„Nem gyűlöletből kell megölnünk őket. A gyerekeink iránti szeretetből” – így darálja be a háborúpárti gépezet az orosz ifjúságot
Nem látunk lerombolt városokat, összedőlt épületeket, holttesteket, robbantást, pusztulást, mégis húsbavágóbban beszél a háborúról, mint bármi – mi az? A Senki tanár úr Putyin ellen. A filmet, amelyet a hétvégén induló Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál tűzött műsorára, Oscar-díjra is jelölték. Nem véletlenül. Alkotójának, egy orosz kisváros tanárának el kellett hagynia hazáját azért, hogy megmutathassa nekünk, mi folyik ma Putyin Oroszországában. Amit elénk tár, arra lehetetlen megfelelően erős kifejezést találni. Személyes hangú filmkritika Sashegyi Zsófiától.
Ritkán fordul elő velem ilyen, de már fél órája ülök a gép előtt és fogalmam sincs, hol kezdjem. Nincsenek szavak, amelyek kifejeznék, amit ez a film kivált az emberből. Kavarog bennem rengeteg gondolat a propagandáról, a gyerekekről, az életről, a boldogságról, a félelemről, az árulásról, a bátorságról, az ostobaságról, Oroszországól, Magyarországról, az autokráciáról és a halálról. Az értelmetlen, erőszakos, rettenetes halálról. Tehetetlen düh és kétségbeesés, szorongás, féltés, együttérzés, rémület, hányinger kerülget. És a döbbenet.
Ezt a filmet mindenkinek látnia kell, aki szerint van olyan szempont, amely indokolttá tette a „különleges katonai művelet” elindítását. Mindenkinek, aki szerint van olyan háború, amely jogos és elkerülhetetlen. És egyáltalán, mindenkinek. Ezzel párhuzamosan érzem azt is: bárcsak ne láttam volna!
A helyszín, a szereplők, a szituációk nem is lehetnének banálisabbak. Semmi extra, de tényleg. Egy szovjet típusú kisváros az Urál gyomrában. A légszennyezéstől fekete hegyek közt gyárkémények füstölögnek, szürke, lepukkant panelházak, játszóterek, fények, arany kupolák, tél és nyár, teljesen átlagos élet. Ebbe enged bepillantást a film főszereplője és alkotója, Karabas I. Számú Általános Iskolájának rendezvényszervezője, Pavel (Pasa) Talankin, aki egyszersmind az iskola kameramanja is. Feladata, hogy megörökítse az iskolai eseményeket, így a gyerekek és a tanárok a világ legtermészetesebb dolgának tekintik, hogy kamerával a kezében járkál közöttük. A korábbi, az iskolai élet idilljét felvillantó snitteken túl konkrétan két és fél év történetét kísérhetjük végig a kameráján keresztül. A hétköznapi helyzetek, a random kisvárosi közösség életének kérlelhetetlen torzulását figyelve joggal érezhetjük úgy, hogy választ kapunk a kérdésre: mi történik most Oroszországban?
Oroszországot felperzseli a háború. Na, nem szó szerint. De nem is átvitt értelemben.
Pasa munkája Ukrajna megtámadásának napjával egy csapásra megváltozik. Az iskolába – más orosz oktatási intézményekhez hasonlóan – megérkezik az új, szövetségi hazafias nevelési irányelveket tartalmazó utasítás, amelyet pontról pontra be kell tartani. A tanárok ettől fogva ezen utasítások szerint folytatják az oktatást, amelyben háttérbe szorulni látszanak a hagyományos tanulmányok. Ezekből idővel a gyerekek egyre nagyobb százaléka bukásra is áll, hiszen a rájuk szánható időt és energiát kiszorítja a háborút támogató hazafias képzés.
Pasa kamerája előtt, ahol azelőtt iskolai ünnepségek, gyerekelőadások és farsangok peregtek, napról napra egyre hajmeresztőbb snittek sorjáznak. Az aulában menetelő gyerekek, mindennapos himnuszünnepségek, kötelezően beépített órák, amelyeken a tanárok központilag kiküldött szövegeket olvasnak fel az ünneplőben ülő gyerekeknek arról, hogyan kell viszonyulni az Ukrajna ellen indított „különleges katonai művelethez”, mit kell tudni a Krímről és „az ukrán politikát irányító neonácikról”. Előre megírt kérdésekre előre megírt, cetliken kiosztott és a pad alá rejtett válaszokból kipuskázott feleletek hangzanak el, Pasának pedig a nap végén fel kell töltenie a videókat egy állami adatbázisba, igazolandó, hogy az iskola teljesíti a hazafias oktatás címen előírt tanmenetet.
