aminek a közelben lakó családi jóbarát, Vámos Miklós író állt az élére, és májusban Kiss László III. kerületi polgármester bejelentette, hogy a kerület megvásárolja az örökösöktől a házat, amely a felújítás után alkotóházként működhet, ahogy az örökösök szerették volna. Vámos létrehozta Dragomán Györggyel és Daniel Kehlmann német íróval a Magyar Irodalom Barátainak Alapítványt (MIBA), és szponzorokat keresett a felújításhoz.
Az már a január 22-i átadón derült ki, hogy Vámos eredetileg egy tisztasági festés finanszírozására beszélte rá Scheer Sándort, a Market Zrt. vezetőjét. A ház addigra már az önkormányzaté volt, Scheer pedig rokonszenvesnek találta az ötletet, remek társadalmi felelősségvállalás-projekt, gondolhatta. Aztán ahogy alaposabban megnézték az épület állapotát, kiderült, hogy messze nem csak némi festés kell, hanem szinte mindennel baj van: a tető beázik, a gerendák rossz állapotúak, a palafedés azbeszttartalmú, ezért javítgatni nem lehet, az elektromos hálózat elavult, az egyik kéményt bontani kell. A tisztasági festés teljes felújítássá nőtte ki magát, a végösszeg Scheer szerint több műszaki meglepetés után 120 millió forintnál állt meg. A bejárati táblán 52 hazai építőipari cég neve sorakozik, akik mind támogatták valamilyen felajánlással, akár építőanyaggal, akár ingyen munkával a helyreállítást.
Tavaly a BME Középülettervezési Tanszéke a harmadéves hallgatók számára tartott egy kurzust, ami az épülettel foglalkozott, ennek során a diákok nemcsak kipróbálhatták, hogyan nyúlnának ők a házhoz, hanem a tényleges felújítás előkészítésében is segítettek: elvégezték a ház felmérését, az archívumi anyagok összegyűjtését és négyrészes interjúsorozatot készítettek az író barátaival és családtagjaival. A tervezési munkát a Hetedik Műterem végezte el.
Íme, az ország, amiről Esterházy Péter álmodott, az általa gyakran emlegetett citoyen mentalitás – ez most pátoszosan hangzik, de ettől még kivételesen igaz. Ez tényleg
az a mentalitás Vámostól a kerületen, az egyetemen és a Marketen át a redőnygyártóig,
ami példátlanul rövid idő, alig egy év alatt megoldotta a helyzetet, és méltó funkciót talált a háznak; amiről a tervező, Szabó Levente azt mondta az átadáson elhangzott beszédében, „építészeti értelemben nem jelentős, mégis az egyik legfontosabb hely ma Magyarországon”. Meglehet, hogy a hosszú Kádár-korból végre-valahára kikászálódtunk.
A múlt rétegei
Hogy került az Esterházy család Rómaifürdőre? Az írók, művészek, politikusok emlékházai sokszor a véletlen kiválasztódás útján egy-egy történelmi korszak és társadalmi réteg életének lenyomatai lesznek. Nem ezzel a céllal őrzi meg őket a társadalom, mégis ez történik: a niklai kúria nemcsak Berzsenyiről mesél, hanem a magyar vidéki kisnemesség életéről is; ahogy Jasznaja Poljana is az orosz arisztokráciáról; Kodály lakása a Köröndön a 20. századi magyar értelmiség életének kereteit őrzi szinte borostyánba mártva; Petőfi szülőháza Kiskőrösön egy olyan igyekvő paraszti múltat, aminek a modernizálódott közegben esélye sem lett volna a megmaradásra; Lincoln szüleinek egyszerű fakunyhóját megható szeretettel építették újjá és rendezték be az amerikaiak.
Az Emőd utcai Esterházy-villa – nevezzük akkor így, bár még mindig indokolatlanul nagyzoló – ugyanilyen véletlen történelmi tanúhely. Nézhetjük úgy mint egy 1930-as évekbeli modern nyaralót, amely Rómaifürdő városrész kialakulásának korai szakaszára emlékeztet; emlékeztet egy ritkán elmesélt történetre a magyar arisztokrácia 1956 utáni láthatatlanná válásáról, Kádár-kori felszívódásáról; és persze láthatjuk benne a toldozott-foldozott modern magyar családi házat, aminek ezt a véletlenszerű időpillanatban rögzített állapotát most már örökké hordozni fogja.
Az elsődleges történet természetesen Esterházy Péteré, de ahogy múlik az idő, a többi réteg is egyre érdekesebb lesz.
Hálásak lesznek a következő nemzedékek, hogy a felújítással mind olvasható maradt.
A ház sokszor felbukkan Esterházy szövegeiben. A Harmonia Caelestisben gyerekszemmel látjuk:
„… aztán visszakeveredtünk Budapestre, s lett végre külön szobám. Melyet a családi szóhasználat gázkamrának nevezett; valamiért oda helyezték a gázórát, s állítólag nincsen gázóra szivárgás nélkül, ezért állandóan enyhe mandulaillat lengte be a szobának alig nevezhető térmaradékot. Amely azonban nem valami távoli odú, inkább folyosó, mert ezen keresztül lehetett a fürdőszobába eljutni, vagyis egyesítette az elhagyatott és a fölkapott helyek minden hátrányát. A felnőttszoba felől egy használaton kívüli, téglával körberakott, fehér fugás kandalló támaszkodott a szobám falához. Az ágyam fölött helyezkedett el a ráccsal fedett kürtő, vagy csak lyuk, onnét jöhetett a meleg, a hő. Most fordítva, olyannak tetszett, mintha a gáz miatt gondoskodtak volna a szellőzésről. A rombuszos vasfedő hasonlított a gyóntatófülke rácsozatához.”
Esterházy Péter hétéves, amikor a hattagú család, (gróf) Esterházy Mátyás, felesége, Mányoki Irén Magdolna és négy kis gyerekük „visszakeverednek” Budapestre. A ház belső beosztása az átépítések miatt megváltozott, de a leírásban szereplő használaton kívüli kandalló a gyóntatófülke rácsához hasonló vasajtóval ma is megvan a kertre néző földszinti duplaszobát elválasztó széles, téglával kirakott boltív mellett.
Az Esterházy családot 1951-ben az alföldi Hort községbe telepítették ki XII. kerületi villájukból, innen két évvel később Csobánkára költözhettek; mint egykori kitelepítettek a fővárosból még ki voltak tiltva. Egy kertes ház bérelt szuterénlakásában húzták meg magukat, a kétdiplomás, jogi doktori végzettségű Esterházy Mátyás útkaparóként fizikai munkát végez. Noha a forradalomban nem vesz részt, 1956 után rövid időre beviszik. A Javított kiadásból derül ki, hogy még Csobánkán élnek, amikor 1957. február 23-én – ismeretlen körülmények között – beszervezik, és ettől kezdve az állambiztonság III/III-as csoportjának informátora, jóval később, az 1970-es években már a kémelhárításnak dolgozó tmb (társadalmi megbízott).
1957 tavaszán (április-május) költöznek a rómaifürdői házba, ami a hattagú családnak még mindig nem túl nagy, de jóval kényelmesebb, mint előző lakhelyeik. A családfő egy parkettás kisiparos mellé szegődik el segédmunkásnak, akit a Harmonia Caelestisben Esterházy Tóth Juszufnak nevez.