A film nagy erénye, hogy nem filmnek készült. A leplezetlen valóságot adja vissza. A dramaturgiát is az élet írja. A fiatal tanár, bár ezen a ponton fel akar mondani, végül úgy dönt, folytatja a videózást és rögzíti, mivé lesz az az iskolai közösség, amelynek mindennapjait azelőtt, boldogabb időkben filmezte. A menetelő gyerekek képe semmi ahhoz képest, ami még jön.
Az iskolai miliőbe benyomul a hadsereg, terepruhák, katonák, gránátok, lőfegyverek.
Olyasmik, amiket soha nem hinnénk el, ha nem a saját szemünkkel látnánk. Pasa egyre jobban összeomlik, de folytatja a munkát. Választ kap egy hirtelen felindulásból elküldött casting jelentkezésre, és most már tudatosan forgat, azzal a céllal, hogy kivigye és az országhatárokon túl is megmutassa, mi folyik itt.
Magyarként nézni ezt a filmet különösen pikáns. Nemcsak azért, mert minimum fura hadba vonuló, fiatal, usánkás orosz katonákkal együttérezni, de azért is, mert a háborús retorika jó ideje a mi mindennapjainkat is átitatja, csakhogy fordított előjellel. Oroszországban háborúellenesnek lenni komoly kockázattal jár, Putyin fogalmai szerint egyenlő a hazaárulással, amiért ma már életfogytiglani börtön is kiróható. Háborúpártinak lenni azonban derék, hazafias cselekedet, az elsős kislány is háborús verset kell tanuljon, hogy ezzel támogassa a hadsereget. Az a mondat, hogy „támogatnunk kell egymást, a hadba vonulókat”, hétköznapi fordulat a gyerekek életében. Ők egy idő után már a fronton harcoló katonáknak írt levelekre kapnak jegyet az általános iskolákban, ahová egyre inkább begyűrűzik az úttörő mozgalmakra emlékeztető, katonás rendben való felvonulás.
A film ereje a fokozatosságban rejlik, amely azonban nem szándékos dramaurgia, csupán az egyre direktebb politikai előírásokat követő iskolai miliő alakulását tükrözi. Amint Putyin a Szovjet Úttörők századik születésnapján megalapítja az új gyermekmozgalmat, amelynek formálisan élére is áll, a normális, hétköznapi diákok öltözékén megjelennek a piros nyakkendők és a piros sapkák. És velük együtt a hazaszeretettől és harci kedvtől duzzadó rigmusok, amelyeket ugyan még kissé zavartan, de már jól betanulva skandálnak is: „Csak előre nézünk, mert mi vagyunk a Hazafiak csapata. Bátrak és fürgék vagyunk és mindenre készen állunk a győzelemért.”
Pasa filmje azt bizonyítja, hogy
az orosz állami retorikában folyamatos a párhuzam a „Nagy Honvédő Háború” és a most zajló „különleges katonai művelet” között.
A gyerekek világháborús hős felmenőik képével vonulnak fel a nemzeti ünnepen és vörös csillaggal koszorúzzák az emlékműveket. Orosz himnusz és szovjet nosztalgia. És közben a folyamatos agymosás. „Ó, orosz anyácska, a nukleáris rakétáink készen állnak a harcra” – énekli a brezsnyevi kort visszasíró Sarmatushka című könnyűzenei számban Denisz Majdanov. Ahogy nézem, az örökké túlzó amerikai blockbusterek jutnak eszembe, amelyekben túlrajzoltan demagóg, torz arcú, mindenre elszánt orosz gonosztevőkkel szemben kell folyton megmentenie a derék amerikai hősöknek a világot. De hol is ott a túlrajzoltság?
És ha csak ennyi lenne, elég lenne az is, de Pasa tovább filmez és az események tovább torzítják az iskolai mindennapokat. Megismerhetjük a párthű történelemtanárt, a groteszk arcberendezésű Pavel Abdulmanovot. Egyik kedvenc történelmi alakja, akivel szívesen találkozna: Berija. „Kulcsfontosságú, hogy eltüntessük az eltérő véleményeket, hogy ne legyen politikai megosztottság az országban” – magyarázza a tanórán az általános iskolás gyerekeknek. A tény, hogy az általános háborúpárti propaganda mellett Putyin ilyen nagy hangsúlyt fektet a gyerekek ideológiai képzésére, rosszabb előjel bármi másnál. Azt jelzi, hogy nem rövidtávú háborúskodást tervez: szüksége lesz az utánpótlásra, lelkes hazafiakra, akik önként mennek majd a vágóhídra, ha a mostani katonák elhullottak.