Látni fogjuk, hogy síkos úton járunk, amikor irodalmi szövegekből akarjuk rekonstruálni a családtörténet állomásait, mert Esterházy Péter nem megbízható elbeszélő, a nagy családtörténetben keverednek a fikciós és a valós elemek. A Javított kiadásra azonban biztosabban lehet támaszkodni, és a fenti két bekezdésben vázolt eseménysort valósnak fogadhatjuk el. A parkettásságot igazolja egy 1960. március 22-én kelt ügynöki jelentés, amiben Esterházy Mátyással életrajzot írattak: „Négy kiskorú gyermekem van. Jelenleg parkettázó segédmunkás vagyok, azonkívül az OFFI-nál végzek fordítói munkat” – idézi a dokumentumot a Javított kiadás.
Az OFFI az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda, és már az 1958. június 20-án az állambiztonság által készített Foglalkoztatási terv is említést tesz arról, hogy itt dolgozik. Az 1960-as években ez marad a családfő fő munkahelye, majd 1970-től felveszik a Budapester Rundschau című német nyelvű laphoz fordítónak (ez különös vállalkozás: titkosszolgálati emberek által irányított, nem hazai közönségnek szánt, német nyelven megjelenő hetilap az állami Lapkiadó Vállalat kiadásában).
Az 1957-es házvásárlás mindenesetre érthetetlennek tűnik. Az egykori gróf Esterházy család ekkor egyáltalán nem jómódú, sőt az 1960-as években sem az, bár a fordítói munka nyilván jobb volt az útkaparásnál (az OFFI-s állást Esterházy Mátyás perfekt angol-francia-német nyelvtudásának köszönhette). Esterházy György, Péter öccse egy videóinterjúban elmondta, milyen magyarázatot rögzített erre a családi emlékezet: e szerint egy megmaradt díszmagyar öltözet ékszereivel fizették ki azt a Krausz nevű bőrdíszművest, akié a ház volt. Erre a Krauszra van dokumentum: az 1954-es fővárosi választói névjegyzékben azt találjuk, hogy az Emőd utca 20. szám alatti házban Krausz Lajos bőröndös élt feleségével, Révész Ellával (bőröndös) és egy házi cseléddel.
A Javított kiadásban Esterházy rekonstruálja, hogyan lett Emőd utcai házuk olyan társasági események helyszíne, amelyeket az állambiztonság talált ki, és adott feladatul apjának anélkül, hogy erről a tényről édesanyjuk tudott volna. „Olyan kínosak ezek a meghívások, mintha a lakásunk pókháló lett volna s legyek a vendégek. Szegény Mami, az a sok finom és rafinált szendvics meg töltött kenyér (zseniális!) meg svédgomba – ki tudhatta, hogy mind a politikai rendőrség szolgálatában álltak” – állapítja meg. A háztörténethez ez is hozzátartozik.
A Semmi művészet című anyaregényben Esterházy elmeséli, hogy egyszer becsöngetett hozzájuk egy Jennifer Smith nevű, Ausztráliában élő asszony ízléstelen fodros-rózsaszín ruhában, és elmondta, hogy a házat apja, dr. Bognár Aurél építette az 1920-as évek végén; Esterházy körbe is vezette a nőt gyerekkora színhelyén. Amint mondtuk, Esterházy szándékosan megbízhatatlan elbeszélő – a regényben még néhányszor felbukkanó dr. Bognár Aurél ugyanis fikció.
Történetesen egész pontosan tudjuk, hogy ki és mikor építette a házat, ugyanis megvannak az eredeti engedélyes tervek. 1935. március 30-án készítette őket
Perényi Miklós okleveles építész nagyságos Tatár Jenő úr és neje számára,
a kivitelezést végző építési vállalkozó a sződligeti Pint János volt. A házra a III. kerületi elöljáróság 1936 szeptemberében adta ki a használatba vételi engedélyt. Az építtető tehát Tatár Jenő, akiről a korabeli sajtóból még néhány morzsát összekaparhatunk: az addig beépítetlen telket Décsi Imrénétől vette meg 1934-ben 5250 pengőért (Pesti Napló); a Sárközi, Tatár és Forgács Textiltechnikai és Műszaki Kft. egyik ügyvezetője volt (a cég textilipari kellékek gyártásával foglalkozott); és az épületet időszakosan, nyaralóként használta, ugyanis a telefonkönyvekben egészen 1943-ig olvashatjuk, hogy az V. kerületi Falk Miksa utcában lakott, nyáron viszont állandóan az Emőd utcában keresendő.
Az Emőd utca északról határos a Római strand területével, és a környéken még találunk az egykori Tatár-féle nyaralóhoz hasonló korai modern épületeket. Abban az időben, de még 1957-ben is, amikor az Esterházy család ideköltözött, egészen más vidék volt, mint manapság. Közigazgatásilag Budapest, ténylegesen inkább agglomerációnak lehetne mondani; egy kis nyaralótelep, ami a 20. század elején kezdett kinőni a földből a langyos vizű forrásokra hevenyészve kiépített strandfürdő körül. Az itteni házakat eredetileg nem állandó tartózkodásra tervezték, a telepet a várossal a HÉV kötötte össze, és csak lassan fejlődött, a kertes telkek jelentős része sokáig beépítetlen maradt. A környék még az 1950-es években is egészen vidékies lehetett.
A szülők számára ez az eltemetkezés világa: bár az állambiztonsági feladatok miatt Esterházy Mátyás sokat jár belvárosi presszókba, cukrászdákba, Rómaifürdő a Kádár-korban csendes és távoli lakóhely. Ebből a hangulatból a ház ma is őriz valamit, főként azért mert megmaradt a kertje: nem hatalmas, de manapság, amikor egy-egy telekre jóval nagyobb házakat építenek, ennyi zöld egyre inkább ritkaságnak számít.
A környék földrajzi fekvése Esterházy számára jelképes jelentéssel bírt, az Utazás a tizenhatos mélyére című focikönyvben és a Semmi művészetben is felemlíti, hogy Budapesten a hajdani római birodalom határán, Pannonia szélén lakik, sőt – és ez megint csak irodalmilag értelmezhető, történelmileg nem – egy HÉV-megállóval azon túl, így az „egy megállónyi barbár” csöndes gőgjével tekinthet a világra.
A megtisztogatás
A villa mai képe jelentősen eltér az eredetitől, de attól az állapottól is, ami az 1960-as évek családi fotóin látszik. A Tatár-nyaraló eredetileg L-alakú, földszintes ház volt, a kertre néző hálószobából és gyerekszobából (ezekből lett a boltívvel összenyitva később a „fölni”, vagyis a felnőttek szobája), a Boris utca felőli oldalra néző ebédlőből és néhány kisebb helyiségből (konyha, kamra, cselédszoba, fürdőszoba, előszoba, garderobe) állt; bejárata az L-alak belső oldalán, a szárak közt nyílt (vagyis nem a Boris utcai oldalon, ahol ma).
A legszebb építészeti részlet a félköríves, nyitott verandája volt, ahova kétszárnyú, üveges ajtón lehetett kilépni az ebédlőből; a verandát magas, terméskő mellvéd határolta, és a kertben a fűben elhelyezett tipegő kövek kerülték meg. Ebben a részletben meg a három nagy, osztott ablakban
volt valami a korabeli pasaréti és balatoni modern villák nagyvonalúságából, de azért a Rómaifürdő szerényebb hely volt.
A verandát még nyitottnak látjuk a 60-as évek elején készült családi fotókon, később azonban befalazták, hogy a lakás szűkös terét megnöveljék; az eredeti állapotra már csak a félköríves forma emlékeztet.
Ezen a ponton újra érdemes figyelmeztetni az elbeszélői megbízhatatlanságra: a Semmi művészetben Esterházy hosszan ír a házról, és azt állítja, hogy dolgozószobája a kisebb dombon álló ház középrészén toronyszerűen magasodott, onnan vaslépcső vezetett fel a lapos tetőre, és ez a torony már-már valószerűtlen bástyát formázott. Mindez legfeljebb irodalmi igazság: Esterházy Péter dolgozószobája a befalazott verandában volt, ami valóban (fél)kör formájú, egyébként azonban nem hasonlít a regényben leírt térre. A toronynak az írói képzeletben a római limeshez van köze: így telnek meg az ártalmatlan kismesteri Bauhaus formák váratlan jelentésekkel.