Putyin egyértelművé teszi, kikre számít a leginkább a háborús kedv felélesztésében: „Nem a parancsnokok nyernek háborúkat, hanem a tanárok”. A felsőbb utasítások pedig, mint kés a vajban, mennek át a tantestületen. A többség, ha nem is olyan buzgón, mint Abdulmanov, de megadón elvégzi a rá kirótt feladatot. Moszkvából egyre valószínűtlenebb ukázok jönnek, a tanári kar pedig az állam fokozatosan emelt nyomása alatt engedelmes, szabálytisztelő masszaként tereli a gyerekeket – végső soron – a halál felé. „Börtönbe akarsz kerülni?”– teszi fel a kérdést az anyja Pasának, amikor egyre nyíltabban kezd szembehelyezkedni mindezzel.
Putyin pedig emeli a tétet: elkezdődik a mozgósítás, amely pillanatokon belül a baráti kört is eléri. Búcsú Vanyától, keserédes koccintás, hosszú ölelések. Az ifjú regruta mintha jelen se lenne, arcán bizonytalanság és félelem. Bennünk pedig a fiatal, usankás orosz katonához kapcsolódó asszociációkat észrevétlenül írja felül a sajnálat.
A film annyira natúr, annyira dísztelen, hogy a jelenetek megsokszorozott hatást gyakorolnak a nézőre.
Pasa nem erőltet bele mást, többet, mint amit saját szerepköréből amúgy is látna. Ez is elmond mindent. A gyerekek arcáról eltűnő mosolyáradat helyén előbb tanáraikat hallgatva még csak tétova gesztusokat, a Wagner-zsoldosok fegyverbemutatóján már ijedtséget látunk. De őket csak tisztes távolból nézzük Pasa objektívjén át. A barátai viszont, a korábbi években végzett diákok, akik egyik napról a másikra a legveszélyeztetettebb korosztállyá válnak, a film alatt közel kerülnek hozzánk. Az ő arcuk változása még mélyebben visszhangzik bennünk. Nem kell hozzá magyarázat sem, a jelenetek magukért beszélnek.
És még mindig van tovább. „A mai kiképzés segít a diákoknak kialakítani azt a lelkierőt, ami a katonai szolgálathoz szükséges” – hangzik a hangszóróból. „Nem gyűlöletből kell megölnünk őket, hanem szeretetből, a gyerekeink iránti szeretetből” – sugározza a tévé. A fegyverbemutató után már gránátdobó verseny, lőgyakorlat is következik az iskola udvarán. Aztán besorozzák Nyikitát is, és bár egy évre búcsúznak tőle, az arcokon félreérthetetlenül ott a halállal való szembenézés bizonyossága. Ahogy ott van Masa arcán is, akinek a bátyja harcol az ukránok ellen. A gépezet beindult és feltartóztathatatlanul gördül előre. Hírek a frontról, rettegés, férfikönnyek és aztán az első temetés, amely kép nélkül is többet mond el a háborúról, mint bármi más. Dermesztő hideg és sötétség. Az ember nem talál szavakat.
Ez a film jobb propagandaeszköz lenne a háborúellenes kampányban, mint akármi, ám aligha használja fel a választás előtt a hazai kormányelit, hiszen Putyin szándékait illetően kijózanítóbb hatása van minden híradásnál. „Senki tanár úr” súlyos alkotást tett le az asztalra dán kollégájával, David Borensteinnel együtt, akivel végül filmet faragott a felvételekből. Az Oscar-döntős alkotással azonban nem szabadult meg a terhektől, amelyeket, most már távol a hazájától, cipelnie kell. És annyi biztos, mi sem lettünk könnyebbek tőle.
***
A Senki tanár úr Putyin ellen című filmet a 60 alkotást felvonultató Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) hozza el a magyar közönségnek. A január 24. és február 1. között látható 250 vetítés Budapest mellett Békéscsabára, Debrecenbe, Egerbe, Győrbe, Jászberénybe, Kecskemétre, Pécsre, Sopronba, Szegedre, Székesfehérvárra, Szombathelyre és Veszprémbe is eljuttatja az orosz-dán koprodukcióban elkészített dokumentumfilmet, amelyet a fesztivál öt legjobban várt, viharos világpolitikai alkotása közé sorolnak a szervezők.
Az utolsó küldetés az egykori NATO főtitkár, Jens Stoltenberg utolsó, hivatalban töltött évének kulisszák mögötti eseményeit dolgozza fel, az Izraelben hatalmas port felverő A Bibi akták Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök rendőrségi kihallgatását mutatja be, Az Eukrán az uniós csatlakozással megbízott ukrán miniszterelnök-helyettes, Olha Sztefanisina személyes története, az Időbélyeg pedig egy ukrán iskola mindennapjait adja vissza a háború idején, de ezek mellett még számtalan izgalmas alkotás várja a mozikban a nézőket ezekben a napokban. A fesztivál idején több alkotó Magyarországra látogat, így a Senki tanár úr Putyin ellen című film rendezőjével is találkozhatunk.
Pavel Talankin a január 30-i, 13.30-as vetítés után beszélget a közönséggel.
Nyitókép: Pavel Talankin / Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