Abban azonban sok igazság van, ahogy ugyanitt a házat jellemezte: „A ház finomságnak és ízléstelenségnek, vagy barátságosabban, színpadiasságnak alig követhető zagyva és megható elegye. Az egész ház semmilyen, a részek kioltják egymást, külön pedig hol ilyenek, hol olyanok, nevetségesek, gyöngédek, plumpok.”
Ő maga tette ilyenné.
Az épület 1980-ban került a szülőktől Esterházy Péter tulajdonába; apjához hasonlóan ő is négy gyereket nevelt fel benne. De nem érte be egy veranda befalazásával: tetőtérbeépítéssel megduplázta a lakás hasznos alapterületét. Ez az átalakítás 1982-re készült el Michaletzky Gábor tervei szerint, és nem tért el a kor általános családiház-építészeti színvonalától. A ház a beépítés miatt kutyaól tetőablakokat kapott, a kertbe új ajtót nyitottak a nappaliból, az egykori ebédlőből szabadon lebegő falépcső vitt fel az új lakószintre. Később a ház az L-alak szárai közötti újabb toldalékkal, továbbá kétszintes, félköríves hátsó terasszal és garázzsal is bővült.
A fél éven át húzódó tetőtérbeépítés tapasztalata megjelenik A szavak csodálatos életéből egyik rövid fejezetében, ami a wittgensteini kőművesről szól; a wittgensteini kőműves eredetileg 20 ezer forintos árajánlata éppen olyan képlékenynek bizonyul, mint ahogy azóta is minden mesteremberé, akivel egy építkező magyar férfi tárgyalni kénytelen. „Az csak azt jelentette, hogy abban a helyzetben neki egy számot kellett mondani, 2, 3, 5, 7 vagy 20, vagyis csak nyugalom, majd lesz valami, főnök úr, én meg fogom csinálni, maga ki fogja fizetni, nem kell aggódni, húszezer, ez azt jelenti, hogy élünk, megvagyunk, és előbb-utóbb a tetőtér is készen lesz, talán.”
Mindez rávilágít arra az alapvető problémára, amivel Szabó Levente a felújítás tervezése során szembetalálta magát. Mert kézenfekvő lenne az Esterházy-villa felújítását a Normafa Síház általunk is méltatott rekonstrukciójához hasonlítani, ahol az építész lehámozta az utólag rárakott toldalékokat a házról, és kibontotta az eredetiben rejlő visszafogott, hétköznapi szépséget; ahogy ezt annak idején megfogalmaztuk: mintha egy nagyon profi bútorrestaurátor nekiállna a nagymama kredencének.
És ha ez a felújítás tisztán építészeti kérdés lett volna, valami hasonlót kellett volna tenni az Emőd utcai házzal is. Hiszen nyilvánvaló, hogy valódi építészeti minőséget csak az 1935-ös Tatár-nyaraló megmaradt részei képviseltek, ezekről kellett volna lefejteni az igénytelen toldásokat, befalazni az utólagos nyílásokat, kibontakoztatni az átalakítások alatt rejlő szerény és hétköznapi szépséget. Vagyis leszedni Esterházy Péter házáról, amit Esterházy Péter hozzátett.
Ami teljes félreértés lett volna.
Mert ha Szabó Leventének igaza van, és ez a ház „az egyik legfontosabb hely ma Magyarországon”, akkor semmiképpen sem az 1935-ös Bauhaus nyaraló miatt lett azzá, hanem Esterházy Péter miatt, tágabb értelemben az Esterházy család 1957-től 2023-ig tartó ittléte miatt. Nem gyakori eset egy felújításnál, hogy egy ház építészeti értékképző korszaka teljesen elváljon attól, amit a hely lényegi értékének határozhatnánk meg, de itt valami ilyesmi történik.
Maguk az egymásra rakódó rétegek, a hétköznapi „kis magyar családiház-palimpszeszt” olvashatósága és hiteles megőrzése volt a feladat. Látszólag semmit nem tenni, hogy a lényeg megmaradjon, miközben egy felújítás során mégis muszáj sok mindent csinálni. És valahol a végén ott volt az ki nem mondható elvárás is, hogy az eredmény legyen szép – miközben amit az Esterházy család csinált a házzal, az – ebben legyünk őszinték – nem szép.
Olyan tojástáncot kellett tehát járni, ahol
nem is annyira az építészeti, mint a kivitelezési döntések minősége határozza meg az eredményt.
Hogy milyen a megtartott eredeti vakolat javítása és festése. Hogy az 1982-es tetőtérbeépítést teljes egészében el kellett bontani, és vissza kellett építeni ugyanazokkal a kutyaólakkal, a régire hasonlító, de már azbesztmentes palával – hiszen ebben az esetben a wittgensteini kőműves munkájához kellett hűnek maradni. Hogy minden eredeti nyílászáró, parketta, csillár, az emeletre vezető falépcső a helyén marad, sőt a lépcső nyikorgása is változatlan. És hogy mindezek ellenére mégis kerül a házra egy finom fátyol, ami tompítja az esztétikai esetlenségeket, de éppen csak annyira, hogy ne érezzük a disszonanciát (a szinte csak a tudatalattiban érzékelhető esztétikai javulást az összes részlet egységes fehér színe, a kertrendezés, a kerti homlokzatot elcsúfító pergola elbontása hozza).
A felújított villa nem lakásmúzeum, hiszen az eredeti berendezés és a könyvtár teljesen kiköltözött, mégis van egy olyan tere, amelynek a megtervezése különös gondosságot igényelt: az a bizonyos emlékszoba a félköríves egykori dolgozóban. Ez az a tér, ahova bekerülhetett egy eredeti bútor (a régi olvasófotel), egy régi fénykép a szoba könyvekkel telizsúfolt állapotáról, és három olyan – kiállítási elem –, amelyek az épület szellemi tartalmát definiálni tudják.
Az első a tizenkétezer elszállított könyv címeinek falra nyomtatott listája, ami megidézi a kulturális miliőt, amiben Esterházy művei megszülettek. A második egy egyedi kialakítású térbútor a szoba közepén, amely tartalmazza Esterházy Péter valamennyi könyvének első kiadását; felszínén egy gravírozott idővonal mutatja a művek megjelenését időrendben, és egy intarziaszerű körvonal rajzolja ki annak a neobarokk íróasztalnak a lapját, amin az író dolgozott. A harmadik egy fotómásolat a falon a legendás Ottlik-palimpszesztről: az Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára készült képzőművészeti objektről, amikor Esterházy egy 57×77-es papírlapra lemásolta az egész Iskola a határon-t.
Ez 1981 és 1982 között készült; eszünkbe juthat, hogy ugyanakkor, mint a tetőtérbeépítés. Az emlékszoba falán elhelyezett Ottlik-palimpszeszt mintha választ adna a ház mai látogatóját foglalkoztató kérdésre, hogy mi is ez a felújított „Villa Esterházy”. A boldog (és időnként kevésbé boldog) nagycsalád
egykori otthona látszólag ugyanaz maradt, ami megejtően alázatos építészeti gesztus.
Mégsem otthon többé, hanem egy sokszorosan rétegzett történelmi idézet: egyszerre megkérdőjelezhetetlenül hiteles – még anyagában is! – és minőségileg új.
Nyitókép: Esterházy Péter rómaifürdői háza (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
